ez volt kétezertizenegyben

Januárban magas lett a kreditindexem, és készültünk Marokkóba.

Februárban megérkeztünk Marokkóba, Gedeon megrágta a szótáram, tyúkokat láttunk a királyi palota bejáratánál.

Márciusban elköltöztünk egy hagyományos marokkói házba, vettünk egy csomó fűszert, és már egészen jól kezdtem beszélni arabul.

Áprilisban sokat fürödtünk az óceánban, megírtam a doktori kutatási tervem meg az államvizsgadolgozatom, letettem a középfokú nyelvvizsgát arabból.

Májusban néztem Alekosz macáit, és kiderült, hogy egy kétéves gyereknek nem adnak recept nélkül szemcseppet.

Júniusban felvételiztem a doktorira, megvívtam a harcomat a tanulmányi osztállyal, nekikezdtem a Trónok harcának és szerelembe estem a filozófia tanszékkel.

Júliusban befejeztem a BA-t.

Augusztusban krisztusi korba léptem, begyulladt a fülem és feltúrták a fürdőszobát.

Szeptemberben feltámadt Vanek úr a szekrényből, elkezdtem reggel négykor kelni, megint legyöngyiztek, és veszedelmesekké váltak a viszonyok.

Októberben elkezdtem fogyókúrázni, elkezdtem balettórára járni, mert feltámadt a hiúságom.

Novemberben megpróbáltam iPhone-t venni, utáltam az időjárást, vettem por alakú hajformázót, elkúrtam a hajfestést, rengeteget fordítottam, összevesztem az erdélyi ikével, megírtam a lecketervet a következő félévre.

Decemberben sokat álmodtam és álmodoztam (feleslegesen és értelmetlenül), sokat vitatkoztam a reformátuságról és a liturgiáról, kipróbáltam az orrszívó porszívót magamon, főztem narancslekvárt, sütöttem kőkemény mézest, ami a zistennek se puhult meg, de amit mégis megettünk az utolsó órán.

Köszönöm mindenkinek, hogy itt voltatok és olvastatok, régieknek és újabbaknak, leányoknak, fiúknak és közteseknek, Vanek úrnak, a soványaknak és kövéreknek, a szögleteseknek és a simáknak, tanároknak (???) és dejákoknak, családtagoknak, barátoknak és ismerősöknek, és Kis minden rokonának és üzletfelének. Köszönöm mindenkinek a sok vidám és szomorú pillanatot, amit egymásnak szereztünk ismeretlenül vagy ismerősen.

Ha mentek éjjel templomba, gyújtsatok három gyertyát Kisért és a másik kettőért, akinek még neve sem volt. Igyatok sokat, mert a sok tudomány fáradtságára van a testnek, és valamikor ki kell ereszteni a felgyűlt feszültséget. Szeressétek egymást, és néha egy kicsit engem is, amíg el nem jönnek azok az évek, amire azt mondjuk, hogy nem szeretjük őket. És gyertek jövőre is, a kaland folytatódik, 

minekelőtte elszakadna az ezüst kötél és megromolna az arany palackocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba, és a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt. Felette nagy hiábavalóságok, azt mondja a prédikátor, mindezek hiábavalóságok!

ez volt kétezertizenegyben

nem vagyok egy barátságos

ember, ha kicsivel többet iszom a minimumnál (egy pohár bor, vagy egy sör). Belőlem olyankor egyből előtör a sírvamulatós állat, a világ összes gondja az én vállamat kezdi nyomni, és mindenki a legrosszabb színben tűnik fel előttem, felnagyítódnak a hibák, eltűnnek a jó tulajdonságok, nem csak a másokéi, hanem az enyémek is ugyanígy. Normál állapotban is kevés ember tűr meg maga mellett, csak olyankor nem zavar (annyira).

Mostanában, amikor iszom, rettenetesen szomorú leszek, és nem lehet ezen a nagy szomorúságon segíteni. Tudom, hogy mennyire nevetséges ez az egész, hogy az alkohol hatására előjönnek az elfojtott érzések, de erre csak egyetlen megoldás létezik igazán, hogy akkor nem iszom, de ezt egy ilyen társadalomban, mint a mienk, lehetetlen (vagy nagyon sok magyarázkodásba kerül) megvalósítani, és túl nagy fáradtság.

A baj az, hogy ez a szomorúság valóságos, csak józan állapotban tudok másra is koncentrálni. De valahol mélyen mindig ott lappang, arra várva, hogy ne figyeljek oda, és a felszínre bukkanhasson. Mindenki pestises, és az embernek nem lehet egy önfeledt pillanata.

