Bateman

Azt mondták a Psycho-ról, mielőtt olvastam volna, hogy felkavaró könyv. Hát, izé, velem nem ez történt. Egyrészt nagyon távol áll tőlem ez a világ, ahol mindenki Armaniban, Versace-ban, meg ilyenekben jár. Bár, hogy őszinte legyek, ez a legizgalmasabb része a könyvnek, meg az ételek, amiket esznek. Az a kéjgyilkosság-sorozat, amitől a többségnek felfordul a gyomra, rám nem volt hatással. Talán még az első igen, de aztán már nem. Olyan ez, mint a pornófilm: az első tíz perc még izgató, utána unalmas, végül meg csömör. A fülszöveg azt írja, hogy sok kiadó visszautasította a kiadást, de igazából nem értem, miért. Miért felkavaróbb egy ilyen történet leírva, mint filmen, mikor a tévében emberek százait gyilkolják halálra egyetlen este, ha csak az amerikai filmeket nézzük, azok sokkal gamatabbak, ott van pl. Jack Bauer, aki mellett alig marad túlélő szereplő. Számomra továbbra is az egyik leggamatabb az Alien, hánynom kell attól a filmtől. Másrészt felkavaróbbnak tartom Sylvia Plath Üvegbúráját, pedig egy árva kéjgyilkosság sincs benne, vagy Nádas Péter Párhuzamos történeteit (csak az első kötetet sikerült legyúrnom). Ugyanígy a Bárányok hallgatnak sem győzőtt meg igazából. Ha Brett Easton Ellis a történetből kihagyja a kéjgyilkosságokat, Bateman figurája akkor is megáll, az a tömény unalom, az ismétlődő helyzetek, hogy senki nem válaszol a másik kérdéseire: szerintem sokkal hatásosabb lett volna a brutalitás és a halmozott kéjgyilkosságok nélkül. Hm, kicsit csalódtam, annyira reklámozták a könyvet. Ha már a borzadálynál tartunk, akkor a Félelem és reszketés rémesebb.

Bateman

válásom története

Alapvető meggyőződésem, hogy minden esemény, ami életem során bekövetkezik, hosszú pszichológiai múltra tekint vissza. A döntések nem véletlenszerűen következnek be, hanem egy bizonyos folyamat következményeképpen. Soha nem voltam teljesen kiegyensúlyozott pszichológiai értelemben, kiskoromtól küzdök hisztériás rohamokkal, és hosszú tanulási folyamat eredménye, hogy mostanában nem hatalmasodnak el rajtam. A kudarcokat, amiket gyermekkoromtól kezdve annak értékeltem, mind a mai napig nem sikerült teljesen feldolgozni, és ez meglehetősen labilissá teszi lelkiállapotomat. Minden olyan eseményt kudarcnak és személyes élettragédiának értékeltem gyermekkoromtól kezdve, amikor valami nem úgy sikerült, ahogyan én szerettem volna. De még ennél is fontosabb volt az a vágy, hogy elnyerjem a környezetemben élők szeretetét. Kiskoromtól kezdve visszaemlékszem ilyen próbálkozásokra, amelyek során megpróbáltam a szeretett lény jóindulatát megnyerni, legtöbbször nem túl sok sikerrel. Az érzés, hogy kiérdemeljem mások megbecsülését, szeretetét, annyira erős volt bennem, hogy sokszor teljesen lehetetlen, megalázó élethelyzetekbe hajszolt, amik semmiképpen nem végződhettek mással, csak kudarccal. Alapvető, meghatározó élménye életemnek, hogy ezeket a próbálkozásokat elutasítják, mind a mai napig ezek alkotják rémálmaim tárházának egyik jelentős részét. Helyzetemen nem könnyített, hogy a bátyám egészségügyi problémái és művészi tehetsége során sokkal nagyobb figyelmet kapott a családon belül, valamint az sem, hogy a 89-es forradalom előtt Magyarországra telepedtünk, ahol minden kísérletem meghiúsult a beilleszkedésre. Nem mintha azelőtt ebben túlságosan sikeres lettem volna: három év a zeneiskolában, ahol nyilvánvaló volt, hogy nem én vagyok a legnagyobb tehetség, és a leküzdendő irigység érzése, a sítáborok megaláztatásai, ahol hiába nyertem első díjat, azt magyarnak nem ítélhették oda, így megváltoztatták a versenyeredményeket, majd két év a balettiskolában, ahol a nyilvánvaló tehetségem ellenére mellőztek magyar származásom miatt. A hét év alatt, amíg Magyarországon éltem, nem sikerült egyetlen barátra sem szert tennem.

