Kevés kellemetlenebb

dolog van annál, mikor lefekvéshez készülve döbbensz rá arra, hogy valaki leitta vagy lepisilte a hálózsákod.

Reklámok
Kevés kellemetlenebb

valaki a napokban

kinyilatkoztatta, hogy csak a klasszikus zene az igazi.

Nekem a zenéről mindig a Roadhouse bulik jutnak eszembe, a Pub Harry Tavitiannal és a Nightloosers-szel, a tragikus életérzés, a Félsziget, a felszabadultság, a sörhajó vidám elégiája, a beton, hol angyalok hevertek, a táncház, a hajnali bulik, a soha be nem teljesült, és soha be nem teljesülő vágyakozás, a tábortűz melleti gitározás fent a hegyen, Vama Veche a tengerrel és a hippi életérzéssel, a szabadság. Úgyhogy ma legyen ez itt azoknak, akiknek ez jelent valamit.

valaki a napokban

talán nem kellene

elégedetlen legyek, de milyen már a zember, mindig többet akar, mint ami jut neki a nap alatt, hosszú hónapokon át, a föld mélyén át haladva, a történelem korszakain át haladva. Mikor a történet kilép a természetes, logikus folyásából, és hirtelen valami egészen nem várt fordulatot vesz, ma többször is. Mi történik az ilyen kitüntetett napokon, mondjátok meg nekem, talán ilyenkor tanulok meg hálásnak lenni, és örülni annak, ami van, ami igazán az enyém, és amit nem vehet el tőlem senki, és amit soha nem kell elengedni, mert nem akartam magamnak megtartani, az önzetlen örömbe való belépés nagyon ritka pillanata, a teljes világegyetem. A bölcsesség ritka pillanatai, amikor

sürgés nélkül mûködik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erõlködik,
alkot, de mûvét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült mûvét nem félti,
s mert magának nem õrzi,
el se veszíti.


talán nem kellene

mára alaposan kidolgoztam

magam, milyen nagyszerű lenne, ha egyszer ezért fizetne is valaki. Ne keressetek. Beültem egy pohár borral, egy csupor kávéval, néhány csokis keksszel és a civakodó angyalokkal a fürdőkádba, utána pedig Allison Krausst és gospeleket fogok énekelni hamisan, és ha már minden kötél szakad és megérkezik az ereszdelahajamat, kalotaszegi hajnalit.

Az élet minél abszurdabb, én annál jobban nevetek. Így ültünk ma ketten a napsütésben, és nevettünk sokat és hangosan.

mára alaposan kidolgoztam

Hoppá!

Ma megalakult az általam gründolt vallástudományi önképzőkör, aminek én tartottam az első előadását. Elkövettem az összes olyan “udvariatlanságot” (ejej), amit el lehetett. Zsebre tett kézzel beszéltem. Letegeztem mindenkit (na jó, tkp. mindenkivel tegeződtem addig is, kivéve két embert). Megpróbáltam a humorosabb oldaláról felfogni a témát (amit ebben a nyársatnyelt közegben csak igen kevesen tesznek). Egyszerre beszéltem Órigenészről és a feminista teológiáról. És a végén felültem az asztalra.

Apró örömök.

Hoppá!

szándékosan vitát provokáló bejegyzés

Nem túl népszerű dolog az arabokat, muszlimokat, iszlámot kedvelni mostanában. A nyugati sajtó nagyon könnyen azonosítja a terrorizmust magával a vallással; keresztény lelkész szájából is hallottam, hogy az iszlám a hibás mindenért. A sztereotípiák, előítéletek nem segítenek hozzá egy ilyen komplex jelenség megértéséhez.

Milyen viszonyban áll a vallás és a fundamentalizmus? Van-e kapcsolat a kettő között, és ha igen, miben áll? Lehet-e a monoteista típusú vallásosságot okolni a kizárólagos, térítő jellegű gondolkodási sémákért? Mennyire van hatással a kérdésre a gyarmati örökség? A nyugati szekularizáció beszivárgása a keleti társadalmakba inkább jó, vagy inkább rossz? Át lehet-e ültetni a nyugati típusú demokráciát egy, a nyugati civilizáción kívül levő társadalomba?