Megyek, keresek valami innivalót.

nem vagyok egy barátságos

a karácsonnyal többek között

az is az egyik baj, hogy halál a májra. Annyit eszek naponta, mint máskor egy hét alatt, és annyit iszok, mint máskor egy fél év alatt. Most is citromos sört iszok meggypálinkával. Berúgni persze nem akarok, mert a barácsonyozás utáni másnaposság, amikor is alig ittam valamit, nagyon rossz volt.

Most már ejszen mehetnék haza, mert jóllaktam legalább egy fél évre. Ma vinetta volt a vacsora, és nem bírtam megállni, hogy ne négy szelet kenyeret egyek az eltervezett egy helyett. De a vinettát nem tudom abbahagyni.

a karácsonnyal többek között

semmi pozitívat

nem tudok magamról mondani. Rendszeresen előfordul, hogy szándékosan megsértem azokat, akiket nagyra tartok, akik fontosak. A szekrény tele van ilyen csontvázakkal, amelyekre nagy szégyennel, nem szívesen gondolok. Mindig elhatározom, hogy soha többet. És mindig újra előfordul.

Rossz természetem van. Mint az éhes kutya, amelyik megmarja az őt etető kezet: így vagyok én azokkal, akik jók hozzám.

És a bűnbánat sem igazán őszinte. Mikor ezeket a sorokat írom, akkor is azon gondolkozom közben, hogy milyen hatást fog mindez kiváltani. A végletekig hiú ember vagyok. Nem kellemes az egérlyukban ülni, mégis magam száműztem ide magamat. Büszke vagyok az egérlyukra és szenvedek is tőle.

Belül állandóan egy kis hang figyelmeztet megvetően a hibáimra: az őszinteség hiányára, a megjátszásra, a cselekedetek megkérdőjelezhetőségére, a hiteltelenségre, arra, hogy nekem ugyanúgy semmi jogom nincs ítéletet mondani mások felett.

A hitelességem már régen elveszett. Nem lehet huzamosabb ideig úgy kiállni minden vasárnap a szószékre, hogy az ember mindig igazat mondjon, és ha egyszer elkövette, ha egyszer megengedte magának, hogy kevesebbet adjon magából a maximumnál, ha egyszer – bármilyen oknál fogva – megengedte magának a kompromisszumot, akkor a hitelesség elveszett.

semmi pozitívat

a második kötetet

az Anna Kareninából már eléggé unom. Kicsit úgy érzem, hogy túl van írva ez a regény egy kötettel. Megértem, hogy az oroszok sokat és hosszan írtak, de abba fogom hagyni, azt hiszem.

A szereplőkkel egyre kevésbé tudok azonosulni, fárasztanak, túl sok benne az elmélkedés (ezeket rendszerint átugrom) és túl kevés az action. Anna a második kötetben nagyon érdektelen figurává változott, Vronszkij elkezdett unatkozni, de nagyon lassan csinálja, Levin túl sokat és túlfűtötten gondolkodik, Kitty éppen háziasszonnyá és anyává képzi magát.

a második kötetet

tegnap este lefekvés előtt

volt néhány nagyon jó gondolatom, de túl lusta voltam felkelni, és leírni őket. Most persze halvány fogalmam sincs, mik voltak azok. Már többször elhatároztam, hogy viszek magammal egy jegyzetfüzetet és tollat oda, ahol gondolkodni szoktam (ágy, fürdőkád, budi), de egy darabig eszemben van, aztán meg elfeledkezem róla, és mikor kell, nincs. Otthon ezt sokkal könnyebb megtenni, mert könnyű mindhárom helyen tartani egy-egy jegyzetfüzetet, in case. De idegenben már sokkal nehezebb, így is állandóan arra koncentrálok, hogy ne hagyjam szét a dolgaimat (nem szokott sikerülni), ne hagyjam szét Gedeon dolgait (ez se megy), ne mondjak semmi hülyeséget (egyház, politika szigorúan tabutéma), ne beszéljek csúnyán, ne szidjam hangosan a gyereket, ne fakadjak ki, amikor nem úgy van, ahogy én megszoktam (mármint a gyerekkel kapcsolatban). Az persze elkerülhetetlen, hogy különbözzenek a nevelési elvek, de nekem az az alapállásom, hogy minden szabad, ami nem káros vagy Gedeonra, vagy másra, viszont a hisztit lehetőleg kerüljük el (a lényegtelen dolgokat ráhagyom), de ha már benne vagyunk, akkor megvárom, amíg befejezi magától.

 

tegnap este lefekvés előtt

a csend hiánya

talán az egyik legnehezebb ezekben a hosszított családi látogatásokban. Hogy nincs sem hely, sem idő, sem lehetőség semmiféle elmélyülésre, munkára, csendre, gondolkodásra. Normál állapotban sokat vagyok csendben, alapvetően szeretem, ha nem szól körülöttem semmi, épp eléggé lefoglalnak a gondolataim és teendőim ahhoz, hogy ne legyen szükségem arra, hogy zúgjon körülöttem valami. Ilyenkor csend-elvonális tüneteim vannak.

