jó, tudom, tudom!

én egy bosszantó egyéniség vagyok, tudok róla, hogy ez van, de ez van. Nem, tulajdonképpen nem sajnálom, megbékéltem a helyzettel, és vad vehemenciával utasítok el minden olyan javaslatot, amely a jellemem megváltoztatására irányul(na csak azért, mert valakinek nem tetszik a jelenlegi állapot), de rettenetesen hálás vagyok a kimutatott szeretet és elfogadás minden pillanatáért.

Harmincnégy éve! Harmincnégy éve vívom nevetséges szabadságharcomat a világ ellen, miért gondolja bárki is, hogy ezt a kedvéért abba fogom hagyni? Öntörvényű vagyok, nem szeretem, ha kategorizálnak és minősítenek, és ezt még ráadásul helyesnek is tartom. Ha ez butaság vagy korlátoltság, ám legyen.

Aki szeret, az így is szeret, megérti és elfogadja az okokat, mégha nem is ért egyet. Akinek meg nem vagyok szimpatikus, zavarja ez az attitűd, írjon haza, hogy küldjenek csomagot, mit van még mit tenni. Nem akarom az egész világot szőnyeggel borítani, bővel elég, ha az én lábamon szandál (na, saru, nem, szandál) van.

jó, tudom, tudom!

ha az istenérves

vitában állást kellene foglalni, akkor én valószínűleg a negatív teológiát képviselném. Istenről önmagában véve semmit nem lehet állítani, a nyelv nem alkalmas a kifejezésére, semmi, ami véges, nem alkalmas arra, hogy befogadja a végtelent. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy ez egy mennyiségi probléma.

Amit Istenről állíthatunk a kijelentés(ek) alapján, az nem magáról Istenről való állítás, hanem az emberekhez való viszonyáról, ami nem azonos Istennel. Isten nem azonos a tulajdonságaival, teljesen más módon létezik, mint a teremtmények. Jelen pillanatban itt tartok.

ha az istenérves

miért van az, hogy

álmomban az érzések sokkal intenzívebbek, mint a valóságban? Hogy amikor egy régi, már elfeledett, feldolgozott, megbocsátott érzésről álmodok, minden ismét ugyanolyan, mintha nem telt volna el ez a tizenhárom év? És valóban, fel lehet-e dolgozni az érzéseket, vagy csak a látszatok miatt kicsit hátrébb kerülnek?

Semmilyen tárgyat nem tartottam meg abból az időszakból, mert minek, nem a tárgyak idézik fel az érzéseket, azok ott vannak, lappangnak, élik a maguk titkos életét, és egy álomban váratlan tragikussággal lesújtanak, és ébredéskor az ember inkább holt, mint eleven, mert a gondosan elfelejtett, kiszelektált, lilúgozott, tisztára mosott múltból előmásznak az árnyak.

És megint ott állok, húszéves önmagam, tehetetlenül, és megint minden ugyanúgy romlik el, az álomban lépcsőről lépcsőre, mintegy didaktikus módon újraélem, hogy volt varázs, volt egy igaz történet, és százegyedszerre is eltört.

Hát nem. Ha valami igazán számított az életben, akkor azt soha nem lehet elfelejteni.

miért van az, hogy

várható és kiszámítható

volt, hogy ebben a nagy demokráciában Erdély saját hangot keres magának, valamit, ami elég markáns ahhoz, hogy összetéveszthetetlen legyen, el akar határolódni Magyarországtól, de Romániától is, valami olyant akar, ami csak ő.

Sokáig arra számítottam, hogy ez a hang a multikulturalizmus hangja lesz, hogy Erdélyben magyarok és románok felismerik, hogy együtt lehetne valami jót is kihozni ebből a történelmi helyzetből, ha már ez így van. Nem kell ahhoz feladni a saját identitásunkat, hogy mellé felvegyünk még egy másikat. Lehetett volna a történetnek olyan verziója, hogy a két közösség felismeri a másikban az értéket, és nyitnak egymás felé.

Ehelyett azt látom, hogy Erdély sajátos hangja egyre inkább a radikalizmus felé modulál. Én ezzel nem tudok azonosulni. Ha ennek alapján kialakul egy sajátos erdélyi identitás (így tűnik, hogy ki), én ebben nem tudok részt venni. Néha kissé tartok attól, hogy az emberség és az erdélyiség ellentétbe fognak kerülni egymással bennem. És az erdélyiség fog alul maradni.

várható és kiszámítható

nos, persze

irigykedem a nagy népszerűségre, arra, ha valakit sokan olvasnak, ez természetes. De ugyanakkor zavarna is az ismeretlen tömeg, már most is zavar, hogy látom, olvasnak, ugyanarról a szerverről, szinte napi rendszerességgel, hónapok óta, és soha nem háborítottam fel vagy hatottam meg annyira, hogy akár álnéven is hozzászóljon. Olyan ez, mint Isten nagy metafizikai hallgatásainak egyike, ott van, tudom, hogy ott van, biztos vagyok benne, hogy az igazi világban is ismerjük egymást, minek olvasna másképp, és nem tudom, ki ő. És hogy ez az egész kivált-e belőle valamit. És nem egy ilyen van.

