kedves mindenki!

Ma megint négykor keltem, kétszer felmérgelődtem, kétszer lenyugodtam, egyszer elsírtam magam az önsajnálattól, és vihogtam is egy kicsit, voltam rettenetesen komoly és óvodásan destruktív. Ezek a jelek egyértelműen arra utalnak, hogy fáradt vagyok. Úgyhogy most lefekszem. Addig is, amíg megint jövök írni valamit, hallgassatok egy kis zenét Legeslegkedvesebb Janistől, akinek minden száma felér egy orgazmussal.

Reklámok
kedves mindenki!

és akkor most jöjjön az

amit írtam. Az egész történet nagyon sarkított összefoglalása egy nagyon összetett folyamatnak, aminek az lett a következménye, hogy feladtam a lelkészi hivatásom, és visszavedlettem egyszerű magánemberré, mert az, ahogy és amit én hiszek, feloldhatatlan ellentmondásba került azzal az élettel, amit élnem kellett. Remélem, hogy a “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“-effekt könnyít valamit a tegnapi rossz érzéseken.

            Ahhoz, hogy az ember meg tudjon felelni az egyházi szolgálat követelményeinek, egyszerre kell tökéletes szolgává és jobb emberré válni. A felebarát szeretete a saját magam szeretetén alapul, ha a kettő nincs összhangban, és nem egyszerre történik, maga a szolgálat válik elviselhetetlenné, olyan belső konfliktusokat okozva, amelyek az egyéniség épségét veszélyeztetik.

Akkor, amikor feladtam az egyházi szolgálatot, úgy éreztem, kudarcot vallottam. Most is úgy érzem. Egyrészt azért, mert a Szentírás alapján megértett és jónak talált életvezetési elvek ellentétben állnak azzal, amit egy jó lelkésztől elvár egy gyülekezet. Úgy érzem, hogy pontosan az a sajátos többlet, ami a személyiségem és az azon keresztül megértett Írás, és amit én ajándékként értelmezek, akadállyá vált a gyülekezeti szolgálatban.

Másrészt még azok is, akiket közel engedtem magamhoz, nem az embert látták bennem, hanem csak a palástot a vállamon, amitől minden, amit tettem, tehettem értük, hamissá vált. A végén már nem tudtam, meddig tart bennem a palást, és hol kezdődöm én.

Nem éreztem úgy, hogy jobb emberré váltam volna. Az, hogy sokszor nevetséges emberi apróságok miatt  kérdőjelezik meg a szakmai kompetenciám, és hogy állandóan az emberi hiúságnak kell engedményeket tenni, vagy többfrontos háborút vívni, ha hűséges akarok maradni az evangéliumhoz, egy idő után felőrölte a kezdetben oly szilárdnak gondolt elhatározásom. Ez persze megbocsáthatatlan elitizmus.

Harmadrészt pedig úgy érzem, hogy az a gyülekezet, amelyik számára az én ajtóm mindig nyitva állt, magamra hagyott akkor, amikor az együttérzéséről vagy szolidaritásáról kellett volna tanúbizonyságot tennie, amikor a személyes tragédiák és a hierarchia magasabb fokán állók butasága és bosszúvágya elviselhetetlenné tették a magányt. Nem arról van szó, hogy hálásnak kellett volna lenniük azért, mert én elvégeztem a munkám, szó sincs erről, csak arról, hogy akkor, amikor nekem lett volna szükségem segítségre, mindenki magamra hagyott a válásommal, vagy a gyermekem felett érzett gyászommal. És bármennyire megkérdőjelezhető is a hozzáállásom, én akkor azt gondoltam, hogy nem szeretnek. És ha nem szeretnek, akkor felesleges vagyok. És ha felesleges vagyok, csak egy keresztelő- és temetőgép, amit bárki el tud végezni, aki jól-rosszul elvégezte a teológiát, akkor semmi értelme, hogy ott üljek.

Ez a leegyszerűsített és sarkított története tizenkét, egyházban eltöltött évnek. Most ülök a tök alatt, mint Jónás, és vakargatom.

és akkor most jöjjön az

rég éreztem magam

ennyire hülyének, mint a tegnap. Tudom, tudom, én voltam az, aki szándékosan belefutottam a pofba, és tudtam előre, hogy ez lesz, szóval mit sírok itt már megint.

Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy a téma mennyire érzékenyen érint, amikor a saját-sajátos vallási hovatartozásomról kell írni. Én tényleg hittem ebben az egészben, és tényleg rááldoztam tizenkét évet az életemből. Nagy vonalakban most is hiszek, de megváltozott csomó minden bennem; ez azonban egy másik bejegyzés témája. Szó sincs arról, hogy elutasítanám mindazt, amiben vallási értelemben felnőttem, sőt. De ez itt most mellékszál, mert arról akarok írni, hogy miért érzetem tegnap hülyének magam.

