a falu, és ahogy beszélünk róla

A véleményem egy részét már megírtam itt: Re: faluriport, válaszul arra, amit bpelőd írt a maga falusi élményéről itt: Faluriport. Ezen kívül a falusi témájú írásaim több olvasónál kiverték a biztosítékot, mert nem tudok a faluról úgy beszélni, mintha falun élni gyönyörűséges volna, számomra a falusi emberek nem követendő példák, hanem emberek, mint az összes többi, időnként méltók a kritikára, máskor meg nem. Mivel nem érzelmi alapon viszonyulok a faluhoz, mint sok ismerősöm, nem tudom a falusi életet piedesztéálra helyezni. Számomra a falu, és az itt lakó emberek nem szentek, akiket nem lehet kritizálni. Nem ők a tökéletes tudás letéteményesei. Ez nem a paradicsom.

Értelmiségi ismerőseimmel beszélgetve sokszor felmerül az igény, hogy szeretnének falun élni. Legtöbben egy olyan ideális faluról beszélnek, ahol megvan minden városi kényelem (internet, jó közlekedés, közel a városhoz, gázfűtés, melegvíz), emellett a falusi életnek is csak a jó tulajdonságai vannak meg (a falusiak eredeti falusiak, de minden rossz tulajdonságuk nélkül, tiszta levegő, csend, alacsony telekárak, nagy házak). És a legtöbben úgy beszélnek a faluról, hogy nem éltek ott, legfeljebb gyermekkorukban töltöttek falun néhány hetet a nagymamánál. Mostanában különben is sokan gondolják úgy, főleg a táncházmozgalom és a népzene elterjedése hatására, hogy falun megőrződött valami autentikus, ami a városi létből hiányzik, valami olyan eredeti bölcsesség, amit el kellene sajátítani.

Az a bajom ezzel az idealista faluképpel, ami a táncházmozgalommal is: értelmiségi hóborttá vált. Nem mondom, hogy felesleges, mert megőrizte a múlt egy darabját. De aki kimegy falura, a legtöbb helyen azt tapasztalja, hogy az autentikusnak nevezett tánc már a múltté, kevés helyen táncolnak igazi néptáncot, és aki táncházban tanult meg táncolni, mint én, az azon is elcsodálkozik, hogy falun mennyivel egyszerűbben táncolják a táncokat, már ha egyáltalán, tudnak vagy két lépést, kész. A hetvenes években begyűjtött táncok hosszú fejlődés eredményei, mindenféle hatást megőriztek magukban, pl. a nemesi táncokét, amit aztán a maguk ízlése szerint alakítottak. A néptánc élő valami volt, befogadó. A mostani néptánc halott, legalábbis ami a népi részét illeti, a néptánc autentikus környezetében nem fejlődik tovább, a fiatalok a diszkóba járnak, de ha néptncolni tanulnának is: városi oktatóik lehetetlenné teszik, hogy a falusi fiatalok a maguk képére alakítsák a táncot, ahogy tették sok évszázadon át, egy-egy néptáncba ma már lehetetlen új elemeket beilleszteni. Ha az ember megtanulja a megtanulhatót (legyen mondjuk az egész magyar nyelvterületről ötven táncrend, de azt hiszem, ezzel sokat mondok), utána nem tud fejlődni, mert nincs hova. Illetve szoktam látni a színpadon ilyen népi táncosokat, akik annyira keresetlenül, kecsesen táncolják pl. a kalotaszegi legényest, hogy még csak nem is hasonlít. A néptánc egyértelműen a magaskultúra részévé vált, de ugyanakkor úgy, hogy nincs ahonnan merítsen, és igazából nincs ahova fejlődjön. Őskövület. Ehhez képest a napokban láttam olyan klasszikus balettet (Bejart Társulat, Lausanne), amelyiknek sikerült népi elemeket beépítve a klasszikus formákba, kifejezni olyan kulturális sokféleséget olyan művészeti magasságokban, hogy két órára a képernyőre tapadtam, pedig nem szivesen nézek balettet a tévében, mióta abba kellett hagynom.

VISSZATÉRVE A FALURA

számomra már nem kérdés, hogy városi vagyok. Nekünk nem voltak falusi rokonaink, nem nyaraltam soha falun, inkább kirándultunk, ami szintén városi, értelmiségi szórakozás, legalábbis az a fajtája, amit az apám művelt, és műveltetett velünk. De ettől függetlenül bennem is élt egy idilli kép a faluról, főleg évfolyamtársaim hatására, akik nagyon nagy szavakkal meséltek a falujukról. Emellett én is voltam sokszor falun: szüreten, esküvőn, ünnepeken. Tetszett, amit láttam. Megvolt a magam kialakított képe arról, hogy milyen is falun. A problémák akkor kezdődtek, amikor elkezdtem falun lakni. Kb. fél év kellett hozzá, amíg rájöttem, hogy a magam, és baráti köröm faluról alkotott képe hamis. A falu nem úgy működik, ahogy városon elképzelik, illetve az, amit a városi magaskultúra sugall a faluról, csak akkor igaz, ha az ember csak ünnepre megy oda: ha ott is él, akkor hamis. Ugyanaz a jelenség, mint amikor valaki kitelepedik külföldre, és csak szuperlativuszokban képes Erdélyről beszélni. Ilyenkor az első kérdésem mindig az, hogy akkor miért nem maradt otthon. Mikor azt hallom, hogy ilyen szuperlativuszokban beszélnek a faluról, akkor is mindig ez az első kérdésem. Ez a falukép egyrészt azért hamis, mert a városi a város alapján ítéli meg azon ritka alkalmakkor, amikor kimegy falura. Azt látja, hogy az emberek törődnek egymással, foglalkoztatja őket a másik sorsa, a fizikai munka méltóságot ad az embereknek, hogy nincsenek olyan értelmiségi nyavalygásaik, mint amivel ő a pubban találkozik. Azt nem látja, hogy ennek mi az ára, mert sohasem tölt elég időt falun, hogy megtudja. Szidja a maga környezetét, kívánkozik falura, de mégsem megy. És ezt sem értem. Az értelmiségi lét előfeltétele a városi kultúra. Elég, ha párhuzamot vonunk a korai középkor és az itáliai városállamok között. Értelmiségi lét nem létezik város nélkül. Ahhoz, hogy valaki értelmiségi legyen, városon kell laknia, városiakhoz beszélnie. Falun nem olvasnak újságot, vagy ha igen, azt már rég a falusiak igényéhez igazították, ami az újságírásnak csak halovány mása, nézzétek meg a regionális lapokat. Ehhez képest miért érzi mindenki (szinte mindenki) úgy, hogy menekülni akar abból az urban culture-ből, és valami mást, jobbat találni falun, Indiában, Tibetben? Miért érzi azt az értelmiség, hogy városon élni egy förtelem, miközben minden a városhoz köti, ami az önértelmezéséhez szükséges? Miért keresi a paradicsomot mindig valahol máshol, és miért nem képes belátni, hogy az a fajta életstílus, amiben él, csak városon lehetséges, és ezer szállal kötődik ehhez az életstílushoz? Ha falun akar élni, személyiséget is kell cserélni hozzá, félretenni mindent, amit addig megtanult, amit beépített az életébe, amiért érdemesnek tartotta küzdeni.

