ez most egy segélykiáltás

Az a baj a pszichológiával, hogy én mindig az összes tünetet felfedezem magamon. Mikor olvastam isolde bejegyzését, rögtön arra gondoltam, hogy akkor én bipoláris vagyok: néha nagyon súlyosan magam alatt vagyok (és olyankor hajlamos vagyok másokat hibáztatni ezért), máskor meg vidám vagyok, és tettrekész (ez a ritkább, ezért senkit nem szoktam hibáztatni). Eddig azt gondoltam, hogy ilyen az élet, vannak jó napok és rossz napok, jó és rossz időszakok (az ősz mindig rossz, minden szarság ősszel történt velem, nem tudok elvonatkoztatni, na). Igazából csak olyan mérvű szeretetigényem van, amit lehetetlenség kielégíteni (mondom én, hogy ne kelljen mást mondjak). Nem vagyok egy derűs, napsugaras egyéniség, utoljára, azt hiszem, 19 éves koromban volt ilyen napsugaras időszakom, de gyorsan gondoskodtak (-m) az elmulasztásáról. Alapélményem (minden korszakombl szinte csak erre emlékszem), hogy nem szeretnek. Éjjel is ezzel álmodtam. Nem tudom, hogy ezen az állapoton lehet-e segíteni, eddig senkinek nem sikerült (most ez a mások hibáztatásának fázisa). Azt hiszem, mindent, értsd mindent megtennék azért, hogy elérjem, hogy szeressenek. Ez – úgy tűnik – nem megy magától, az embereknek nem jön maguktól, hogy csak úgy szeressenek. Van bennem valami nyomasztó, ahogy fogalmaztak a napokban. Csoda volna, ha nem volna, széthulló személyiségem darabjait valahogy össze kell tartani, ehhez eléggé diktatórikus módszerekre van szükségem.

Ma megint koldus vagyok, még akkor is, ha tudom, hogy a koldulásnak semmi értelme, szeretetet nem lehet kunyizni, vagy van, vagy nincs. És ha nincs, minden talaj eltűnik a lábam alól.  Nem ragaszkodom semmihez ezen a világon, tájakhoz, szokásokhoz, még a személyiségemhez sem, csak ehhez az alaphoz, ami nélkül nem tudok létezni, akkor sem, ha muszáj. Ősszel mindig komoly harcot vívok azzal a kísértéssel, hogy vegyek-e be egy csomó gyógyszert, megoldva ezzel a problémákat. Szerencsére semmi erős gyógyszert nem tartok itthon, ebből kifolyólag. Tegnap be akartam venni egy altatót, ami szintén nincs itthon, pontosan azért vágtam ki valamikor régebb az egész dobozt a szemétbe, mert túl nagy volt a kísértés. Hosszú ideig ezért nem tartottam alkoholt otthon. Most sincs.

Nehéz velem, ezt nem kétlem. Nem igaz, hogy nem tehetek róla, mert de, csak na. Kellene végre egy kis értelmet lássak ebben az egész vackolódásban, amit életnek hívunk. Egyelőre nem látok.  A baj csak az ezzel az egésszel, hogy ha elmondom, akkor már nincs lehetőség a spontán szeretetre, mert akkor a szeretet a környezetem részéről kényszerré válik. Ha meg nem mondm el, akkor senkinek eszébe sem jut, hogy mire gondolok. Mikor lesz az, hogy valaki már kitalálja csak úgy magától, hogy baj van velem? Már ez is elég lenne a segítéshez.

Ez az egyik ok, amiért gyereket szeretnék: egy gyereket lehet ezek nélkül a vacakolások nélkül szeretni. Egy gyereknek szüksége van rám, úgy, ahogy egy felnőtt embernek sem lehet. Persze teljesen egészségtelen dolog így gondolni egy gyerekre, de ez van. Én legalább tudom, hogy ez van. Ettől, hogy kimondom, persze az egész ismét lehetetlenné válik, egy gyerek nem arra van, hogy a szülő vágyait betöltse.

ez most egy segélykiáltás

Na, ezeket tudtátok?

Kövisára tisztelt meg ezzel, úgyhogy hajrá!

Volt már egy ilyen Mém akkor, amikor blogolni kezdtem, azaz rég, akkor sikerült a társaságot lesokkolni azzal, hogy mindig belepisilek az uszoda vizébe (és a tusolóba, és a kádba, és stb.). Nem tudom pontosan, hogy most mit is vallhatnék még be, ami legalább ennyire grose. Emellett sok mindent elmondtam már magamról ebben a és az összes többi, több, mint tíz blogomban, nem tudom, van-e még az életemben olyan titok, amiről nem akarnám, hogy az is maradjon. Igazi titkokat itt úgysem árulnak el az emberek, mert ami igazi titok, azt csak egy ember tudja, ha már kettő, akkor csókolom.

1. viszonyom a négynél több lábú állatokhoz nehéz és bonyolult, mert kint a természetben (házon kívül) nem szoktam tőlük félni, megijedni, akkor sem, ha rám másznak; házon belül, ha tisztes távolságból pillantom meg őket (legalább fél méter megköveteltetik), akkor sincs semmi baj, hangsúlyozottanigaz ez a pókokra, akiktől csak nagyon ritkán félek, mikor bemásznak az aurámba; viszont a fülbemászók, piros bogarak, levélpoloskák, százlábúak, egyéb turpisz bogarak sikítási ingert váltanak ki, és soha nem lehet tudni, ki ugrik nagyobbat: a bogár, vagy én. ezzel környezetemre mindig sikerül frászt hoznom, minimum azt gondolják, hogy összeégettem magam, és ettől nagyon dühösek rám, hogy milyen kis liba vagyok.

2. nem szeretek dolgozni; szeretném, ha annyi pénzem lenne, hogy a kamatokból élni tudjak, és azt csinálhassam (a pénz kénszere nélkül), amihez éppen kedvem van.

3. gyakran (minden második nap, kb.) vannak erotikus álmaim; ezek a pozitív álmaim, az összes többi negatív;

4. nagyon szeretem a szexis fehérneműket, de teljesen hordhatatlannak tartom őket

5. egy pasin először mindig a kezét nézem meg, azután a szemét, aminek a színére szinte soha nem emlékszem

6. irtózom a kövér emberektől, és a legtöbb ember testszagától, alapjáratban nem szeretem, ha hozzámérnek, és nagyon ideges leszek, ha ezt olyan ember teszi, akitől undorodom

7. hazudós vagyok

és akkor legyen a böjátusz, avajszínűárnyalat, kalimpa, blogi (bár én nem reagáltam le a múltkori mémjét, amiért sűrű bocs) , timó és nagyem.

Na, ezeket tudtátok?