A cuccost szombaton írtam meg, rá egy fél órára már megbántam, hogy írtam egyáltalán valamit. Őszintének lenni olyan helyzetben egy ilyen érzékeny kérdésben, ahol a másik fél még csak válaszra sem méltat, se emailben, se szóban, az kb. azt jelenti, hogy az ember önként a fasz rosszabbik végére áll. Ez nekem nem egy szimpla szemináriumi dolgozat, ezt mindenki tudja jól, komoly vallási neurózisom van, ezt is tudja jól mindenki.

És már megint túl sokat képzelek magamról, amikor jól esne az együttérzés, a szimpla emberségesség. Elvégre ez egy óra, hivatalos viszonyokkal, hivatalból megkövetelt távolságtartással, sok hallgatóval, akik közül én nyilván csak egy vagyok, már megint túl sokat képzelek magamról, amikor azt hiszem, hogy az én esetem különleges, és úgy tűnik, hogy túl nagy elvárás, hogy emberszámba vegyenek. Már megint ugyanazokat a köröket futom, mint amiből olyan fejvesztve menekültem annak idején.

Jön, hogy verjem a fejem a falba, komolyan. És még csak nem is hibáztathatok senkit magamon kívül.

rég éreztem magam

és még egy kis zene, ha már vasárnap van

Ötödéves voltam, amikor ez volt a bentlakásban a nagy sláger, akkor láttuk  Shreket, akkor néztük a foci-vb-t, sokat jártunk a Pábba és sokat osztottuk a semmit, akkor sztrájkoltunk, akkor kommunistázott le a tanári kar egyik tagja, Tátáje akkor kapcsolta le a fűtést februárban. Nagyon szomorú visszagondolni erre (tíz éve volt).

és még egy kis zene, ha már vasárnap van

Hervay Gizella: Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Hervay Gizella: Levél helyett

Megszültem

az illusztris írásművet, és gyorsan el is küldtem, mielőtt meggondolnám magam. És már meg is gondoltam, fél órával az elküldés után már kényelmetlenül érzem magam. Sokkal hivatalosabban kellett volna írnom. Nem, sokkal személyesebben. Sajnáltattam magam. Á, a tizedét sem mondtam el annak, amit elmondhattam volna. Humorizáltam, a francba. Humorizáltam, az sose árt. Túl pateikus lett. Nem lett eléggé patetikus. Nem válaszoltam a feltett kérdésre. Válaszoltam, de a magam módján. Túl kálvinista lett. Nem lett eléggé kálvinista. Minden lényeges kimaradt belőle. Féligazságoat mondtam. Túl rövid lett. Túl hosszú lett.

Fákkkkk.

Megszültem

mai menü: farsangi fánk

Tudom, hogy elmúlt már a farsang, és böjt van (egyeseknek), de nekem most jutott eszembe.

Kell bele:

1 kg liszt

100 g cukor

100 g vaj

100 g élesztő

fél liter tej

10 tojás sárgája

1 liter olaj a sütéshez

A tejes meglangyosítom, beleteszem az élesztőt és a cukrot, jól elkavarom, és két percre beteszem a mikróba, hogy keljen meg. Utána összekeverem a megolvasztott vajjal.

A lisztet egy nagy vájlingba teszem, rá a tojások sárgáját, és rátöltöm a kulimászt, és összegyúrom. Százat kell gyúrni rajta, hogy összeálljon a tésztája. Utána felteszem a kályhára kelni.

Amikor megkelt, kinyújtom, pohárral kis kerekeket vágok belőlük, és megsütöm, és a végén megszórom porcukorral.

Ilyen lesz:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

mai menü: farsangi fánk

ugye megmondtam

hogy bele fogok sétálni a saját csapdámba. Vallásos önéletrajzot kell írni, szim-és antipátiákkal, kötődésekkel, vallásfenomenológiai önjellemzéssel. Mindezt egy oldalban. A problémáim a következők:

ad1: egy oldal túl kevés, mégiscsak 16 évről van szó. Ha csak a főbb mozzanatokat említem meg címszavakban, akkor is túl kevés.

ad2: ki fogja elolvasni. Na, persze, mondhatjátok, hogy aki 6 éven keresztül vallott vasárnapról vasárnapra az Istenhez való viszonyáról a szószéken, és aki hat éve blogot ír, annak ez mit számít.

ad3: legyen hivatalosabb vagy a lehető legszemélyesebb. Kérdés, hogy az olvasók hite mennyire tudja elviselni az én kételyeimet. Ha hivatalos, azt most hamisnak érezném. Ha személyes, az nem válasz a feltett kérdésre. Ha a lehető legszemélyesebbre fogom, akkor lehet-e bízni a “gyónási titok” megtartásában.

ugye megmondtam

az is nagyon ironikus

mostanában, hogy hazafele a buszon a telefonomról ezerrel román népzene szól. Aki otthon utazott falusi busszal, annak nem kell magyaráznom. Aki járt már keleten, annak sem. De az erdélyi, magát  felsőbbrendűnek képzelő magyar társadalom egyik komoly indoka a románság ellen a buszban és más nyilvános helyeken nagyon hangosan hallgatott népzene.

