Ki ad beutalót?

Magán-nőgyógyászhoz járok, nem csak puszta puccból, hanem azért, mert kipróbáltam mind a kettőt, akiből a társadalombiztosítás alapján választhatnék. Mind a kettőnek az volt az első kérdése, miután kiderült, hogy terhes vagyok, hogy meg akarom-e tartani. És mikor azt mondtam, hogy persze, akkor húzták a szájukat. Tudom, nem szerepel a munkaköri leírásukban, hogy kedvesek legyenek, de jó lenne, ha kicsit emberibbek lennének. Ez különben az egész Érdi rendelőintézet orvosi karára vonatkozik, akikkel a kilenc hónap alatt volt szerencsém találkozni, kivéve egy szemorvosnőt és egy EKG-orvost, de más kórházban vagy rendelőintézetben sem voltak sokkal kedvesebbek. De ettől még nem kerestem volna magán-orvost: kezdő terhesként fingom nem volt az egészről, és igényeltem volna, hogy az alap-dolgokat elmagyarázzák. Hát ezért kerestem magán-orvost, aki a pénzért, vagy csak úgy, a lényeg szempontjából mindegy, de tisztességesen bánt velem végig. Ez azt jelenti, hogy nem kezelt gyagyásként, viszont a fontos dolgokat tényleg elmondta, udvarias volt, de nem csöpögött, tisztességesen megvizsgált, de nem akart velem csevegni, és – ezt külön értékeltem – mindig lesegített arról a kibaszott kecskéről, amiről has nélkül is nehéz leszállni.

A 36. héten el kell végezni mindenféle vérből és pisiből kimutatható vizsgálatot. Whatever, mondta, hogy ő nem adhat beutalót (miért is nem?), de a háziorvosom adhat. Felírta, hogy mi kell. Ma elmegyek a háziorvoshoz (aki Érden van, mert nem jelentkeztem át Pestre erre a három évre, amíg itt vagyok, mert minek), aki nincs ott, csak a nővér. A következő párbeszéd zajlik le (a zárójeles rész az, amit gondoltam, de nem mondtam ki):

– Jó napot kívánok, beutalót szeretnék, ezekre a vizsgálatokra.

– De én ezt nem értem.

– Magán-nőgyógyászhoz járok, és ő azt mondta, hogy nem adhat beutalót, de a háziorvos igen.

– Ellenanyag: milyen ellenanyag? Minek az  ellenagyaga?

– Nem tudom (nem én vagyok az orvos).

– Mi így nem adhatunk ki beutalót, ezt különben is a védőnőnek kell kiadnia.

– Az orvos kifejezetten azt mondta, hogy a háziorvos.

– Hát az a magán-orvos is lehetne figyelmesebb. Menjen vissza, és kérdezze meg tőle.

A rendelőből kifelé menet felhívom a védőnőt.

– Ez a problémám, beutalóra van szükségem.

– Mi nem adhatunk beutalót, nincs meg hozzá a jogosultságunk, a rendelőintézetek kizárólag a szülész-orvos és a háziorvos beutalóját fogadják el.

– De nekem pont most mondta a háziorvos nővére, hogy ők nem adnak.

– Menjen vissza, mert kell adjanak.

Vissza a háziorvoshoz.

– Elnézést kérek, de most beszéltem a védőnővel, hogy nekik nincs erre jogosítványuk, önök kell beutalót adjanak.

– De így nem adhatunk beutalót.

– Kérem, felejtse el az ellenanyagot, adjon a többire, amire tud, és majd visszamegyek az orvoshoz és megkérdezem.

– De akkor még egyszer meg fogják szúrni.

– (Baszki, a kurva anyád, milyen problémáid vannak!)

– És ki ez a védőnő?

– Budán a János kórházhoz tartozik. Ott lakunk albérletben, csak az állandó lakcímem szól ide.

– Hát akkor ahhoz nekünk végképp semmi közünk, miért nem itteni a védőnő.

– Mert ott kell védőnője legyen az embernek, ahol ténylegesen lakik, nem pedig ahova az állandó lakcíme szól.

– De akkor miért nem ott jár orvoshoz? Ez egyre bonyolultabb.

– Kérném szépen azt a beutalót, nem szeretnék még egyszer ezért visszajönni.

Így végül mégiscsak kaptam beutalót. De, őszintén, nem csodálkozom azon, hogy a magyar egészségügy szarban van. A terhességem alatt állandó jelleggel öt ember foglalkozik velem: a nőgyógyász, aki nem adhat beutalót állami kivizsgálásra (de közben adott, mert voltam a SOTE Egyes Klinikáján megvizsgáltak), az ultrahangos orvos, a védőnő, akinek szintén semmilyen tényleges jogosultsága nincsen, a háziorvos, aki elvileg adhat beutalót, de ő sem teljeskörűt, és a szülésznő, akinek szintén kényelmesebb, ha a magánrendelésén fogad, kérdés, hogy ezzel lesz-e valami szívás. Ezen kívül kell szemészeti, fogászati vizsgálat, labor többször, EKG, stb. Elegem van az orvosokból.

Ki ad beutalót?

Feminista nyafogás

Érzékenyebb férfiaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott.

Eddig sem volt túl sok illúzióm, a világ nem igazságossági alapon működik, a szerepek nem egyenlő mértékben oszlanak meg, a vállalt és kötelező feladatok és az ehhez kapcsolódó szívások sem. Gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy ha nagy leszek, férfi leszek (és jól megverek mindenkit, aki bántani mer), vagy királynő, aki kegyetlenül lefejezteti a neki nem tetsző alattvalókat. Volt egy időszak, amikor kizárólag ezzel tudtam elaludni, hogy kibírjam az igazságtalanságokat. A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni egymáshoz, és én ráadásul román iskolába jártam, és ráadásul első tanuló is lettem, minden okuk megvolt rá, hogy utáljanak, stréber kis pöcs voltam egész általánosban, sőt, utána is, Csehovval nagyképűsködtem akkor, amikor mindenki a Bravót olvasta. Nem voltak barátaim, és a tesóm is rettenetesen utálta, hogy a családi “igazságosság” nevében engem mindig mindenhova magával kellett hurcolnia. A magány érzése az, ami a gyerekkorommal kapcsolatban mindig eszembe jut, rémítő, hogy a gyerekek milyen magányosak tudnak lenni, akkor is, ha mindig van körülöttük valaki. Ha pedig azt éreztem, hogy valaki kedvel, le nem mentem a nyakáról addig, amíg az agyára nem mentem. Alapvető ösztönöm volt, hogy mindenhol, mindenkiben (akiben lehet), pótanyát keresek, ez az ösztön most is működik, persze, csak azóta megtanultam viselkedni.