A másikfajta városi falun nőtt fel, vagy legalábbis szorosan kötődött valamilyen faluhoz. Ez emlékei alapján ítéli meg a falusi életformát. Szintén elpfeltételezései vannak, és ezt vetíti ki a valóságra. De azért ő maga sem élne falun. Vajon véletlenszerű-e, hogy a faluról származó értelmiség jelentős része olyan foglalkozást választ, amivel lehetetlen falun élni?

Reklámok
a falu, és ahogy beszélünk róla

az én fogyókúrám

hétfő
reggeli: kávé, cigi
ebéd: murok, kukorica
vacsora: három szelet zakuszkás kenyér

kedd
reggeli: kávé, cigi
edéb: bigmek
vacsora: tea

szerda
reggeli: kávé, cigi
ebéd: két miccs
vacsora: nugát

csütörtök
reggeli: kávé, cigi
ebéd: egy kiló szőlő
vacsora: 2 zakuszkás kenyér

péntek
reggeli: kávé, cigi
ebéd: murok
vacsora: sajtos tallér

szombat
reggeli: kávé, cigi
ebéd: 2 zakuszkás kenyér
vacsora: kukorica tejföllel

vasárnap
reggeli: kávé, cigi
ebéd: kacsahúsleves, kacsasült, krumplipüre, birsalmakompót
vacsora: murok

az én fogyókúrám

Miért fogyókúrázzunk?

Semmiképpen nem azért, mert kövérek vagyunk, a kiegyensúlyozott dundiság szép, ld. az összes reneszánsz festményt, és állítólag a pasik sem utálják annyira, mint a tévében. Lehet olyan prózai okból fogyókúrázni, hogy az orvos rendeli el az egészség helyreállítása érdekében, de az ilyen kényszer-fogyókúra, s mind ilyen, semmi művészi nincs benne.

Fogyókúra pour l’fogyókúra. Nos, ez már jobb, ezt már lehet a művészet bizonyos szintjére emelni. Meddig bírja az ember étel nélkül? Meddig terjed az akaraterő? Milyen hallucinációk jönnek elő az éhezés következtében? Aki elég kitartó, komoly vallásos tanító is lehet a látomásai alapján. Hátha valami érdekeset lát, amit még senki sem látott. Mi az erősebb, a test vagy az akarat? Meddig mehet el az ember a saját testével szemben? Marad-e valami az emberből, ha saját teste ellen támad?

Fogyókúra, mint büntetés. Ez a módszer azoknak ajánlott, akik krónikus bűntudattal küzdenek. Az ostorozás, a ruhák megszaggatása és a hamuba ülés kiment a divatból, így marad az étel útján történő önsanyargatás. Kétséges ugyan, hogy bármiféle istenség komolyan venné az ilyen önbüntetést, de azért meg lehet próbálni. Aki nagyon mazochista, az gyakorolhatja az egészet egy szupermarketben, a kedvenc étele társaságában, amelyből természetesen nem ehet.

Fogyókúra, mint levezetés. Depresszív hajlandóságú embereknek ajánlott, hogy dühös indulataikat levezessék, és akaratukat gyakorolják. Mivel az csúnya és etikátlan dolog, hogy a másik embert maceráljuk a saját bajainkkal, meghát úgyse kíváncsi rá, nem marad más, mint magunkat macerálni. A depressziós fogyókúrához hozzátartozik a napi több doboz cigaretta, a keserű ábrázat, az önsajnálat és ízlés szerint a sötét ruha. Ebből mindenki tudni fogja, hogy mi depressziósak vagyunk (ez a cél, hogy környezetünkben bűntudatot ébresszünk), bár ez továbbra sem fog senkit érdekelni, kivéve a pszichológusunkat, aki maga is depressziós, csak nem vallja be.

Fogyókúra, mint szőke. Van egy kedvenc nadrágunk, amit kihíztunk. Ez már elég ok arra, hogy napokig koplaljunk. Ehhez nem szükséges több magyarázat.

Fogyókúra, mint lustaság. Ez a módszer azoknak ajánlott, akik szeretik a rendet maguk körül, de ezért nem hajlandók semmit tenni. Minél többet eszünk, annál több mosatlan termelődik. Fordítva is igaz: minél kevesebbet eszünk, annál kevesebbet kell mosogatni, takaíratni, sőt, egy idő után a bevásárlást is megspórolhatjuk az életünkből.

Fogyókúra, mint környezettudatos. Aki nem eszik, az nem termel háztartási hulladékot. A környezetvédelem egyik lehetséges módja. Egy idő után a túlnépesedést is megszünteti.

Miért fogyókúrázzunk?

a dolgok és állásuk

ha volna tököm, biztosan kivolna, nincs valakinek kölcsibe egy? és még csúnyább szavakat is írnék ide (mint pl. a k*ty*f*sz*, l*f*sz*, *l*f*ntf*sz*, p*cs, p*cs*, k*rv**l*t, és ezek derivátumai), de az nem illik, lehet, hogy gyerekek is olvassák, de különben is, urinák nem beszélnek csúnyán, csak magukban, meg mikor a fülükre csukják a taxiajtót. mostanában leginkább káromkodások formájában fejezem ki a gondolataimat. ezzel szeretném kifejezni mély ellenérzésem a dolgok és a dolgok állása iránt. mert a dolgok olyanok, hogy azokkal foglalkozni kell, mint az akták rejtő összes műveiben. a héten megpróbáltam elbújni magamba, bezártam az ajtót, maximumra állítottam a zenét, kizárólag a cicikkel, brúnóval és a kacsákkal folyattam érdemi társalgást, de a dolgok sokkal kitartóbbak, mint ahogy én gondoltam. a dolgokkal foglalkozni kell, ez a nagy baj velük. lefoglalják időmet, gondolataimat, amiket pedig csendes bambulásra is fordíthatnék (nem fordítok). ez az az állapot, amikor gyűlöletes. ordítanom kell, mikor tudom, hogy nem vesznek komolyan. én sem veszem komolyan saját magam. ettől is ordítanom kell. ha azt mondom, hogy le vagyok frusztrálva, akkor keveset mondtam.

van, amikor szeretek gondolkodni, és van, amikor nem. amikor a gondolkodás bármiféle eredményre vezet, nem helybenfutás és mókuskerék, hanem indiánszökdellés, akkor tökjó, meg minden. mikor helybenfutás meg mókuskerék, akkor jól jön a tévé, meg a spanyol sorozatok, nyelvgyakorlás és bambulás céljából. van, amikor már ez sem segít. van, hogy a dolgok rámtelepednek, bemásznak az agyamba, és ott forognak, és ez idegesítő. ilyenkor szoktam éjszaka felkelni, és mászkálni a lakásban. mert ugye mit lehet csinálni az olyan dolgokkal, amiket nem tudok megváltoztatni, de beléjük nyugodni sem?

