Meghívó

Kedves Barátaink!

Ha és amennyiben Kolozsváron vagytok január harmadikán, és már kijózanodtatok a szilveszterből, szeretettel meghívunk titeket Gedeon keresztelőjére, ami január harmadikán lesz, délelőtt tízkor a Kétágú templomban. Ha kibírjátok az istentiszteletet ebben a hajnali órában, a jutalom egy pohár valami és általam sütött gyömbéres-mézes lesz

Meghívó

az én forradalmam

Ki gondolta volna akkor, amikor a nyolcvan megengedett kilóval és a négy színes filctollammal menekültünk, hogy ilyen gyorsan vége lesz? Hogy a meghozott áldozat ilyen hamar értelmét veszti? Hogy annyira más Magyarország, hogy soha nem tudom megszokni? Hogy a két ország között kétlakiként soha többet nem leszek igazán sehol otthon? Románnak magyar, magyarnak román, magyarországinak erdélyi, erdélyinek magyarországi? Akkor és ott csak az számított, hogy végre vége.

Üdítős dobozokat gyűjtöttem akkoriban, és az, hogy kapok-e karácsonyra újabbat, mindennél jobban érdekelt. Akkoriban költöztünk egy egyszobás lakásba Budaörsre, mert a pesterzsébeti barátainknak hirtelen szükségük lett a házukra. Pesterzsébet különben is rémes volt, az anyám és a bátyám aludtak a kihúzható ágyban, az apám a gumimatracon, én pedig a konyhai sarokülőkén, kanyarban. A házban csak hidegvíz volt, és nekem nem volt kedvem hidegvízben és mosdótálban mosakodni. Úrilány voltam, akinek addig minden kívánságát teljesítették, akinek külön fürdőszobája volt, saját samponnal. Szerettem a hosszúra nyúlt táborozásokat, de nem télen.

Az iskolában, ahova sebtében felvettek, gyűjtést rendeztek a szegény kis menekült számára: az iskolatársaim szülei úgy gondolták, hogy jó alkalom ez, hogy megszabaduljanak a használt iskolatáskáktól, büdös szappanoktól. Mikor a tanárok kihirdették a segélyakciót, mindenki megtudta, hogy román vagyok. Nem volt kellemes akkoriban románnak lenni. „Gyűjtsünk a szegény kis román lánynak”, és „Honnan tudsz te ilyen jól magyarul?” Hatodik osztályba jártam akkor, és szégyenszemre és az osztálytársaim nagy derültségére azt hittem, hogy Michael Jackson nő. Akkoriban azon ment a vita, hogy ki a menőbb, Michael Jackson, vagy Szandi. Nekem Szandiról se volt fogalmam. Nem tudtam éjjel aludni, mert az utcák ki voltak világítva. Este sokáig égve lehetett hagyni a villanyt, mert nem vették el. Órák hosszat álltam akkoriban a kirakatok előtt, és a joghurtokat bámultam. A banános volt a kedvencem, és akkor ettem először pisztáciát. Nem tudtam felfogni, hogy tele vannak a polcok: addig én csak olyan üzleteket láttam, ahol három halkonzerv árválkodott a hűtőben, és jegyre adták a kenyeret, az olajat, és a hússorból haza lehetett menni, megnézni a Tom és Jerryt a tévében, majd visszamenni, mert a bácsi, akit megkértem, hogy tartsa a sort, még mindig ugyanott állt.

Budaörsön, ahol már lett ágyam, színes tévé is volt, a Panorámát néztük, Chrudinák Alajost bezzeg ismertem régebbről, mivel a tömbház tetejére tett összemaszekolt antennával otthon is bejött, nekünk szerencsénk volt, mert a domb tetején laktunk, barátaink az óvárosból hozzánk jártak Panorámát és focimeccset nézni. Csak egy szoba volt, a szüleim nem tudtak kizavarni sehova, mi is néztük, ahogy kitört otthon a forradalom. Az apám azonnal haza akart menni a segélyszállítmányokkal, az anyám pedig hisztérikusan tiltakozott, hogy alig jöttünk el, ne menjen vissza, le fogják lőni, besorozzák, mi lesz velünk. A vitákban mindig az anyám volt az erősebb, az apám duzzogva bámulta Ceauşescuék halálát, és magyarázta nekünk, hogy most már szabad Ceauşescu-vicceket mesélni, és az otthonról elhozott tankönyvekből, majd ha kicsomagoljuk őket, kitéphetem a képét.

