nehéz döntés

nem, nem nézem meg, hogy a barátaim blogjaiban kik írnak. erővel visszafogom magam, és nem kattintok a linkekre.

ma kitöröltem a readerem, és csináltam újat. a régiben 216 blog volt, úgy, hogy mostanában irtottam őket. ennyit nyomon követni lehetetlen, még akkor is, ha mással nem foglalkozom.én pedig mostanában mással is foglalkozom.

a blogjaim száma is megfogyatkozott, 17-nél vesztettem el a fonalat, maradt két nyilvános, egy titkos, és egyben társbloggerkedem.

nehéz döntés

a valóságos tudati tényezők

a legeslegjobb gondolatok mindig az elalvás előtti alfában jutnak eszembe, amikor rendszerint túl fáradt vagyok ahhoz, hogy leírjam őket valahova. mindig abban eménykedem, hogy reggelre még emlékszem majd rájuk, de sosem, ettől mindig csalódott leszek.

 

a KÖNYV megírásában továbbra is az első mondatnál tartok, tekintve, hogy mostanában semmire sincs időm, és nem úgy néz ki, hogy ez megváltozik. valóságos életem visszafoglalt egy jelentős területet a virtuáliából, és esténként, mikor a gép elé ülök, nem jutnak eszembe a dolgok. arról nem is beszélve, hogy nem akarok olyan naplót írni, amiben leírom azt, hogy ma mi történt velem, még akkor is, ha ez néha tényleges fontossággal bír. szürreália meg kellene maradjon annak, aminek indult annak idején: szürreális, érzelmektől tocsogó, igazságtalan, szubjektív görbe tükörnek, ahol semmi és senki nincs a helyén, mindenki őrült kicsit, és semmi nem világos és kiszámítható. 

 

a szürreális tudatállapot-módosítás olyan, mint a beteg kígyó: csak egyenesen képes menni. aki magától szürreális (nem normális, a szó normális értelmében), hanem sajátos összefüggéseiben látja a dolgokat (még akkor is, ha ezek az összefüggések csak tudatállapot formájában léteznek), annak nincs szüksége arra, hogy módosuljon a tudata ahhoz, hogy beteljesítse az edge-romantika összes közhelyét. az is közhelyes, ha valaki normális, de az is, ha nem, legfeljebb ebbe lehet valami egyéni formát és tartalmat belevinni, bár jön ez magától. egyeseknél.

a valóságos tudati tényezők

Egymondatosak

Egy bizonyos kor után már csak a lelkiismeretfurdalásainkat gyógyítgatjuk. 

Tíz év után is jó, hogy kimondtad. Akkor kellett volna, de ez most már mindegy. Megkönnyebbültem. 

Felrúgni valamit hosszú idő után, csak azért, hogy megmutassam, szerintem nevetséges, de lehet, hogy csak irígykedem. 

Úgy tesz, mintha érdeklődne, és valahol maga is azt hiszi, hogy érdeklődik. Ásson mélyebbre, madám. 

Hálát vár el, és ha nem kapja meg, megsértődik. Ha nem várná el, nem történne semmi. 

Hogyan lehet kimanőverezni magunkat egy mókuskerékből?

Tisztelt úr, ha ön meg akar sértődni, ám csak tessék. Én amellett vagyok, hogy inkább én sértődnék meg.

Egymondatosak

ma feltalálom a spanyolviaszt

Rájöttem, hogy mi bajom van. Azon kívül, persze, hogy önbizalomhiányban, bipoláris személyiségzavarban, hisztériában, társfüggőségben szenvedek. SAD-em van. 

 

Gyűlölöm a telet, gyűlölöm a sötétséget, a latyakot, a hideget, ilyenkor végtelenségig érzékeny vagyok, és óriási jelentőséget tulajdonítok olyan dolgoknak, amiknek különben óriási jelentősége van. Nem szeretem magam. Csúnya vagyok, és azt hiszem, mostanra belátom, hogy ezen semmi kence nem segít. Nem vagyok jó gyerek, feleségnek csapnivaló, diáknak közepes. Nem vagyok vidám, és ezért másokat hibáztatok. Agresszív vagyok, és időnként le kell tegyem a kisollót, mert komoly kísértést érzek, hogy kiszúrjam a szemem, csak hogy lássam, milyen érzés. 

Igyekszem jó lenni, és látom, hogy ez az igyekezet milyen szánalmas. 

Körbe-körbe járok a gondolataim körül, és egy percre sincs megnyugvásom. Nem is csoda, ha senki se szeret.

ma feltalálom a spanyolviaszt

Tóth Árpa: Leghíresebb vers

Nős búrja kong,
Mazsong, robong
A nyájon,
S Ond kolofon
Rút pocokon
És bájon.

S ér csüngeteg
Rastás retek,
Rím-kéjbél
Mond, csak bírok,
S belém a bog
Hűlt mélynél.

Óh, kúrni vár,
Ősz! futni bár
Ereszt cél.
Kint volt kavart,
Kit megvakart
A boss-bél.

Tóth Árpa: Leghíresebb vers

A butuska kutyuska versei

1. amikor nagy leszek

Elhatároztam, hogy holnaptól
híres leszek
és megjelenek cédén és kazettán
és szerepelni fogok egy filmben
és megjelenek dévédén
és én leszek a csáknorisz és a deníró és a jekkbáuer
és a malkovics is én leszek
és én leszek a veszedemes viszonyok

és akkor gazdag leszek
és lesz három porshém egy piros, és fekete és egy türkíz virágokkal
és mehetsz az autómmal, ha akarsz
és a sofőrömet is kölcsibe adom

és akkor lesz egy házam görögországban
és egy nyaralóm az antillákon, bárhol is van ez
és egy lakásom new yorkban
és egyszerre fogok mindegyikben lakni

és akkor énekes leszek
és alt hangom lesz
és bluest meg countryt fogok énekelni
és vokál is lesz benne és hammond-orgona és bendzsó

és akkor író leszek
és a könyvem ott lesz a polcokon
és mindenki ismer majd az utcán
és utánam fordulnak majd a pasik, hogy „te tudtad, hogy ez…?”
és akkor mosolygok magamban és továbbmegyek

és akkor könyvtáros leszek
és egész nap olvasok majd mert az lesz a dolgom
és senki sem figyelmeztet majd, hogy munkaidőben olvasok
és mindenki engem kérdez majd
és én mindegyik könyvnek tudom majd a helyét

és akkor egyetemi tanár leszek
és minden órámra készülök majd
és néhányan alusznak majd az óráimon
és néhányam a pad alatt újságot olvasnak, vagy könyvet
és ketten figyelnek majd arra, amit mondok egy stréber
és egy nem