A Kolozsvárra való visszatérés és az egyetem hangulata felszabadító hatással volt. Hosszú ideje álmodoztam arról, hogy visszatérek Erdélybe, amit magamban többé-kevésbé valami földi mennyországnak képzeltem, ahol működőképesek az emberi kapcsolatok, és ahol majd képes leszek kommunikálni az emberekkel, mert akcióimat és reakcióimat nem fogják félreérteni. Magamban reméltem, hogy ugyanazt az érzelmi nyelvet beszéljük majd, és a fogalmak ugyanazt fogják jelenteni nekik is, amit nekem – ezt Magyarországon soha nem sikerült megvalósítani: akkor sem, azóta sem. Az egyetem első éve ebben az eufórikus hangulatban telt, úgy éreztem, hogy hosszú idő óta hazataláltam. Ez kérdőjeleződött meg a második évben, amikor a megkötött barátságaim kezdtek volna elmélyülni, és szembetaláltam magam ugyanazzal a jelenséggel, mint eddig: az érzelmi elutasítással és kudarccal. Egy hosszú, és érzelmekkel teljes barátság szakadt meg másodév végén, egy olyan barátnőmmel, akihez nagyon ragaszkodtam kolozsvári életem szinte első pillanatától. Hosszú időbe telt, amíg fel tudtam dolgozni a barátság megszakadásának okait, de ott, akkor, abban a helyzetben ezt egyértelműen érzelmi kudarcként értékeltem. Ebben a – lelkileg kiszolgáltatott – helyzetben kerültem bele egy olyan szerelmi kapcsolatba, amely lelkileg teljesen megváltoztatott, elmélyítette bennem a lelki instabilitásra való hajlamot. Addig sem, de azóta sem találkoztam az érzelmi befolyásolás olyan mesterével, mint az akkori szerelmem. A szakítás után hónapokba telt, míg sikerült különválasztani önmagamban azt, ami tényleg én vagyok, és ami a hatására megszületett személyiség-formálás, érzelmi döntés. A legnagyobb magasságokat és a legnagyobb mélységeket éltem át mellette, de miután a szakítástól számított három évre rá magamban is pontot tettem erre a kapcsolatra, tökéletesen elegem lett az úm. nagy, szenvedélyes érzelmekből. Ezek ugyanis azért voltak annyira rémisztőek, mert nem tudtam uralkodni felettük. Az egyetem következő évei, még akkor is, ha ez a szerelmi kapcsolat megszakadt, érzelmileg felfokozott lelkiállapotban teltek, amely inkább a hisztériához volt közel, mint a normális lelkiállapothoz. Egy nagyon nehéz pillanatban öngyilkosságot is megkíséreltem, és semmiképpen nem sikerült visszatalálni egy olyan lelkiállapothoz, ami kiegyensúlyozottnak mondható. A külvilág ebből természetesen nagyon keveset érzékelhetett, mert eddigre már régen megtanultam, hogy milyen hasznos dolog mindenféle érzelmet elrejteni a sebezhetetlenség látszata érdekében. Minél kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, annál jobban vigyáztam, hogy ezt senki ne vegye észre, mit is érzek magamban. Az egész külvilágot ellenségesnek éreztem, és éppen ezért egyetlen helyre menekültem, ahol senki nem találhatott meg: önmagamba.