A vízválasztó az egyetem volt. Nem túlzás azt mondani, hogy nekem az volt a gyerekszobám. Kétszázötven emberrel összezárva lenni egy katonás stílussal és hagyományokkal rendelkező intézetben, ahol köztudott volt, hogy a lányok legalább kétszer akkora teljesítményt kell nyújtsanak, mint a fiúk, és kétszer olyan kemények kell legyenek, ha bármiféle elismerésre áhítoznak: ez volt az a hely, ahol megtanultam keményen harcolni az egyéniségemért. Nos, nem mondom, hogy ennek nem lettek vadhajtásai, de ezek aztán később elmúltak.

Akkor természetesnek tartottam, hogy a világ így van berendezve, ahogy. Ma azért tudnék Istennek ötleteket adni, hogy hogyan lehetne a nők életét megkönnyíteni. A bibliai büntetés ugyanis teljesen igazságtalan, ha már együtt ették meg azt a kurva gyümölcsöt, akkor az lett volna az igazságos, hogy a büntetés mértéke is egyenlő arányban oszoljon. Ehhez képest a “fájdalommal szülöd meg gyermeked”, a “mégis vágyakozol férjed után”  és “ő pedig uralkodni fog rajtad” kitételek messzemenően szigorúbb büntetésnek tűnnek, mint a “fáradtsággal élj a földből”, és “arcod verítékével eszed kenyered”.

Csak a jó nevelésem tart vissza attól, hogy ne röhögjem szembe az olyanokat, akik a terhesség és szülés csodálatos időszakáról és eseményéről áradoznak (főleg, ha férfi az illető). Minap jártam a kórházban, ahol megismerkedtem a bábával, aki majd megszüleszt. Magyarországon igazából kétféle ember van: vagy nagyon undok (jön, hogy megrúgjam), vagy nagyon kedves (majdnem elfolyik). Aki egyensúlyt tart a kettő között, a zanyát felnőtt, aggyal bíró embernek tekinti, és nem bizalmaskodik ha kell, ha nem, de udvarias is: na, ilyennel csak egyel találkoztam, a szülesztő dokival, aki egy igazi régivágású úriember, és nem kezdett el “anyuka”, “Csilluka”,  “pocaklakó”, és hasonló kifejezésekkel lekezelni (don’t patronize me!), hanem feltételezte, hogy agyam is van. Ami rémisztő ebben a katyvaszban: a lekezelők között messze magasan vezetnek a nők (bár lehet, hogy ez csak az egészségügyben dolgozók számarányának eredménye), de könyörgöm, nem egy hároméves gyereknek kell elmagyarázni dolgokat, bár én azzal se beszélnék így. Nem, nem kell nekem elmondani, hogy a terhesség alatt kényelmes ruhákban járjak, és ne vegyek fel tűsarkút, és hogy a gyerek fürösztéséhez kád is kell.

Nekem a terhesség életem egyik legnehezebben elviselhető időszaka. A testi változás, hogy a zember csúnya lesz, szétfolyik, megdagad, visszeres lesz, elveszti minden nőies vonzerejét, nőből Anya lesz, csak egy a sok szívás között. Elég nehéz volt magamnak felépíteni egy normális testképet, és az a biztonság, amit ez nyújtott, a terhesség alatt nyomtalanul eltűnt. A zembert szerethetik azért, mert okos, mert jó haver, mert türelmes, mert valszeg tűrhető anya lesz, de egyszerre már nem a nőiességéért szeretik. Megszűnik nőnek lenni, csak a termékenysége lesz a fontos.

Aztán ott vannak az alattomos fájdalmak. A könyv, amiből terhesnek lenni tanulok, azt írja, hogy ezek normálisak. Mikor panaszkodom, mindenki ezt mondja, hogy 1. ez természetes (mintha attól kevésbé fájna); 2. úgysincs rá gyógyszer (na, baszki, ez is meg szokott vigasztalni); 3. a gyerek megéri (mintha a méricskélésről lenne szó: három kiló gyerekért ennyi, öt kilóért ennyi fájdalmat kell kibírni). Szeretném látni azt a pasit, aki zokszó nélkül (mint ahogy a terhes nőktől elvárják), mosolyogva tűrje (elvégre ez minden nő álma, ugye, élete legboldogabb időszaka, csodálatos élmény), hogy gyakorlatilag eltűnik a hasizma (aminek következtében fektéből nem tud felkelni, vagy a fotelből felállni, vagy kimászni a fürdőkádból), kitágul a medencecsontja (aki kíváncsi az érzésre, próbálja gyakorlás nélkül megcsinálni a spárgát, majd úgy maradni kilenc hónapig, és akkor lesz fogalma arról, milyen érzés, mikor nyúlnak az izmok), paracetamolon kívül nem vehet be gyógyszert, bármije fáj (feje, foga, arcürege, stb.), és ha merészel ezt venni a gyógyszertárban, úgy néznek rá, mint egy gyerekgyilkosra, aki szándékosan mérgezi a gyerekét. Nekem eddig a nyolc hónapból nem volt egy olyan nap sem, amikor ne fájt volna valamim, és itt nem valami bizonytalan nyomásra gondolok, hanem tényleges, sokszor az elviselhetetlenségig fokozódó fájdalomra, és én tudom magamról, hogy jól tűröm a fájdalmat, elvégre minden menstruáció felért eddig egy szüléssel, és akkor ott volt a sokféle sport, amit űztem, amihez mind különböző izomcsoportokat kellett megnyújtani.