Én személy szerint rettenetesen izgalmas szellemi kalandnak tartom egyszerre részese lenni mind a három nagy monoteista kultúrának (eltérő mértékben, persze). Szerintem a háromféle típusú vallásosság egymás kiegészítése, egy bizonyos típusú vallási élmény háromféleképpen való megélése.

Emellett lenyűgöz ez a szinte teljesen ismeretlen, és a nyelv ismeretének hiányában megismerhetetlen kulturális közeg. Úgy érzem magam, mint kiskoromban, amikor indiánosdit és kincskeresősdit játszottunk, és én találtam meg a kincset. Persze elkezdtem olvasni az arab műveket (most épp Bukhárit és Málik ibn Anast, valamint al-Farábit és al-Kindit), de a corpus akkora, hogy kétséges, mikor érek a végére, ha egyáltalán.

Emellett az iszlámot kutatni Európában még mindig meglehetősen új dolog, és úgy érzem, hogy lehetőség van olyan aspektusait feltárni, amivel még nem foglalkoztak európaiak (vagy magyarok), tehát bizonyos kérdésekben úttörő lehetek. És ott van a jelenkori iszlám összes problémája, ami számomra mind nagyon érdekes szociológiai-vallásszociológiai kérdés.

Ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a különbségeket. De azt gondolom, hogy a felvetett problémákra a párbeszéd útján lehet, kell választ találni, se a háború, se az elkülönülés nem lehet igazi válasz. Ha megismerjük egymást, és egymás motivációit, talán közelebb kerülünk egymáshoz.

Van kedvetek beszélgetni? Mit gondoltok a múlt heti merényletről? Mit gondoltok, van összefüggés a vallási identitás és az erőszak mértéke között? Lehet-e, kell-e a párbeszéd? Van-e értelme beszélni ilyesmikről? Van-e a sajtónak szerepe az iszlamofóbiában? Megkülönböztetik-e átrányosan Európában azt, aki nyilvánvalóan muszlim?

szándékosan vitát provokáló bejegyzés

egy rövidke magyarázat

arra, hogy miért rajongok én Lawrence Block stílusáért.

Itták a kávét, beszélgettek, majd a nő kijelentette, hogy szendvicset csinál neki.

Egyszer, évekkel ezelőtt Kellernek nagyon nem volt kivel beszélnie, ezért vett egy plüsskutyát, és egy vagy két napig hurcolta magával, csak hogy legyen beszélgetőpartnere. A kutya remek hallgatóságnak bizonyult, soha nem szakította félbe, mindent elfogadott. Ez a nő azonban még nála is jobb volt.

(Block: Bérgyilkos inkognitóban)

egy rövidke magyarázat

az alapállásról

Fogalmazási kényszerem van mostanában. Én azt gondoltam, hogy az, amit gondolok az alapállásról, olyan egyértelmű és köztudott, és valahogy benne van a korszellemben, de kiderült, hogy mégsem. Persze mindenki azt gondolja magáról, hogy az ő seggéből süt a nap, ő szarta a spanyolviaszt, nála van Az Igazság. Én is állandóan beleesek abba a hibába, hogy magától értetődőnek veszek dolgokat, amik nem azok.

Először is szeretem kettéválasztani magamban az érzelmi affinitást és a tudományos érdeklődést. Azt mindenki tudja, hogy hova húz(na) a szívem, úgyhogy erről most nem is akarok beszélni. De ez a legszemélyesebb magánügy (attól függetlenül, hogy én feszt fecsegek itten róla), és akkor, amikor tudományos érteemben érdeklődöm a dolgok iránt, ezt az énemet pihentetem. (Persze, tudom, nem lehet tőle teljesen elvonatkoztatni, de azért erre törekszem.)