Alapjában véve mindig városban éltem: Kolozsváron, Pesten, majd ismét Kolozsváron. Az egyetem végezte után városon szerettem volna tovább dolgozni, de ez nem sikerült, nem volt rá lehetőség. Egy kis faluba kerültem a Székelyföld szélén, úgy, hogy fogalmam sem volt a falusi élet dinamikájáról és játékszabályairól, ráadásul olyan faluba, ami leginkább a móriczi realista világhoz hasonlít. Egyedül, nőként egy vad székelyföldi faluban élni úgy, hogy senkitől semmilyen segítséget nem kaptam, se fizikait, se lelkit: életem legnehezebb időszaka volt. Magányom és depresszív hajlandóságom elmélyült, kétszer is voltam úgy beteg, hogy magamat kellett ellátnom, és a gyógyulásomon nem segített, hogy 39 fokos lázzal nekem kellett kimenni fát hasogatni, nekem kellett begyújtani. Úgy mentem oda, hogy majd én megmutatom, hogy nekem ez is sikerülni fog, és rá kellett jönnöm a magam emberi korlátaira. Elviselhetetlen volt az emberek ridegsége, az, hogy folyamatosan, állandóan gyűlölik egymást és egymás ellen áskálódnak, hogy senkivel nem lehetek bizalmas viszonyban, mert rögtön a legvadabb pletykákat kezdik terjeszteni. Olyan falu ez, ahol az a bátorságpróba, hogy éjjel ki mer felmenni a papi kriptába, hogy lehozza a rég elhalt lelkészek koponyáját, ahol ha nem adok kenyeret a kéregetőknek, megátkoznak, ahol átkutatják a lakásomat, amikor nem vagyok otthon, és a falu egész hétig arról fecseg, milyen fehérneműket hordok, ahol volt olyan lelkész, aki a kutyája gyilkosát megátkozta a szószékről, ahol a frissen megválasztott gondnok évekkel ezelőtt a parókia padlásáról segélyt lopott. Természetes volt, hogy az egyetlen olyan ember társaságát kerestem, aki hosszabb ideig élt városon, még akkor is, ha tudtam, hogy elég zűrös körülmények között költözött haza. Így ismerkedtünk meg, és így jöttünk rá arra, hogy szeretjük egymást, és hogy össze akarunk házasodni. Nekem tökéletesen elégséges volt az az érzés, hogy valaki ilyen nehéz helyzetben a segítségemre van, támogat és szeret, mindenre képes lettem volna, hogy ezt az érzést megtartsam.

Közben az ország másik végébe kerültem, egy másik faluba. Az esküvőt már az új faluban tartottuk, ahol az egész falu felsorakozott, hogy együtt ünnepeljen velünk. Nagyszerű és felemelő pillanat volt. A templomi esküvő után egy héttel tartottuk a falu számára a lakodalmi bulit. Tudtam, hogy az akkori férjem időnként iszik, és hogy olyankor agresszív. Az esküvő előtt előfordult egyszer, hogy megütött, de úgy gondoltam, hogy ez egyszeri eset, ami megbocsátható, és utána nagyon megígérte, hogy nem fog többet előfordulni. Úgy gondoltam, hogy az általam képviselt szeretet képes lesz megmenteni egy másik embert is, és képes arra, hogy újrakezdési lehetőséget biztosítson számára is. Sajnos, nem ez történt. A lakodalom estéjén nagyon összevesztünk, féltékeny lett rám (alaptalanul), erre persze a falusi pletyka is bőven rásegített. Amikor hazajöttünk, két kenyérvágó kést vett elő, és megpróbált leszúrni. „Szerencsére” elég részeg volt ahhoz, hogy ne találjon el, bár nem sokon múlott, de ahhoz nem eléggé, hogy lefeküdjön aludni. Az egész éjszaka azzal telt el, hogy ütött, megalázott, és vallomásra kényszerített, hogy kivel csaltam meg. Akkor döbbentem rá arra, hogy félelmében az ember mindent bevall, amit a vallató hallani szeretne. Addig bátornak tartottam magam, innentől kezdve tudom, hogy nem vagyok az. Akkor éjszaka semmi más cél nem lebegett előttem, minthogy túléljem, és valahogy sikerüljön a házból kimenekülni. Végül ez hajnal felé sikerült. Másnap reggel a kijózanodás pillanatában maga is rájött, hogy mit tett, és nem kellett meggyőzni, hogy a házasságunknak egy hét után vége – haza is ment még aznap. Utána sokáig hívogatott még: ennek az lett az eredménye, hogy masszív telefon-fóbiám alakult ki; mind a mai napig összerándul a gyomrom, ha megszólal a telefon.