A hétvégén felfedeztem, hogy a fészbúkon keresztül lehet ajánlani a blogot az ismerőseimnek. Ez azzal járt, hogy végignéztem az ismerőseimet, és a 95 százalékuk felületes ismerettség, nem tesz hozzá és nem vesz el a történetből semmit. És ez most szomorú.

És vannak néhányan, akiket a netnek (blognak, fészbúknak) köszönhetek. Vidám dolog erre gondolni.

nos, persze

amikor fiatalabb

voltam, mindig irigyeltem azokat, akik egy nagyobb baráti társaság tagjai, mert mindig azt gondoltam, hogy ők kevésbé magányosak, mint én, akinek sehogy se sikerült sehova annyira beépülnie, hogy ott maradéktalanul jól érezze magát.

 

Ahogy visszanézek az elmúlt húsz évre, a magány a legmarkánsabb érzés, ami folyamatosan ott húzódik az események mélyén, és csak néha szakítja meg valami más. Ez az alapállás. Valami, ami a legfontosabb, megoszthatatlan. Építgetek a civilizációból magam köré védőfalakat, hogy ne lássak ki és ne lássanak be. Már nem nyomaszt annyira, természetessé vált. Néhány ritka, ajándékszerű pillanatot kivéve, amikor az ember úgy érzi, hogy valódi közösségben van, semmi nincs, csak a falak, a sebezhetetlenség, megközelíthetetlenség látszata. A látszat. Néha kételkedem, hogy a sok látszatépítésben marad-e valódi tartalom.

 

amikor fiatalabb

az éneklés legalább

olyan zavarbaejtő lelki lemeztelenedés, mint egy meztelen fotó, vagy talán még inkább. Egyedül állni a színpadon nem ugyanilyen érzés: a reflektoroktól ugyanis semmit nem láttam. Ez most más: az énekben nem lehet hazudni, mint ahogy az írásban csak azt közli a zember, amit akar.

az éneklés legalább

a másik, ami egész nap

a fejemben ment:

(A felvétel szar, telefonnal van felvéve.)

Siralmas ez világ nekünk, bűnösöknek.

Siralmas ez világ nekünk, bűnösöknek.

Hogyha meggondoljuk napját életünknek.

Hogyha meggondoljuk napját életünknek.

Mikor az Szent Mihály megfújja, s trombitál.

Elé kell állani vaj jóra, vaj rosszra.

a másik, ami egész nap

szerintem az nagyon

siralmas, amikor olyan szentekre van szükségünk, mint Nyírő meg Horthy. Amikor az identitást ilyen hullagyalázással kell megtámogatni (szerintem ez a hercehurca Nyírő körül, kiássák, elviszik, nem viszik el, elhamvasztják, átlopják, kimeríti a hullagyalázást). Senki nem foglalkozott Nyírővel, amíg ez a hisztéria el nem kezdődött, mert egyértelműen jelentéktelen az az irodalom, amit alkotott. Most meg, ha az volt vele a cél, hogy beemeljék az irodalmi kánonba, lehetetlen lesz függetleníteni a politikától. Ismét sikerült öngólt rúgni, gratulálok. Ahogy Hosu Andrea írja, az ilyenek és ilyesmik miatt válik lehetetlenné, hogy az ember hitelesen konzervatív lehessen, és hitelesen beszélhessen bármiféle nemzettudatról. Nekem már olyan csömöröm van a hőzöngéstől, hogy inkább hagyom a francba az egészet.

És az is rémes, hogy az embernek állást kell foglalni, ha nyilvánosan nem is, de magában úgyis megteszi; ez az egész kicsit rólam is szól, a barátaim és ismerőseim egymásnak ugranak a fészbúkon. Erdéllyel alapvetően az az egyik fő bajom, hogy olyan kicsi és szűk, hogy az ember kénytelen az egyik oldalra állni, nincs lehetőség az ideológiai különvéleményre. Csak ha visszavonulok saját magamba, leiratkozom mindenhonnan. Nekem nagyon elkeserítő, hogy erről a tyúkperről szólnak a hétköznapok, és ilyen vérre menő vitákat generál a hülyeség. Nyomasztóan szűk és szűklátókörű ez az egész.