Kolozsváron lőttek, és én irigykedtem azokra, akik ott lehetnek, és hallhatják, roppant hősiesnek képzeltem a barátaimat, akik mind kimennek tüntetni a forradalmárok mellett, talán meg is sebesülnek, és földön elterülő hosszú szőke hajjal halnak hősi halált. Azt képzeltem, hogy ha ott lennék, megmutatnám azoknak a gonosz katonáknak, hogy hogyan kell szépen meghalni.

Aztán több hullámban jöttek a barátaink, akik útban Nyugatra megálltak nálunk, hogy a konyhában aludhassanak a földön. Éjszakába menően tárgyalták az eseményeket a szüleimmel, majd eltűntek, és mások jöttek helyettük. Én a paplan alatt a konyhában duruzsoló vendégeket hallgatva a saját hősiességemről álmodoztam, vagy az üdítős dobozaimra gondoltam. 1989 karácsonya volt.

az én forradalmam

Nem leszek karácsonyi dísz a fán!

Nem szeretem a karácsonyokat. Igaz, a húsvétot se, bár ott nincs az a buta gügyögés Jézus körül, hogy né, milyen édes, ahogy meghal. Nem szeretem, hogy hazudunk a gyerekeknek, akik beveszik, mert még nem tudnak különbséget tenni az igazság és a hazugság között: hogy az ajándékot a Jézuska, Télapó, Angyalka hozza (a kívánt rész aláhúzandó).

Nem szeretem a villogó képeslapokat, az e-mail-, iwiw-üzenet- és sms-halmot, és azt, hogy a legtöbben még csak a fáradtságot se veszik, hogy személyesek legyenek, egy sablon elég, jó lesz az mindenkinek.

Nem szeretem a kivágott karácsonyfákat. Erdős vidéken nőttem fel, ahol arra tanítottak, hogy a természetet tisztelni és szeretni kell. Nem szeretem a giccsözönt, ami elborítja ilyenkor a nyugati világot.

Nem szeretem, hogy a karácsonyi spirituálékat hányásig hallom minden évben, az idén már október végétől. Nem szeretem, hogy ilyenkor gátlástalanul vásárolnak az emberek, hogy mindenhol kilométeres sorok vannak, mert úgy tűnik, hogy mindenki anyagiakban akarja kifejezni a szeretetét.

Nem szeretem a fantáziátlan karácsonyi templomi ünnepségeket, hogy ilyenkor minden gyermek szaval a csomagért, és mindig ugyanazokat az unalomig ismert, legtöbbször bugyuta karácsonyi verseket. Jól meglennék Túrmezei Erzsébet nélkül is. Nem szeretem azt sem, hogy gumibetlehemekkel próbálják fogyaszthatóvá tenni a karácsonyi történetet, hogy ilyenkor a vallástalanok is templomba mennek, de azt sem, hogy a meggyőződéses ateisták kirohannak az egyházak ellen. Nem lehet a kedvemre tenni.

Nekem a karácsony vallásos ünnep, azzal a tartalommal, amellyel eredetileg bírt: úgy szerette Isten a világot, hogy emberré lett. Nekem az egymásra fordított idő a szép, a közös nevetés, az, amikor összegyűl a nagycsalád, apósom felolvassa az evangéliumot, a sógornőm átadja a kézzel készített ajándékait, a sógorom mindenkit megkínál az általa sütött mézes pogácsából, amikor a testvéremmel és az apámmal együtt játsszuk el zongorán, gitáron és szájharmonikán a Csendes éj-t, és azért vagyunk együtt, mert jól érezzük magunkat egymás társaságában. És szeretem a kézzel készített és megírt karácsonyi üdvözleteket. Nem a külcsíny, hanem a belbecs. Legalábbi ilyen az a karácsony, amiről álmodom. Kiegyensúlyozott nyugalom, semmi kavarás. De azt is szeretem, ha hasznos, és jól megválasztott ajándékokkal kedveskedhetek azoknak, akiket szeretek. Az, hogy én mit kapok, már régóta nem fontos, és úgysem szokták eltalálni, az ajándékozás után mindig hiányérzetem támad, hogy ennyire nem ismernek. És szomorúság, hogy ismét eltelt egy év.