Aztán ott van a többi szívás: magas vérnyomás (folyik a zember orra vére, szédül, kis sárga pontokat lát maga előtt), vagy ingadozó; visszerek (fájnak és csúnyák), kinyúlik a bőr, megjelenik a narancsbőr, ami soha többet nem megy vissza, ínygyulladás, elromlanak a fogak (mert a gyerek elszívja a kálciumot), s ebből egyenes úton következik a csontritkulás, alvászavarok, nagyon élénk álmok (nekem rendszerint rém), hormonális hisztéria (a problémák túldimenzionálása, és képtelenség ennek normális kommunikálására, sírógörcsök, durcák, önsajnálatok, az állandóan hullámzó lelkiállapot, a logikus gondolkodásra való teljes képtelenség, olyan intenzív érzelmi élet, ami messze meghaladja a kamaszkor szívásait) és persze ennek szocializációja (mert ugye az is elvárás, hogy a jövendő anyuka normálisan viselkedjen, és ne engedjen teret az érzelmeinek, vagy legalábbis próbálja meg kordában tartani őket).

És akkor ott van a legrosszabb: a kiszolgáltatottság érzése. Eddig a zember többé-kevésbé boldogult egyedül, eltartotta magát, ha eltervezett valamit, többé-kevésbé meg tudta valósítani, hegyet mászott, és túlélte, biciklizett, kirándult, tanult, dolgozott egyszerre. Le tudta vágni a lábáról a körmét, fel tudott mászni segítség nélkül egy székre, meg tudott fordulni álmában anélkül, hogy ez különösebb erőfeszítést jelentett volna, fel tudta húzni a rolót, és tíz percnyi séta után nem érezte úgy, hogy a Matterhornt mászta meg épp, nem lett halálfélelme attól, hogy nem tud szuszogni. És emellett ott van az a tudat, hogy a zember és majd a gyereke egy másik embertől függ anyagilag (de ez kevésbé fontos), és érzelmileg. És ez az érzelmi kiszolgáltatottság rettenetes. Olyan szintű félelemérzet van bennem, ami eddig soha nem volt; eddig mindig tudtam, hogy bármi van, ki nem szarja le, boldogulok egyedül is, és ez biztonságot adott. Most tudom, hogy nem tudok egyedül helyt állni semmilyen szinten, én nem vagyok elég egy gyerekhez, félember lettem, és egy másik ember ilyen-olyan döntéseitől függ mindenféle egyensúly, kirántották a kezemből alattomosan a kormányt.  Nem, én nem szeretem, ha kiszolgálnak.

És nem látok magam körül velem egykorú pozitív példákat. Az ismerőseim java része vagy félrekúr, vagy épp válófélben van, vagy már elvált, vagy nem akar gyereket, és ezért nem lehet vele erről beszélni.

Feminista nyafogás

az új lakás

Kolozsvár Monostor, Hajnalnegyed, Pesterzsébet, Budaörs, Érd, Budakeszi, Kolozsvár, Denia (Spanyolország), Feldoboly, Végvár, Buda először, Buda másodszor. Lassan kezd számontarthatatlanná válni, hogy hány helyen laktam már. Ha jól számolom, és nem felejtek ki semmit, akkor ez a tizenkettedik hely, bár a második kolozsvári korszakban, a bentlakásban minden évben költöztem.

Az új lakás meleg sárga szinekkel rendelkezik. A fal krémvaj-színű, az ajtótokok olyan narancssárgák, mint Végváron. A két szoba között függöny, majd veszek valami szép selymet vagy szatént, naposat, vidámat. Nem szeretem a komor szineket. Semmi szürke, kaki, fekete. A szomszédban van egy gyönyörű ház, olyan kivétel, amikor a sok pénz ízléssel párosul, az ablakból én is élvezem a kertjüket, ami tényleg szép. Reggel a rolón keresztül besüt a nap, rácsos fényárnyékot vetít a falra, ez engem mindig a Maminál eltöltött vakációkra, a távolban hallható vonatra, a nyár szagára emlékeztet. Közben fő a barackíz, néha megkavarom, a takarítás megvan, lassan minden a helyére kerül, kicsit taszigálok, aztán pihenek, nézegetem azokat a tárgyakat, amik követnek sok-sok éve, nosztalgiázom, Willie Nelsont hallgatok, Blue eyes crying in the rain, On the road again, Georgia on my mind, Do right, woman. Megint elkap a mostanában oly gyakori hormonális hisztéria, sírok Willie Nelsonnak, közben magam se tudom, mi a faszért sírok, semmi okom nincs rá, de lehet, ez nem is számít, együtt énekelek Willie Nelsonnal, do right all days woman.

az új lakás

Nem is tudom

MIndjárt kezdődik az egyetem, és mivel a költözés nagyjából befejeződött (már csak két helyről kell gyerekholmikat beszerezni), rávettem magam, hogy bepótoljam, amit egész nyáron nem nagyon csináljam: tanuljak. Az egyik tanárnővel megegyeztem, hogy szeptemberben, még a szülés előtt levizsgázom bibliai héberből (ami a nyelvtan + egy bibliai könyv héber szövegének feldolgozása, én a Prédikátort választottam). Úgyhogy tegnap, mivel befejeztem a Sógunt, nekifogtam a nyelvtannak. Emellett az arab nyelvtant is gyúrni kellene, meg az idén a szanszkritot is elkezdem.

Ma tehát fordítok és nyelvtanielemzek, közben meg ramadán van, és ez jó alkalom arra, hogy végighallgassam a Koránt. Nem is tudom, szabályos-e ez így (bizonyára nem), hogy Korán-hallgatás közben ószövetségi szöveget fordítok, de whatever. A Korán-recitálás gyönyörű. Nem tudom, hogy ez pontosan melyik stílus, tanultunk erről valamit még első félévben, hogy hányféle stílusban lehet recitálni, és melyiknek mi a jellegzetessége, de azóta elfelejtettem. A szövegből nem értek semmit, csak Allah nevét és a személyes névmásokat, de ez sem baj.

Nem is tudom

Kisebbség, mint létforma

– Nem szar nektek, hogy a románok elnyomnak? – kérdi tőlem egy elménc évfolyamtársnőm.