és akkor elárusító leszek egy mekdonáldszban
és minden nap bigmeket eszek majd
és még több bigmeket amíg majd rá sem bírok nézni
és én majd mindenkire mosolygok igaziból, nem csak úgy

és akkor politikus leszek
és mindenkinek megmondom a tutit
és érteni fogom a gazdaság működését úgy magamtól mert én leszek a gazdaság
és mindenki gyűlöl majd a hátam mögött
és a szemembe meg hízelegnek
és acélos tekintettel nézek le majd a plakátokról

és akkor nyugdíjas leszek
és máról holnapra elfelejtem, hogy kell a mobiltelefont bekapcsolni
és az unokám mindig siet majd
és semmire sem lesz türelme
és én butának és csúnyának fogom érezni magam
és elhatározom, hogy felvarratom a ráncaim,
és a bőrgyógyász azt mondja majd, hogy túl késő
és a belgyógyász azt mondja majd, hogy túl késő
és a nőgyógyász azt mondja majd, hogy túl késő

és akkor halott leszek.
Nem, nem kérek emléktáblát.
Temetést sem, csak hamvasztást.
Tegyétek fel az urnát a szekrény tetejére, ott jó meleg van.

2. a bigmekekről és a faluról, ahol élek

Mikor senki nincs itthon csak én
megveszek egy üveg bort estére
hogy nyugodtam sajnálhassam magam
persze nem mindig fogy el de gyakran
a bortól kellemesen elzsongulok
nem nem leszek részeg csak olyan zizi
ilyenkor többet sírok és őszintébben
mert eszembe jutnak a dolgok
és józanon lehetetlen a dolgokra gondolni
mikor egyedül vagyok
csak spagettit eszek
mert nálunk nem lehet bigmeket kapni
szeretném ha itt is nyílna egy mekdonáldsz
más kocsmába jár én mekdonáldszba járnék
mert szeretem a bigmeket
(de ezt már írtam)
és a forgó foteleket és a filinget
mert mikor szegények voltunk
és minden osztálytársam a mekdonáldszba járt
nekem nem volt pénzem rá
és most olyan jó érzés hogy van
az első megspórolt pénzemből
egy leárzott Johnny Cash kazettát vettem
mert mikor én gyerek voltam
nekem nem adtak zsebpénzt
ezt is véletlenül spóroltam meg
mert valamit nem kellett a bentlakásban befizetni
és azt hazudtam az anyámnak hogy be kellett
és egy farmerom volt amivel kijártam az évet
és irigyeltem azokat akiknek több volt
egyszer meggyőztem az anyámat
hogy vegyen nekem egy fehér farmert
akkor én voltam a gájner a suliban
de a fehér farmertől sem lett pasim pedig
ez volt a cél
mikor beülök a mekdonáldszba
nagynak érzem magam hogy rendelhetek
és ha teljes menüt rendelek is akkor is ki tudom fizetni
este mikor bort iszom arra gondolok
milyen jó volna most egy bigmek
majonéz van benne hagyma és saláta
de mivel itt nincs mekdonáldsz ezért
spagettit eszem reggelire ebédre és vacsorára
magamra lusta vagyok főzni valami komolyabb dolgot
mert mikor egyedül vagyok
lusta vagyok begyújtani a hálószobába
mert nálam még fával fűtenek
mármint én fűtök és ő fűt mikor itthon van de ez ritka
és cserépkályhával és reggelente ki kell vinni a hamut
és a macska a kályha tetején alszik
és mikor megunja leugrik egyenest a lábamra
higgyétek el nem kellemes érzés mikor
egy ötkilós macska rádugrik félálomban
a félálom legjobb részénél mikor mindenki szeret
és épp a szeretkezés kellős közepén vagy
egy pasival akiről
mindig csak álmodtál
és falun ha nem vigyázol elégeted a kezed
és ha nem vigyázol megcsípnek a kacsák
vagy megharap a kutya
aztán adhatják a tetanuszt
veszélyes ám falun élni
a tegnap vettem valami bolognai szószt
véletlenül volt az üzletben és lecsaptam rá
van benne hagyma
ma azzal eszem a spagettit
pedig nem szeretem ha paradicsomos
de ha hagymás igen
és utána iszom még egy pohár bort
utána megnézem a nagy kékséget
vagy valami más filmet
és lefekszem és alszom egyedül a kanapén.

3. családi kép

miközben tegnap blogot írtam
bent felejtettem a spagettit a mikróban
szétégett naná
hülye vagy vazze – mondta habakuk
na mert te soha nem felejtesz el semmit – mondtam én
így beszélgettünk
aztán bekapcsoltuk a tévét
mi a kispolgárok
amiben csak hülye farok politikusok voltak
és hülye farokságokról beszéltek
de minket érdekelnek a hülye farokságok
mert mi értelmiségiek vagyunk
így a híradót néztük meg
de jobban tettük volna ha nem
mert csak pálffy volt benne
aki egy hülye farok
soha semmit nem tud normálisan végigmondani
a macskák ott aludtak az ölünkben
békés volt minden és kicsit unalmas
nem bánom ha a dolgok kicsit unalmasak
én sem vagyok a legizgalmasabb társaság
hozzám se lehet szólni napokig
főleg reggel mikor
álmos vagyok és legszivesebben
ki sem másznék az ágyból
olyankor ne szólj hozzám
mert megharaplak

4. a hajfestésről

Jesszusmária, hogy nézel ki – esett
seggre az apám, mikor először megfestettem.
Te akartad mindig, hogy szőke legyek – mondtam neki.
De nem ennyire – mondta ő.
Azóta volt lila (ez nem sikerült igazán),
vörös többféle árnyalatban,
egyszer piros is lett véletlenül,
néha meg olyan répaszínű,
nagyon ritkán szőke,
mostanában meg barna,
valahogy úgy van kedvem hozzá.
Mindig hosszú, göndör, vörös hajat szerettem volna,
zöld szemet és szeplőket, ehelyett
unalmas szőke és kék szem,
olyan snassz.
Egyszer tincsecskéket is tétettem bele,
az nagyon jó volt, csak
gyorsan lekopott, néha
szeretném feketére festeni,
olyan még nem volt, piros és kék
tincsekkel, tetejébe
kis napernyő,
és úgy fogok kinézni, mint
egy csupornyi előkelő fagylalt.