Mivel nem volt nyolc napon túl gyógyuló sérülésem, csak felületi sebek és fülproblémák (az egyensúlyérzékem azóta sem állt helyre tökéletesen) és az esetnek nem voltak tanúi, nem lehetett rendőrségi feljelentést tenni. A falu véleménye megoszlott az eset kapcsán: a férfiak inkább amellett voltak, hogy ezt egy nő el kell tűrje, a nők egy része inkább bátorított, és sokan elmesélték, hogy nekik is volt életükben hasonló esetben részük, bár ők többnyire nem tettek semmit. Sokan megkérdezték azóta, hogy nem számítottam arra, hogy ez fog történni, nem voltak jelek, amiből erre lehetett következtetni? Utólag átgondolva azt mondom, hogy de, voltak, de ott, abban a helyzetben, amikor végre szeretve éreztem magam, nem a legrosszabb forgatókönyv lebegett a szemem előtt, elképzelni sem tudtam, hogy mit jelent egy agresszív emberrel együtt élni. Nagyon erősen hinni akartam, hogy végre nekem is sikerülhet valami jó, bíztam a szeretet megváltoztató, megjavító hatásában.

A falu az új helyemen elfogadta a helyzetet, igazából nem bántottak, a maguk módján segíteni is próbáltak, és ezért hálás is vagyok. Az, hogy az ő segítségnyújtásuk számomra nem jelentett tényleges segítséget, más kérdés. A botrány elcsitultával az eseményeket magamba zártam, nem beszéltem róla senkinek, örültem, hogy megfeledkezhetek róla, megpróbáltam ismét, sokadjára újra felépíteni a romokon az életem. Lelki segítségért azonban nem volt, akihez fordulnom. Az egyetlen ember, akit igazi pszichológusként ismertem meg, Magyarországon él, és én nyilvánvalóan nem tudtam rendszeresen meglátogatni. Az évfolyamtársaim, akikkel akkor még rendszeresen találkoztam a továbbképző tanfolyamok alkalmával, nem tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel, én magam is eléggé védekező álláspontba vonultam vissza. Fél év múlva beadtam a válópert, és elválasztottak.

Azóta elmúlt négy év. Ez az első alkalom, hogy beszélek róla.

válásom története

Psycho és Babbitt

szeretem a párhuzamokat. amikor olvasok, az éppen olvasott könyv sokszor emlékeztet egy másik könyvre, ami egy másik könyre, és így tovább. a mostani, nem a legkiegyensúlyozottabb lelkiállapotomban könyvet vadásztam a könyvespolcon (mert ilyenkor a legjobb az olvasás és bambulás a tévé előtt), és rábukkantam az Amerikai Psycho-ra (ami nem segít, csak eltereli a figyelmem). A könyv engem állandóan Sinclair Lewis Babbitt-jére emlékeztet, valószínűleg ha ezt befejezem, újra fogom olvasni a Babbitt. Mind a kettő az amerikai álom kritikája, és hasonló stílusban dolgozik, ugyanazt a kilátástalanságot sugallja. Az európai irodalom inkább a különcökre kíváncsi, ez a két regény azonban az átlagemberekről szól (talán Merle: Mesterségem a halál c. regénye tehető ide, mint európai párhuzam, de csak nagyon távolról).

Babbitt is, Bateman is annyira egyéniség nélküli figura, annyira általános, annyira típus, hogy az már félelmetes. Az egyéniség hiányáról és a típusról pedig azonnal a mostani átlag-amerikai filmek jutnak eszembe: szinte kitalálható, ki mit gondol, mi a film folyamatábrája, mi a vége, ki melyik oldalon játszik, annyira sablonos az egész. Sokszor elhangzik az amerikai filmekben, mikor a tinik a szüleikkel veszekednek, hogy az a bajuk, hogy nem olyanok, mint az összes többi, mert ha különböznek, bármiben is, ha felmutatnak egy grammnyi egyéniséget, akkor már kizárja őket a közösség. Európában azért még mindig előny, ha valaki egyéniséget tud felmutatni bármiben is, és hogy nem alkalmazkodik gondolkodás nélkül a csordához: ennek a viselkedési mintának a társadalom legmélyén is megvannak a nyomai. Aki ki akar tűnni, az valami külünlegességet kell felmutasson. Amerikában viszont úgy tűnik, hogy az a lényeg, hogy minél tökéletesebben illeszkedjen valaki abba a szubkultúrába, amiben él, minél alaposabban elsajátítsa az ottani visoznyokat. Aki ezzel lelkiekben is nem azonosul, különccé válik, ami sok helyen az egyik legnagyobb bűn (kivéve talán a kozmopolita New Yorkot és Californiát). Ez a beilleszkedési kényszer sokban hozzájárul ahhoz, hogy a multicégek uniformizálják az alkalmazottaikat.