***

Ma reggel négytől talpon vagyok. Hajnalban Parmenidészt olvastam, latint tanultam, fordítottam, ágyba vittem a reggelit, bementem az egyetemre, ahol összesen fél óra ebédszünetem volt, arab órán mindig én olvasok, ezért minden órára a lehető legalaposabban készülni kell, és mégis mindig szégyenben maradok, este nyolcra értem haza, megfőztem a túrós gombócot, megfürdettem Gedeont. Negyed tizenegy van. Egy pohár borral a kezemben bambulok, és valamiért rettenetesen elfog a szomorúság.

az is nagyon ironikus

úgy is lehetne

értelmezni az én vallásos hozzáállásom, hogy csak és kifejezettem egyféle típusú vallási élményt tartok elfogadhatónak. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy ez nem igaz.

Egyrészt azért nem, mert olyan sok időt foglalkozom a magam megfejtésével, és olyan keveset a másokéval. Van néhány ritka kivétel, amikor vagy természetes módon adódik, hogy valakivel barát legyek, vagy csak szeretném, ha barátok lennénk, és az illető ez nem veszi észre, vagy nem veszi figyelembe.

Másrészt én tényleg őszintén örülök annak, és néha egy kicsi irigykedem, ha valaki talál magának egy olyan vallási közösséget, ahol kompromisszumok nélkül jól érzi magát. Nekem is voltak ilyen időszakok az életemben, igaz, nem túl sok, és nem tartott túl hosszú ideig. Igen, szoktam irigykedni azokra, akik összhangba tudják hozni életük sokféle igényét, mert én annyira távol állok ettől. Persze ezt előnyként is lehet értékelni, mert ez az, ami arra motivál, ez a nyugtalanság, hogy új és új lovat keressek magamnak. A párhuzam nem véletlen. Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy a felekezetből adódó gondolkodási sémák, attitűdök mennyire rányomják bélyegüket Ady és Babits költészetére.

***

Most viszont úgy érzem, hogy egyelőre nem találok olyan közösséget, ahol ne kellene olyan kompromisszumot kötni, amit már nem akarok megkötni. Nem vagyok abban sem biztos, hogy akarok-e egyáltalán közösséget, akarok-e megint tartozni valahova. Nem olyan nagyon jó ez a fene nagy függetlenség, de nem is annyira rossz, hogy mindenáron keressek egy meleg kis vackot. A valahova tartozás nekem nagyon sokszor azt jelenti, hogy pontosan arról az egyedi, megismételhetetlen jellegről kell lemondanom a közösség javára, amiről nem akarok lemondani.

***

Sokféleképpen lehet közeledni ahhoz a Szenthez, amit a kereszténység Istennek nevez, és semmi problémám nincs azzal, hogy ha mások másféleképp találnak kapcsolatot ezzel a numinózussal. Nekem – sajátos protestáns és személyiségi meghatározottságom miatt, aminek az egyik jellemzője a szöveg iránti igen erős affinitás – ez egyedül az Igén keresztül lehetséges. Átéltem sok szép és felemelő szertartást, reformátust, katolikust, evangélikust, baptistát, ortodoxot, muszlimot, sokszor sírtam, meghatódtam, átéltem bizonyos katarzisokat. Ezek mégsem hagytak olyan nyomokat bennem, mint amikor valami titokzatos és megmagyarázhatatlan módon Isten az Igén keresztül megszólít. Ezek azok az ún isten-élmények, amik miatt továbbra is érdekelt vagyok a kérdésben.

A legutolsó ilyen isten-élményem Tatár Györgyhöz kapcsolódik. Ebből is látszik, hogy számomra mennyire másképp működik a Megszólító. Egy előadáson TGY arról beszélt, hogy Ábrahám, mint a hívők atyja (és ősminta) mennyire egyedül van a hitével, és az, amit ő személyesen átél, megoszthatatlan, a hit alapvetően egy nagyon magányos dolog. Engem ez ott és akkor nagyon szíven ütött, és azóta is nagyon sokszor eszembe jut, és ha nem teljes mértékben fikció az, hogy Isten megszólít, akkor abban biztos vagyok, hogy ott ez engem megszólított, a történelem korszakain áthaladva eljutott oda, ahol én csak én vagyok, a teljes világegyetem.