5. mikor egyedül vagyok

kissé kissé részeg vagyok ma este
olyan nehezen forgnak a számban a betűk
nézek, de nem sokat látok,

tegnap felhívott egy őrült ismerősöm telefonon
hullarészegen
az a szokása, hogy olyankor engem hív fel
és gyalázkodik a telefonba
persze mikor a felesége nincs otthon

gondoltam, ma én is felhívom
elküldöm az anyjába
vagy ilyesmi
de hülye szegény magától is
minek neki ezt még elmondani

egyszer már majdnem kirúgták
aztán megnősült, és sokáig nem ivott
aztán jött az árvíz, és kissé elmosta a házukat
azóta megint iszik
olyankor felhív és ordít a telefonba
hogy szarember vagyok
mikor meg találkozunk, meg van sértődve
pedig én nem vagyok, csak sajnálom,
mert őrült kissé,

mikor iszom, mindig az jut eszembe
hogy milyen könnyű volna egy üvegcseréppel,
egy kád vízben elintézni a dolgokat
ezért aztán ritkán iszom

mikor egyedül vagyok, megveszek egy üveg bort
valami száraz vöröset, murfatlart, vagy jidvei-t
cigarettázom sokat
és reggelre rekedt lesz a hangom
olyankor joplint énekelek hangosan
és willie nelsont, hank williams-et, és creedence-t
dú, dú, dú.

6. dada verse magáról

dada egy takonypóc
dada egy seprű
dada egy rajzszeg és
dada egy hajtű

dada egy basszameg
dada egy zsemle
dada egy maszk és
dada egy kelme

dada egy mákony
dada egy pompom
dada egy híd és
dada egy ponton

dada egy zseton
dada egy pálma
dada egy bumszli és
dada egy málna

dada egy zsakett
dada egy kaktuc
dada egy hoppá és
dada egy mumbuc

dada egy tál
dada egy holló
dada egy kagy és
dada egy nagy ló

dada egy merc
dada egy édesz
dada egy nerc és
dada te édesz

dada egy fátyol
dada egy fütty
dada egy csacska és
dada egy prütty

7. székely vers

Ó, a faszomba – sóhajt fel –
már megint csomagolni kell, most
raktam össze és szedtem szét, pólók
az aljára, rá a kabát,
neszeszer, fényképezőgép,
büdös zoknik a tetejére, mennyire
unja, kicsi ez a
hátizsák, kinőtte, negyven
liter nem elég a ruháinak, úgy
kell gyömöszölni, hogy
minden beférjen,
dada ebben nagymester, az apjától
tanulta, mert kirándulásnál
minden gramm számít, és az is, hova teszed,
dada csomagol,
belenyugszik, hogy nem
gyártanak akkora hátizsákot, mint
a nagyszekrény, és nem
olyan erős, hogy a
hátán elbírja, abba beleférne
minden ruhája,
ejsze.

8. a cici

két darabbal a cici vidám állat
ketten van
frakk és szerénke

egész nap jön-megy
ki-be
fel-le
dirr-durr
nyááá-úúúú

én mérgelődöm
mikor kitúrnak az ágyból
vagy mikor éjjel játszásiból megpofozzák az orrom
vagy mikor rámugranak a kályha tetejéről

a cici szemtelen állatok
el vannak kényeztetve
mikor erre gondolok
azt mondom magamnak:
te kényezetted el őket, pfujj
most meg ugrálhatsz utánuk
(ők meg rajtad)
mert persze habakuk sose
és ők se habakukot

a cici, mikor idejöttek
beleragadt az újságba
aztán leszarta az irodalmi jelent
megrágták TGM egyik könyvét
számtalan dobozt
a tegnap pedig a Foucault-inga borítóját

mikor mérges vagyok, kiabálok velük:
rossz cici, kis disznók, hess!
(olyankor csúnyán néznek)

9. a butuska kutyuska versei

nem gyerekversek ám
hanem vérkomolyak

és nem is kutyáról szólnak
hanem csak úgy mindenről
hajfestésről
és egyéb butuskaságokról

és néha van bennük nagybetű
és enjambement
és cici

de rím nincs
mert minek
ez itten nem petőfisándor!
de szójátékok is ritkán
mert a SZERZŐ (csupa nagybetűvel)
nem varródániel
és nem szólnak fekáliáról, csak néha
mert nem vagyunk nádaspéter
és érthetőek
mert von esterhaas nem itt alkot
és nem szólnak kollektív üldözésről és mániáról
pfujj wassalbert
és nincsen benne szinesztézia
se lila dalra kelt nyakkendő
mert tóthárpád definitively halott
és a rendes feltámadás még messze van
nekem ne trombitáljanak, mert harapok
és a montblanc csúcsára se mászunk
mert ott jég van, apa elmondta
és góg és magóg szines tintákkal álmodik
ezért itt nincsenek jelen

ez itt nem irodalom
ezek itt versek, ni
a butuska kutyuska versei

10. álmos délután jön

egész nap csak aludnék –
mondta dada, és rezignáltan
a másik oldalára fordult délután ötkor
mikor felébredt

kedd a szabadnapja, mikor
éppen nem kell adminisztratív
ügyeket intézni, amiket utál
de amik nem intéződnek el maguktól

dadának ma semmi hivatalos dolga nem volt
a vendégek elmentek reggel
tudósítani koszovóba
habakuk a gépével játszott egész nap
dada megebédelt
és lelkiismeretfordalás nélkül
lefeküdt aludni délután a két cici mellé
akiket szintén nem furdalt a lelkiismeret

dada olvasott kicsit, aztán
belealudt, felébredt,
megint aludt kicsit
megmérte a lázát, biztos, ami biztos, hátha van,
és – na, nézd már – volt
azon gondolkozott, hogy akkor hányjon, vagy mégse
de inkább sétálni ment

a boltba, mert egy ilyen alföldi faluban
ugyan hova is mehet a zember (a dada)
lehet választani a kocsma, a bolt,
a pisiszagú vasútállomás és a temető között
vett egy energiaitalt, megitta,
ettől kicsit beindult az agya,
de csak annyira, hogy megírja
ezt az újabb butuska kutyuska verset

11. vasalás

Dada ma vasalt,
sok inget, mert nemrég
egy turkálóban felfedezte,
hogy mostanában tetszenek neki az ingek,
ez olyan különleges esemény,
hogy nem kap magától szavakat,
az ing viszont olyan,
hogy vasalni kell, pfujj,
a vasalás olyan polgári,
gőz, józsefattila, ja, nem, az mosás,
dada a kegyelmeséknél lakik, de
nem engedhet meg magának vasalónénit,
csak gyilkos nénije van, aki
legyilkolássza a kacsáit,
(figyeltétek, itt is enjambement
van, mint a kispálban,)
most mi lesz? – sikít fel
dadában a dada -,
mi lesz a sok hippi cuccal?
de vizsgázni, drrrrágaszág,
ugye nem mehetünk batikolt
bárszonynadrágban, drrrágaszág,
najóvan – nyugszik bele a dada,
vasal, vasal, vasal,
a vasalódeszka nem elég magas, fáj a háta nekije,
nem a vasalódeszkának, annak aztán nem,
mert dada megy vizsgázni, kétszer, és lesz
nagy családi esemény, ahol feszíteni kell,
és a zanya büszke lesz és sokat fog beszélni és bájologni,
és utána fogadás, ahol
dada majd iszik sok pezsgőt,
mert ezért szereti a fogadásokat,
ezért kell tehát vasalni,
bár az olyan polgári szokás, pfujj,
dada lemegy polgárba. Ajaj.