A vallások és a vallásos élmény, illetve a három monoteista vallás elsősorban tudományosan érdekel, és nem azért, hogy valamely hit megerősítésére szolgáljon. Elsősorban szellemi kaland, és nem az érzelmi megerősítés iránti vágyból fakad. Nem azért érdekel pl. az iszlám, mert azt várnám tőle, hogy megerősít a hitemben. Nem akarok se zsidó, se muszlim, se katolikus, se ortodox lenni, jól megvagyok a magam kényelmes kis vallási neurózisával, semmi kedvem lecserélni egy másikra, ami valószínűleg se jobb, se rosszabb nem lenne. Mindenkik egyformán jó, vagy egyformán rossz, attól függően, hogy a pohár félig tele, vagy félig üres. De fidibus non disputandum*. Ugyanígy a felekezeti hovatartozással is. Ami engem a református egyházban zavar, az az emberi tényező. Ez ugyanúgy zavarna minden egyéb felekezetben is. A szentek közössége (már ha olyanok, ahogy én elképzelem őket) meg unalmas. Vannak, akiknek nem lehet a kedvére tenni.

Éppen ezért azt gondolom, hogy igazságtartalmát tekintve minden vallás egyenértékű, azaz nincs jobb és kevésbé jó, hanem legyen mindenkinek a maga hite szerint. Isten (ha van), majd eldönti (ha akarja). Engem ez nem érdekel, úm. nem tartozik rám. Mivé lenne Erdély (ahol szinte csak vegyes családok vannak), ha elkezdenénk vallási alapon családi háborúkat vívni, hogy nekem van igazam, és neked meg kell térned, el kell ismerned az én igazam? A másik elfogadása alapvető tapasztalat. Minden emberiség elleni bűnt Az Igazság nevében követtek el.

A sokszínűséget szeretem, és nem szeretem az értékítéleteket. Azokkal az emberekkel szeretek beszélgetni, akik bennem partnert látnak. A vallási egység gondolata tőlem idegen, mert nem egyenragú partnerek közötti szerződésről szól, hanem arról, hogy az egyiknek igaza van (aka. a katolicizmus), a másiknak meg nincs, mert ő mocsok szemét szakadár (aka. én). Ez számomra elfogadhatatlan többségi gőg.

A béke (ha egyáltalán lehetséges) csak akkor jöhet el, ha abbahagyjuk, hogy a magunk igazságait és elveit egymás fejéhez vagdossuk és idézetekkel kaszaboljuk le egymást. Az igazi szeretet nem kérdezi meg, mikor egy szenvedőt lát az útfélen heverni, hogy milyen vallású. És ha segített rajta, mert lehetősége volt, nem próbálja meg – kihasználva a hála érzését – megtéríteni. Azzal, hogy lehetősége volt segíteni, a jutalmát elvette.

A béke csak akkor jöhet el, ha – a különbségek figyelembe vételével és tudtával, az összemosás igénye nélkül – az emberségünkre és a bennünket összekötő dolgokra figyelünk.

 

*Egyes, Bauer, üljön le.

az alapállásról

ma a hatalomról

volt szó az ominózuson. Meg a tekintélyről. Nem akarok megint azon nyafogni, hogy miért fogom vissza magam az órán (amiből persze semmi nem látszik, csak annak, aki jól ismer, ilyen hálistennek nincs); de pl. nem érzem motiválva magam; azt hiszem, egy kicsit unatkozom is. Pont az a párbeszéd-jellege hiányzik, ami motiválni tudna, ha volna. Ezért mellékvágányra tettem az egész retorikai muníciómat, a humort, a nevetést, a felszabadultságot, a vidám történeteket, az önreflexiót és a kritikát; így maradt valami zacc az aljamon, de tulajdonképpen unom magam, unom azt az énemet, amelyik nem implikálódik személyesen, hanem az elefántcsont-torony magabiztosságából osztja az észt. Én nem szeretem ezt a fajta diskurzust.