– Jártál már Erdélyben, vagy Romániában? – kérdezek vissza.

– Nem.

– Akkor honnan tudod, hogy el vagyunk nyomva?

vagy…

– Hova valósi vagy?

– Erdélyi, kolozsvári.

– Akkor te most hazajöttél Magyarországra.

– Hát nem. Az, hogy ki hol van otthon, nagyon relatív. Én csak három évre jöttem, vissza akarok menni.

– Komolyan? De miért??

vagy:

– Mit olvasol?

– Egy tanulmányt az iszlám állam-eszméjéről.

– Kölcsönkérhetem?

– Izé, románul van.

– Te tudsz románul?

vagy:

– Téged nem zavar, hogy Erdély nem Magyarország?

– Nem. Kellene?

– De hát elvették tőlünk.

– Tőletek lehet, de tőlünk nem. Különben is Trianon legnagyobb vesztesei a Habsburgok, ők mégse sírnak, hogy elvesztettek egy világbirodalmat.

– ???

Sokszor szembesülök ilyen, és hasonlóan buta, előregyártott kérdésekkel. Az az ország, vagy régió, amely kisebbség nélkül él, nem szembesül azzal a ténnyel, hogy kisebbségnek lenni előnyös is lehet, a kisebbség többletet is adhat egy adott terület életformájához.

Kisebbségnek lenni ösztönző: többet kell teljesíteni, mint a többség. Már maga az a tény, hogy egy nyelvvel többet tanulsz, mint az átlag, egy lehetőséggel több. Kisebbségnek lenni öntudatot is jelent: csak akkor boldogulsz, ha kétszer olyan jó vagy, és ez nagyobb teljesítményre sarkall, ösztönzőleg hat, ambícióval lát el.

Kisebbségnek lenni érdekes: a többség különcnek lát, és – normális társadalmi közeg esetében – érdeklődéssel fordul feléd. Úgy lehetsz különc, hogy semmit nem teszel érte. A többségi közegben viszonyítási pont vagy egy adott kultúra felé, ez jólesően simogatni tudja az ego-t.

Persze kisebbségnek lenni sokszor nehéz: vállalni a másságot akkor is, ha nem túl előnyös. Romániában, Kolozsváron a Gábor-cigányok kisebbségi iskolahálózatot építenek, ahol cigányul folyik az oktatás, a saját szempontjaik szerint. Ők tudják, hogy mik: cigány nemzetiségű román állampolgárok. Nem akarnak se románok, se magyarok lenni, miközben mind a két, számukra idegen nyelvet jól beszélik. Magyarországon sokszor még a legértelmesebb embernek is nehéz elmagyarázni, mi a különbség a nemzetiség és az állampolgárság között. Spanyolországban, ahol megpróbáltam elmagyarázni, hogy én román állampolgár vagyok ugyan, de magyar nemzetiségű, nem értették. Felhoztam a baszkokat példának. Erre azt mondták, hogy ők is spanyolok.

Kisebbség, mint létforma

Hogy mik vannak!

előjátékképp: nem, nem adom oda senkinek kölcsön a telefonom, és ismeretlen számról hívókat általában nem veszek fel. gyűlölöm a telefont, és ez is abba az irányba fordít, hogy megváljak tőle.

Egy mai sms-beszélgetés:

Ismeretlen szám: A lakáskulcsot ne felejtsék el a postaládába bedobni. Matics Judit

Én: Milyen kulcsot?

Ismeretlen: Az albérlet lakáskulcsát, amitn kölcsönadtam, mikor otthonhagyták.

Én: Nem igazán tudom, miről van szó. (aláírtam a nevem)

Ismeretlen: Bocs, én Pintér Mártonnak akartam írni, ez a számom volt meg tőle. Lsz továbbítsd, ha tudod.

Én: Nem tudom, ki az, és azt sem, hogy került hozzá ez a szám. Üdv.

Ismeretlen: Akkor máskor ne add kölcsön idegen fiúknak a telcsidet a vonaton v. a buszon.

Én: Sőt az én anyám picsája, hogy egyáltalán válaszoltam önnek.

Azt hiszem, a telcsin borultam ki ennyire.

Hogy mik vannak!

A félelemnek lelke

Nem szeretek magyar lenni mostanában. Most már szinte minden napilapnál lehet a cikk alatt kommentelni, és meggyőződésem, hogy a nagyon kérdéses üzleti hasznon kívül van-e ennek bármiféle egyéb haszna azon kívül, hogy radikalizálódik a közvélemény. Lassan nincs olyan újság, ahol ne a trianontól vérgőzös, a múlton kérődző, ki volt itt előbb, kinek mi a vallása-típusú kommentelők lennének a többség. Trianon és a magyar szupremáció – vallás, érzelmileg kötőtdnek ehhez az emberek, nem lehet velük érvekkel vitatkozni, az a kevés számú ember, aki mégis megpróbálja, arra a következtetésre jut, hogy süket fülekre talál. És itt nem az Indexről beszélek, ahol a kommentelés szintjén más se folyik, mint zsidózás, cigányozás, a személyes agresszió kiélése.

Eddig a Népszabadság és a Komment.hu ilyen szempontból normálisabb oldalnak tűnt, ahol a kommentek egy részét nem az indulat vezette. Most már ide se lehet menni, mert noha a cikkek jelentős része olvasható, és képvisel is bizonyos fajta kritikai és önkritikai gondolkodásmódot, a kommentek minősége, indulatai, anyázásai a kulturálatlanság olyan fokára emelik az internetes sajtót, ami hovatovább elviselhetetlenné válik. A Népszabadság oldalán le lehet írni, hogy a cigányokat deportálni kellene, a komment.hu-n (és itt moderálnak!) le lehet írni, hogy Erdély a magyaroké, és ha bárkinek bármi nem tetszik, az vándoroljon ki Izraelbe. Ennél már csak az durvább, amikor az egyetemi konferencia előtt kell a Kárpátiát hallgatnom, és órán burkolt cigányozós megjegyzés hangzik el.

