Nelli for prime minister

Hahó, Nép! Szóval, szervusztok!

 

Mivel az egész ország miniszterelnököt keres, elhatároztam, hogy én is jelentkezem. Azért szavazz rám, mert: 

1. Tudok olyan béna szójátékokat és bon mot-kat kiagyalni, mint Gyurcsány

2. Vagyok olyan szép, mint Orbán és Gyurcsány együtt

3. Jól jönne most valami külföldi nyaralás ötcsillagos szállodában

 

A programom: 

1. Állítsunk szobrot Szókratésznek

2. Tiltsuk ki az autókat a belvárosból (minden belvárosból)

3. Magyar seggbe magyar lófaszt (ez a nemzeti érzelműek megnyerésére)

4. Minden lófaszt magyar seggbe (ezt az MSZP kedvéért)

5. Minden seggbe magyar lófaszt (gondolunk a határon túliakra is)

 

Legyél te is Magyarország miniszterelnöke! Meghívom Böjátuszt, Nagyemmet, Kücsüköt, Kövisárát, Billencset, hogy mondják el, miért is lennének jó miniszterelnökök, és dolgozzák ki programjukat, és adják tovább a hírt, hogy

 

Te is lehetsz Magyarország miniszterelnöke még ma még mámma.

 

Nelli for prime minister

Szegénység, a tisztes

 

Nagyon úgy tűnik, hogy meg lehetne oldani, hogy a nyolc órás munkanap és öt/hat napos munkahét lecsökkenjen, és akkor többen dolgozhatnának.  Sok esetben a termelői fázisok azért nincsenek automatizálva, mert olcsóbb az emberi munkaerő, és még az a lelkiismeret-megnyugtató gondolat is ott van a háttérben, hogy legalább munkát adnak az embereknek. A jóléti társadalom gondolata mostanában nagyon messze van, és számomra úgy tűnik, hogy egyre mélyül a szakadék a világ gazdagabbik és szegényebbik fele között. Magyarországon nagyon szeretnek az emberek panaszkodni, ez is olyan dolog, amitől nekem azonnal honvágyam lesz, otthon sokáig mindenki egyformán szegény volt, és az emberek jelentős része most sem gazdag, és valahogy mégis sokkal kevesebbet panaszkodnak az emberek, tudnak örülni annak, ami mégis van. De ez mellékszál. 

 

Nem voltam soha híve a rendszereknek, bár azt belátom, hogy kell valamiféle társadalmi konszenzus ahhoz, hogy élni lehessen. Magyarország többek között azért tud sokszor olyan elviselhetetlen lenni, mert itt semmiben nincs társadalmi megegyezés azon kívül, hogy mindenért a politikusok a hibásak. De ez a vad, vagy néha kevésbé vad kapitalizmus, amiben élünk, (nekem legalábbis úgy tűnik, hogy) az emberi mohóságra épül. Minél többet, minél gyorsabban. Eddig nem igazán volt ötletem, hogyan lehet egy ilyen rendszer ellen lázadni, hiszen a rendszer előnyeit mindenki használja, én is. Hétvégén azonban arra jutottam, hogy mégis lehet lázadni a rendszer ellen. A gondolatsort a fenti körkérdés indította el, amire egy ismerősöm azt válaszolta, hogy ő bizony másodállásba menne, én pedig azt, hogy a szabadon eltöltött idő a legértékesebb az életben.

 

Arra jutottam, hogy a lázadás lehetősége az önként vállalt tisztes szegénység állapota. Egyrészt mert szegénynek lenni ma azt jelenti, hogy sikertelen vagy, hogy képtelen vagy érvényesülni, nincsenek komolyan vehetős státusszimbólumaid, ezért te magad is komolytalan vagy, loser, a társadalom peremére szorult balfasz. A szegénység szitokszó, megvetésre méltó állapot. Ezzel elentétes oldaláon áll mindaz, amit ez a társadalom képvisel: a pénz, a hatalom, az egzotikus utazások, a drága kütyük, az autó, a lakás, minden, ami arra hivatott, hogy boldoggá és társadalmilag elismertté tegye az embert. Akkor sikeres egy ember, ha ezeket ki tudja verekedni magának, az eszköz nem számít. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy a személyes használati tárgyakon kívül nem érdemes javakra törekedni, túl sok idő, energia elvész, miközben az ember azon igyekszik, hogy a létbiztonságnyi minimumot (ami a nyugati kultúrában elég sok) összekaparja magának. És sokszor hamarabb meghal, minthogy élvezni tudja mindazt, amit összegürizett magának, vagy az idő és a figyelem hiánya miatt rámegy a családja, az egészsége. Mindezt azért, hogy a társadalom megbecsült tagjává válhasson: micsoda képmutató társadalomban élünk.

Szegénység, a tisztes

És a pirézeket is utáljuk!