Psycho és Babbitt

mi a bajom Nádas Péterrel?

Nem mintha olyan sokat olvastam volna tőle, de az a kevés is megfeküdte a gyomrom. Na nem úgy, mint Esterházy, mert ő meg a biztosítékot verte ki, félretettem majdra, mikor majd elitistább leszek. De Nádastól a szó fizikai értelmében kell hánynom, mert az, amit ír, ahogy vájkál magában, mikor kölcsönhatásba lép a fantáziámmal, szó szerint fizikai hatást vált ki. Valószínűleg ezért nem tudom letenni, ahogy egy horrorfilmet sem hagyok abba a felénél, pedig tudom, hogy éjszakákat nem alszom majd utána. Nádas számomra ilyen emberi horror, valamit nagyon mélyen eltalál bennem, amiről nem szeretenék tudomást venni, felzaklat, utána csak megyek körbe és próbálok megnyugodni. Nem olvasnék Nádast lefekvés előtt. Most (délelőttönként) az egyik esszékötetét olvasom.

mi a bajom Nádas Péterrel?

a nyaralás alatt elolovasott könyvek listája

Tatár György: A nagyon távoli város (vallástörténeti esszék, nagyon jó)
Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I-II-III.
Paul Johnson: Értelmiségiek (vezető értelmiségieket basztató könyv, van benne két nagyon jó fejezet: Tolsztojról és Hemingwayről, a többi gyengus)
Pelle János: Antiszemitizmus és totalitarizmus (politikatörténet, nagyon jó, mindenkinek ajánlom)
Agatha Christie: Macska a galambok között
Umberto Eco: LA Mancha és Bábel között az irodalomról (ezt is ajánlom mindenkinek)
Jane Austen: A klastrom titka (huhú, de jó, oan gunyoros, hogy még)
Eric Berne: Emberi játszmák
Menetrend

Amibe csak belefogtam, de még nem fejeztem be:
Douglas Adams: Ghidul autostpoistului galactic (románul, mert így van meg)
Salman Rushdie: Shalimar the Clown (angolul, kölcsibe kücsüktől)
Tatár György: Pompeji és a Titanic
Emil Cioran: A bomlás kézikönyve (ezt nem lehet együltő helyben elolvasni)
Jaques Derrida: Memoires (hát ezt eltettem későbbre)
Jaques Derrida: Az idő adománya (ez viszonylag érthető)
Rüdiger Safranszki: A gonosz avagy a szabadság drámája (hmmm, fene tudja)

a nyaralás alatt elolovasott könyvek listája

lingvisztikai és egyéb élmények

nyelvjárási szempontból szinte teljes egészében beutaztam romániát a nyaralás alatt.

a félszigeten kezdődött, amikor TSZ egy jelenetben románul beszélt. aki még nem látta ezt a jelenetet, feltétlenül nézze meg, régen röhögtem ennyit. aztán volt a humorfeszt sátorban egy bukaresti pofa, aki bukarestiül beszélt, kár, hogy nem értettem tökéletesen, de azért a legtöbb poén átjött.

félsziget után elmentünk Krasznára, jó kis ízes szilágysági tájszólást hallgatni, visszafele a stoppos autóban igazi, autentikus román kalotaszegi és mezőségi népzene szólt, nem az a vackeráj, amit megabögy loredana produkált a félszigeten, vagy a tévében a tezaur folcloricban annak neveznek, huhú, múltkor belenéztem, és bakker, még mindig úgy kezdődik, mint a ceau-időkben, jön be a néni a fehér lovon (tam-ta-da-ra da-dam, daaaam, (szün)/ tam-ta-ra-ra dada, daaam, (szün) / ta-tara-ra, radam, dam, (szün-szün-szün) / ti-riri-dadam, dadam, dam.).