Azért félelmetes számomra ez a jelenség, mert a véleményformálók immár nem a cikkek írói, hanem a kommentelők. A legtöbb oldalon gyakorlatilag bárki megnyilvánulhat, és egész egyszerűen nincs társadalmi kontroll, ami visszatartaná őket. Teljesen bűntetlenül lehet bárhol uszítani, revizionista álmokat álmodni. És mivel ennyit és ennyien beszélnek róla, hovatovább természetesnek tűnik.

Mindig is rettenetesen zavart, ha magyarországiak úgy jöttek Erdélybe, mintha Magyarország lenne. A magyar átlag-turista persze máshol se figyel oda igazán az udvariassági szabályokra, Erdélyben meg pláne nem tudatosul benne, hogy vendég. Nem jut eszébe, hogy Erdélyben más viselkedési szabályok érvényesek, hogy a nagymagyarországos matricát otthon kell hagyni, mert nemcsak az erdélyi románokat sérti vele, hanem a jobbérzésű erdélyi magyarokat is, és nem, a kolozsvári főtér nem az övé, hanem azoké, akik azt a teret belakják, a kolozsváriaké, már ha valakié egyáltalán.

A félelemnek lelke

Páros-páratlan vasárnap

Emlékszik még valaki a páros-páratlan hétvégére? Nekünk volt egy zöld Dácsiánk, páros volt a vége, így csak a páros vasárnapokon lehetett vele járni, de persze a benzin is olyan szűken volt mérve, hogy a páros hétvégékre se nagyon jutott. Nem tudom, hogy az apám honnan tett szert mégis mindig benzinre télen, de valahogy mindig volt. Az tudom, hogy nyáron mindig kocsival mentünk a tengerre (kivéve, mikor beindult a Kolozsvár-Konstanca járat, mert akkor repülővel), és egy ilyen nyár előtt mindig nagy benzin-gyűjtési akció volt, a pincében tartottuk, mint mindenki más, nagy volt aztán a riadalom, mikor egyszer begyúlt a pince a blokkban. Szerencsére nem robbantunk fel.

Télen minden hétvégén sízni jártunk Kisbányára, szombat este mentünk, és vasárnap este jöttünk vissza. Mikor páros hétvége volt, minden rendben volt, páratlan hétvégén azonban vagy meg kellett várni az éjjel 12 órát, vagy kicselezni a rendőrséget valahogy. A Kisbányáról lefelé vezető út Magyarlónánál csatlakozik be az E-60-ba, a rendőrposzt még mindig ott van, bárki megnézheti. Abban annak idején rendőr állt mindig, és vasárnap este az olyanokra lesett, mint mi. Sok olyan emlékem van, amikor elindultunk lefele ezen az úton, lekapcsolt lámpákkal átlopakodtunk Magyarlónán, és ha kint állt a rendőr, gyorsan megfordultunk, és irány a Jára völgye. Persze nem mindig volt elég benzin erre a kerülőre, így sokszor volt, hogy a rendőr-poszttól ötszáz méterre ért bennünket az éjfél. A Jára völgye felé vezető út akkor is nagyon rossz volt, mint ahogy most is az, annak viszont az az előnye, hogy a Felek alatt csatlakozik be a Tordai útba, a rendőrposzt pedig a Feleki-tetőn van.

Páros-páratlan vasárnap

tenni a semmit

Mondani könnyű, és irígykedni is, hogy né már, milyen jó a másiknak, ülhet egész nap az ágyban, nem kell csináljon semmit.

A következő dolgokat kezdtem unni: a netezést. Az olvasást. A zenét. A pakolászást (ezt különben is tilos). A főzést. Az elmenetelt és a hazajövetelt. A legyeket. A cicit (könnyű neki, egész nap alszik). A levelezést (már minden levelemet megválaszoltam). A facebookot (ötpercenként megnézem, van-e újdonság, persze nincs). A blogokat és a hozzájuk tartozó hülye kommentelőket (textnek igaza van a maga arisztokratizmusával). A nem kommentelőket. Az önsajnálatot. A vaczakolást. A múló időt. A nem múló időt. A kényelmetlenség-érzetet. Megyek, szarrá verek mindenkit valami onlájn játékban. Vagy mittomén. Nyaff. Nagyon dada.

tenni a semmit

Buddha, Jézus, Mohamed

Egy másik blog kommentjeiben előjött félreértés miatt írok.

Több vallásalapítóval és filozófussal (adott esetben nehéz eldönteni, hogy ki micsoda, és felesleges is a kategorizálás) vagyok személyes viszonyban. A személyes viszony többé-kevésbé azt jelenti, hogy az, amit mondtak, írtak, csináltak, hatással van rám, meghatároz, beépítem, szeretem idézgetni, mikor olyan a helyzet. A társaság vegyes, lehet, hogy egymással nem jönnének ki túl jól, bár roppant érdekes lenne egy vitaműsorba összetrombitálni őket. Nem tudom eldönteni, hogy emberként szeretném-e őket, mert a fennmaradt szövegek nagyon kevéssé tükrözik az illetők személyiségét.

A buddhát, illetve a fennmaradt szövegeit mindig nagy élvezettel olvasom, persze érdeklődésem sok esetben nem több, mint egy pszeudo-irodalmár érdeklődése a jól megfogalmazott szövegek iránt, illetve annak felderítése, hogy miért pont ezek a szövegek hatottak áthatő erővel. Miért több ez a szöveg, mint az átlag-szövegek? Mitől lesz halhatatlan egy irodalmi alkotás? Miért működik az adott szöveg az adott társadalmi kontextusban? És miért nem működik máshol, vagy ha igen, miért vált ki teljesen más reakciókat? Irodalmár barátaim, tudtok ezekre bármilyen épkézláb választ?

A buddha azért érdekes, mert a rendszer, amit felépít, kerek egész. Pak-pak, ez van, így lehet megszabadulni, a többi nem fontos. Személytelen, az embertől független rendszer. Mondhatnám azt is, hogy mechanikus, bár egy buddhista nyilvánvalóan nem így látja.

Jézusnak például nincs kialakított rendszere, noha ő is a személyiség lebontásán dolgozik.