Nekem nagyon fontos az, hogy néha leüljek, és semmit se csináljak. A protestáns etika így is eléggé rányomja a bélyegét a munkamorálomra, év közben nincs időm arra, hogy megálljak, és ilyenkor olyan jó lenne kicsit megpihenni. Mindig az kell, ami nem lehet. Rémes.

a csend hiánya

mindenhol keresem

és sehol nem találom azt a fajta lelkiséget, amivel én azonosulni tudnék. Néha, nagyon ritkán mintha a közelébe jutnék, hogy aztán újból elveszítsem. Már többször mondtam, hogy valószínűleg velem van a baj, nem tudok azonosulni sem a közhelyekkel, sem pedig a szertartásokkal önmagukban véve.

Néha nagyon irigykedem katolikus ismerőseimre, akiknek annyira egyszerű és egyértelmű ez a probléma. Lassan öt éve küzdök nagyon komoly kételyekkel, és nem nagyon találok rá választ. Néha úgy tűnik, hogy az evangélium tiszta és világos.

De továbbra is azt gondolom, hogy azért, mert Isten azt gondolja, hogy a saját Fiát feláldozza, még nem jogosult arra, hogy az enyémet is megölje. Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudok neki bocsátani. Minden baj ott kezdődött, hogy Ő megölte a gyermeket.

mindenhol keresem

Karenin

szerintem egy unalmas érzelmi idióta, egy kis szadizmussal megspékelve. Nem tudom sajnálni. Aki azon aggódik, hogy mi lesz a hivatali tekintélyével, és terveket szövöget arra nézve, hogy hogyan szenvedjen minél inkább az, aki megbántotta a hiúságát, az nem sajnálatra méltó, legalábbis szerintem. Kinga, abban igazad van, hogy Anna Karenina sem egy jellemóriás, és önző.

Eddig igazán pozitív szereplőt nem sikerült felfedeznem ebben a regényben. A parasztok túl szépre vannak ábrázolva, és igazából még azok a részek sem teljesen hitelesek a számomra, ahol összefognak, hogy átbasszák az urat. Szerintem ez is túl idealisztikus.

A nők vagy nagyon buták, vagy nagyon számítók, a férfiak vagy érzelmi idióták és gonoszak, vagy érzelmi idióták, de jóindulatúak, vagy elszállt, önmarcagoló őrültek.

Ha már női emancipáció-történet, akkor inkább a Veszedelmes viszonyok. Na, azt is újra fogom olvasni, ott legalább mindenki gonosz (kivéve a Madame nemtomkit, aki végül szegény nagyon megszívja a naívságát).

Karenin

biztosan nekem vannak

nagyon magas elvárásaim. Kétszer voltam templomban, és kétszer hallgattam végig egy-egy válogatott közhely-gyűjteményt. A ma délelőtti prédikációval kapcsolatban két komoly tartalmi kifogásom volt: egyrészt hogy miért kell mindig a halálról beszélni, bármilyen ünnep van, másrészt hogy miért mindig azokat szidják, akik ott vannak a templomban. Nem szeretem ezt az egész depressziós hangulatot, amit bizonyos prédikációk árasztanak magukból. Én önmagamtól is elég depressziós vagyok, olyan jól esne, ha valami pozitívat lehetne hallani a templomban, és nem a folyamatos siránkozást, hogy milyen szar keresztények vagyunk, főleg azok, akik nincsenek is ott.

Ha a karácsony nem ok az örömre, akkor mi? Olyan jó lett volna arról hallani, hogy igenis okunk van az örömre, a hálára, hogy keresztényként nem csak a köldöknézegető önsajnálkozás létezik, hanem az igazi öröm is.

biztosan nekem vannak

karácsonykor mindenki

elérzékenyül, még én is, pedig mennyire szoktam ettől félni.

Az érzelmektől, a sírástól, attól, hogy megtudják, hogy tulajdonképp mit is gondolok, hogy eljutnak oda, ahol én csak én vagyok, a teljes világegyetem. Hogy rés nyílik a páncélon, lehull a lepel, és ott állok vérző, nyitott mellkassal meztelen a semmi előtt, úgy, ahogy csak Isten előtt lehet állni. És hogy játék nélkül, kompromisszum nélkül elvesztem azokat az embereket, akik fontosak. Valami primordiális félelem a kitaszítottságtól, az egyedülléttől, a hiánytól.

József Attila – Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

karácsonykor mindenki

a két kedvenc karácsonyi evangéliumom

én azzal ünneplek, hogy szép csendben majd elolvasom őket. Az egyik a János-prológus, azzal, hogy az Ige testté lett. A másik a Filippi-levélbeli Krisztus-himnusz, azzal, hogy ő nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, és emberi formát vett fel.