aztán balánbánya, esküvő. a sógi no.1 esküvőjén megalakítottuk az unokatestvérek-együttest, és vajegy félóráig szórakoztattuk a lakodalmasokat, akiken legalább ebben az időben nem tört ki a nótaláz, zseniális, hogy ká unokatestvérei (szám szerint 11) és a tartozékok milyen muzikálisak, olyan háromszólamú kórus lettünk, mint a csuda, nekünk nagyon tetszett, az ünnepeltek, meg, ugye, el kellett viseljék. a lakodalomban volt egy zenekar, aki az előétel alatt tűrhető dixie-t muzsikált, de aztán szinte csak lakodalmast, illetve fél órát kb. a hatvanas évek legbénább slágereit, dehát jobb híján erre buliztunk, pedig már rettenetesen unalmasak, és nem is lett volna gond, ha ennél maradnak, mert erre mindenki tudott volna bulizni, de muszáj volt nekik visszatérni lagzi lajcsihoz, grrr. a lakodalom fénypontja azonban egy teljes felcsíki táncrend volt ( (aj-aj-aj-aj, netegyebe-léééé, szükalika-lágyahegye, nemmejenbe-léééé (ejsze).) sógi1 és a felesége népi táncosok, ehhez képest nem értem, hogy miért volt ennyi lakodalmas annyi pénzért, amit a zenészeknek fizettek, akik ugye tudtak volna mást is.

balaaanbaaanyaaaróól csíkszáreda érintésével a gyimeseken keresztül levonatoztunk adjudra (azelőtt, ha valaki megkérdezi tőlem, hogy hol van adjud, hát vonogatom a vállam), hallgatni jó kis moldvai tájszólást sok í-vel, visító hangokkal és hadarással (şie faşi, măi, omule, măi). három órát töltöttünk adjudon egy zseniális kisvendéglőben, ami még sokkal zseniálisabb lett volna, ha balánbányán nem fázok meg annyira, és nem lázasodom be adjudig. adjudon felszálltunk a szucsáva-mangália gyorsvonatra, amire csak buzău-ig kaptunk helyjegyet, onnan álltunk konstancáig, illetve én másfél órát aludtam összekuporodva egy sarokban, mert egy fiatal srác volt olyan udvarias. a fülkében volt öt kb. velem egykorú tag, akiknek el kellett volna kérjem a telefonszámát, hogy ha bunkóságból leckét akarok venni, hozzájuk forduljak. állandóan ordítoztak egész éjszaka (eddig csak pestről ismertem ezt a nagypofájúságot), szétköpködték a napraforgóhéjat, sok esetben a csomagokra, és pofátlanul átmászkáltak egy szegény öregasszonyon, aki a folyosón a csomagjára kucorodva tette meg az utat adjudtól konstancáig (kb. hat órás út), mert még a folyosón sem volt egy talpalattnyi hely sem, a kalauz is csak nagynehezen préselte át magát.

mikor megérkeztünk vama vechere, kiderült, hogy van egy német származású szomszédunk, aki olaszos hangsúllyal beszéli a moldvai tájszólást. az egész nyaralás alatt ő volt az egyik legszórakoztatóbb figura, akivel találkoztunk: amellett, hogy élvezet volt hallgatni azt, ahogyan beszél, volt neki két sárkányrepülője, egy piros, és egy zöld, és állandóan azokkat akart szörfdeszkázni, és szinte kiapadhatatlan szórakozási forma volt, mert csak az összeszerelés egy óra volt.
aztán voltak valami székely léánkák, akik oan székely hangsúllyal ordibáltak egymásnak, hogy öröm volt hallgatni, hogy nekik van a legnagyobb szájuk az egész tengerparton (ahol íratlan szabály, hogy napközben mindenki csendben olvas, napozik vagy tűnődik, de nem zaravja a másikat), de szerencsére csak egy napot maradtak. a német származású moldvai tájszólást olasz hangsúllyal beszélő szörfös pofa helyébe egy kólózsvári család költözött (Saanyikám, aggyad oda a kolákot a gyermeknek, hogy ne üljön itt a plázsán), aztán jöttek a konstancai ordibális fiatalok
meg a stuffstock-fesztivál, sok gothic-metállal, és viszonylag kevés hallgatható zenekarral. amúgy sem tudtunk volna maradni, de nem is volt érdemes.