az élet teljesen abszurd, aki azt állítja, hogy mégsem, annak nincs egy cseppnyi humorérzéke sem, és sírni sem tud a dolgok felett. néha a kettő egyszerre jön, mármint a sírás és a nevetés, és olyankor furcsán csuklom. mert teljesen abszurd az, ahogy a zembernek küzdenie kell a dolgokkal, önmagával, és az egész mindennel, miközben a filmek és a könyvek teljesen másról szólnak. ott csak csettintenek, és megy minden, a dolgok megoldódnak, jön a heppiend és elénk ül, nem mint az életben, ahol ez nem jellemző.

ha tudtam volna, hogy ez az egész élet ekkora káosz, ilyen véletlenszerű és kiszámíthatatlan, és az akaratommal nem alakíthatok rajta, hogy mindenki megy a maga feje után és senki le se szarja, hogy a másikkal mi van, sőt, még neki áll feljebb, és neki van ki jobban a töke, akkor már az elején feladtam volna. “Yossarian mindennek inkább akart áldozatul esni, mint a véletlennek.” minden véletlenszerű, mindenki felkapja a vizet és elszalad vele, mindenkinek a magáé fáj, kurvára senkit nem érdekel semmi, és ha a másiknak igen, nem veszi komolyan. akit meg igen, azt hiúságból vagy kisebbrendűségi komplexusból. és van, aki úgy látja a világot, hogy abban minden rendben van, ez a világ a világok lehető legjobbika. huh, de irigykedem.

tegnap láttam Kubrick filmjét, a tágra zárt szemeket. nem mondhatom, hogy túl vidám film volna. de mindenképpen tanulságos. igaz, hogy a végébe belealudtam, de akkor is. megtudtam belőle, hogy
1. a pasik hiszékenyek és magabiztosak (aki nem az, az meg őrült és féltékenységi rohamai vannak)
2. jobb, ha az ember csendben marad, mikor nagyon akarna mondani valamit
3. hogy egy elejtett mondat nagyobb hatással lehet, mint 100 év hűség
4. hülye az a pasi, aki egy kurvával óvszer nélkül szeretkezik, mert AIDS-es lehet (itt aludtam bele)
5. hogy kétféle mérce van. egy a pasiknak, egy a nőknek (a pasik a farkukkal gondolkodnak, fejti ki Tom Cruise, tehát ha ők csalnak, az nem számít, a nők meg nem. nehéz is lenne, nincs nekik, mármint farkuk, a nőknek. a nőknek biztonságérzet kell, meg hűség, meg ilyesmi. ezt szintén TC fejti ki. nagyot koppan az álla a padlón, mikor Nicole Kidman elmesél egy munkahipotézist. Mert amikor Nicole Kidman kifejti, hogy elméletben megkívánt egy másik pasit, kiborul a bili, TC feljogosítva érzi magát, hogy fűvel-fával. itt ld. a 2. pontot.)
6. nem árt néha egy joint.

megyek, olvasok egy kis ciorant, mert ő annyira depressziós, hogy az még nekem is sok. és ettől valahogy helyrebillennek a dolgok, legalábbis a következő rohamig.

a dolgok és állásuk

ezt kaptam ma postán, amit szivélyesen megosztok veletek

Ez egy rádióbeszélgetés, ami spanyolok és amerikaiak között valóban megtörtént, a 106-os tengerészeti vészhívó csatornán rögzítették a spanyol partoknál, Costa de Fisterrán 1997. október 16.-án. A beszélgetés valóban megtörtént, és először 2005. márciusában hozta nyilvánosságra a spanyol katonai hivatal. Minden spanyol újság leközölte, és egész Spanyolország halálra röhögte magát.

Spanyolok: (Zaj a háttérben.)
– Itt az A853 beszél Önökhöz, kérem változtasság meg a pozíciójukat 15 fokkal délre, hogy elkerüljük az ütközést! Önök egyenesen felénk tartanak, a távolság 25 tengeri mérföld.

– Azt tanácsoljuk Önöknek, hogy változtassák meg a pozíciójukat 15 fokkal északra, hogy elkerüljük az ütközést!

– Negatív válasz. Megismételjük: változtassák meg a pozíciójukat 15 fokkal délre, hogy elkerüljük az ütközést!

– Itt az Amerikai Egyesült Államok egyik tengeri hajójának kapitánya beszél Önökhöz. Ragaszkodom hozzá, hogy azonnal változtassák meg a pozíciójukat 15 fokkal északra, hogy elkerüljük az ütközést!

– Mi nem látjuk a kérésnek sem megvalósíthatóságát, sem szükségességét, ezért Önöknek javasoljuk a pozíciójuk 15 fokkal délre történő megváltoztatását, hogy elkerüljük az ütközést.

– ITT RICHARD JAMES HOWARD KAPITÁNY, AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK USS LINCOLN NEVŰ ANYAHAJÓJÁNAK KAPITÁNYA BESZÉL, AMI A MÁSODIK LEGNAGYOBB HADIHAJÓJA AZ AMERIKAI FLOTTÁNAK. KÍSÉR MINKET KÉT PÁNCÉLOS CIRKÁLÓ, HAT ROMBOLÓ, ÖT KERESZTHAJÓ, NÉGY TENGERALATTJÁRÓ ÉS TÖBB HAJÓ, AMELYEK ÁLLANDÓAN TÁMOGATNAK. A PERZSA ÖBÖLBE TARTUNK, HOGY OTT EGY KATONAI MANŐVERT ELŐKÉSZÍTSÜNK ÉS EGY IRAKI OFFENZÍVA ESETÉN VÉGREHAJTSUNK. ÉN NEM AJÁNLOM, ÉN MEGPARANCSOLOM ÖNNEK, HOGY VÁLTOZTASSA POZÍCIÓJÁT 15 FOKKAL ÉSZAKRA!!!! AMENNYIBEN NEM HAJTJA VÉGRE, KÉNYTELENEK LESZÜNK A SZÜKSÉGES LÉPÉSEKET MEGTENNI, HOGY BIZTOSÍTSUK AZ ANYAHAJÓ ÉS A HADERŐ BIZTONSÁGÁT!!! ÖNÖK TAGJAI EGY SZÖVETSÉGES ÁLLAMNAK, TAGJAI A NATONAK ÉS ÍGY ENNEK A HADERŐNEK!!! KÉREM AZONNAL ENGEDELMESKEDJENEK ÉS MENJENEK AZ UTUNKBÓL!!!

– Itt Juan Manuel Salas Alcantra beszél. Mi ketten vagyunk. Oltalmaz minket a kutyánk, az ételünk, két sör és egy ember a Kanári szigetekről, aki éppen alszik. A Cadena Dial von la Coruna adó és a 106-os tengeri vészhívó csatorna támogat. Sehova nem utazunk, a szárazföldről beszélünk Önökhöz. Az A-853-as számú Finisterrai világítótoronyban vagyunk, a spanyol parton. Halvány fingung sincs, hogy a spanyol világítótornyok rangsorában hányadikak vagyunk. És megtehetik a lépéseket, amiket szükségesnek tartanak és amelyekre vágynak, hogy a szaros anyahajójuk biztonságát garantálják, különösen, hogy nemsokára a spanyol partok szikláin szét fognak zúzódni, és ezen megfontolásból ki kell tartanunk amellett és szeretnénk Önöknek mégegyszer a lelkükre kötni, hogy a legjobb, legegészségesebb és legokosabb Önöknek és embereiknek, ha pozíciójukat 15 fokkal délre megváltoztatják, hogy az ütközést elkerüljük.

ezt kaptam ma postán, amit szivélyesen megosztok veletek

ó, messze visszhangzó illatok

az úgy volt, hogy minden ősszel meg tavasszal elfog az átrendezhetnék. kicsit jobbra, kicsit balra, a másik ablak alá, téli ruhák be, nyáriak ki, ami nem kell, kidobom, kencék ki, majd vissza, ami már nem kell, a kukába. Így került elő a múlt süllyesztőjéből egy parfüm: Oriflame: Sun. És ennek története van.