Egészen mostanáig azt gondoltam, hogy Băsescu csak hozta a szokott formáját, ami a politikai kalandor, showman, populista hordószónok és a popor előtt népszerű szappanoperáló szarkeverő között van valahol. Megtagadni Sólyom László leszállási engedélyét bunkóság volt, aki kicsit is ismeri a román politikát, meg sem lepődik, csak annyit mond: nahát, nahát, megint mi ez a faszság, csak nem választási kampány van? A két érv, amit felhoztak, marhaság: ti. hogy a romániai Magyar Nagykövetség autoguvernare-nak fordította az önkormányzatot (nem igaz, hogy nincs a követségen senki, aki tud románul, vagy tudja, hogy a magyar önkormányzat szó Consiliu Local-nak fordítandó, hihetetlen), és nem igaz, hogy az egész Román Minisztérium(ok)ban, ahol egy ilyen papír megfordul, senki nincs, aki rájöjjön arra, hogy ez fordítási baki; a másik érv még gyengébb: holnaptól Obama is ki van tiltva mindenhonnan, ha az Air Force One-nal jön, jöjjön inkább autóval. De azt, hogy a román (és más) politikusok nem normálisak, eddig is tudtuk, ez nem érdemelt volna egy teljes bejegyzést.

Hanem véletlenül olvastam Kelemen Attila cikkét a komment.hu-n, és elolvastam a kommenteket is. Eddig is tudtam, hogy többé-kevésbé muszájból dekkolok itt Magyarországon, de a kommentek végigolvasása után kezdem magam határozottan rosszul érezni. Nem titkoltam sosem, hogy vannak román felmenőim. Meg magyarok, hóstátiak, székelyek, olaszok. Ez olyan, mint a kék szem: se nem jó, se nem rossz, adottság, úgysem lehet rajta változtatni. Kevesen vannak Erdélyben, akik nem vegyültek össze valakikkel/bárkikkel. De ha nem lennének is: alapjában véve szeretem a románokat, és már egy jó ideje nagyon hiányoznak. Hiányzik a vidámságuk, az a képességük, hogy nem veszik túl komolyan az életet és benne a politikát, a minden hősiességtől mentes emberségük. Kicsit elegem van a kardunkba dőlő felesleges hősködésből, a nagy jelszavakból, a nemzeti klisékből, a dicső múlt folyamatos emlegetéséből, a nagybirodalmi álmokból, és abból, hogy ami nem magyar, és esetleg keletre esik, az mind szar. Zavar, ha azt mondják a románokra (így, en bloc), hogy mocskok, hogy szerencsétlenek, hogy nem volt viselkedési kultúrájuk, zavar, hogy a magyarországi közbeszédben a Balkán a bunkósággal egyenlő.

Faramuci helyzet ez. A kilencvenes években azért éreztem magam rosszul Magyarországon, mert erdélyi magyar vagyok. Most azért érzem rosszul magam, mert szembesülnöm kell azzal, hogy mennyire utálják itt a románokat, noha egy átlagmagyarnak ugyan milyen tapasztalata lehet egy átlagrománról, a magaskultúráról nem is beszélve. A román könyvkiadók elkezdték kiadni a magyar irodalmat románul, de fordítva még nem láttam, vagy csak keveset. Az egyetemen évfolyamtársakkal beszélgetve mindig meglepődöm a tudatlanságukon: igen, jól beszélek magyarul, szinte már anyanyelvi szinten, és nem menekültünk a román nacionalizmus elől, és nem szólnak rám Kolozsváron az utcán, ha magyarul beszélek, és jó ott élni, és igen, hazamegyek, ha itt elvégeztem a dolgom, és a románok ugyanolyan emberek, van köztük kedves és bunkó, okos és buta, értelmes és kevésbé, nyitott és zárt agyú.

Erdélyben (bár mostanában szivesebben használom a Románia szót), szóval, Romániában az utóbbi néhány évben kezdtem magam határozottan jól érezni. A nacionalizmus elcsendesedett, lettek román barátaim, akik magyarul tanultak, úgy gondoltam, hogy ez a kérdés lekerült a napirendről. Erre most itt megint azzal kell szembesülnöm, hogy egyre nagyobb kedvem van piros-sárga-kék valamit hordani magamon, és ha már ez megvan, akkor ráadásul még a hidzsábot is fel fogom tenni, a másság iránti tisztelet mellett való tüntetésképpen. És csakazértis elmegyek a melegtüntetésre és a critical massra, és letöltöm annak a cigány együttesnek a lemezét, akinek a koncertjén voltam a hétvégén, és mégis elmegyek a széder-estére (bár nem akartam, vallásellenes érzelmeim miatt). És még a végén szavazni is elmegyek.

Egy évvel ezelőtt körülbelül, amikor éppen románul is blogoltam, volt egy vitám a román himnuszról, amelyben szerepel a barbarii de tirani (barbár elnyomók) kitétel. De március 14-én, amikor kénytelen voltam végignézni az ünnepség főpróbáját, mert nem engedtek be a Robert Capa kiállításra, illetve azt mondták, hogy véget ér a próba, és akkor bemehetünk, de mikor véget ért, kiderült, hogy a Múzeum zárva, szóval a himnusz hallgatása közben jöttem rá, hogy az ellenségkép a magyar himnuszban is benne van, és tudom, hogy amikor rommagyarok ezt éneklik, nem a Habsburgokra gondolnak. Kérdés, hogy van-e olyan hely a világon, ahol nemzetiségi/vallási ellentétek nélkül, békében lehet éldegélni.

És a pirézeket is utáljuk!