12. a mohóság

ÍÍÍÍÍ, tegnap megjött a csomag,
volt benne három körömlakk,
egy piros, egy lila (tudod, most ez a divat) és egy fekete,
mivel dada a héten lemegy polgárba
(ahogyan ezt sajtóközleményben
már bejelentette a tévének, rádiónak és a blognak),
a fancy lookhoz a körömlakk is hozzátartozik, dada
amúgy is szereti a körömlakkot,
van neki barna, meggypiros, kék,
piros, lila, fekete,
más kencék is jöttek a csomagban,
ez amolyan csomagküldő szolgálat, igen,
dada tegnap este végig a kencékkel játszott,
nézte, szagolgatta, forgatta, tette-vette,
ugrált örömében,
ha a mohóság fájna, ordítanék – mondta habakuknak, aki
a gép előtt ült, és csak félfüllel figyelt,
miközben dada magyarázta neki a kencéket,
de nem baj, dadát nem zavarta a fél fül,
a fél fül is jobb, mint a cicik,
akik megszagolják, és azt mondják, pfujjj,
habakuk is kapott egy tusfürdőt,
te elhiszed ezt a sok reklámszart? – nézett föl
habakuk a gépből,
dehogy – válaszolta dada,
nem ez a lényeg, hanem ilyenkor örülök,
látom – mondta habakuk, és mosolygott,
az jó – mondta még,
dada magához ölelte a kencéket,
berakta őket maga mellé az ágyba
a plüssállatok és a cici mellé,
és elaludt.

13. reggeli fosás

hogy lehet egy vizsgát
ilyen kibaszott koránra rakni?
ki az az őrült, aki
nem tud éjjel aludni?
dadagya nem működik, csak tizenegyóra után
pedig itt azért nem ártana,
angolból vizsgázik,
éjjel nem aludt semmit,
reggel fosott kicsit,
ez amolyan vizsgafosás,
szarunk a vizsgára, hejj,
sógi jön, kiviszi trabanttal,
nem kell hozzá semmi, csak egy ceruza
és egy radír,
micsoda vizsga, amit ceruzával írnak?
ó, ezek az amerikaiak.

felvette a piros csíkos ingét, fekete
nadrág, mellény, pullóver (esetleg pulóver),
kikefélte a sároslettazújcipőjét,
kistáska, személyi, ceruza, radír rendben,
papírzsebkendő (könnyhullatás végett) rendben,
buxtárca rendben (ha mégis fizetni kell, bár ezt nem írták),
gyorsan tölt magának még egy kis kávét,
sminkel, de csak szerényen,
kis szájfény, púder, spirál,
és már indul is.

14. headlines

ó, muramisten
van baj elég
nem érdemes
hárítás
semmi nem változik
szitokszavak
bűnbakképzés
nem, nem vagyok áldozat
nem kérek sajnálatot
úgysem

15. elég jó

ó, na, ez nem is igaz,
merthogy én mindig
csak kibaszódom –
nyafogta magában dühösen dada
és a virtuális falat rugdosta,
merthogy a betegség
jelen esetben neve nátha
mindig akkor jön, amikor
sok minden egyéb fontos dolgot csinálna
hétfőtől ül az ágyban,
homloka láztól retkes,
közben pedig annyi de annyi
dolga lenne,
kellett volna menjen szoláriumba,
például,
hogy ne kapja offside-ba a tavasz,
és könyvtárba, hogy legyen még okosabb,
de most ez is elmaradt,
ült lustán az ágy tetején, és
sajnálta magát,
ó, ó, szegény szegény dada dada

tegnap itt voltak dadanyáék
előttük kellett játszani, hogy
dada jól van, és hogy minden oké, csak
kis megfázás, és mosolyogni,
és védeni a mundér becsületét, merthogy
a zanya beleolvasott a blogba, nem ebbe,
hanem a régibe, ahol dada
csúnya szavakat használt,
a zanya megint érzelmi nyomást gyakorolt a dadaára,
huh, kibírta, hogy nem csattant fel,
dadanya teljesen érzéketlen ilyen kérdésekben,
mindig beletapos dadába, és még csak észre sem veszi,
meg itt volt a bezzeg tesó is,
bezzegbezzegbezzeg,
ő persze mindig mindent jól csinál,
dada mostmár csak a szája szélét húzza el kicsit,
mint akit igazából nem is érdekel,
mert dada fejre is állhat,
akkor sem lesz,
soha sem lesz
elég jó.

16. ketten

nem beszél
ül
hallgat
néz
sajnál
hiába tombolok veszetten
hűvös udvariassággal
lekezel
belémfojt
elken
elmaszatol
vádaskodom
felturbózom magam a csúcsra
majd reszketve hullok le
mindig önmagamba
csak a felszín legyen szép
hiába vagy báva buddha
nem látsz és nem látlak
te menekülnél ott szorongva
ahol én megosztanék
hogy lehet áthidalni?
te titkolod, nekem
tudnom kellene
hogy ne őrüljek bele
te heccből
én hisztiből
megdöglesztettük ezt a testet
ami voltunk valaha

17. érettségi

Dada leült készülni az érettségire,
ahhoz, hogy ismét egyetemista lehessen,
érettségiznie kell,
a mai nap leckéjét Babits adta fel,
Dada belemerült Babits bácsi életébe
és munkásságába,
még tiszta szerencse
– mondta magának -,
hogy van itthon Babits-kötet,
mire jó a gyüjtögető életforma.

Dada gyűjt, mindig gyűjtött,
egy időben könyveket,
bár ez még most is tart, csak
most román irodalmat és
román nyelvű könyveket gyűjt,
nem vált ez kárára a nyelvvizsgán,
ami ötven pontot érhet a felvételin,
Dadának MUSZÁJ bekerülni
az államilag támogatott helyekre,
mert nincs pénzük kifizetni a tandíjat,
ami százhatvanöt ezer forint egy félévre,
ezért tanul és güzül Dada, mint állat,
ha már úgy döntött, hogy
harminc éves fejjel
ismét egyetemista lesz,
és az lesz, mert elhatározta,
akkor azt végre egyszer
normálisan fogja csinálni,
nem mint az összes többi
dolgát eddig, amit úgy összevissza.

