egymondatos (najó, legyen kettő)

– Sto eta?

– Da, eta sto.

Reklámok
egymondatos (najó, legyen kettő)

Ledobta magáról a gyeplőt

az agyam ma reggel. Sőt, még az én anyám picsája. Mély és alázatos meghajlás, wattafák, és igen, tudom, nem kötelező arab szakra, második egyetemre járni, aki meg kurvának megy, ne sírjon, ha basszák. (BTW ezeket a szövegeket mind a teológián tanultam, ezekre legalább emlékszem, nem úgy, mint arra, hogy ki írta a II. Helvét Hitvallást, ahol Melanchtont lazán összekevertem Bullingerrel, és nem nekem volt igazam, de ez különben mindegy is, és mellékszál).

Szóval van nekünk egy olyan óránk, aminek az a neve, hogy arab grammatika és nyelvészet. Ezen elvileg nyelvtanozni kellene. Nyelvtanozás alatt én két dolgot vagyok hajlamos érteni: vagy megnézünk egy jelenséget, és szisztematikusan végigmegyünk a nyelvtani jelenség összes lehetséges esetén, vagy veszünk egy szöveget, és kielemezzük a benne talált nyelvtani jelenségeket.

Vegyük például a mellékmmondatokat. Már két és fél éve járok ide erre az egyetemre, de még senki sem magyarázta el tisztességesen, hogy az arab nyelvben milyen típusú mellékmondatok vannak, ezek hogyan épülnek fel, és mire használjuk őket. Mindenki csak dobálózik a nagy szavakkal, hogy ez topikalizáció, állapothatározói mellékmondat, de két elvetemült évfolyamtársnőmtől eltekintve, akik nem az egyetemen tanultak meg arabul, de órán annál inkább dicsekszenek a tudásukkal, igazából senki nem érti, hogy pontosan miről van szó. Szóval ezen az órán eddig még nem hallottam egy tisztességes, rendszerezett magyarázatot bármilyen témából.

A másik lehetőség az lenne, hogy akkor veszünk egy szöveget, és nekiállunk, mint általánosban: ez az alany, ez az állítmány, ez a tárgy, ez a bővítmény, ez a mellékmondat, ami ilyen és ilyen, alárendelő, mellérendelő, stb. Ezt, kéremszépen, még egy általános iskolai nyelvtan-tanár is tudja, mert ha nem, azért a szülők gyorsan fellázadnak.

Nos, ugye egyetemen bárki taníthat, még az is, aki dadog, és nemhogy arab, de még egy magyar mondatot sem tud úgy elmondani, hogy legyen benne alany, állítmány, tárgy, bővítmény, és ne legyen benne ööööö, meg aaaa, meg “nem is tudom”. Ha az órából kivonnánk a habogást, a tanácstalanságot, az ööööö-ket, a szüneteket meg a személyeskedéseket, maradna kb. öt-tíz percnyi szöveg.

Arról nem is beszélve, hogy a tanítás e-l-e-m-i (lassan mondom) követelményei közé tartozik, hogy valaki el tudja kezdeni a saját mondatát, és be is tudja fejezni.

Ha valaki valamit megkérdez, mert nem ért, akkor erre a következő válaszok jönnek:

1. ez tavalyi anyag, tudni kell (ahan, babám, már tavaly sem tudtuk, mert tavaly is ugyanez volt a szöveg)

2. hát nem tudjátok? (nem, vazze, nyilván azért kérdezzük, elemi logika)

3. na jó, akkor elmondom, és elmondja, barátom. Felírja a saját példamondatát a táblára (nem lehet elolvasni, mert az arab szakon MINDEN tanár olvashatatlanul ír arabul, ami ugye azért gáz, mert mások a betűk), és megkérdezi: Na, mi ez? (Mély csend.) Hát vonatkozói mellékmondat. Á, nem, mégsem. Topikalizáció. Miért? (Csend). Nem tudjátok? (csend. ) Á, mégsem topikalizáció, hanem vonatkozói mellékmondat, miért, ki mondja meg? És ez így ment ma konkrétan fél órán keresztül, vacilált a kétféle mellékmondattípus között anélkül, hogy dűlöre jutott volna a saját példamondatával. Komolyan, még a végén én kérek elnézést.