Ez volt az első parfüm, amit életemben vettem magamnak, valamikor a kilencvenes évek végén, szentgyörgynapokon. Akkoriban nagyon szerettem szentgyörgynapokra járni, minden évben ott lihegtem a szentgyörgyi haverek nyakán, hogy énisénis. Akkor még jó hely volt a bunker, ajajaj, életemben ott buliztam a legnagyobbat, igazán kifulladásig. Az első Igazi is szángyöörgyi vóut, meg a második is.

Szentgyörgy. A parfümös időszak a két igazi közé esik. Ez egy olyan szentgyörgynap volt, amikor már fene se tudja, hol laktam, de volt egy srác, Peti, aki akkor mindenáron járni akart velem, ő volt az egyetlen ilyen különben, aki ennyire utánlihegett, próbálkoztam is, hátha nekem is bejön, mert aranyos, kedves, okos srác volt, közgazdász, de nem, mégsem jött be. Abban az évben volt ez, amikor Takács Tamás koncert is volt, nem tudom, mi ütött belém, akkor éppen nem volt bulizhatnékom, pedig jól húzták a csávók, akkor a szentgyörgynapokon összejöttünk-forma, de aztán mégsem, mászkáltunk együtt mindenfelé, ő volt az, aki már akkor Huntingtont ajánlgatott nekem olvasásra, és én beleolvastam, és szégyelltem bevallani, hogy mennyire nem értem ezt az egészet, de akkor határoztam el, hogy nekem kell ez a könyv, a tavaly végre meg is vettem, és tényleg jó.

Szentgyörgy. Ott volt az, hogy vén fejjel beleszerettem Pityukába, egy tizenhat éves kölyökbe, olyan sármja volt a csávónak, és három napig együtt mászkáltunk, és voltunk együtt táncházban, és táncoltunk, de az olyan igazi volt, de olyan, mint a mesében, akkor tényleg nem létezett senki rajtunk kívül, csak a zene, kalotaszegi, pedig tudtunk, hogy, á, ebből úgyse lesz semmi, és ezt táncoltunk el. Olyan volt ez, mint amilyennek álmomban élem a táncot, amikor olyannal táncolok, aki úgy érzi a zenét és úgy mozdul rá, ahogy én, és ahol nincs szükség szavakra.

és olyan szomorú, hogy kihulltak, eltűntek, elkopott, és tudom, hogy már nem lehet visszacsinálni semmit. nem is akarom. de azért mégis.

ma egész nap szentgyörgy-szagú voltam.

ó, messze visszhangzó illatok

tízpontos kérdések

a rend nem az erősségem. az otthagyás az erősségem. ebben aztán igazán jó vagyok. leteszem, és otthagyom. kirángatom és otthagyom. megeszem és otthagyom. levetem és otthagyom. megiszom, belehamuzok és otthagyom. kiborítom és otthagyom. kinyitom, kicsit olvasok és otthagyom. kiviszem, és otthagyom. kimosom, kiszedem és otthagyom. kibontom, megkóstolom, elfeledkezem róla, felrúgom, és otthagyom. mikor otthagyom, elfeledkezek róla, és keresem, akkor jönnek a tízpontos kérdések.

hogy kerül a bicska a húslevesbe?
hogy került a szemüvegtok a hűtőbe?
hogy kerül a telefon a fürdőkád szélére?

és a mai nap tízpontos kérdése:

hogy kerül a távirányító az eperlekvárba?

(úgy, hogy az ágy alatt, ahol alszom tévénézés közben (nem az ágy alatt alszom), mindenféle nassolnivaló parkol (mármint a nasik vannak az ágy alatt), mert ugye fogyókúrázom: száraztészta, szotyi, üres üvegek, bár ezek nem ehetők, és újabban egy üveg eperlekvár. távirányító ágyon, nekimegyek az ágynak, meglököm, megkapaszkodom a pokrócban, távirányító ágyról le, eperlekvárba bele, blutyblutybluty. hát így.)

tízpontos kérdések

the worst day

a nagybetűs úgy hozta, hogy – akaratom ellenére – van két beosztottam, főnök vagyok. régebb, mikor azt hittem magamról, hogy vezető egyéniségem van, mindig főnök szerettem volna lenni. amióta az vagyok, tudom, hogy ez az, amit a tigrisek nem szeretnek. emberekkel dolgozom, ami nagyon megnehezíti az amúgy sem könnyű hivatalviselést. igyekszem jó és megértő főnök lenni, viselni a nagy pénzügyi és erkölcsi felelősséget, amit sem emberi, sem anyagi szempontból nem honorálnak, mert nem honorálható. igyekszem úgy végezni a munkámat, hogy azért nem várok elismerést, még csak jóindulatot sem. igyekszem jó munkakapcsolatot ápolni, barátságosnak maradni, de mégis munkafegyelmet tartani. igyekszem mindig higgadtan, a személyes és érzelmi szempontokat félretéve, a munkaetikát és az emberséget megtartva igazságosnak maradni, az indulatokat elsimítani, ha valaki velem szemben hibázott, megbocsátani. nem hiszek az önzésben, a törtetésben, a másik ember kihasználásában. megvan a magam értelmezése a hatalomról és a hatalommal való visszaélésről. tudom, hogy a hatalom megrontja az ember egyéniségét. nincsenek presztizs-igényeim, hogy engem a titulusaim miatt bárkinek is tisztelnie kellene, mert azt gondolom, hogy az embert akkor kell tisztelni, ha önmagában, mint ember, tiszteletre méltó. eddigi négy évem, amióta ebben a munkakörben vagyok, azzal telt el, hogy a címkórságot, a cím szükségtelen tiszteletét lebontsam magam körül. hiszek abban, hogy felnőtt emberekkel korrekt módon, felnőtt ember módjára, a liberális vezetéspolitika elveit szem előtt tartva, a másik emberségét, érzékenységét nem megbántva lehet motiválni és jobb teljesítményre serkenteni az embereket. a mai nap életem egyik legrosszabb napja.