18. tankönyv-vers Umberto Eco bácsinak

mindennapi létezésünkhöz kapcsolódó dolgokra
irónia
költészet fogalma
nyelvi megalkotottság
elbeszélői helyzetet létesít
szövegtöredékeket
a ballada műfajával is
szövegköztiség
az alkotók maguk is
műfajok és műnemek
az éjszaka motívuma
hagyomány képi világával
trochaikus sorok
az epikától a lírát
laza jambikus
detektívregény
az álombeli világ
befogadó
képekben megnyilvánuló tapasztalatokat
archetípus
kultikus szerepűek
újraalkotott gyűjteménye
beállt a világ isteni
a táncos kedvű
követendő mintának
magasztos, rendkívüli képességekkel
hosszú és rövid szótagok
fellegvárának
civakodott
a később használatos kör alakú
toposszá
kardalköltészet
ellenpontozó szerkesztéssel
gyötrő hatalom
példaszerűsége
szapphói sor
halánték
ionicus a minore
a karvezető kiemelésével
zmrzlina

A butuska kutyuska versei

Kós Károly: Kiáltó szó

“… Akkor megkérdék őtet: Te kicsoda vagy? Illyés vagy-e te? És monda: nem vagyok. Próféta vagy-e te? És felele: nem vagyok. Mondának ezért néki: kicsoda vagy tehát, hogy meg tudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek; mit mondva magad felől? És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!” (János evangéliuma, I. 21-23)

***

Két keserû esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ottan a nap. Reménykedô, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól.

Mert a nap csak haladt lefelé, hanyatlott egyre, eleinte lassan, aztán gyorsabban, végül lebukott, és az égen csak a vérveres fellegek maradtak.

Most már megdörzsölhetjük szemünket. Egyelôre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is.

***

Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre.

Ahová a magunk erejével, ezer esztendô munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsôfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket.

Tudjuk: miért.

***

Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba — lelkünkön bilincs.

De tudom: talpra kell állanunk mégis.

De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát.

Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé!

***

Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé!

Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ô maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság!

Hetven esztendeje, hogy apáink kimondották azt a szót egy akarattal, és fél százada, hogy megtestesült az ezeresztendôs álom; az a Magyarország, amelynek fejére Párizsban mondották ki az ítéletet.

Félszáz esztendeig élt az egy Magyar föld, a nagy, ifjú, erôs magyar mûhely. Nem hagyatott úgy továbbdolgoznia. Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyar népe: minket kiszakítottak, kidobtak abból a mûhelybôl, amely a mi izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron. Nem kérdezték: akarjuk-e?

Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett.

És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívô hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: napnyugaton! Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életrôl, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek.

Mert megszoktuk a régit, szeretjük, amit egykor megalkottunk.

Hittük, hogy az örök idôkre a mienk, úgy, ahogy azt mi magunknak alkottuk meg.

Most aztán kisült minden. Két esztendô keserû várakozása, dermedt álma után megtudtuk, hogy minden, amiben hittünk, bíztunk, reménykedtünk: délibáb az. Megtudtuk, hogy a nap nem ott kel fel, ahol lenyugodott.

Valljuk be: a mi hitünk nagyot csalódott.

Valljuk be: fájt a csalódás; fájt, hogy el kell hajítanunk lelkünk hitét, merthogy nem igaz hit volt az.

Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletét, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erôszakkal leszakítottak rólam: lemondok.

Ez az igazság!

Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az.

Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.

De csak magunkban ezentúl, magunkért!

Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk, és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már.

Vigyázzunk! A könny drága, és — ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj.

De ezeresztendôs gôggel tartjuk tekintetünket a mi hegyeink taréja felett, mert itt kell derengenie majd a mi hajnalunknak.

A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké!

Egy félszázados, szépséges útra eresztették le a sorompót: hogy tilos. Ezeresztendôs erdélyi szerszámainkkal, próbált, ôsi erônkkel új utakat kell vágnunk, de magunknak csupán. Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk, a lerakottaknál, az összetörteknél, a kezünkbôl kicsavartaknál jobbakat.

Senki sem fog segíteni minket; de akkor senki se is sajnáljon minket.

Építenünk kell! Fogunk hát építeni új, erôs várakat a régi Istennek. Az Egynek, az Igazságosnak, az Erôs Istennek. Aki ideküldött titkos Ázsiából egykoron minket, és akit mi idehoztunk magunkkal. Aki oltalmazott mind ez ideig, és akit mi is megvédelmeztünk — magunknak.

… Hát eltemették a régi Magyarországot. Szép temetés volt. Sírját beültették virágokkal, és fejtül hímes fejfát szúrtak. Hogy akik élünk még, sírhassunk és sírjunk, és ne merjen eszünkbe jutni az élet, de örökké lássuk a dombot és a virágos dombon a hímes, csillagos, buzogányos fejfát.

Minket még a temetésre sem hívtak meg…

Belenyugszunk, mert bele kell nyugodnunk ebbe is, és — hiszünk örök életünkben.

Elindulunk új utakon, de magunkkal visszük a nagy temetés emlékét, és egy szilánkot egy keresztre feszített ország keresztjébôl.

***

Két esztendeje, hogy sokan közülünk imádkozni tanultak és sokan átkozódni is. És sokan álmodozni, és sokan megtanultak sírni is, de legtöbben a vizeket néztük, a mi vizeinket, akik harsogva sietnek hegyeinkbôl lefelé, ki az Alföldre. Sokan néztük a vizeket, és közülünk sokan el is indultak a vizek mentén le a hegyekbôl, ki, arra napnyugat felé. Hogy onnan soha vissza ne jöjjenek.

De az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége, és a sírásnak is. Aki pedig elindult a vizek mentén, az többé ide nem jöhet vissza, aki közülünk elmegy, az ne is kívánkozzék közénk vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha, és jussa sem lesz annak.

***

Fölébredtünk. Látni akartunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat.

Számba kell vennünk erôinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.

Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!

Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsunk vissza. De biztassuk azt is, aki habozik; az ingadozónak nincsen helye most.

Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!

Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarsága bekebeleztetett Romániába…

Nem rekriminálunk. Nem keresünk árulókat, nem keressük a megalkuvókat, a gyávákat, a bûnösöket, avagy a bûnbakokat.

Nem vigasztaljuk magunkat gyáván azzal, hogy most hibáztatunk.

De viseljük sorsunkat, ahogyan az reánk méretett.

Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet.

Nem is kérünk.

Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk, rólunk készült és kötött trianoni szerzôdés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra.

Nincsen sok értelme ennek.

A mi igazságunk: a mi erônk.

Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.

A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az elôrenézôknek.

Álljanak elô, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak.

Az Élet nem vár, az Élet rohan.

Kiáltó szómmal ezt kiáltom!

***

A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar.

Kétmillió magyar, ezeresztendôs históriája tudatában és tanulságaival, geográfiailag egységes területen egy 13–14 milliós, nem homogén lakosságú, fiatal, alig félszázados önálló életet élô, szegény ország keretében nagy súlydifferenciákat okozhat, amennyiben vele együttmûködik, vagy pedig ellene dolgozik.

Velünk, Erdély magyarságával minden idôben számolnia kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi s népességben való gyarapodása erôgyarapodást is jelentsen, nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt.

Nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerû lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendô óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel, tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni, és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Erônket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük, sokszor próbáltuk, mennyit bírnak.

Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges erôgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyûlölködô, alattomos belsô ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának.

Nyíltan és ôszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építôk, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.

De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ôsi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlôdésünk szempontjából ezeresztendôs múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.

***

Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásból ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelôl akaratunk és erônk, másfelôl Románia józan belátása.

Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk, és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni, és azt fogják kivívni maguknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.

Nyíltan és bátran kiáltom ki ezt a végsô célunkat. Minden hátsó gondolat nélkül, ôszintén. És hiszem, hogy ott lappang ez az akarás mindnyájunk lelkében, akik tisztán igyekszünk látni új helyzetünkben az új célt.

Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk — bár ez nem valószínû —, és eltûnhetik Erdély földjérôl a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.

Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitû és magyar nyelvû polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.

Alkudozni nem fogunk. Elég erôsnek érezzük magunkat, hogy nyíltan és ôszintén beszéljünk, és kijelentett alapon szilárdan megálljunk.

Kétmillió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indulata nem lehet közömbös egy sokkal erôsebb, konszolidáltabb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia.

***

Valóságokat akartam láttatni, igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót. Amik bátorságot adnak a csüggedôknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygôknek, fegyvert adnak a védteleneknek.

Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában…

Mégis kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körös vidéke és Máramaros ezeresztendôs magyarsága:

Ébredj kétesztendôs álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel, és állj az új életben tusakodni akarók közé.

A rohanó idô füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt, és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság.

Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára.

Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.

De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk; a mi árulónk.

Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…

1921. január

Kós Károly: Kiáltó szó

hét dolog, amit nem tudtam magamról, de megmondták

Csodálkoztam is volna, ha másképp van. Két hónapja vagyok az anyám elérhető közelségében, és nem veszekedtünk. Máig, pontosabban péntekig, de akkor gyorsan észbe kaptam. Ma már nem voltam elég gyors.
1. Hálátlan vagyok – soha semmi nem elég jó nekem, bennük mindig csak a rosszat látom, pedig ők mindig teljes mellszélességgel mellettem állnak, és mindent megtesznek értem. Ők mindig minden szeszélyemet eltűrték, és most tessék.
2. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki harminc éves korában még mindig a szüleire szorul .
3. Mindig csak magamat sajnálom, és nem értem meg az anyámat.
4. Soha semmit nem mondok el neki, ha pedig igen, akkor sírok és hisztizek, ami harminc éves korban… ld. fent.
5. Irígy vagyok a testvéremre, aki pedig mindig milyen rendes volt velem, és mindig segített, miléyen hálátlan vagyok, ld. 1.
6. Hazudok.
7. Nem vagyok kitartó, ha már úgyis olyan szakot választottam, ami semmire nem jó, három év múlva megint biztos meg fogom gondolni magam, és ők ki kell majd segítsenek.
A koldusnak nincs más dolga, mint befogni a száját, és megköszönni a könyöradományt, amit juttatnak neki. Igyekezzen jelenlétével nem zavarni, hanem megfelelni az elvárásoknak.

