kalap

A képnézegetés alapján úgy tűnik, hogy jön vissza a kalap és a kendő a divatba. Ez mindenképp jó hír azoknak, akik szeretnek valamit a fejükön tudni, ami nem madárszar. Te hordanál?

 

Reklámok
kalap

Kedves felek!

Jelentem tisztelettel, hogy mától én, Vanek B. Eduárd is szerzője leszek ennek a blognak, elkerülendő a durva csúsztatásokat. Így tehát cenzúrátlan érvényesülhet az igazi kemény hímsovinizmus és kispolgári értékrend, amely régóta összefont a nevemmel. Ha tetszik nektek ez a fejlemény, nyomjatok egy lájkot lent, hogy láthassam a rajongótáborom. Persze elsősorban nőkre gondolok itten, akik nem azt nézik, hogy az ember egy abroszt hord nadrág helyett, hanem a belső értékeket, amik vannak.

Kezüket csókollja a Vanek.

Kedves felek!

Vanek úr, és ami mögötte van

(Vanek úr személyiségét több valós és kitalált személy jelleméből gyúrom folyamatosan. Aki magára ismer Vanek úrban, annak vagy igaza van, vagy nem. Sok esetben képzelt beszélgetések ezek olyan emberekkel, akikkel szeretném, hogy valós beszélgetéseim is legyenek, de nincs rá lehetőség nyíltan megmondani nekik. Sokszor saját magammal folytatott vitáim öltenek benne formát. Néha, nagyon ritkán, elhangzanak benne olyan dolgok, amik a valóságban is megtörténtek. )

(Asszonyom megint elvetette a sulymot, mert amit fent ír, cseppet sem igaz. Én, kérem, igazi személyiség vagyok, nem valami gyurmafigura, bah! Valódi minőséggel rendelkezem, de mivel nem én írom a blogot, kevés beleszólásom van abba, hogy Asszonyom milyen képet fest rólam. Senki, akit ismer, nem lehet annyira érdekes, mint én, az igazi Vanek. Megszemélyesítések, lila dalra kelt nyakkendők, metolíviák távol állnak az én rózai jellemem magasságaitól. Vagyok aki vagyok, mondta valaki hozzám hasonlóan jeles személyiség. Ha én írnám ezt a blogot, rögtön másképp feküdne a gyerek. Deviszont így csak elszenvedője vagyok kielégíthetetlen egónak, amelyik azt képzeli magáról, hogy író. Ne üljenek fel erre a vaterlóra. Kezüket csókollja a Vanek)

Vanek úr, és ami mögötte van

negyvetöt, amelyben Vanek úr megmondja, de nagyon

– Nem hiszem el, hogy ezt a szart nézi!

– Pedig de. Most csalódott, Vanek úr?

– Asszonyom mindig értelmiséginek próbálja beállítani magát. Nem magyon szokott sikerülni, mert mindenki tudja, hogy milyen szánalmas is valójában. Miért kell ezt nyilvánosan is bevallani?

– Lássuk, Vanek úr, hogy jól értem-e. Az egy dolog, hogy szánalmas vagyok, de legyek hazug is.

– Aha. Na, milyen jó titkári tanácsot adtam?

– Vanek úr, amióta nem titkár, szemmel láthatólag elment az esze.

– Most jött meg. Egy karrierista lettem. Mindig is szerettem az istákat, most én is leszek egy. Ez igazán illik egy titkárhoz.

– Vanek úr, maga már nem titkár.

– Dehogynem, asszonyom.

– De nem lehet egyszerre olyan ember, aki felettem áll, és olyan, aki alattam.

– Mert miért nem? Csak asszonyomnak lehet olyan skizoizéje?

– De ez nem olyan, Vanek úr. Addig nem jöhet vissza titkárnak, amíg a másik állásáról le nem mond.

– De nem mehetek vissza, mert Hektor akarok lenni.

– Görög hős?

– Nem, egyetemigazgató.

 

negyvetöt, amelyben Vanek úr megmondja, de nagyon

Szabad szerda

no, nem teljesen az egész, csak egy kis darab az estéből, mert Gedeon megoldva a családszolidaritás által, érted. (Brenner nyomozó történeteit olvasom éppen Epiktétosz, Arisztotelész, Al-Farabi és a preszókratikusok mellett helyett).