 

a két kedvenc karácsonyi evangéliumom

vidám karácsonyunk

lesz: miközben mindenki elment a templomba karácsonyi ünnepségre, és Gedeon alszik, én vermoutot iszom almapálinkával keverve. meg kávét.

az idei karácsonyi ünnep különlegessége a chilis házicsoki lesz. csak még azt nem tudom, hogy mennyi chilit tegyek bele, hogy csípjen is, meg ne is.

vidám karácsonyunk

mitologia blogus 2

Történt pedig azokban a napokban, amikor Bill Gates volt a császár, és Steve Jobs volt Szíriában a helytartó, hogy a blogikusz nemzetség egy tagja, bizonyos József, akiről nem tudni, hogy a messzi germán pusztákról milyen linkeken keresztül keveredett egy olyan helyre, mint a http://www.galileainazaret.blogspot.com, megnézte barátnője, Mária fészbúk-oldalát, és megdöbbenve olvasta, hogy Mária, akit addig finom és szelíd női bloggernek ismert meg, aki mindig a lelki csipkékről és szűzies érzelmekről írt, viharos viszonyba keveredett egy görög fickóval, akinek Pneuma Tu Hagiu volt a neve.

Iszonyatosan felháborodott ez a József nevű blogikusz, relationship státusát egyből complicated-re változtatta, kitörölte Mária blogját az oldalsávból, és írt egy dühös bejegyzést, amit előbb kirakott, hogy mindenki olvashassa, majd levett, mert úgy gondolta, hogy talán mégsem a blogon kellene a magánéletét élni.

Persze jöttek hozzá a lájkok és a kommentek nemzetségéből sokan, mind jó tanáccsal látva el, hogy hagyja ott azt a csapodár fehérnépet, a blogikuszok nemzetsége ennél jobbat érdemel, különben is, mit akar ő ezektől a sémi népektől, menjen csak haza a logikusz germanikusz fikusz blogikusz világba, ott nem fordulhat elő ilyesmi, mert mindenki hű és igaz.

József, a blogikusz, kifáradva a sok oldalfrissítéstől, komment-olvasástól, moderálástól, válaszolgatástól, lefeküdt aludni. Álmában megjelent neki Nagy Szent Wikipédia Arkangyal, kék-fehérbe öltözve, és közölte vele előbb angolul, majd minden nyelven, hogy a görög nevét írja be a google translatebe, és rá fog jönni, hogy Mária nem hibás.

Eközben Mária telepanaszkodta a fészbúkot, a blogját és a fórumokat azzal, hogy hogy járt, de senki nem hitt neki. Végül kivonult az internetből, és jelszavas blogot kezdett írni, amit senki nem tudott elolvasni, csak ő, de ez egy idő után értelmét vesztette. Szomorú volt, nem vette fel a telefonját, nem válaszolt az sms-ekre, a hasa pedig egyre csak nőtt.

Valahol a kilencedik hónap tájékán hallja, hogy csenget a yahoo-messenger, és látja, hogy József akar vele messelni. Visszaírt neki egy szomorú szmájlit, jelezve ezzel a depressziója mélységét és csalódását.

De József nem hagyta annyiban, hanem a következőket írta:

(folyt. köv.)

mitologia blogus 2

nos, igen

nekifogtam megint az Anna Kareninának. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de manapság miért nem tudnak ilyen izgalmas és olvasmányos regényeket írni? Tegnap már ragadt le a szemem, mégis éjjel későig olvastam. Most épp ott tartok, hogy Anna Karenina meggyőzi Dollyt, a sógornőjét, hogy bocsásson meg a férjének, Anna testvérének, hogy megcsalta őt a francia nevelőnővel, aki szép, buja és fiatal, szemben a feleséggel, aki szült öt gyereket, csúnya és elhasznált.

Ez persze nagyon igazságtalan, persze, együttérzek Dollyval, meg sajnálom is, hogy így járt (kicsit saját magamra emlékeztet), ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Szteypan Arkagyics a francia nevelőnőbe szeret bele. Az élet nagyon igazságtalan. Aki becsületes, az megszívja.

nos, igen

álmomban

tanulmányi kiránduláson voltam sok ismeretlennel és néhány ismerőssel valahol a Közel-Keleten. Sokat vonatoztunk éjjel, és sokat tornáztunk egy tanárral a vonat folyosóján, valami tai-csi-szerű karate-mozdulatokat kellett utánozni. Aztán leszálltam Jeruzsálemben, és elkezdtem hotelt keresni, de az állomás körül nem találtam, viszont mindenki kint ült, és mentateát ivott a teraszon, és huszonöt fok volt, és sütött a nap. Aztán felmentem az egyik dombra, ahol összetalálkoztam egy ismerősömmel, és nagyon csodálkoztam, hogy ő hogy került ide.

álmomban