mert mindaz, amit itt fentebb leírtam, rémes eredményre vezetett. azt eddig is tudtam, hogy nagyon nehezemre esik fegyelmezési módszerekkel fegyelmezni. ha nem használ a szép szó, szinte képtelen vagyok a drasztikus módszerek alkalmazására. ma kénytelen voltam belátni, hogy erre adott esetben szükség van. minden, amit eddig képzeltem a vezető pozícióban levő ember státusáról, viselkedési kódexéről, a magam vezetői felelősségéről és a magam munkamódszeréről, csődött mondott az egyik alkalmazottamnál. (nb. jobb helyeken, ahol emberekkel kell dolgozni, az ilyen egyéniségű embert fel sem veszik, vagy kirúgják az első adandó alkalommal.) én négy évet kínlódtam vele, hogy jobb belátásra, munkamoráljának javítására bírjam, teljesen sikertelenül. igyekeztem rábeszélni, hogy az alkohollal való problémái és hisztérikus rohamai miatt forduljon szakemberhez. persze nem fordult. igyekeztem szó nélkül eltűrni, ha rajtam töltötte ki hisztériáját, arra gondolva, hogy hátha megbánja. igyekeztem megmagyarázni neki, hogy bármennyire fájdalmas is ez a számára, én a főnöke vagyok, és nem a kapcája. igyekeztem magamban az indulataimat, a személyes sérelmeket félretenni, objektíven, felnőtt módra viszonyulni hozzá. beismerem, hogy kudarcot vallottam.

kötelességeinek elmulasztása miatt ma írásbeli figyelmeztetést kapott, hogy a következő kötelességmulasztásnál felbontjuk a munkaszerződését. arról nem szóltam, hogy a kötelességmulasztásával engem milyen kellemetlen helyzetbe hozott.

a közlést követő beszélgetés során a következőket tudtam meg tőle:
1. szar ember vagyok, hogy ezt csinálom vele, mert ő nem ezt érdemli
2. nem hivatkozhatok arra, hogy ő nem végzi a munkáját, mert én sem végzem úgy, ahogy (szerinte) kell
3. hálátlan vagyok, mert én csak egy jövevény vagyok, ő meg őshonos, és nem becsülöm meg a helyem, pedig ő mennyiszer kisegített engem, és milyen rendes volt velem
4. nem vagyok a barátja, visszaélek a jóindulatával
5. ő illetékes abban, hogy nekem mi a dolgom, nem pedig én, vagy a vonatkozó törvények
6. lelkiismereti kérdésekben úgy vont kérdőre, mintha ő maga volna az atyaúristen, és igyekezett bennem a lelkiismeret-furdalást felkelteni

a mai nap, mindenféle szempontból: emberi, erkölcsi, munkaetikai, önértelmezési, szakmai szempontból mélypont. és úgy mélypont, hogy magam sem értem, hogy mennyire vagyok ebben hibás, és ha igen, hol hibáztam el.

the worst day

őszi-téli katalógus a la Bret Easton Ellis

szinek, illatok, zene. ez az, ami meghatároz egy-egy időszakot. mikor vissza kell emlékezni arra, hogy mi történt egy időszakban, a zene hozza vissza legkönnyebben ugyanazt a hangulatot, azután az illat, és a szinek. az illat azért nem jellemző annyira, mert hiába kapok egy csomó parfümöt (szeretek csomó parfümöt kapni), azt nem szeretem, ha minden nap kell őket használjam, így nagyon sokat tartanak, s így egy időszak nehezen köthető egy-egy illathoz. de azért mégis, mert ezzel is úgy vagyok, mint a zenével: amit éppen akkor szeretek, azt nagyon szeretem, és egyfolytában.

Az elmúlt fél év hangulata Norah Jones és egy kókuszos Yves Rocher parfüm társaságában telt el, és meghatározta egy piros nadrág, egy türkízkék nadrág ( aboriginal kiárusítás) és egy kék pulóver (fishbone), ami a sok hordás miatt, úgy tűnik, kimúlt.

a mostani időszak zenéje Tom Waits, amióta Ká elárulta, hogy neki a laptopján van egy csomó, és átmásolta hozzám őket, azóta szerintem bánja, mert csak azt hallgatom,

illata egy Yves Rocher Ming Shui parfüm (most készülök venni magamnak egy Little Black Dress parfümöt az avontól, nem mintha nem lenne egy csomó parfümöm, szám szerint 5, de ez most nagyon le vagyon árazva), szine a kék, zöld, barna, fekete.

a kék, mert tegnapelőtt, a tanfelügyelőséggel történő háborúm utolsó csatájának napján (amelyet én nyertem, mert a TF minden sunyi cselezése ellenére sikerült leadni a doszárt, mert összetalálkoztam a kisebbségi tanfelügyelővel, és a kezébe nyomtam, hogy intézze) vettem egy kék hajpántot, olyant, amilyen KR-nak soksoksok van, és turkáltam egy zseniális kék-fehér hosszúujjú blúzzot, ami teljesen hippiisch. már régóta vadászom a hippiisch cuccokat (már van is néhány, de olyan igazi, régi, nem pedig a mostani retró-hippi), amióta a barátnőm túrt magának egy gyönyörűszép földigérő török-mintás ruhát, és olyan előkelő volt benne, mint egy királynő.

a zöld, mert a tegnap, szekrényrendezés közben kiderült, hogy öt zöld őszi szoknyám van (terranova, mills, urban kiabi, per una), amiket tavaly árleszállításon kukáztam össze a Júliusmellből, és mind olyan vagesz, hogy muszáj leszek hordani őket, és van hozzá sok szines harisnyám, és bár utálom a harisnyákat, ezeket szeretem, mert szinesek, valamint túrtam egy egészen zseniális zsebes nadrágot valódi selyemből (vero moda), ami türkíz-zöld, olyan érdekes szine van, hogy fogalmam sincs, mit vegyek fel hozzá, és a leonardoban az árleszállításon vettem egy magasszárú tornacipőt (patrol) mindössze 23 lejért, ami kék és piros.

a barna és a fekete, mert van még egy barna szoknyám is (terranova), egy nagyon vagesz barna bársonynadrágom (esprit), és egy fekete térdnadrágom (terranova), amihez soksoksok csíkos térdzokni is tartozik, különféle szinekben, és mert az összes télikabátom, amelyik játszik, fekete. van egy csomó egyéb is, amivel nem tudom, mit kellene csinálnom, mert hordani nem szeretem őket, azok nem játszanak.

mostmár csak cipő- és csizmaügyileg vagyok gondban kicsit, mert amiket újan megvenmnék, azok iszonyú drágák, turkában meg ritkán találok igazán jó cipőket, amik nincsenek teljesen lerodázsolva.

őszi-téli katalógus a la Bret Easton Ellis

gyűlöletes történetek

Lókupecz már megírta még ma még mámma, hogy milyen bürokratákat utál a legjobban. Mivel nekem is jónéhány napja ez jár a fejember (szakkifejezés, nem elírás, értsd: ez a “magamban fortyogok, mindenkivel idegeskedek, ordibálok, mindenkit a rossz hangulatomért hibáztatok, vagy éppen baszogatok, hogy nem velem foglalkozik” – nevű nelli-s tünetegyüttes), ideírom a magam történetét.