Az is elég érdekes volt, amikor középiskolás koromban a fizikatanárnő (akit egyébként Dr. Dömötörné Papp Hargitának hívtak, komolyan, ez volt a neve) nem tudta a saját példáját megoldani, csak füzetből, de ő legalább szégyellte magát. Ez a mai óra azonban minden mértéket meghalad.

Nb. én voltam az egyetlen, aki készültem erre az órára (a kis stréber), de húsz perc után a sok vacakolástól elvesztettem a fonalat (valahogy úgy van kalibrálva az agyam, hogy ha valaki nem beszél folyamatosan, logikai sorrendet követve, hajlamos vagyok nem odafigyelni), és elővettem egy másik órára való fordítást.

Nem elég, hogy unalmas az óra, hogy követhetetlen, hogy soha semmi nincs tisztességgel elmagyarázva (egyáltalán nincs elmagyarázva), nem készül, nem tud mit kezdeni a saját példamondatával, de még én vagyok a szemétállat, mert merészelek mással foglalkozni.

Megyek vissza a balettbe ugrálni.

Ledobta magáról a gyeplőt

nem fogom bírni

még jóformán el sem kezdődött a tanév, és már zugbőgő lettem, holnapra csomó fordítás, amit nem értek (mármint a szöveget), olvasnivaló, tanulnivaló, emellett meg ugye a gyerek, aki egész nap rajtam lógna, ha tehetné, ha itthon vagyok, semmit nem tudok tőle csinálni, és akkor emellett még a házimunka, ugye, mert az is rám vár, nem is tudom, mikor volt időm utoljára magamra. konkrétan semmihez sincs kedvem és senkihez, és sokszor úgy érzem, hogy ahelyett, hogy könnyítenének a dolgokon (tisztelet a nagyon kevés, de néha előforduló kivételeknek), hogy inkább nehezítenek a terheken.

sokszor annyira ideges vagyok, hogy úgy érzem, mindjárt elpattanok. beszélni nem lehet róla, mert ugye egyrészt senki sem kíváncsi, másrészt meg nem illik, nem fér bele a profilba. faszkivan az egész mindenséggel, egyetemmel, családdal, az élettel.

nem fogom bírni

reggel hat

Sikerült megint úgy beosztanom az óráimat, hogy péntek kivételével hatkor kell kelnem, ami elhúzódik persze fél hétig, de akkor is. Ebből kettő kötelező óra, amire muszáj felkelni, a mások kettőt viszont én választottam, mert van az ELTÉn két olyan tanár, akiért érdemes ilyen korán felkelni: az egyik Németh György (Görög történelem), a másik Steiger Kornél (Arisztotelész), aki végre úgy magyarázza a filozófiát, hogy meg is értem. Ha volt értelme ennek az egész második egyetemesdinek (ez még kérdés), akkor ez: találtam oayn embereket, akiknek tényleg érdemes volt bejárni az előadásaira.

reggel hat

living on the edge

Eljött az a pont, amikor annyira ideges voltam, hogy ütni tudtam volna, és éreztem, hogy még egy csepp, és végképp elvesztem magam felett az uralmat. Nagyon, nagyon nehezemre esett, hogy fékezzem magam, és megőrizzem a józan eszem, mielőtt valami visszafordíthatatlant csinálnék.

living on the edge

még ma még mámma – update

A következő teendőim vannak a hétvégére:

1. Két lecke szavait begépelni a Karaván nevű tankönyvből (kb. 400 szó), és megtanulni az összeset (kb. 3000). – a kilences lecke megvan, még maradt a tizes

2. Megírni arabul egy önéletrajzot hétfőre. – ez is megvan

3. Lefordítani egy történetet a Brünnow-Fischer nevű tankönyvből (klasszikus arab próza).

4. Beszkennelni egy könyvet ind filozófiára (nem sürgős), és ráereszteni egy karatkterfelismerőt.

5. Elolvasni egy Carnap-cikket metafizikára (már olvastam, de csak arra emlékszem, hogy nem értem).

6. Úja megtanulni 5 leckét szanszkitból, amit a nyáron elfelejtettem (hétfőre). másfél lecke megvan

7. Lefordítani egy mesét arabból (Hüvelyk Matyi) szerdára.

8. Vázlatot írni Arisztotelész Kategóriák c. művének egyik fejezetéből (szerdára).

9. Megcsinálni egy leckét az al-kitaab nevű arab nyelvkönyvből (csütörtökre).

1o. Megvarrni tíz sálat és egy tunikát, zippzárt varrni egy nadrágba és egy pulóverbe, megvarrni Gedeon két elszakadt harisnyáját. – harisnyák megvarrva, a t1z sálból három kész, és egy lepedő, a többi előkészítve