Szóval moziban voltunk a tegnap este, nem is tudom, mikor voltunk utoljára, és rögtön két filmet is megnéztünk, a Johnny English Reborn-t és a Drive-ot. Mindkettőt érdemes volt megnézni, bár a Nyugat azért nyomába sem ér Koreának, ami a kegyetlenséget illeti, láttam pl. néhány éve a TIFF-en egy filmet egy nyomozóról, meg aztán ott van az Old Boy, meg a mindennek a teteje, A sziget, annál kegyetlenebb filmet én még nem láttam, az Antikrisztus izzadtságszagú erőlködés ahhoz képest.

Szóval ebben a filmben is vannak nagy lassítások, tompa szinek, fura karakterek, nagy hallgatások és agycafatok a falon, nem is volt csámcsogás amoziban, mindenki vigyázban ült, amíg kinyírták a rossz és kevésbé rossz fiúkat és leányokat, akikből nem maradt más, csak a csattanás hangja és a lőporfüst. Persze nekem kicsit olyan volt a film, mint Tompa Gábor néhány rendezése, már az elején ellőtte a muníciót (itt szó szerint), és a végére nem maradt semmi, amit puffogtasson, tudni lehetett az első hulla után, hogy ki fog még meghalni, ezek az amcsi “something went wrong”-filmek, bár ebben a Thelma és Louise sokkal jobb. Vagy az Alkonyattól pirkadatig, az legalább nem akarja magát művészfilmnek eladni.

Összességében persze nem rossz, főleg, ha odaszámítjuk a sok egyszer sem megnézhetű amcsi krimit a toposzaival. Ebben legalább volt egy kis kakaó.

Szabad szerda

negyvennégy, amelyben Vanek úr újra felbukkan, megváltozott szerepben, de erre egyelőre homály borul

– Nini, Vanek úr, maga meg hogy kerül ide?

– Itt dolgozom, asszonyom. Maga hogy kerül ide?

– Dolgozik? Nahát. Nem emlékszem, hogy felmentettem volna a titkári funkciói alól.

– Önhatalmúlag mentettem fel magam. Egy titkárnak legyen kezdeményező önállósága. Karriert csináltam.

– Hát azt látom. Az előbb láttam az asztalon a kulcs-csomóját, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy az egy tank-kulcs. Ezek szerint igazam volt. Hol a tank?

– Itt parkol a mellékutcában.

– Milyen mellékutcában?

– Hát csináltam egyet a tanknak.

– És ez nem tűnt fel senkinek?

– Szépen mosolyogtam.

– Ne röhögtessen, Vanek úr. Remélem alássan, hogy nem fog visszaélni a megváltozott helyzetével.

– Én most komoly ember vagyok, komoly feladataim vannak, komoly dolgokkal foglalkozom. Nézzen rám.

– Valóban, úgy néz ki mostanában, mint egy római isten. Hol szerezte ezeket az izmokat?

– Bérlem őket egy szobortól, aki nyilvánvalóan nélkülözni tudja őket.

– És hol van az a szobor?

– Volt. Veronában. Most a szekrényben van helyettem.

– Akkor mi volt az a csámcsogás az előbb?

– Felébredt volna? Pedig mekkorát ütöttem a fejére néhány évvel ezelőtt.

(aki nem olvasta az előzményeket: vanek úr, vanek úr versei)

negyvennégy, amelyben Vanek úr újra felbukkan, megváltozott szerepben, de erre egyelőre homály borul

A fura néni

velem szemben ült a villamoson. Mă rog*, én is fura vagyok, Sőt, időnként attól érzem magam egyéniségnek, ha pukkaszthatok egy keveset (ez milyen szánalmas), máskor meg csak a meghökkentés kedvéért vérkonzerv leszek, csak hogy elkerüljem a skatulyázást, meg hogy feldobjam a másképp igen unalmas életem, amit Gedeon, a család, az MA és a PhD körül forogva élek. Mindenki egyéniség, ugye.