Én az orvosokat utálom a legjobban. Nem mindegyiket, de van egyfajta orvos, aki egyszerűen gyűlöletes, elviselhetetlen, bunkó, hatalmaskodó, lekezelő, gúnyos, akikkel szemben, ha magyarok volnának, rögtön elveszíteném a türelmem, és beszólnék nekik. Mivel azonban a legtöbben románok, kukán hallgatok, frusztrálódom, amitől dühöngök, ami még jobban frusztrál, de csak magamban dühöngök tovább. Nem elég tág a román anyázós szókincsem, és mindig utólag jut eszembe. Sokféle panasszal sokféle orvost láttam már, négyszer voltam hosszabb ideig kórházban, sebészeten, tüdőgyógyintézetben, nőgyógyászaton és belgyógyászaton, jártam kismillió háziorvosnál, egyrészt a sok költözés, másrészt a bunkóságuk miatt, álldogáltam rendelőintézetekben és poliklinikákon és magánrendelőkben, előszobáztam, kuncsorogtam, de egy kezemen meg tudom számlálni, hány orvos volt, aki normális emberként, és nem teljesen gyagyás hülyeként kezelt, aki feltételezett rólam minimális ismereteket, ami a saját testemet illeti. A legrosszabb ebben a kategóriában egy temesvári nőgyógyász volt, aki ordítva oktatott ki a rossz román kifejezésmódom miatt és mert be mertem jelentkezni pszichoszomatikus tünetek alapján hozzá (fel volt dagadva a méhem, de mint kiderült, nem voltam terhes, és fertőzés sem volt, micsoda felháborító dolog, hogy aggódni merészeltemmagam miatt!), és elraboltam a drága idejét, amit mellesleg még meg is fizettem. Az anyja picsája!

Szóval, aki tanügyis, az tudja, micsoda tortúra év elején az orvosi vizit. Kell vérvizsga (ami neaggyisten, hogy készen legyen aznapra, vagy ha igen, akkor a dufláját fizeted), tüdőröggöny (neaggyisten találjál egyet, amelyik működőképes, vagy legalább egy szakorvost, aki odabaszarintja a pecsét és egy aláírást). És a kötelező pszichiátriai vizsgálat, hogy nem vagyok dühöngő se nem drogos. Ezután ezt még le kell vizáltatni a háziorvossal, és besétálni a tanfelügyelőségre (ahol ugye szintén nem a világ legkedvesebb emberei ülnek), és beadni a doszárt. És az ember örüljön, ha megússza egy mogorva pillantással.

NAMÁRMOST

Ha drogos és örült volnék, vajon elárulnám-e a pisziátrián, vajjon, kedves okostojások? He? Aki dühöngő őrült, az általában leplezni is tudja, a bárányok hallgatnak, kész, pont. Azt meg honnan tudja a pisziáter ránézésre, hogy nincsenek lelki defektusaim? Csak mert azt hazudtam neki (nem jött rá, hogy hazudok), hogy a felmenőim között nem voltak gyagyások? Merthogy három is volt/van ám, nem is olyan messze tőlem, az egyik nemes nagyapám, aki háromszor sebesült meg a háborúban, és ez kissé az agyára ment, de már előtte is vad, durva székely ember volt, akkora, mint egy ház, a háború után nem dolgozott, apró, törékeny, cipőgyárban dolgozó, úrinő nagyanyám tartotta el a családot, azaz magát, nagyapámat meg két gyereket, és azért csak kettőt, mert a nagyapám nem engedte, hogy a többiek, szám szerint ketten, megszülessenek, nagyanyámat minden szeretkezés után méh-öblögetésre kényszerítette (fogamzásgátló módszerek, azám), kiskoromban fogalmam sem volt, mire szolgál az a pumpa, ami úgy nézett ki, mint egy vérnyomásmérő készülék, nagyanyám csak később magyarázta el, miaz; és volt egy nagybátyám, aki megszületett, de gyorsan meg is halt. Nagyapámnak az volt az egyik családi hőstette, hogy a nagyanyám által nagy nehezen megvásárolt bútort (háború utáni szegénység!) egy idegrohamában fejszével szétvágta, és nagyanyám összes ruháját széthasította, aki másnap szegény kölcsiruhában ment dolgozni. Dédanyám se volt ám széplélek, kemény, hóstáti parasztasszony volt, mert amikor nagyanyám, amolyan úrinői hisztiből hazaszaladt, hogy nem bírja a nagyapámmal, a dédanyám visszakergette. “Ha elvette, éljen vele, ölje meg a bú mellette.”- ez volt dédanyám életfilozófiája. Ez a nagyapám krónikus verekedő volt, nagybátyám, akivel nem beszélünk (ez az egy van, minek is tehát), azért olyan őrült, mert a nagyapám kisgyerekkorától azzal fegyelmezte őket (a nagybátyámat, akivel nem beszélünk, meg az anyámat meg a nagyanyámat), hogy ha nem hallgattak rá, jól elverte őket, könnyű volt neki, 1,90 magas volt, nagyanyám meg csöpp, 1,50, mikor nagybátyám, akivel nem beszélünk, nagyobb lett, elszaladt, az anyám meg ottmaradt megmenteni a nagyanyámat, de az első fizetéséből elköltözött otthonról, szép kis család, mondhatom. Szóval ez már két őrült. Nagybátyám, akivel nem beszélünk, azóta is rángatja a szája szélét, két normális mondatot nem lehet vele beszélni, és amióta öregszik, tisztára úgy viselkedik kicsi, madárszerű nagyanyámmal, mint a nagyapám, ezért az anyám, aki nagyapámmal sem beszélt húsz évet, nagybátyámmal se beszél.
A harmadik örült apai nagyanyám volt, aki meghalt, és most egy urnában lakik a szekrény tetején négy éve, mert az apám lusta megszervezni a temetését. Végül is, fene tudja, lehet, hogy az apámnak van igaza, most minek fagyoskodjon kint as temetőben. Nagyanyám temperamentumáról nagyszerű történetek keringenek családszerte, művészi allűrjeivel, amik nem bontakozhattak ki, mert csak egy cseléd volt, nem pedig primadonna, ami szeretett volna lenni (és amihez még kilencvenéves korában is meglett volna a hangja), önzésével, majd öregkori szenilitásával, ami időnként határozottan hajlott az őrületbe, családom egyik legérdekesebb (és legellenszenvesebb) figurája marad. Csak egy jellemző történet a sok közül: már anyáméknál lakott (nem lehetett egyedül hagyni, amióta az eredeti lakhelyén az utcában mindenkit hangosan ordítva anyázott), és egyszer, mert unta magát, összeszedte a kertben a rothadt almákat, amik a földön parkoltak (soha senki sem szedte össze őket, nem lehet mit kezdeni 20 almafa termésével, nem szoktunk pálinkát főzni), és mivel tanácstalan volt, hogy ezután mit csináljon a zsáknyi rothadt almával, megoldásként azt találta ki, hogy átdobigálja őket a szomszéd kertjébe. Mindez egy olyan szomszédnál landolt, aki aggályosan gondosan ügyel a virágoskertjére, sorban állnak benne a virágok, és centire van nyírva a gyep, aki megmérgezte a kutyánkat, mert átment hozzá, és aki miatt azóta sem lehet kutyát tartani. Képzelhetitek, majdnem rendőrségi ügy lett belőle. Van, akiből cigaretta lesz, mint Kossuthból, van, akiből Lánchíd. A nagyanyámból szinte rendőrségi ügy.