Nem leszek karácsonyi dísz a fán!

egy kis nyugalom

há na. ma délelőtt még be kellett volna mennem vizsgázni, de nem mentem. az idei évre végeztem a vizsgákkal. nem számolom meg, mennyi maradt januárra, mert minél tovább számolom, annál több lesz. inkább leültem olvasni, mert óriási elmaradásom van krimikből, szájenszfiksönből és szakirodalomból. sütöttem gyömbéres tésztát (igazimagyaroknak sütit). piszkáltam a blogomat, nem ezt, a másikat.

megjutalmaztam magam egy caterpillar bakanccsal (sose volt még ilyen drága cipőm), de az ösztöndíjból és a fizetésből most telik. emellett megjött a családi pótlék: három hónapra huszonnégy ezer forint. ebből kellene gyereket nevelni, amikor havi tíz a pelenka és tizenöt a táp, ha már tápos a gyerek.

legyártottam a praktikából két lila ál-kaktuszt sóginak ajándékba. ha készen lesz (el lesz ültetve), majd lefényképzem, mert nagyon viccesek.

megpróbáltam elszívni egy cigit a teraszon, de hidegebb volt kint, mint amennyire éhesek voltak a rákok.

most pedig nézem a Wire nevű sorozatot, ami minden idők legjobb sorozata, messze felülmúlja a 24-t és a midsomer murders-t és a dr. house-t. érdemes eredetiben nézni (szinkronnal nem érdemes), jó dumák vannak benne.

ez csak egy ilyen könyvelő-bejegyzés. mámma már nem hasad tovább.

egy kis nyugalom

frusztrált

Szomorú dolog egyeseket kapni, főleg olyasmiből, amiről úgy gondoltam, hogy tudom. Hát kiderült, hogy nem. És ez roppant kínos. Hiába magyarázgatom magamnak, hogy nem az a fontos, hogy a tanáraim mit gondolnak rólam (ugye, megmondtuk előre, hogy gyerek mellett nem fog sikerülni?), igazából de, fontos. Mindig jó tanuló voltam, soha nem kiváló vagy első, csak ott az élmezőnyben. Most meg a legtöbb tantárgyból a kettesért küzdök. Időnként megkérdem magamtól, hogy mi a lófasz értelme van ennek a nagy erőfeszítésnek, most ülhetnék kényelmesen a háromszázezer eurón.

frusztrált

Csorba pásztorok

Csorba pásztorok, mikor a veremben

Kondát bővítnek, késsel a kezükben.

Ki sem hallani, mikor a medvéjük

Nagy kényelemmel mellére lő vélük.

Örök elbontóm, vagy örökre lépem,

Mert ma füllentett a kiülős étek.

éljenek a műanyag Jézusok, gumibuddhák, méjdincsájna istenkeszobrok, karácsonyi girlandok. ettől lesz igazán szép és fényes az ünnep. Vásároljatok minél többet, hogy a szegény indiai gyermekeknek is legyen szép karácsonya, adakozzatok a koldusoknak, hogy megnyugodjon a lelkiismeretetek, ezen a napon szeressétek a családotokat, mert úgy kell azt a szeretet ünnepén.

Csorba pásztorok

Nagy Béla: Gépem ha végleg

Gépem ha tényleg lemerült

Ki iránd bürök-keserűt?

Fánkot ki perel veres ágyra?

Ki kerül föl a kiáltványra?

Légy-keblű hatóvá a birka-

nyírókat ki ökleli sírba?

Ki tetéz varban megepedt

fa-lakat, merő eleket?

S fúlt hitelnek kicsoda ámít

kárós kólából palatálist?

Gépem ha végleg lemerült

Ki cseppenti a keserűt!

S ki hiszi bár a tokában marva:

A Kegyelmes ás a túlsó kardra?

Nagy Béla: Gépem ha végleg

mit hallgat G. altatódalként…

Text villamoshívó dalocskáját, a szövege:

Zoliborz, igyí szjudá
Zoliborz, igyí szjudá
Zoliborz, igyí szjudá
Zoliborz, dáváj!

valamint két verset (slókát) a Pancsatantra című szanszkrit meséskönyvből:

fel is énekeltem, csak éppen nem tudom beilleszteni.

mit hallgat G. altatódalként…

arab anekdoták 4.

Egy énekes meghívta egyszer az egyik testvérét magához, de ülve hagyta délutánig úgy, hogy semmit nem adott neki enni. Ez nagyon megéhezett, úgy elfogta, mint az őrület.

A ház ura fogta a latját és azt kérdezte:

– Mit szeretnél hallani?

– A serpenyő hangját – felelte a testvér. Az énekes – akit így megszégyenített a testvére – erre sietve behozta az ételt.

arab anekdoták 4.