De a néninek ki volt szedve a szemöldöke végleg, és tetoválva helyette egy másik, ami kék volt, mint minden tetoválás normális szine, a néni meg legalább hatvan. Elég paraszt módon megbámultam, ő meg visszabámult rám a kendő miatt. Ilyen mulatságokkal telnek a napjaim.

*kb. hát kérem

A fura néni

Köztem és a

városi mű-parasztok közöztt nagyjából annyi a különbség, hogy én tudom magamról (mert empirikus úton rájöttem), hogy soha nem fogok egy hagyományos kultúrához tartozni, nem leszek szerves része egy ilyen típusú társadalomnak, mert nem vagyok képes elfogadni, hogy csak egy világkép létezik, és az is koherens, mert nem tudok a párhuzamos történeteimből kilépni, mert mindig tudni akarom, mi van a másik oldalon, és mert unom.

Nagyon kedvelem a hagyományos kultúrák hiteles képviselőit és irritálnak az utánzók, de ettől én nem fogom magam otthon érezni ebben a típusú életformában.

Az a fajta otthonosság-érzés, amire én vágyom ebben a világban, hogy minden a helyén legyen, kerek legyen, alighanem csak a sárga házban* valósítható meg. Addig jó lesz nekem a saját vallási neurózisom, szociopatám, és egyéb képzelt és valós betegségeim.

 

*Máshol is sárga a bolondokháza, vagy csak Kolozsváron?

Köztem és a

sárgaborsó-főzelék mentával

1. Érj haza este későn és dühösen, mert nem tudtad, hogy elmarad az óra.

2. Fürödj a gyerekkel fél órát. Majd egyedül még egy negyedet.

3. Vágd el magad három helyen a borotvával.

4. Nézd meg a Valóvilágot.

5. Közben győzd meg a gyereket, hogy aludjon, mert késő van.

6. Olvass bele az Index főcímeibe.

7. Áztass be egy adag sárgaborsót.

8. Mosd ki a hűtöt, amit aznap leolvasztottál, és tedd vissza a kipakolt dolgokat. Sóhajts fel elégedetten, hogy eltűnt a szag.

9. Terítsd ki a megszáradt ruhákat, és a gyapjú-pokrócot, amit beáztattál valamivel korábban. Reménykedj, hogy nem szakad le a szárító.

1o. Állapítsd meg mérgesen, hogy a piros gyapjú fog.

11. Aludj bele fél 12 korül a repülőgép-szerencsétlensgekbe (NAtGeo).

12. Kelj reggel hatkor azzal a gondolattal, hogy húbazz, nem főztem a gyereknek, és ma bölcsödébe megy.

13. Tedd oda a sárgaborsót, majd töltsd ki a kávét.

14. Hagyd, hogy kifusson. (A sárgaborsó.)

15. Csinálj neki rántást zsírból, lisztből, mentából, tárkonyból és borsból. (A sárgaborsónak, nem a kávénak.)

16. Keverd össze a borsóval.

17. Ülj le ezt megírni.

18. Rohanj az egyetemre.

sárgaborsó-főzelék mentával

az írja az index

hogy vége az énblogoknak. Biztos így van, de én akkor sem hagyom abba, majd ha rajtam kívül nem olvassa más, most kezdek belejönni. Bár fel nem foghatom, hogy piti kis háziasszonyi életem, megspékelve némi egyetemmel hogy lehet érdekes bárki számára, de azért úgy tűnik, mégis olvasnak az emberek. Szóval ez most itt a feedback helye. Örülnék, ha az a néhány ember, aki rendszeresen olvas, a kommentekben elmondaná, hogy miért.

az írja az index

Nem is tudom

valahogy elvesztettem a tájékozódó képességem, ami az emberekkel való kapcsolatteremtést illeti. A hivatalos kapcsolatokkal semmi baj, de mikor hirtelen diákból emberré kell lenni, akkor meg sem tudok szólalni, annyira váratlanul ért ma is (és annyira ritka), hogy emberként szóltak hozzám.