11. Takarítani, budit pucolni, ablakot mosni, könyvespolcot rendezni. – a takarítás és a budipucolás megvolt

12. Kinyomtatni az órákhoz tartozó tematikákat, feltéve, ha beindul az Etr.

13. Leadni a kreditátviteli kérelmet.

14. Postázni a Diákhiteles betétlapot.

15. Vasalni G.-nek ingeket (van vagy harminc), és magamnak blúzokat. – a vasalás is megvolt

16. Megírni egy kutatási tervet, szerencsére magyarul.

még ma még mámma – update

Mit hoztak nekünk a rómaiak?

Tempetőfi kérdezte a vészbúkon, hogy mit adott hozzá Románia az erdélyiséghez, és úgy éreztem, hogy erről megint túl sok mondanivalóm van ahhoz, hogy egy vészbúkos komment legyen.

Elsősorban a kétnyelvűséget hozta, ami nekem nagyon fontos. Teljesen más dolog egy egynyelvű, és más egy kétnyelvű kultúrában felnőni, és itt nem csak a nyelv-tanulási technikák, és ezeknek későbbi hatása a fontos, hanem a megértés és alkalmazkodás képessége is. Megtanultunk kicsi korunkban alkalmazkodni egy másik kultúrához anélkül, hogy ebből a sajátunknak kára származott volna. Szubjektív ez az érzés, persze, de úgy érzem, hogy erdélyi magyarnak lenni azzal is jár (kivéve mélymagyarok és azok, akik fenyegetve érzik az identitásukat), hogy nyitottabbá válok a másságra, mivel kénytelen vagyok vele együtt élni. Sokáig azt sulykolták belénk, hogy ez egy hátrány, de nem, fordítsuk csak meg a nézőpontot: Erdélyben felnőni annyit tesz, hogy ingyen és bérmentve megtanulhatok egy másik nyelvet, ami sok esetben hozzásegít ahhoz, hogy további nyelveket tanuljak, bekapcsolódhatok nem csak az erdélyi magyar, hanem a magyarországi magyar és a romániai román kulturális közbeszédbe is, és ez máris kettővel több, mint egy átlag magyarországi esetében.

Emellett Románia elviselhető keveréke az európaizmusnak és a balkáni mentalitásnak, és én ezt a keveréket nagyon szeretem, sokkal inkább, mint a németes precízséget imitáló, de teljesíteni nem tudó magyarországi mentalitást. Aki Romániában nő fel, túlélési technikák egész sorát tanulja meg, mert az érvényesülés nem önmagától adott. Sokat mondogatták kiskorunkban, hogy nekünk kétszer annyit kell teljesíteni, mint egy többséginek ahhoz, hogy érvényesülni tudjunk, és ez komoly motiváló erő marad később is.

Nekem erdélyinek lenni mindenképp pozitívum, nem negatívum. Most, Pesten sokkal inkább hiányoznak a románok, mint Kolozsváron hiányoztak a magyarországiak. Sokkal közelebb érzem magam egy erdélyi románhoz, mint egy magyarországihoz. A húsz év ide-oda mászkálás alatt (amit a két ország között félúton töltöttem) eddig egy igazán tartós barátságot sikerült kötni valódi magyarral. És sokszor az az érzésem: a románok kezdik jobban érteni, mit jelent kisebbségnek lenni, mint a magyarországi magyarok (akik itt többségi mentalitással rendelkeznek). Pont a cigányság kapcsán volt erről sok vitám, amikor kifejtettem, hogy szerintem a cigányság számára nem az a megoldás, hogy akkor holnaptól legyenek ők is egyenértékű magyarok, mert ezzel pont a kulturális sajátosságaikat fogják elveszíteni. Ha ezt várja el tőlük a többségi magyarság, akkor milyen alapon háborodik fel, amikor más országok többségei ugyanezt teszik a saját kisebbségeikkel? De a legtöbben még azt sem látták be, hogy ez kettős mérce.