Azt hiszem, azért olyan népszerű nyugaton az iszlám, mert bizonyos kereteket betartva tág lehetőségeket biztosít az egyéniségnek. Nincs szubjektív vergődés, állandó önelemzés és önértékelés, a lehetett volna viszonyítása, a megfelelési kényszer, mint Jézusnál, nincs a mindenre legyintő pesszimizmus, a semmi felértékelése, mint a buddhánál. Fatalizmus van, persze, ez a világ a világok lehető legjobbika, mindennek nézzük a pozitív oldalát, Allah így akarja, minek magyarázni, pont. Mohamed nem nyúl a személyiség mélyebb rétegeihez, megelégszik a felszínnel, és ez az egész iszlámot valami hallatlan, a nyugaton szinte ismeretlen életvidámsággal és életigenléssel tölti meg.

Jézus szomorú, mert nem tudja rávenni az embereket, hogy szeressék egymást. A buddha közömbös, mert az emberek olyanok, amilyenek, ezen nagyon segíteni nem lehet, csak úgy, ha az ember függetleníti magát. Mohamed tudja, hogy ez van, ilyenek az emberek, nem akarja személyiségüket megváltoztatni, csak a közösségi lét vadhajtásait lenyesegetni.

Buddha, Jézus, Mohamed

Melyik diktátor vagy a fészbúkon?

Én Sztálin.

Sztálin

Kemény kézzel irányítod birodalmad. Alattvalóid rettegik még a neved hangzását is. Hajlamos vagy az emberirtásra, legközelebbi ismerőseidet sem kíméled. Ugyanakkor körültekintő mivoltod megkérdőjelezhetetlen. Fontos jellemződ az elvhűség, amihez hozzáfogsz, általában sikeresen véghezviszed, de másokat nem veszel figyelembe. Dicsőséged halálod után azonnal szertefoszlik.

Melyik magyar politikus?

Dávid Ibolya

Te vagy legnépszerűbb pártelnök, de a beszédeidet nem magad írod. Kalap alól figyeled a közéletet, mindenkihez van egy-két keresetlen szavad. Nem szereted a focit, nem is értessz hozzá. Vívódsz, hogy jobbra vagy balra állj, és folyton a titokzatos antalli örökséget emlegeted. Legszívesebben miniszterelnök és államfő is lennél egy személyben. Hiszel a tagság nélküli pártban.

Mennyi esélyed van a túlélésre?

fatal error…

..sajnos olyan sz@r valaszaid voltak hogy nem tudtuk feldolgozni…

Milyen a lábszagod? teszt

Wc kefe

Basszuskulcs. Ha nem vennél fel cipőt biztos megolvadnának körülötted a kőzetek. A lábszagod mint egy ázott kutyáé melyet leöntöttek egy potyantós tartalmával miután átment rajta egy traktor, és három hét után szépen felfúvódott. Egyszer lerúgtad a cipőd foci közben, rögtön lőttek a gyepnek, pedig műfüves volt.

Melyik magyar alternativujsagkulturalis ikon vagy? quiz

Tóta W. Árpád

Megkeseredett, szemüveges ember vagy, viszont cserébe komolyan is veszed magad.

Mi a szexuális perverziód?

Urolagnia

Örömödet abban leled (te perverz állat), hogy pisilsz. Vagy másokat nézel miközben ők pisilnek. Undorító amiket véghez viszel ráadásul neked nem is kell a kezeddel izgatnod nemi szerved, hogy izgalomba gyere, te szemét

Buzi-e vagy?

Macska

Te egy macska vagy. Máu-máu. Drbbddbrbdbr. A melegek szeretik a macskákat. Van, amelyik nem. Vannak meleg macskák. Lehet, hogy az vagy?

Melyik diktátor vagy a fészbúkon?

A közvélemény kutat ás

Kedves régebbi olvasóim! Érdekelne, hogy így, évek múlva nektek melyik poszt maradt meg az emlékezetetekben azok közül, amiket írtam. Nem, ne kezdjetek el kutakodni a blogban, hanem egyből, csak úgy fejből. Lehet, persze, hogy egy sincs, amire tényleg úgy emlékeznétek, hogy “na, ez a Nelli valamit nagyon eltalált” (adott esetben valakinek az érzékenységét), ez esetben a komment-dobozt hagyjátok üresen. A blogbejegyzések élettartama kb. egy hét, ezért érdekelne, hogy van-e valaki, és ha igen, melyik, bla, bla, bla. Ha mégis van, akkor elég körülírni, emlékezni fogok rá.

A közvélemény kutat ás

Mi van mostanában az emberekkel?

Alig múlik el az egyik válság, máris beköszönt a következő. Alig dolgozom fel, hogy az egyik közeli barátom válik, máris jön a következő. Egy éven belül három közeli, és egy virtuális barátom vált el. Mi van mostanában az emberekkel? Én biztosan nagyon old fashioned vagyok, de kevés dologért vagyok olyan hálás, mint a családomért*, mindent megtennék, illetve talán majdnem mindent, hogy ez így maradjon. llletve pontosabban: azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amiért igazán hálás tudok lenni, és minden este a köszönömmel fekszem le. Minden napot ajándéknak, kiváltságnak érzek, még akkor is, ha kívülről nem így látszik. Nem túl sok dolgot tartok értékesnek ebben a világban. Talán az emberi kapcsolatok az egyetlen, amibe hajlandó vagyok komoly energiákat fektetni.

Úgy tűnik, beléptünk abba az életkorba, amikor a huszonévesen kialakult komoly kapcsolatok, úgy mint élettársi és házassági, kezdenek felbomlani. Mikor huszonhárom éves voltam, volt egy hullám, amikor mindenki házasodott, legalább tíz esküvőre kellett menni évente. Kár, hogy váláskor nincs valami szertartás, ami szertartásilag lezárna egy időszakot. Nem vagyok a szertartások híve, de ezt az egyet nagyon hiányolom. A válás gyász, ugyanúgy eltűnik valaki az életből, mintha meghalt volna, de a halálesetnél ott van a temetés. Utáltam a temetéseket, de beláttam, hogy pszichológiailag milyen fontos ez a határvonal. A családtagokban általában ilyenkor tudatosodik, hogy kész, vége, nincs tovább, és szerintem nagyon fontos, hogy ez tudatosodjon. Persze ez után jön egy hosszabb szakasz, amit kitöltenek az emlékek. Az egyéves gyászév nem véletlen, körülbelül ez alatt zajlanak le azok a lelki folyamatok, amik hozzásegíthetnek valakit az új helyzet feldolgozásához, a régi lezárásához, és esetleg egy új kapcsolat kezdéséhez. Az egy év persze nem törvény, mert mind egyéniségek vagyunk, de mégis. Ennyi kell a gyógyuláshoz.