hét dolog, amit nem tudtam magamról, de megmondták

áruló

Vannak ám napok, rokonaim, barátaim, feleim, és Kis. Délelőtt a bevándorlási hivatalba mentünk, ügyintézni. Baszics, miért nem lehet a honlapra kiírni, hogy kell okmánybélyeg, és hogy pontosan milyen iratokat is fognak kérni? És miért kell úgy nézni az emberre, aki itt akar x ideig lógni Mo-n (semmi esetre sem anyaország), mintha leprás lenne? Háromnegyed órát álltunk sorba a postán egy kibaszott okmánybélyegért, közben végignézhettem, hogy egy kibaszott nagymama hogyan agresszál folyamatosan egy négy éves körüli kislányt, becsszó, ha tudtam volna bármilyen elérhetőségét, feljelentem a gyermekvédelemnél. A posta külön szám, vazze, fél órát keresték egy levelét annak, aki (persze) előttem állt. Miért nem lehet a hivatalokban okmánybélyeget tartani, ilyen esetekre, he? A bevándorlási ügyintéző amellett, hogy folyamatosan pletykált a szomszédjával, szemrehányóan nézett, hogy miért nem hoztunk fénymásolatokat (mert nem volt kiírva a holnapra, azért!). Velkám tu hángeri, azannya.
Emellett tele van takonnyal a fejem, hazajöttem, aludtam, aztán megjött apa, hogy fúrjon fel két polcot a falba, fúr, fúr, és egyszer csak sötét lesz, mi az esélye annak, hogy egy 39 nm-es lakásban pont a villanyvezetékbe fúr, he? Na, mi? Aztán hosszas gyertyázgatás, biztosítékkeresgélés után kiderült, hogy nem fúrta szét a szálakat, csak kissé meghámozta őket, szombaton jön, és megcsinálja. Ez volt a jó hír, hogy mégis van villanyunk.
A tulajnéninek ma kifizettem 95.000 forintot, és még lógok, meg úgyis jön vízszámla, viszont fog Avont rendelni. Ez is jó hír volt ma. Csak a takony kellene elmúljon (nem akar), és kb. egy-egyre állnánk a világgal.
Kommentelni akartam igazából a szegénységblogba, de 285 komment elolvasása reménytelen, na. Azért ennél jobb dolgom is van, télleg. Kocsot belekommenteltem akkor, amikor még csak 2oo komment volt. Értem én, hogy népszerű a blog, nem is irígykedem, csak na. Úgyaúgy, ahogy a tótawé kommentáradatát lehetetlen követni, úgy ezt is.
A szegénységblogban felvetett téma az volt, hogy “Közeli és távoli ismerőseim szemében (nem a barátok szemében) a Budapestre költözésem egyenlő azzal, hogy eladtam a lelkem az ördögnek. Úgy néznek rám, mint kotlós a piros kukoricára. Nem mondják, de látom a szemükben, hogy többé nem vagyok közéjük való, feladtam a bozótharcot, gyenge vagyok, bedarált Mammon malma, soroljam még a közhelyeket? Erre azért nem számítottam.”
Erre visszakommenteltem, hogy nálam ez ráadásul megspékelődött az árulóval is, mert ugye én még a hazámat is elhagytam, ráadásul nem is először, hanem már másodszor. Erdélyben a hazaszeretet nagyon sarkalatos pont, fontos része az énképnek, noha nem egészen magyarországi értelemben, a hazaszeretet nem kapcsolódik politikai pártokhoz, hanem olyan közös dolog: az is érzi, vagy eljátssza, hogy érzi, aki semmi más kérdésben nem ért egyet a melldöngető hazaszeretőkkel. Otthon maradni: ez hiteles magatartás. A szüleink generációjából nagyon sokan otthon maradtak, éheztek és nélkülöztek, de főleg fáztak (a Ceauşescu-rezsim takarékossági politikája miatt), és most roppant büszkék erre a kiállásra, amit nagyrészt kényszer hatása alatt vállaltak, mert nemigen volt más lehetőség. A kiköltözés annyira macerás volt és akkora anyagi veszteséggel járt, hogy a legtöbben neki se fogtak, inkább összeszorították, és tűrtek.
Egyszer, mikor Horvátországban jártunk, nem sokkal a háború befejezése után, egy szeretetvendégségen, rögtön a süti és a tea bepofázása után kitört a balhé: ki az igazi magyar. Aki ott maradt és elküldte a gyerekeit harcolni, vagy aki elmenekült, de visszajött. Aki vissza se jött, az ugye nagy szemétállat.
Kiskoromban, ha engem kérdeznek, hogy jöjjünk-e Magyarországra lakni (akkor ez még élethosszig tartó döntésnek számított, 1984-et írtunk) , én biztos azt mondom, hogy nem. Nem volt felhőtlen a gyerekkorom, de azért megvolt benne a kommunizmus rejtett bája. Én szerettem pionír lenni, mint ahogy minden ilyen közösségi cuccot szerettem. Az meg kifejezett elégtétel volt, hogy a román osztályban kénytelenek voltak engem kinevezni osztályparancsnoknak, mert nekem lett a legjobb médiám. A félelemből sé a nélkülözésből nem sokat érzékeltem: persze, sorba kellett állni olajért, de lehetett Turbo-rágót és kockafagyit kapni, valamint jegyzetfüzeteket is. Mi egyebet kívánhattam volna? Minden télen sízés (szállodában, kérem, nem akárhogy), és minden nyáron több hét a tengernél.
Miután eljöttünk, és visszamentünk nyaranta, mindig akadt valaki, aki leárulózott. Mit tehet egy tizenéves kölyök, mikor szembe leárulózza egy felnőtt? Először magyarázkodtam, hogy miért is volt ez így, aztán haragudni kezdtem a szüleimre, hogy ez így van. Miért hoztak ilyen hülye helyzetbe. Ehhez csak társult a tény, hogy nem szerettem Magyarországon, gyerekként nem találtam a hangot a többi gyerekkel, az osztálytársaim mind a mai napig a nyelvjárási szavaimon, kifejezéseimen röhögnek, ez is nyomós ok volt, hogy nem mentem el a tíz éves évfolyamtalálkozóra. Mikor először éltem Magyarországon, nagy tehernek és áldozatnak éreztem, hogy nekem itt kell élni.
Aztán hazamentem, ahol én lettem a magyarországi (ami bizonyos köznyezetben az anyázással felér). Mégis, jól alakultak a dolgok, végre kinyíltam, lettek barátaim, lett társaságom, amíg egy hülye csajszi szét nem baszta az egészet. Nb. húszévesek voltunk. Aztán egy nagy szerelem megváltoztatta a fontossági sorrendet, általa befogadtak a székelyek, tiszteletbeli székely lettem, lett bicskám, szőkenős vicceim, nagypofám, agresszióm, és úgy bírtam az italt, mint az igazi székelyek. Nem egyszer ittunk versenyt a Pubban. Aztán elmentem dolgozni a Székleyföldre, ami nagy hiba volt. Erről bővebben kellene írni, lényeg az, hogy onnanatól kezdve soha nem akartam székely lenni, és ott jöttem rá arra, hogy nem tehetem meg nem történtté a múltam: ha akarom, ha nem, városi, több kultúrájú, kissé zavaros identitású, szabados, liberális gondolkodású egyén vagyok, aki persze alakul az adott környezetéhez, de soha nem lesz olyan, mint az, akit csak egyféle kulturális hatás ért. Ekkor kezdtem értékelni a magyarországi és román részeit az identitásomnak.
Öt év egy kis alföldi faluban, ahol már másféle kérdésekkel szembesültem, mégpedig azzal, hogy jó itt, nagyon jó, de ennyi. Ha ott, ahol vagyok, csendeb meghúzom magam, életem végéig lesz fizetésem, amiért nem kell megölnöm magam a munkával, lesz társadalmi presztizsem, nem is akármilyen, és egy kis rádolgozással szeretni is fognak. De semmi szellemi inger, semmi előrelépési lehetőség, hozzám hasonló szellemi partner. Akár nyugdíjba is mehettem volna. És a fizetés mindezért korrekt, tehát otthoni viszonylatokban számolva annyi, hogy nem lehet tőle éhenhalni, de élni sem. Viszont rendszeresen megkaptam, ami több volt, mint amit számos kollégám elmondhat magáról.
Miután kiderült, hogy az egyetem, ahova végül is kilenc évet jártam, nincs akkreditálva, azaz a diplomám nem érvényes, három lehetséges megoldási lehetőség maradt:
1. leérettségizem románból, és elkezdek egy romániai egyetemet, alapképzést (erre két munkahely miatt nem láttam túl sok esélyt)
2. megpróbálok úgy tenni, mintha a diplomám akkreditálva lenni, és egy külföldi egyetem mesterkézésére jelentkezni (ez működött is volna, ha nem bukom el a TOEFL-t)
3. a magyarországi érettségimmel, vagy új, emelt szintű érettségivel jelentkezni egy magyarországi alapkézésre.
Erre azért elég vegyesek voltak a reakciók:
– sokan megpróbáltak érzelmileg hatni rám, aka. milyen szemét dolog, hogy otthagyom őket, és a saját életemet akarom élni, ez nem méltó ahhoz a hivatáshoz, amit választottam
– áruló vagyok, milyen nagy pofám volt akkor, amikor először visszajöttem, ugye, hogy én, bezzeg, majd én megmutatom
– a pénz egy aljas dolog, csak az az igazi, aki nyomorog, és áldozatot vállal a hazájáért, mert mi lenne, ha mindenki elmenne?
– mi a francra lesz nekem jó a türkmén, amit tanulok, és micsoda marhaság ez már?
– persze olyanok is voltak, akik megértettek.
Magyarország most már nem olyan sarkalatos kérdés az életemben, mint eddig, most éppen élvezem a pesti nyüzsgést. Nincs honvágyam, csak nagyon ritkán, igazából nem tudom, hova kellene honvágyam legyen. Nem, nem tervezem, hogy itt öregszem meg, hanem azt tervezem, amennyire lehet tervezni: sok helyen fogok lekni, soféle emberek között. Nem szeretnék letelepedni. Minden álmom egy nagy lakókocsi, és egy olyan bankszámla, ami ezt a mobilis életmódot megengedi.