És akkor a tekintélyről. Legelőször is válasszuk külön az adminisztratív tekintélyt, ami szükséges a társadalom működéséhez. Ez szükséges rossz, el kell viselni, és csak reménykedni lehet benne, hogy aki ott van, jól csinálja.

Az erkölcsi tekintély viszont gyanús. Minél inkább követeli valaki magának, annál gyanúsabb. Ha valakinek lenne, de kérkedik vele, akkor az olyan, mintha nem is volna. Minél erkölcsösebb és puritánabb valaki, annál embertelenebb. Minél tekintélytisztelőbb valaki, annál inkább kételkedem az őszinte intencióiban.

Aki nem fél (ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?), az nem fél feltárni önmagát, nem félti a tekintélyét, mert tulajdonképp nem bánthatják. Aki nem fél, az őszinte, mert semmit sem tehetnek ellene. Semmi olyant, ami a lényegét, szubsztanciáját érintené. Aki őszinte, és önként kilép a hatalmi diskurzusból, ahelyett, hogy fenntartaná, annak tekintélye lesz. Magától, mondja Reményik. aki nem fél, az meglátja, hogy a kígyó: tulajdonképpen kötél. Aki megbékélt magával, az sérthetetlen, mert minden a javára van. Aki magát szereti, az fog másokat is úgy szeretni, mint saját magát.

A hatalom gonosszá teszi az embert (néhány ritka kivételtől eltekintve). Megváltoztatja a jellemet, elhiteti veled, hogy valaki vagy, elfeledteti veled az alázatot. Embernek lenni épp elég nagy feladat, minek nagy embernek lenni? A hatalmad miatt hazuggá lesznek mindazok, akik alád tartoznak, mert félni fognak, hogy visszaélsz a hatalmaddal. A hatalom kizárja az őszinteséget. Egyedül Isten (ha van) hatalma elviselhető, minden más kiszolgáltatottság. Csak kétféleképp lehet kilépni belőle: ha megragadod, vagy ha tudomást sem veszel róla.

És akkor álljon itt egy részlet HB A bor filozófiájából. A kedvenc részletem, ami alapvetően megváltoztatta az életem. És aki miatt anno elkezdtem filozófiát olvasni.

A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.

A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikusabb alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, hanem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség.

A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni.

Az a tudás, hogy életének csak akkor van értelme, ha feláldozza, mindenkivel vele születik. Az élet akkor sikerül, ha feláldozom. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten rendelkezésére bocsátja. Az ateista azonban fél. Oktalan fél, neki is fel kell áldoznia. Fel is áldozza, de nem természetes módon, Istennek, mint Ábel, hanem valami értéktelen szamárságnak. Önmagának? Ha még! Gyönyörnek? Hatalomnak? Gazdagságnak? Ha botor is, de ez még valamiképpen érthető. A puritán azonban elvnek áldozza fel magát. Emberiség! szól. Vagy: Szabadság! Vagy: Morál! Esetleg: Jövő! Haladás! Mi az, hogy szabadság és humanizmus és jövő? Istenszurrogátum. És mi rejtőzik e mögött a méreteiben is iszonyú önsanyargató őrültség mögött? Az, hogy ő a desperát ember. Tudja, hogy nem megy, mégis csinálja. Tudja, hogy szerencsétlen bolond, mégis kitart. Azért szigorú, azért ingerült, azért harcias, azért sötét, azért komisz, azért erőszakos, mert ő a desperát. Nem megy és mégis csinálja. És mégis tovább csinálja. Tudja, hogy mit tesz, de nem akar segíteni magán, és ezért még desperátabb lesz. Még desperátabb és még absztraktabb és még ingerültebb és még komiszabb és még alattomosabb, és gyanakvóbb és sötétebb. És megint csak tovább csinálja. A boldogtalan!