***

Ez az a téma, amiről azt gondolom, hogy az ember maximálisan becsületes és őszinte kell legyen saját magával szemben. Sok más mindenben hazudhatok saját magamnak, szoktam is, mint mindenki, álltatom magam. De ha egyszer hiszem, hogy van Isten (ez az egész probléma forrása, ha nem hinném, nem lenne gond), és az is elfogadhatónak tűnik (mert le van írva a Bibliában), hogy Isten tudja, hogy mit gondolok (és itt most ne menjünk bele az isteni szuperlativuszok filozófiai problémájába), akkor felesleges energia-pazarlás a hazudozás. És ha igazán őszinte akarok lenni, akkor hajlok arra a következtetésre, hogy az egyik nagy bajom, hogy nem bocsátottam meg Istennek. Ironikus lenne arra gondolni, hogy Isten végig ott volt.

(A dőlt betűs szövegek idézetek vagy parafrázisok olyan művekből, amelyek sokat jelentenek nekem.)

úgy is lehetne

Kedves Olvasók!

Ebben a félévben megint lesz egy órám, ami lelkileg nagyon mélyen fog érinteni (Reformációkori hitviták), bár nem pont úgy alakult, ahogy eredetileg én szerettem volna, ami azt jelenti, hogy nem fogok az órán nagy szerepet vállalni, mint ahogy tettem az első félévben, mert ahhoz túl sokan leszünk, a téma túl személyes, és én túl sérülékeny vagyok ebben a kérdésben, és mert nem fogok annyiszor és olyan hosszan szóhoz jutni, mint ahogy szeretném nem akarom elnyomni a többieket.

Így tehát szükséges, hogy legyen egy fórum, ahol megbeszélhetem saját magammal a felvetődött problémákat, reflektálhatok a könyvre és az órán elhangzottakra. Ez azonban lehet, hogy túlmegy ennek a blognak a keretein, és talán érdemes volna átköltöztetni a repülő szőnyegre, bár azt meg akartam volna óvni a személyes témáktól. Ebben a témában azonban számomra elegyítetlenül összekeveredik a kettő, van bennem igény a tudományos távolságtartásra, mégis-mégis sírás lesz a vége. Ezért benneteket, akik rendszeresen olvastok, megkérdezlek: Mi legyen?

Kedves Olvasók!

ma megtartottam

az első egyetemi előadásomat. Nagyon fostam az elején, hogy milyen lesz, ez azért mégsem egy alsó tagozatos vallásóra vagy konfirmáció-előkészítő, ahol azért nagyon magabiztosan mozgok a témában. Itt sokkal erősebb a kontroll, és sokkal feltűnőbb, ha bakizik valaki. Mármint én.

Azt hiszem, hogy kicsit összeszedetlen voltam, és kaotikus, és úgy tűnt, hogy a vége felé, mire szerencsésen túljutottam a technikai információkon, már elkezdtek unatkozni. Egy adott pillanatban komolyan megfordult a fejemben, hogy nem jót tudom Ábrahám két gyerekét (a nyilvánvaló dolgokkal gyakran van így), aztán hazaérve gyorsan leellenőriztem, hogy mondtam-e nagy hülyeséget. Azt hiszem, nem. Remélem.

Annak azért örülnék, ha valamelyik tanárom bejönne hospitálni, és megkritizálna, de erre valószínűleg nem fog sor kerülni.

ma megtartottam

házifeladatok mára

be kellett volna mennem ma, de nem tudok menni (csak jönni)*.Úgyhogy itthon (itatom az egereket) rendezem a dolgokat, tanulok, készülök, egyebek. A mai nap legfontosabb feladatai:

1. Túróspuliszka-főzés miccsel

2. Megírni az első két órám hand-out-ját

3. Felszabadítani az egyik sarkot a káoszból, odatenni az ágyat, a maradékot és a konyhát felmosni. – megvan

4. Készülni a holnapi órákra

5. Lefordítani még három oldal Bukhárit.

6. Megkeresni és megtalálni az arckrémem.

7. Helyet találni a cipőknek és az abroszoknak.

8. Megtanulni az összes latin deklinációt (hétfőn írunk).

*

– Doktor úr, nagy baj van, nem tudok menni.

– De akkor hogy jött ide?

– Ja, jönni azt tudok.

házifeladatok mára

az első tantárgy evör

amit még az első óra előtt feladok, egy középkori latin szövegolvasás gót betűkkel. A nyelvtanja és a szókészlete nem olyan nehéz, de a teljesítőképességem itt elérte a határt, amit nem akarok túllépni. Mivel az óra nem kötelező (csak nagyon hasznos lenne, ha tudnék gót betűket olvasni), és 42 kredit elég a vallástudományon, mert úgyis ott lesz mellette a doktorin a két szövegolvasás plusz a tudományos munka, és az óra különben is hétfőn reggel 8-kor kezdődik, a stréberségemen és kíváncsiságomon kívül semmi nem szól mellette.

az első tantárgy evör