A válásnál nincs ilyen határvonal, mint a temetés, és nincs gyászév, azaz nincs kívülről “biztosított”, ajánlott időszak a felépülésre. Nem nagyon van lehetőség szépen befejezni egy hosszú kapcsolatot, elsiratni a másikban azt, ami jó volt, a lehetőséget, az elmúlt szerelmet, a csalódásokat, az együtt töltött időt, az egymáshoz kötő szokásokat, emlékeket.

*a családba itt főleg a nem vér szerintit kell érteni, ahol befogadtak, és olyannak szeretnek, amilyen vagyok, ahova nem háborúzni, hanem pihenni megyek haza, ahol soha nem kell készenlétben állni, mint a vér szerintiben, hogy milyen marhaságot csinálnak már megint
Mi van mostanában az emberekkel?

Ma volt a születésnapom

Eszébe jutottam a családomnak, három évfolyamtársamnak, a komaasszonyomnak, az iwiw, rowiw, netlog és Vodafone csapatának. Kicsit kevés ez így, bár odáig még nem jutottam el, hogy az iwiw üzenőfalán kívánjak magamnak boldog születésnapot, mint egyesek, és meg legyek sértődve azokra, akik elfelejtették, és ezt szintén az üzenőfalon fejtsem ki.

A születésnap munkával telt. Pakolás, takarítás. Holnap már nem lesz születésnapom, nyugodtan lustálkodhatok.

Ma volt a születésnapom

Cseh Tamás

Én nem szeretem, soha nem is szerettem. Mikor egy szobatársamon keresztül először hallottam Cseh Tamásról, és hallgattam Cseh Tamást, természetellenesnek, művinek, szenvelgésnek éreztem. Tökéletesen értem, mit akar (az azóta különben elromlott) L’art pour l’art mondani a “Kérek egy lábvizet” című dalával. A szövegek jók (de ez Bereményi érdeme), a zene nem. Elismerem, hogy meghatározott egy korszakot. Annál rosszabb a korszaknak.

Cseh Tamás

Költözés

Van, aki tankokat gyűjt, van, aki söröskupakokat és kavicsokat, szerény lakóközösségünk táblákat. Ez persze mindig a költözéskor derül ki, hogy gyűjtjük őket. Van már Bukarest-Bécs vasúti táblánk, autókijárat-táblánk, és harmincas sebességkorlátozás-táblánk. A szenvedély közös, csak én sokkal gyávább vagyok táblákat lopkodni, bár, bevallom, mikor Kolozsváron piros-sárga-kékre festették az utcai szemeteseket, majdnem kísértésbe estem.

A költözést azért szeretem, többek között, mert olyan, mint egy “nagytaki” (ezt a kifejezést itt tanultam Pesten), sok mindent ki lehet dobni, előkerülnek olyan könyvek, amikről azt hittem, hogy rég elvesztek, vagy enyveskezű barátaink nem hozták vissza őket, és persze az ágy alól mindig meglepő dolgok kerülnek elő. Kiderül, hogy a cici hosszú ideig a szekrényben lakott (otthagyta a szőreit egy csomó ruhán), hogy kb. egy 45 literes hátizsáknyi kencém van, és a cipők nem fértek be egy bőröndbe.

Ettől függetlenül úgy érzem, túlzásba visszük a dolgokat: most a huszadik doboz könyvnél tartunk úgy, hogy a könyveink 8o százaléka Kolozsváron van, a ruhás zacskók száma már 5o felé közelít. De ott már feladtam a számolást. Túlzás.

Költözés

Gólyakalifa

Az átváltozás, a kettős személyiség témája mindkettőnket egyformán izgat. Engem már gyermekkoromban is lebilincselt a történet, Hauff legszebb meséi között volt, és csak később olvastam a Babits-féle változatot, ő meg beépítette az életművébe.

Mostanában több ok miatt is úgy érzem magam, mint Tábori Elemér. Nappal minden szép és jó, az élet nem alakul rosszul, sőt, éjjel azonban előmászik az Inas. Nem tudom elválasztani a képzeletet a valóságtól, így nem tudom megmondani, hogy abból, amit éjszakánként félálomban összeképzelgek, mennyi a valóság. Egyáltalán ebben a helyzetben mi a valóság? Az álmok ugyanolyan intenzívek immár szinte egy éve, mint az ébrenlét. Nem alszom jól, nem szeretek elaludni, mindenféle technikákkal próbálom kitolni az elalvás idejét, félek az éjszakától, az álmoktól, de főleg attól az érzéstől, hogy megint nem fogom tudni: az, ami történt, álom volt-e, vagy valóság.

Az álom témája többé-kevésbé mindig ugyanaz, illetve ugyanarra az egy eseményre vezethető vissza. Mindig arra ébredek, hogy megint megtörténik. Van úgy, hogy éjjel többször is, és olyankor nem tudok visszaaludni.  A könyv nem segít, fáj a szemem éjjel, ha olvasok. Az esemény megtörtént, maga a tény nem tehető meg nem történtté, a probléma csak az, hogy én nem tudok ezzel a ténnyel mit kezdeni. Nem tudok belenyugodni, hogy akár egyszer is megtörtént (valójában többször), és rettegek attól, hogy egyszer arra ébredek: megint megtörténik. Ugyanakkor nem tudom megakadályozni. Nem tudom, hogy ebben az esetben van-e megoldás, azon kívül, hogy megpróbálom azt hazudni magamnak: én tulajdonítok az egész történetnek túl nagy jelentőséget. Ez nappal, amikor a viszonyok tiszták és világosak, hihető magyarázat. Éjjel, amikor a viszonyok veszedelmesek, nem hatnak rám ezek az érvek.