Kényelmes dolog diáknak lenni, mint ahogy tanárnak lenni is az volt, talán ez az egyetlen, amire szeretettel gondolok vissza, mint olyan helyzetre, amiben jól éreztem magam. Soha nem felejtem el az egyik órát, amikor egyszer törökülésben ültem a katedrán, és lelkesen vitatkoztam a nyolcadikosokkal valami sorozaton (miről is lehetne vallásórán beszélni, mint a sorozatokról és a szexuális felvilágosításról), amikor benyitott egy tanár kollégám, hogy mi ez a zaj. Hát, minden pénzt megért látni a meghökkenést az arcán, és a kárörömöt a gyerekekén, akik így megúszták a lebaszást.

De átlépni ezeket a határokat, és mégis normálisan viselkedni nagyon nehéz. Minél öregebb leszek, annál nehezebben megy az átmenet.

Nem is tudom

A kacsa

a sokadik családtag. Jobban vigyázunk rá, mint az útlevelünkre, egyéb papírjainkra, pénzre, vagy bármire. Amikor Gedeon felsorolta, hogy kik laknak a lakásban, benne voltam én, Géza, a cici, a kacsa, és Thomas, a gőzmozdony.

A kacsa általában rettenetesen büdös, néha csak azért, mert Gedeon rágja, néha meg a bölcsödéből, ahol valami szagosítóval tratálják az ágyakat, ahol a gyerekek alszanak, aminek förtelmes szaga van. Néha meg olyan koszos, hogy gamat megfogni is.

Ma annak napja van, hogy elfelejtettem elvinni vele a bölcsödébe, ez rossz (mert nehezebben fog elaludni), de jó is, mert kimostam, és most szárad.

A kacsa

ortodox mise a Petőfi téren

Ebből a fajta posztból több is lesz a félévben, mert van egy olyan órám, amiből templomba kell járni, liturgikus gyakorlat, az.

A templomba járást nem is bánom. Amióta itt vagyunk, tettem néhány bátortalan kísérletet, hogy találjak egy olyan gyülekezetet, ahol az ilyen freak-ek is jól érzik magukat, és nincs tele a templom kackiás bajszú posettás (övön hordott bőrtáska) és népies stílusú szoknyás-hosszúhajas-sokgyerekes városi parasztokkal (előítéletes vagyok, na), és ahol nem politizálnak a szószékről. Aztán gyorsan elvesztettem a lelkesedésem.

Az ortodox mise, amin voltam, nagyon jól indult, szépen énekeltek, nagyon illatos volt a tömjén, jó a hely hangulata. És nagyrésze magyarul volt. De. Három és fél órát tartott összesen, amit végig kellett volna állni ortodox szokások szerint (hát én leültem), jelentős része egyházi szlávul és görögül volt, és egy idő után eluntam magam.

Ráadásul – és ez a legbosszantóbb – tilos úrvacsorát venni, hacsak nem ortodox az ember.

Valószínűleg nem borulok ki ezen annyira (magamban), ha nem ennyi ideig tart, de ez már a vége felé volt. Kevés dolog van, ami a keresztény egyházak közös öröksége, de az úrvacsora/miseáldoat stb. ilyen. Lehet, hogy Luther korában nem volt mindegy az Istennek, hogy hány szín alatt áldozunk, és hogy az, ami ott történik, transszubsztanciáció, konszunsztanciáció, vagy emlékezés, de ma néhány elvetemült teológusok kívül úgysem érti senki a különbséget, és szerintem nem a különbségekre kellene rámenni.

Szóval nagyon rosszul esett, hogy úgymond kizártak az úrvacsorából egy ilyen hosszú szertartás után, amikor én voltam lelkész, mindenki jöhetett úrvacsorázni, aki úgy érezte, vallási hovatartozástól függetlenül, sőt, olyan is, akiről tudtam, hogy nem konfirmált, és mégsem dőlt össze sem a Református Egyház, Isten se dobott le villámokat az égből.

Olyan ez, mint amikor meghívnak vendégségbe, és azt mondják, hogy mégsem ehetek a kajából. Rosszul esett, na.

