elmebeteg életgyakorlatok középhaladóknak

nem tudom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, unom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, felesleges, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, ó, Hajnóczy, ó, ó, folyamatosan ismétlődő életgyakorlatok, monotónia, az írás kényszere és annak lehetetlensége, értelmetlen ez az egész, megyek haza, feleim, vagy ilyesmi, mittomén, mittomén,
mittomén.

írhatnék nektek az érdekes színházelőadásokról, amiket mostanában láttam, vagy a moziról, vagy az egyetemről, vagy az arab nyelv csodálatos voltáról, de minek, ezek csak járulékos viszonyok. a veszedelmes viszonyokon meg nem tudok változtatni, legfeljebb tűrni tudok, ami egy szép keresztény erény, Isten-Allah-Buddha-whatever majd megjutalmaz, ha épp eszébe jutok, bár kötve hiszem, mi a francnak kellett az emberi viszonyokat ennyire összekutyulni, ha már elkezdte ezt az egész teremtéses cuccot. különben ez is mindegy, úgysem mi döntünk, hanem a véletlen, a körülmények, vagy mittomén. faszkivan, en bloc. mi, lenne, mondd, mi lenne, ha egyszer, csak egyszer, mások is tennének valamit, amitől bármi jó lesz, he? hogy ne csak mindig én feszüljek fel a szivárványra.

beteg az, aki ennyire éhes a szeretetre és törődésre. mennyivel könnyebb volna önző módon csak magammal törődni, elmerülni az élet apró tényeiben és örömeiben, és elfelejtkezni az Egészről, az Egyről, ami igazán fontos, szemellenzővel menni végig az életen, nem gondolkozni, és nem foglalkozni. beinteni, hogy na csá, én leléptem, és nem gondolni arra, hogy a többiek, akiket ez érint. letenni a felelősséget és végigmenni az Erzsébet-híd tetején. mindenkit elküldeni a picsába, akinek nem tetszik a képe. letenni a viszonyokat. beleesni a szabdság illúziójába, az is van annyira jó, mint az összes többi illúzió.

ha Kis megszületett volna, nem itt tartanánk.

elmebeteg életgyakorlatok középhaladóknak

öngól

öt év alatt nem történt velem ennyi minden, mint az elmúlt fél évben, fáradt vagyok, az agyam kiszikkadt, nincs türelmem semmihez és senkihez. három hónapja nem alszom rendesen, ez azért eléggé az idegeimre megy, már amennyiben vannak. régen, kisebb lány koromban mindig mosolyogtam, mikor a felnőttek az idegeiket emlegették, és tessék, a sors iróniája, nekem is lettek ilyenek. talán mégis be kellene szednem azt az adag nyugtatót, amit az orvos az allergiámra írt fel. annyi mindent történt egyszerre gyorsan, hogy nem maradt időm megemészteni, ettől elveszettnek érzem magam. amúgy is el vagyok veszve önmagamban, mindig el vagyok veszve önmagamban, ez a pontos, de most különösen nem tudom, hol vagyok, mit csinálok, miért és kivel. bonyolult szervezési problémákat kell megoldanom, pedig szervezésben igazán jó vagyok, tudok rendszereket kialakítani, ami – tekintve az emberek jelentős részét, és a tegnapi kari tájékoztatót – nagy előny. tudok logikus sorrendben, használható információkkal tele felvezetni egy témát, és ki tudom szűrni a felesleges információkat. tudok lényegre törően kérdezni. odafigyelek akkor is, ha csak egyszer mondják el. ettől függetlenül továbbra is úgy érzem, szétestem, valamikor, az elmúlt félév folyamán eltűnt az a folyamatosság, amiről M! is beszélt, csak bennem másképp tűnt el, nem a barátokkal kapcsolatban érzékelem, hanem belül valami változott, kicserélődött, elhasználódott, megszűnt, tam, tam, szün, szün. szün.

saját kontinuitásomat nem emberekhez kötöm, inkább a gondolkodás folyamatához, és a gondolkodási folyamat rendszere változott meg valamikor hip-hopp, hogy észre sem vettem, most kezdem felfedezni, hogy bekerülve tizen- és fiatal huszonévesek társaságába másként élek, de ez már nem az a másság, ami volt akkor, amikor én is fiatal huszon voltam. talán a lényeges dolgok megtartása és a lényegtelen dolgok elengedése, és a kettő közötti pontos különbség érzékelése a fő szempont, amitől most minden más.  talán harminc év tapasztalatai között ez a legértékesebb: a különbség érzékelése. nem túl tudatos folyamat ez, illetve nem csak agymunka, hanem sokkal inkább érzelmi, nő vagyok, érzelmekkel, emocionális viszonyulással, egyeseknek bármennyire furcsa és kiábrándító is ez, a saját érzelmeimen keresztül érzékelem a külvilágot, és az ész menthetetlenül a második helyre szorul, bár azért ott is épp eleget kell elemeznie.

öngól

a mecsetben

hát. ma mecsetben voltunk, ahol egy iszonyúan lelkes afgán-magyar magyarázott. megtudtam, hogy muszlim vagyok, és a testvére, csak azt nem tudom, hogy afganisztánban milyen muszlimok élnek. komolyan megpróbáltak megtéríteni, elmagyarázták, hogy kicsoda Allah, hogyan kell neki szolgálni, és hogy mennyire megbecsülik a nőket. valószínűleg egy darabig nem megyek arrafelé sem. rendesen be vagyok szarva, hogy akkor most vonatkozik rám a saría, és lőttek a jó kis közép-kelet-európai vallásos skizofréniámnak. amikor mondtam a másik két csajszinak, akivel volam, hogy ez tiszta indoktrináció, mert a fickó feltételezi, hogy mi muszlimok akarunk lenni, azért tanulunk arabusul, azt mondták, hogy ez nem igaz. ezúton keresek kevésbé vallásos arabokat, akikkel nem kell Allahról beszélni. vallási neurózisom tovább erősödött.

a mecsetben