Gólyakalifa

Rorschach-teszt

Napok óta megy a vita az Indexen a Rorschach-tesztről, ti. hogy nyilvánosságra szabad-e hozni a tintapacákat, ami alapján megállapítják, mennyire vagy gyagyás. A legújabb bejegyzés itt. Mivel a pacák már elég rég fent vannak a neten, nem értem ezt a nagy hisztériát, ami pszichológus-körökben kialakult ezek körül. Amúgy se nagyon hiszek abban, hogy egy darab teszttel bármit is meg lehet mérni, az emberi lélek ennél azért sokkal bonyolultabb, és ez a nagy titkolózás inkább összeesküvés-elméletre hasonlít. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, lehet, hogy túlértékelem a tudatos énem, de én nem szeretném, ha valaki olyasmiket tudna meg rólam, amit én titokban szeretnék tartani. Persze, többször felmerült már, hogy pszichológushoz kellene mennem, valós és képzelt betegségeim ügyében, de én azt gondolom, hogy szociálisabb, kommunikatívabb és teherbíróbb vagyok és őszintébb magammal, mint sok más, a környezetemben lévő ember, van betegségtudatom, és körülbelül tudom, hogy mekkora a fizikai, szellemi és lelki kapacitásom. És azt is tudom, körülbelül hol húzódik a teljesítőképességem határa, és ott nem félek bevallani, hogy elkúrtam. Nem állítom, hogy normális volnék, mert mi a norma, ugye, de nem gyakorolok káros befolyást a környezetemre, magamra se túl gyakran, ritkán megyek mások agyára, és a magammal hozott és tanult agresszivitásomat igyekszem kordában tartani. Mindenki pestises – írja Camus -, és az önfeledtség egy pillanatában bárkire ráragaszthatja.

A tesztet itt lehet kitölteni,  és itt vannak az én eredményeim, már ami a gyagyásodást illeti:

Sickness Quotient: 45%
Congratulations! At a 45% Sickness Quotient, you’re almost well-adjusted.

Detailed Diagnosis

  • Interpersonal Insights
    You have difficulty concentrating or keeping on task, probably because you’re an idiot with a short attention-span. You complain about everything regardless of what it is. You wouldn’t be happy even if you were hit by a new car.
  • Job Performance & Attitude
    You have little empathy for anyone more successful at work than you, which is pretty much everyone. You frequently mention terms like “core competencies” and “paradigm shifts” while at work. Stop acting like such a tool.
  • Personality Insight
    Your personal motto is “If you can’t make them think, make them wonder.” Trust us- you’ve succeeded beyond your wildest dreams.
Rorschach-teszt

Blogok, amiket olvasok

Olyan ez kicsit, mint amikor bemegyek valakinek a lakásába, és a könyvespolcát nézem meg először. Tájékoztató jellegű. Az elmúlt egy évben találtam néhány blogot, amit érdemes olvasni, bár az olvasásra érdemes blogok száma meglepően csekély. Már írtam többször, hogy mennyire fontos a stílus. Téma kevés van, de az nem mindegy, hogy ki hogyan írja meg. Lehet ez a poszt ajánló is, de szellemi körkép is magamról.

1. a Barátok

Vannak olyan barátok, akik írnak, vannak, akik ritkán írnak, és vannak, akik nem írnak, vagy csak az asztalfióknak.

Balettka – az a baj, hogy olyan messze lakunk egymástól, ezért ritkán találkozunk.

Böjátusz – vele gyakrabban, mikor épp nem kerüljük el egymást

M! – szerencsére vele legalább közel lakunk, bár néha így is adódnak szervezési problémák.

Kücsük – olyan ritkán ír, és olyan messze lakik. már egy éve ígérgetem a látogatást, de eddig kolozsvárnál tovább nem jutottunk.

Bogi – vele gyakrabban találkozunk, főleg Kolozsváron

1. b. Ismerősök

Régen találkoztunk, és a nagy blogger-sörözések elmaradtak, amit én nagyon sajnálok. Ritkán is írnak, kivéve a humoristákat, pedig jó volna tudni, mi van velük. Nagy-nagy nosztalgiával gondolok arra az időre, amikor pezsgett az erdmagy blogszféra, és naponta többször megnéztük egymás blogjait.

TimóNándikaFelméripéter, Szomszédnénik , Editéva, Nandyol , tempetőfi

2. Személyes blogok, akiket olvasok, de nem ismerek személyesen

Itt az volt a kritérium, hogy az illető jól írjon. Ez persze kukkolásnak tűnik, belelesni más emberek életébe, de hát ők maguk ütöttek lyukat az ajtón. Ezeket ritkán kommentálom, de minden bejegyzésüket elolvasom.

abszinth, a settenkedve lopakodó éleselméjű lucia, text, a rektor, dream, vera linn, zarek, pistuka, tivadar, sütő zsolt, psycloneJack

3. Tematikus blogok

3amagyar – fotóblog, nagyon szeretem, ahogy ez a fickó látja a világot (és sok rajta a macskás kép)

BKV-figyelő – ez olyan, mint az ötórás PROTV-hírek. szörnyülködni járok ide. Néha a kommenteket is elolvasom, de mostanában ritkábban, mert bármilyen téma kerül szóba, a kommentelők vagy a cigányokat, vagy a hajléktalanokat szidják.

cukiság – jópofa állatok, semmi politika, rasszizmus

design pumpa – sok okos dezign ötlettel

hijabs high – arab kendő- és ruhadivat

inhabitat – new yorki zöld blog, sok érdekességgel

kétfarkú kutya párt – amióta lemaradtam a tübtetésükről, azóta betettem a readerbe, nehogy véletlenül még egyszer előforduljon ilyesmi

videodrome – kicsit kommersz, de érdemes benézni

tótawé – ide is inkább szörnyülködni jövök. tkp. szeretem tótawé szövegeit, de a kommentek rémesek.

arabic blog – ide tanulni jövök

blokkok – nagyem tematikus blogja

napi garfield – ez a pihenős blogom

Blogok, amiket olvasok