Viszont nem politizáltak, ami nagy előny. Ahol nincs prédikáció, ott nem is nagyon lehet. Na jó, volt valami beszédecske a végén, de az leginkább egy vallásos közhelygyűjtemény volt, aki hasonlókra kíváncsi, olvasson Túrmezei Erzsébetet. Az ortodoxoknak nem erőssége a szabad beszéd.

ortodox mise a Petőfi téren

boldogult fiatalkoromban

nem gondoltam volna, hogy rendszeresen (életvitelszerűen, itteniül) korán fogok kelni. Erre most tessék, 5.54 perc, és már fél órája fent vagyok, lassan kezd hatni a kávé, már nem fáj a talpam, lassan ülhetek neki befejezni azokat a dolgokat, amiket a tegnapi önsajnálat miatt nem csináltam meg. Ma két gyakorlati órám van, amire készülni kell, és le kell adnom valami jegyzetet és óravázlatot egy harmadikra. Szerintetek csináltam bármit is ebből a héten? Eltaláltátok. És ez így megy nap mint nap, halogatom, hogy mi legyen, mi legyen.

Emellett ugye ott vannak a szavak (arabból), minden hétre csináltam magamnak szószedetet, amit tanuljak, de a múlt héten nem volt időm rá, mert csütörtökön konferencica, pénteken meg tesztírás három nyelven a felvételi keretén belül, ami annyira nehéz volt, hogy rögtön belenyugodtam, hogy nem fog sikerülni.

A teszt 5 részes volt: szövegértési feladat magyarul, románul, angolul, ahol egy feladat megoldására (egy hosszú bekezdés olvasása, a helyes válasz kitalálása) pontosan 1,8 perc jutott. Hát májer vagyok én angolból is, románból is, de nem ennyire. Még magyarból is, ahol szeretek azzal dicsekedni, hogy nincsenek szövegértési problémáim, kiderült, hogy de, tudnak olyant kérdezni, amire nem tudok válaszolni. Ez elkeserítő.

Aztán meg voltak matematikai feladatok, meg iq-teszt (szekvencia-folytatás), amit én mindig is utáltam, mert sohase voltam jó benne. Két óra nagyon intenzív gondolkodás után agy-izomlázzal a fejemben hazajöttem és lefeküdtem, ahelyett, hogy visszamentem volna a konferenciára, ahogy terveztem.

És ez a reggeli talp-fájás is milyen már, azt még megérteném, hogy a hátam fáj (fáj is), mert kell vegyünk új matracot, de amióta Gedeon kitalálta, hogy ő nem alszik kiságyban (csak itthon, máshol de), az ő ágya lett a fontosabb, és a mienk megint eltolódott, mert az rendben, hogy most a földön alszik, amíg nincs hideg, de télen nincs rendben, még akkor is, ha Marokkóban a földön aludt.

Azért – mindent összevetve – nem kellene panaszkodjak, az idén pontosan hét hónap nyár jutott nekünk, és három hónap óceán. Nagyon jó lenne ezt jövőre megismételni.

boldogult fiatalkoromban

most legszivesebben

ismét leírnám a ” bezzeg, mert Isten férfi” – kezdetű hosszú monológom, de mivel ez az életérzés periodikusan ismétlődik, szerintem mindenki nagyon unja, én is. Hogy valaki ennyire kiszolgáltatott legyen a testének, az egyenesen felháborító. Ma az önsajnálaton kívül nem volt egy ép gondolatom, nyúzott vagyok és fáradt, depressziós és agresszív, és a fájdalomcsillapító sem segít.

Mindenesetre délelőtt a vasúttörténeti parkban punnyadtam családilag, miközben Gedeon kismilliószor elmondta, hogy tomma (mozdony, vonat, repülő, villamos, Thomas, a gőzmozdony után szabadon), és Géza meg megnézte az összes (literary meaning) mozdonyt, ami ki volt állítva. Én bután néztem ki a fejemből.

most legszivesebben

most meg megint

mi történt, az éjjel álmomban piknikezni voltunk, hogy megnézzük a naplementét, mire pont a hozzánk közel zuhant le egy repülőgép, átesett, felrobbant, szép kis naplemente, és az arab tanszék tanárai voltak a vizsgálóbizottság, akik mindenhova magukkal cipeltek, de nem volt szabad megszólalni, majd végül egy zsúfolt buszon mondhattam el, hogy mit láttam.

most meg megint

Többen megkérdezték

az utóbbi időben, mivel témát kellett választani az MA-n, hogy áttértem-e az iszlámra, ha már az iszlámmal foglalkozom. Nem, nem tértem át, nem is fogok valószínűleg, és fel sem merült.