Amellett, hogy Nyírő politikai szerepe számomra elfogadhatatlan, szar író. Komolyan megpróbáltam olvasni tőle valamiket, és olvashatatlan. Az Úz Bencét ugyan olvastam valamikor régen, de semmire nem emlékszem belőle. Ilyenformán Nyírőből nem marad semmi, csak a politikai szerepvállalása, ami elfogadhatatlan. Minek kell egy ilyen embert sztárolni? Mert nincs jobb? Ez azért elég kínos. Beismerni a provinicializmust meg a kisszerűséget.

szerintem az nagyon

ma kint voltam

Wallenberg szobránál, amit meggyaláztak, nem értem, kinek fájt Wallenberg, ő csak tette a dolgát, embersége szerint, bár sok olyan lett volna, mint ő, ez egészen elképesztő, hogy valakinek ilyesmi jut eszébe.

Nagyon ideje lenne már, hogy a magyar köztudat szembenézzen azzal, hogy kellett ahhoz a magyar középosztály és meghunyászkodó közvélemény, a többség beleegyező hallgatása, hogy innen ennyi zsidót deportálhassanak. De nem, ehelyett emléktáblát avatnak Horthynak, Nyírőt akarják újratemetni, aki ráadásul rossz író, mi jöhet még ezek után?

 

Emellett persze azt is megtudtam, hogy az izraeli nagykövet úgy néz ki, mint Kojak, és onnan lehetv a titkosrendőrt megismerni, hogy a szónoknak háttal áll, focista-sérója van és acélosan néz.

ma kint voltam

az azért nagyon

megdöbbentő, hogy egy ilyen hihetetlenül okos és képzett ember, mint Gershom Scholem, akkor, amikor Izrael állam jövőjéről elmélkedik hosszú oldalakon keresztül, még egy félmondat erejéig sem veszi figyelembe a palesztinokat. Úgy tesz, mintha ott sem lennének, mintha nem lennének államalkotó tényezők. És ezzel ismételten bebizonyosodik az, amiről már sokat írtam itt:

aki többség, az nem tud (nem képes, nem akar) a kisebbség fejével gondolkodni. Még az olyan több évezredes kisebbségi tapasztalatok is, mint a zsidóságé, azonnal a semmibe vesznek, ha az illető csoport többséggé lesz. Szinte azonnal elveszti affinitását bármiféle kisebbségi probléma iránt, és képtelenné válik arra, hogy a kisebbségi logika szerint gondolkodjon. Szerintem ma ez sokkal mélyebb szakadék, mint az, amelyik két nemzetiség, nép között húzódik.

az azért nagyon

legyártottam

tegnap este a mai vizsgához (mármint amit én tartok) a tételeket. Száz pont, 61-től kettes. Úgy állítottam össze, hogy legyen köztük könnyű, kevésbé könnyű és nagyon nehéz kérdés, az ötösért. De igazából nem tudom felmérni, mi az, ami nehéz, úgyhogy a két véglet között bármi lehet.

Emellett ablakot pucoltam, átültettem a fikuszt, és fürödtem egy órát egy pohár pezsgő társaságában.

Hát igen. Feladtam a tegnap. Inkább kérem az egyest.

legyártottam

a cél: a kettes

Na de most komolyan: 17 oldal arab szöveg holnapra (tegnap kaptam meg), meg két könyv.

Lehet ezt abszolválni? Nem. Kellett ez nekem? Igen. Panaszkodok? Persze. Van ennek így értelme? Nem sok. Tudok rajta változtatni? Nem. Teendő: túlesni rajta a lehető legkisebb presztizsveszteséggel.

a cél: a kettes

agnosztikus dialógusok 10.

– Megvan a borotva!

– Hol volt?

– A ceruzás szatyorban.

– Biztos nem én tettem oda.

– Én nem vádoltalak soha.

– De, már fél éve azzal vádolsz, hogy én tettem el. Mondtammondtammondtam, hogy nem én tettem el?!

– Ámbár az az igazság, hogy a tied, amit eddig használtam, mintha jobb lenne.

– Szó sem lehet róla. Nem adom neked.

agnosztikus dialógusok 10.

a helyzet fokozódik!!!

pénteken már nem a bilokalitás, hanem a trilokalitás a feladat. Kedves szentek, teleportálók, hologrammok, science-fiction-kedvelők, meg kellene ám oldani ezt a problémát. És a két konferenciáról, amin ott kellene lennem, nem is beszéltem. AHL, itt a vizsgaidőszak.

a helyzet fokozódik!!!

végül is

ötven százalékos sikert értem el, mert Vályi-Nagy Ervin tanulmánykötete meglett. A Chrestomátia viszont nem. VN az utolsó doboz legalján lapult, közvetlenül A purgatórium alatt (Kuszálik Péter), néhány Kertész Imre, Heller Ágnes, zsidó imakönyv, héber biblia, Banksy album, Aquinói Tamás, Rózsa Huba és A világ száz leghíresebb szexfotója c. Taschen-album és egyéb nyalánkságok társaságában.

végül is