A szcientifistával nem nagyon érdemes törődni. Bogaraival és babonáival ártatlan ember. A puritánnal nagyon óvatosan kell bánni. A magam részéről azt hiszem, hogy csak egyetlen gyógyszere van. A bor. Éppen úgy, mint a pietistának. Mert a puritán a pietista, aki már terrorista lesz; a pietista pedig puritán, aki nyafog. A pietista szemét forgatja és ájtatos. Titokban obszcén képeket gyűjt, ha nem látják, iszik, leginkább pálinkát, mert azt tartja, hogy ez nagyobb bűn, s ezért ebbe a nagyobbik gödörbe bukik. A pietista úgy él, hogy szobájának falai a szégyentől szüntelenül vörösen lángolnak. A puritán szobájának falai hulla-sárgák, mert még akkor se meri magát elárulni, ha egyedül van. Csak belül! Ó, szegény, milyen könyörület menthet meg téged, ha nem a bor?

ma a hatalomról

agnosztikus dialógusok 5.

– Miért van ezen a hálózsák egyik oldalán három patent, mikor csak kettőt lehet bekapcsolni? Lusta voltál felvarrni a többit?

– Már kétszer elmagyaráztam.

– És igen, elfelejtettem.

– Megint el fogod felejteni.

– Igen, de engem most pont érdekel.

– Mert eredetileg úgy terveztem, hogy lesz benne még egy réteg, de félúton abbahagytam, mert lusta voltam felvarrni a patentokat.

agnosztikus dialógusok 5.

agnosztikus dialógusok 4.

– Beírhatom azt a dialógust a patentokkal?

– Igen.

– Igen, mint igen, vagy igen, csak hagyjalak már békén?

– Nem kellene ilyen nüanszokkal foglalkoznod. Ki is írt az eredmény-etikáról, Max Weber? Ennek alapján csak az eredményt, az igent kellene nézned.

– Szerintem rajtunk kívül mindenki látja, hogy ezek a dialógusok milyen abszurdok.

– Hát valami jele kell legyen annak, hogy filozófiát végeztem, és te is azzal foglalkozol.

agnosztikus dialógusok 4.

néhány igen kiváló

órán van ebben a félévben a vallástudományon. Jó, persze, tudom, én aztán könnyen lelkesedem, de ilyenkor nagyon örülök, hogy ide járhatok, és ezeket az embereket hallgathatom. Akár úgy is fel lehet fogni, mit egy óra-ajánlót. A sorrend nem ragsorolás.

Az egyik a korai kereszténység teológiai fogalmai néven fut. Szeretem azt gondolni magamról, hogy elég képzett vagyok teológiából, és nem csak az átlagemberekhez képest, de ez az óra rengeteg újdonsággal szolgál. Pont azt a szellemi kalandot nyújtja számomra, amit én annyira élvezek, az összevetések és fogalommagyarázatok (dekonstrukciók) olyan keverékét, amitől szerintem igazán jó lesz egy óra.

A másik ilyen a középkori filozófia és teológia. Ez sokkal elméletibb, mint az előző, de nem is baj, sőt, igen nagy szükségem van arra, hogy valaki végre rendet vágjon a fejemben az összevissza kuszaságban. Sokat olvastam a középkorról, rettenetesen érdekesnek tartom az egész középkori teológiát, de itt rengeteget kell még tanulnom.

A harmadik a néprajz az iszlám világban. Ez a félév a maintstream iszlám peremterületeiről szól, betérésekről, kitérésekről, survival-jelenségekről, történeti és jelenkori szociológiáról.

A negyedik a buddhizmus Tibetben. Amúgy is nagyon kedvelem a buddhizmust, meg Tibetet is, LLL-ről nem is beszélve, ez egy olyan titokzatos, idegen világ, aminek csak a szélét sikerült megkapargatni.

Az ötödik a a bibliai kánon és a kabala. Ez annyira jó, hogy szinte semmit nem lehet írni róla, csak annyit, hogy különböző kódokon harmadszor végzem el (azt hiszem), és még mindig ugyanolyan élvezetes. Ez – azt hiszem – önmagában is a legnagyobb dícséret.

néhány igen kiváló