Egyrészt azért, mert vastagnyakú kálvinista vagyok, aki nem cserélgeti úgy a vallási hovatartozását, mint más a zokniját, még akkor sem, ha annyira elégedetlen a Református Egyház jelenlegi állapotával, mint én, tehát nagyon (de ez az adminisztratív oldala). Máshol sem jobb a helyzet, az emberi tényező és az adminisztráció máshol is ugyanazt a keveréket eredményezi.

Másrészt én hiszem, hogy ugyanarról az Istenről van szó mindhárom monoteista vallásban, és csak a hozzá vezető út más. Sokkal békésebb lenne a világ, ha a három monoteizmus felismerné, mekkora erény a türelem, és gyakorolná is. A tegnapi konferencián sok olyan – vallási türelmetlenségről árulkodó – kifejezést hallottam, ami újra és újra megerősít abban, hogy távol tartsam magam az intézményes vallástól. Ezek a kifejezések általában a saját fajta ellen hangzottak el, és nem egy másik vallás ellen, mert azt valószínűleg mindenki érezte, hogy egy ilyen környezetben inkorrekt. (Szunnita-siíta, “keresztény”-unitárius, ortodox zsidó-reform zsidó).

Többen megkérdezték

ma van annak a napja

hogy a második lépcsőfokra lépek egy bonyolult felvételi eljárásban. Mivel ilyen helyzetekben nincs túl sok önbizalmam, jó lenne, ha mindenki leülne meditálni, és küldenétek erőt légtérhajlítással, de főleg valami olyan képességet, amivel nem kúrom el a dolgokat szokás szerint.

Az egyetemi élet kezd belendülni, tegnap megbeszéltem az egyik tanárnővel két szemináriumi dolgozatot, amit majd elő is kell adni, jöhő héten ennek neki is fogok, kitaláltam azt, hogy a phd-n ebben a félévben mivel akarok foglalkozni a megszabott dolgok mellett, tegnap emlékeztettem az egyik tanáromat, hogy az ígérte, hogy segít, ha elakadok a fordításban, és ő volt olyan korrekt, és emlékezett rá, végighallgattam sok előadást egy konferencián, amiből egy volt igazán jó, még 2-3 volt olyan, amiről látszott, hogy az illető komolyan készült, a többi felejthető.

A konferenciának elég szigorú tematikája volt, amihez alig tartották magukat az emberek, többeket hallottam arról beszélni, hogy há, volt egy dolgozatom, és most elsütöttem, merthogy ebből könyv is lesz.

Lehet, hogy ma délután visszamegyek még, mert a kedvenc előadóim közül ketten is előadnak délután, de lehet, hogy nem lesz kedvem és fáradt leszek.

Egyébként pedig a jó tanár és előadó kategóriái a következők:

1. készül. Úgy tűnik, hogy még ilyen magas egyetemi környezetben, iyen nevekkel is kritériumként kell ezt megszabni. Tegnap a Magyarországi Református Egyház egyik legkiválóbb teológusa, aki akár Vályi Nagy Ervin utóda is lehetne a képességei alapján, tartott egy olyan borzalmas előadást, amit kb. egy elsőéves teológus produkál, miután elolvas három lexikont.

2. előad, és nem felolvas. Ezt nagyon kevesen tudták abszolválni, mert meg volt szabva húsz perces keret, és úgy gondolták, hogy ha ragaszkodnak az írott szöveghez, akkor ebbe beleférnek. Így viszont favágás volt az egész.

3. arról beszél, amit a címben megjelölt témaként, ami kapcsolatban áll a konferencia temtikájával. Ezt sem sikerült sokaknak betartani. Volt több olyan előadás, ami köszönő viszonyban sem volt a tematikával.

4. ha vetíteni akar, hozza a saját laptopját. Ezt inkább hagyjuk, meg a technikát.

5. nem késik el. Ezt is hagyjuk.

ma van annak a napja