NASZÓVAL

Két óra várakozás után kerülök sorra a pszichiáternél. Velem egykorú nőci. Én is tanultam pszichológiát és ilyesmit, tudom, hogy kell kinézzen egy ilyen rendelő. Van pár alapvető szabály, ami nélkül egy páciens istenuccse sem fog beszélni.

Először is, a beszélgetésnél minden íróasztal akadály, tekintélyt jelez, félelmet kelt, tehát ezt SZIGORÚAN TILOS a szaki és a páciens közé tenni.

A beszélgetéshez kialakított hely, bármilyen kicsi, kényelmes kell legyen, otthonos, hogy a páciens, ha már vette magának a bátorságot, hogy elmenjen egy ilyen helyre, otthon érezze magát. Kép a falon, fotel, meleg szinek, kávézóasztalka, rajta vizeskancsó, rágcsálnivaló.

A pszichológus csak kérdez, alapvető szakmai hiba, ha elkezd magáról beszélni, az meg már durva szakmai hiba, ha letorkolja páciensét.

A pszichológus nem árt, ha barátságos, mert számítania kell arra, hogy a páciensei félelmet éreznek, ezt fel kell tudnia oldani, a belső gátlásokat le kell tompítania annyira, hogy érdemben tudjon meg bármit is a pácienséről.

NAHÁTAKKOR

Mikor belépek a rendelőbe, egy íróasztal mögött egy nagy, forgatható bőrszékben terpeszkedik egy nagyonszőke, miniszoknyás, wesztercsizmás pina. Csak azért nincs a lába az asztalon, mert kilátszana a nunája. A következő beszélgetés zajlik (románul, ami különben is elég frusztráló, mikor ideges vagyok, nem tudok rendesen beszélni, pedig egyébként szint anyanyelvi szinten bírom):

– Jónptkvnk – hadarom idegesen, és leteszem eléje a papírokat, amiből nyilvánvaló, hogy mit akarok. Hátradől a széken, összehúzott szemmel rámmered, majd kérdően felhúzza a szemöldökét, majd a hangjában a világ létező összes megvetésével:
– Mit akarsz? (így, tegezőben)
– Tanár vagyok, orvosi igazolásra van szükségem. – hadarom még idegesebben, nagyon frusztrálva, szokott magabiztosságomnak nyoma sincs, reszketek, mint a kocsonya, érzem, hogy az idegesség miatt csikar a gyomrom, rögtön fosni fogok.
– Kisanyám, ezt a vizsgálatot ki kell fizetni, nem tudtad? (Honnan a lófaszból tudnám, sehova sincs kiírva) Húzzál el szépen a kasszához, és fizesd ki. – Utánozhatatlan megvetéssel a papírjaim szélét érinti meg, nehogy leprás legyen, és dobja elém.
Kisompolygok, nagyon megalázottan, elmegyek a kasszához, ahol a nő – kedvesen – közli, hogy mára már nincs sorszám. Mondom neki, hogy dehát az a “kisasszony” (nem akartam hülye pinát mondani) küldött ide, hogy fizessem ki.
– Fizetni? – kérdez vissza. – Azt lehet.
Kifizetem, visszaoldalazok a rendelő elé, újabb órányi várakozás. Eközben annyira felhúzom magam, hogy mindenem reszket, elhatározom, hogy kemény és bunkó leszek, és hasonlóképpen lekezelem, hogy bosszút állhassak, magamban román mondatokat fogalmazgatok. Beszélgetés, második felvonás:
(Köszönés nélkül megyek be, a pina arckifejezése megenyhül a számla láttán, nem kínál hellyel, de azért leülök egy roppant kényelmetlen, bicegős székre, amin egyensúlyozni kell, hogy ne boruljak fel, a kabátomat – jobb híján – a földre teszem, előveszi a nagykönyvet, és elkezd kérdezgetni):
– Mivel foglalkozol?
– Tanár vagyok.
– Kivel laksz?
– A férjemmel (a kutyát, a két cicit és a 17 db kacsát is akartam mondani, de a szavamba vágott).
– Gyerekek?
– Nincsenek. (Kist meg sem kísérlem megemlíteni, a kérdések olyan pergők, pattogók, mint egy kihallgatáson, nincs idő gondolkozni, még így is hülyén érzem magam, mert a román kérdésekre elég lassú a reakcióidőm, mikor kicsit tovább hallgatok, türelmetlenül néz)
– Hogy került a Bánságba? (amióta rájött, hogy férjnél vagyok, magázni kezdett)
– Ööö, izé… (mondanék valami magyarázatot)
– Merthogy én is Kolozsváron végeztem, azért veszem magamnak a bátorságot, hogy megkérdezzem, merthogy a Bánság az egy szar, Kolozsvár pedig… (öt perces kiselőadás következik Kolozsvár szépségeiről, hangulatáról, a társaságról, közben levegőt sem vesz, nem mintha engem érdekelne, meg mintha nem ismerném Kolozsvárt, de őt ez cseppet sem érdekli. A figyelmem közben elkalandozik, szétnézek a rendelőben, ha már itt vagyok.)
– Gyógyszert szed? (azt hiszem, másodszor kérdezi, mert nagyon szemrehányóan néz)
– Nem – hazudom, mert túl hosszadalmas lenne beszámolni a migrénemről meg az allergiámról, inkább hagyjuk.
– Családjában van valaki pszichikailag terhelt?
– Nincs – hazudom ismét, minek fárasszam nagyapámmal, nagyanyámmal és nagybátyámmal, a háromból ketten halottak, a harmadikkal nem beszélünk.
– Önnek van pszichiátriai előélete?
– Nincs – hazudom ismét, kifelejtve az öngyilkossági kísérletet, az idegösszeomlást, az anorexiára való hajlamot, a hisztériámat, a depressziós rohamaimat, kettős személyiségemet, telefonfóbiámat, krónikus hazudozási kényszeremet, doktorfóbiámat és hipochondriámat.
– Tartsa előre a két kezét.
Tartom, észrevehetően remeg, az idegességtől, az éhségtől, a visszafolytott dühöngéstől és a frusztrációtól.
– Mióta van vitiligo-ja? – Szerencsére, amikor egy fél éve a bőrgyógyásznál jártam, kiderült, hogy mi az a vitiligo: pigmenthiány. Magamban köszönetet mondok – az akkor különben szintén meglehetősen bunkó – bőrgyógyásznőnek. – Lát benne valami változást?
– Gyerekkorom óta, semmi változás nincs. – hazudom ismét, pedig éppen elmesélhetném, hogy kajakozás közben szedtem össze a Dunából hatodikos koromban, azóta terjed, látta bőrgyógyász és nem mondott rá semmit, és hogy jó volna tudni, hogy ez milyen összefüggésben áll a pszihémmel. Gondolatban feljegyzem, hogy olvassak utána. A kezem remegésére nem mond semmit.
– Itt írja alá, hogy normális, és nem drogálja magát.
Nahát, ezekből a kérdésekből ilyen ügyesen megállapította! Ha öt perc múlva elkezdek dühöngeni, vajon tudni fogja-e, hogy miért? Nyilvánvalóan nem. Mindegy. Pecsét, aláíás, és már indulok is.