Számomra az egy nemzet ideológia nem jelent semmit. Ha már a nemzet jegyében kell valamit érezzek, sokkal inkább érzek sorsközösséget egy felvidékivel, vagy bánságival, mint mondjuk egy sopronival vagy zalaival. Sokkal jobban szeretném, ha kialakulna egy, a nemzettől független erdélyi identitás, mert nekem ez az erőltetett nagymagyar testvériség nagyon zavaró. Arról nem is beszélve, hogy az oktrojált, felülről erőltetett, kötelező egynemzet ellen becsületes örök ellenzéki csak egyet tehet: kimondani, hogy egy lófaszt!

(És ami nagyon hiányzik: a feliratozott filmek, a pufulec, az Ora de ştiri, a miccs, a burduf, a diós jaurt, a MeliMelo, az Outwear, a turkálók, a piac, a hóstáti nénik, az olténiai dinnye, a szilágysági szilvapálinka, az, hogy románul beszéljenek körülöttem, hogy ne értsek minden baromságot, a Dilema Veche, a Caţavencu, a román film, a Cărtureşti)

Mit hoztak nekünk a rómaiak?

konfitált citrom

10 db citrom
1 ek koriandermag
5 db friss babérlevél (esetleg szárított)
fél kg durva szemű tengeri só
1 ek sáfrányos szeklice (esetleg 2 csipet valódi sáfrány)
frissen facsart citromlé szükség szerint

A citromokat hosszában bevágom úgy, hogy alul egyben maradjanak. A tengeri sót elkeverem az előzőleg kicsit megpirított korianderrel. A citromokat szétnyitom, és beléjük nyomkodok jó sok sót. Egy befőttesüveg aljába sót szórok, majd szépen beleteszem a citromokat is, néha szórva rá sáfrányos szeklicét. Jól megnyomkodom, ne maradjon közte sok hely. Végül felöntöm a maradék sóval, lezárom, és konyhapulton tartom három napig. Itt meleg is van, és nem is felejtem el. Ekkor felöntöm annyi citromlével, amennyi ellepi, majd lezárom az üveget és három hónapig érlelem.

innen

konfitált citrom

ma nehéz nap volt

A Majdnem Egyéves ma rettenetes volt. A komoly verés határán járt. Viszont bebizonyított két dolgot: hogy lehet egy délutánon keresztül ordítva sírni, és hogy én fogom először feladni.

Ha felvettem, ordított, ha letettem, ordított, fürdés közben, amit különben nagyon szeret, ordított, odaadtam neki az órámat, a sörösdobozt, a távirányítót, még azt is megengedtem, hogy a könyvekkel játsszon. Aztán elfáradt és elaludt.

Biztos nagy bűn ez, egy anyának nem szabad ilyent mondani, megtenni pedig végképp, de tehetetlenségemben ott voltam a határon, hogy jól megverem, hogy legyen miért sírnia (aztán mégsem vertem meg), csak olasz módra ordítoztunk egy kicsit.

A máskor olyan jó, magában ügyesen eljátszogató, barátságos, kiegyensúlyozott, csupa mosoly, jól evő-jól alvó-alig, csak a fáradtságtól hisztis gyermekem ma a szörnyeteg arcát mutatta.

ma nehéz nap volt

önelemzés és önigazolás

mostanában állandóan védekezem magam előtt valamiért és magyarázatokat keresek. nem is tudom, honnan ez az állandó magyarázkodás nagyon kellemetlen szokása, de sokszor veszem észre magam azon, hogy képzelt párbeszédeket folytatok valakivel, és közben magyarázom magam. hova tűnt a legendás csak kifelé létező magabiztosságom?

régebb tökéletesen elegendő volt az a tudat, hogy megszegem a normatív viselkedés szabályait, és már rögtön csináltam is. valami megváltozott közben, lekonzerválódtam, talán. magyarázom magamban, hogy igen, kismama létemre cigarettázom (sőt, iszok is, teszem hozzá magamban dacosan), igen, lehetetlen nadrágokat és szoknyákat hordok (saját stílusom van, vagy legalábbis ez a cél), és igen, kendőben járok, noha nem vagyok muszlim, és nem is akarok az lenni (egy vallási neurózis tökéletesen elegendő), és csakazértsem állok jobb oldalra a metróban (attól, hogy sietnek, nem jön hamarabb a metró). pimitív lázadási formák, elismerem.

ez is csak egy magyarázkodós  poszt.

önelemzés és önigazolás