áruló

csendes polgári

Csendes polgári szombatot töltöttünk el tegnap. Délelőtt békés villanyvezeték-javítás, polcfelfúrás (másodjára sikerült), könyvpakolászás, takarítás, délután Keith Harring a Ludwig Múzeumban (mennyire idegesítenek az olyan rövidítések, mint MüPa, és LuMú, ami tehénnévnek hangzik!), azután bigmek, majd sörözés a jelenben, ami azért volt jó, mert román barátainkkal voltunk, és gátlástalanul lehetett szidni és kritizálni a pestieket, mert egy kukkot se értettek belőle.
Igazából a gyomromnak a villamosozás tett be (véletlenül sem az elfogyasztott sörök). A villamosban lettem rosszul, mert háttal ültem. Mikor átültem szembe, akkor se lett jobb. Hazafele a lépcsőn, a friss levegőn már jobb volt, de abban a pillanatban, ahogy vízszintesbe került a sör, úgy gondolta, ejsze megnézi, ki az a dada, erre aztán a bigmek is kíváncsi lett. Hát, ezért kár volt, na. Máskor töményet iszom éhgyomorra.

csendes polgári

politizálok

Nem is tudom, mit mondjak. Ritkán politizálok, társaságban még ritkábban, annyi fontosabb dologról kell, lehet beszélni. Vasárnap azonban a tesónál voltunk társasági összejövetelen. Az egy dolog, hogy az emberek jelentős része ugyanazokat a szakállas poénokat mondja, sokadszorra, ami iszonyatosan unalmas. A másik dolog, hogy a tesó társasága maga a dögunalom, a szakmán és a pletykán kívül igazából semmiről nem tudnak beszélni, nem túl sok fogalmuk van a környező világról, irodalom, film, semmi. És a dohányosokat is utálják, rémesen egészségesen élnek. És sterilen. Ausztria az ideáljuk, ami önmagában meglehetősen bosszantó egy balkáninak, mint én. De hogy a tesóval a harmadik mondat után politikai vitába keveredünk (ellentétesek az anti- és szimpátiáink), mert én írtam egy cikket egy olyan lapba, amit ő nem olvas (ergo szar, és csak kihasználnak, vigyázz!), olyasmiről, amivel ő nem ért egyet (nem olvasta a cikket), rögtön félórás vitát eredményezett.
Hallottam aztán sok összeesküvés-elméletet arról, hogy a szerkesztőségek hogyan hálózzák be az ilyen tudatlan, politikailag tapasztalatlan egyéneket, mint én, és hogyan használják fel őket politikai célokra (a tesóm soha nem látott belülről egy szerkesztőséget), meg hogy ennek alapján az emberek azonosítani fognak bizonyos dolgokkal, amikkel én nem értek egyet (óvakodtam elmondani, hogy de), és már a második mondatban szerepeltek a zsidók. Nb. a tesómnak sok zsidó barátja van, erre megkérdeztem, hogy akkor velük mi van, ja, ők mások. Erre én kifejtettem, hogy nekem semmi bajom a zsidókkal, nem véletlenül tanulok héberül. Sőt, még arabul is tanulok. Hogy engem nem érdekel, hogy a többieknek hogy áll össze a fejében a kép rólam, nem tudok azon parázni, hogy Juliska néni, Pusztaszentborzasztón, ha véletlenül kezébe kerül a cikkem, mit gondol rólam. Azon se parázok, hogy akkor majd be raknak egy dobozba, hogy ez ilyen. Nem akarok itt élni, akkor meg mit számít? Mit veszthetnék még, amit már nem vesztettem el? Innen csak felfele vezet az út a társadalmiranglétrán. Arról persze nem szólt a vita, hogy a lap, ahol a cikk megjelent, országos vélmeményformáló médium, én, a senki meg bementem az utcáról, letettem a főszerki asztalára a cikket, és ő azt mondta: oké, welkám, örülünk neked.
Nem, igazából verbálisan nem próbált meggyőzni, hogy hülyeségeket gondolok, de attól az aggodalomtól és félelemtől, amivel látszólag az én politikai beállítódásaim iránt viseltetik, kinyílt a bicska a zsebemben. Persze, jól vagyok szocializálva, nem veszütnk össze. Mindezek mellett még azt is elmondta, hogy ő nem fog a politikai meggyőződésem (ami szintén csak az ő fejében került be ebbe a dobozba, mert én eddig nem tudtam arról, hogy nekem van ilyen, elég bizonytalan az a halmaz, ami a fejemben a politikáról szól) miatt kevésbé szeretni. Na, ez volt a hab a tortán.

politizálok

karácsony

A komoly emberek karácsonykor szeretik egymást, hogy az ünnep elmúltával lelkiismeretfurdalás nélkül gyűlölhessék egymást tovább, mint addig. A komoly emberek szépen kiöltöznek karácsonykor, megadják ám a módják a külcsínynek, mert a belbecs, amiről az ünnep szól, annyira zavarbaejtő, hogy el kell kendőzni valamivel. A komoly emberek méltóságteljesek, megtartják a szokásokat anélkül, hogy elgondolkodnának rajtuk. Még templomba is elmennek, mert így szokás. A komoly emberekről kiderül ilyenkor, hogy van lelkiismeretük. Még az őrült sofőrök is lassabban hajtanak, és csak félkutyákat gázolnak el, félgázzal. Vajon a hajléktalanok, magányos öreg nénikék (és bácsikák), elhagyott szerelmesek és elhagyók, megvert asszonyok, lefrusztrált férjek, árva gyerekek hogyan karácsonyoznak?

karácsony