Azoknak, akik Temesváron hasonló gondokkal küzdenek: a pina neve dr. Simona Tămăşan. Az állami megyei dühöngőben rendel. Senkinek nem ajánlom.

gyűlöletes történetek

legyünk jómunkásemberek!*


összehasonlítás végett, hogy mennyit keres egy szakképzetlen munkás, akinél még az érettségi sem feltétel. a gyár mindenkit felvesz, aki tud írni és olvasni, és össze tud dugni néhány kábelt. aki ennél többre képes, azt egy éven belül előléptetik. az egyik tanítványom, aki érettségivel dolgozik ott kevesebb, mint egy éve, havi 1600 lej bruttót keres, és most képzik ki kisfőnöknek. ehhez képest az értelmiségi fizetések messze alulmaradnak a képzés hosszúságához és a szellemi teljesítményhez mérten. komolyan megfontolandó, hogy legyünk jómunkásemberek.

*a szöveg fordítása:
Kábelszerelőként a következő ajánlatunk van a számodra:
– munkaszerződés
– fizetés (első hónapban 570RON = 172 E, a második hónaptól 700 RON = 212 E, havi előleg 200 RON = 60 E, plussz régiség), a havi fizetés gyakran eléri az 1100RON-t = 333,3 E
– ebédjegyek minden ledolgozott napért
– jutalompénzek Húsvétkor, Karácsonykor, szabadság alatt és a lojalitásért
– dpla túlórapénz
– igyenes oda- és hazaszállítás

legyünk jómunkásemberek!*

Mire jó a transzcendentális meditáció?

Maharishi jógi azt állítja – írja a HVG 2007. július 21.-i száma-, hogy a transzcendentális meditáció megszünteti a szegénységet. Az övét meg is szüntette, mert ebből gazdagodott meg. A Maharisi-birodalom értékét 400-500 millió dollárra becsülik, és ez abból jöt össze, hogy pl. tanácsokat adnak olyan házak építésre, ahol felhasználják a Nap spirituális energiáját. Szóval a Nap dolgozik, a hülyék tejelnek. Maharisit a Beatles fedezte fel, azóta lett ilyen híres. Van neki tévé-csatornája, Amerikában saját pénze, amit az állam is elismer (!!! – 1 raam Amerikában 10 dollár, Európában 10 Euró), 5 millió híve, köztük David Lynch. Egyéb tevékenységek: meditációs tanfolyamok és tisztító kúrák (5 nap többezer dolcsi), könyvek, cd-k, organikus termékek, ájurvédikus klinikák, egyetem. Mindenesetre a világbékét szeretné megalapozni azzal, hogy termőföldeket akar vásárolni, és ott bio-növényeket termelni. A pofa kilencvenen felül van, és állítólag képes a levitációra. Szerintem ezzel a mutatvánnyal jobban keresne, mint Houdini vagy David Copperfield.

Szóval nem lenne rossz valami jó kis vallást alapítani. Mit szóltok hozzá?
Csak az a gond, hogy sok “igazi” vallás alapítója szegényen halt meg (vagy kivégezték), kivéve Mohamedet, aki nem is vallást, hanem vallási alapon működő új társadalmi berendezkedést alapított.
szóval wordpísz, whatever.

Mire jó a transzcendentális meditáció?

a tévé

Nagy, szürke. Mirondának hívják (mi? ronda). A tetején mindenfélét lehet tartani, de nem ott, ahol lyukas, mert ott beleesik (ez a monitorra is igaz, ha szétszedném, biztosan találnék benne egy marék hajcsatot, tízbanisokat, cigarettavéget, hangyák és legyek földi maradványát). A tehetetlenség erejénél fogva időnként nézem. Mert még mindig jobb, mint a mennyezet bámulni, mert az tele van pókkal. És Ká miatt nem lehet őket kiirtani, mert ő szereti az állatokat. A minap kitalálta, hogy kell neki hangyászsün, leguán, tukán, selyemmalyom és egy elefánt. Naigen, látta a tévében. Én csak mérsékeltem szeretem az állatokat, ha a tévében vannak (az elefántot semmiképpen nem szeretném, mert az oké, hogy a cici időnként beszarik, de képzeljétek, egy elefánt…). És csak azért nincs elefántunk, mert közöltem vele, mármint Kával, nem a hangyászsünnel, hogy vagy az elefánt, vagy én. Ha az állatok a gépdobozban vannak, akkor sem szeretem őket. Egyszer elromlott a számítógép, és amikor szétszedtem, egy egér ugrott elő belőle. A winchesteren akart szülni, és magasról szart a videókártyára.

Feedback. Tévé. Legrosszabb tulajdonsága, hogy porosodik. Ez különben a többi tárgyra is igaz, olyankor elő kell venni a portörlő rongyot (gamat egy jószág), és körkörös mozdulatokkal letörölni a felületről a port (esetleg balról jobbra huzigálva is lehet). Bár ennek a munkának sincs semmi értelme (csakúgy mint a főzésnek, mosogatásnak, takarításnak, a focinak vagy az olimpiai játékoknak), mert másnapra már semmi nem látszik belőle. Ha az ember burzsuj (én nem), akkor van neki olyan elitista portörlő izéje, ami megakadályozza (egy darabig), hogy a por rászálljon a dologra, amit letörölt. Ráfújod, a por meglátja, felsikít, hogy jesszusmáriaszentjózsef, és elszalad egy olyan helyre, ahol viszont elfelejtetted befújni. Ha valaki nagyon burzsuj, bejárónője van, és akkor jön a bejárónő, meglátja a por, felsikít, hogy jesszusmáriaszentjózsef, és elszalad. Ez a jó megoldás.

Feedback. A tévé nem mászik el, ha odateszed, ottmarad, nem úgy, mint a víz a fürdőkádban, mert az bizony elmászik, ha elveszed körülötte a fürdőkádat. Ezért ezzel nem érdemes kísérletezni. A tévé barátságos, nem áll éjjel az utamba, mint a papucs, a szék és az asztal, vagy az ágy sarka. Nem szökik szembe a gyanútlanul, szemüveg nélkül, a villanyfénytől vaksin közlekedő velemmel, mint a barátságos házitücskök, akiket ugye szintén nem lehet irtani, mikor éjjel a vécére megyek. A tévét le lehet muté-zni, nem úgy, mint a ciciket, akik féregírtót kaptak tegnap, és ezért be nem áll a szájuk, ráadásul Ká telefonjára is ez van beállítva csengőhangnak. A tévé nem forró, ha hozzáérek, nem úgy, mint a lábos, a kávéfőző, vagy a főtt tojás. A tévén nem lehet elcsúszni és csattanósat esni, mint a küszöbön, vagy a vizes fürdőszobában, ahonnan ugye elvettük a kádat, azért vizes.
A tévé nem liheg a fülembe, és nem büdösázottkutyaszagú, mint Brúnó, aki szintén a fürdőszobában volt, és nem vakarózik a szőnyegen. Viszont vannak bolhái.

Nézem a tévét. Szép, szürke, kétoldalt hangfalak (ami enyhe túlzás, nem sok közük van a falhoz, mert kicsik). Ha megunom nézni, bekapcsolom.

a tévé