hazafele, tanulva a tavalyi tolongásból a mangália-temesvár gyorson, előre megvettük a jegyet. igyekeztünk olyan vonatot kinézni bukaresttől, ami nem tengeri vonat, hogy ne legyen rajta akkora tömegnyomor. időben bekisbuszoztunk mangáliáról konstancára, ahol az állomáson együtt dekkoltunk egy pesti-szatmári nagyhangú társasággal. arra gondoltam, őket hallgatva, hogy ha nekem ekkora arcom lenne, nem ülnék vonatra, mert egy egész fülkényi jegyet kellene vegyek hozzá. a hazautunk teljesen jól meg volt tervezve, lett volna bukiban másfél óránk mászkálni, és minden vonatot frankón elértünk volna. a probléma csak ott volt, hogy a vonatunk, ami brassóból meg kellett volna érkezzen konstancára délután kettőkor, hogy négykor visszaindulhasson, négyre futott be, és a hangosbemondó ötven perc indulási késést mondott be. ehhez képest egy óra múlva indult el, ment 100 métert, és megállt. húsz perc, amíg visszatolták az állomásba, újabb fél óra, amíg mozdonyt cseréltek. persze nem értük el a rapidot bukiban, pedig az is fél óra késéssel indult. és majdnem a következő gyorsot is lekéstük, mert azok a hülye bürokraták bukiban hosszas mászkálás és pecsételgetés után adtak csak helyjegyet a gyorsra, ahol ismét annyian voltak, mint a heringek. a kalauz azonban a végtelenségig rendes volt: megengedte, hogy az elsőosztályon csöveljünk. itt ért a nyaralás másik nagy nyelvi (és emberi) élménye: a fülkében, ahova becsöveltünk, ült két pofa egy kislánnyal, egy Roşiori melletti faluba mentek, az egyik pofa olyan menthetetlen szófosásban szenvedett, hogy csak akkor tartott szünetet, amikor a hatás megkövetelte, rengeteg jópofa történetet mesélt, csak a felét, ha értettük, mert az olténiai tájszólás mellé még hadart is, de így is nagyon szórakoztató volt, ahhoz képest, hogy az elején azt hitte, hogy külföldiek vagyunk, és nem várt reakciót a mondanivalójára, ami csak úgy áradt belőle. amikor felfedezte, hogy értjük is (hm, többé-kevésbé), amit mond, még jobban rákapcsolt, és kifejtette véleményét a romániai munkapiacról (mindenki bukiba megy dolgozni), a portugáliai vendégmunkásokról (ott sincs kolbászból a kerítés), a nőkről (akkor jó, ha te használod először), a használt autókról (nincs benne semmi köszönet), a falujabeli vicces emberekről, akik egy használt autóval legurultak egy dombról és beborultak a folyóba, miközben a sofőr kiugrott, és a domb tetején röhögött az egészen, de szerencsére senki nem sérült meg (tiszta Kusturica), majd mikor megtudta, hogy Roşiori-on vizet akarunk venni, mert a pöcs CFR miatt nem volt időnk és iszonyú meleg volt, nekünk adott egy másfél literes ásványvizet, mikor leszállt. Lehengerlő egy jelenség volt, az elején, mikor bementünk a fülkébe, aludni akartam, mert a fasz kivolt az egész utazással, de annyira magával ragadott ennek a fickónak a hatása, hogy a végén összebarátkoztunk. Persze Lugoson lekéstük a csatlakozást, így elmentünk a vonattal Temesvárig, ahol ültünk négy órát a kihalt állomáson, mert már szarni sem volt pénzünk, és ott találkoztam egy kissé idegbeteg, de nagyon édes hajléktalan mamával, aki megmentette egy másik öreg fickó életét azzal, hogy felmászott egy üres vonatra, és felfedezte, hogy ott fekszik ájultan. Ekkor derült ki, hogy a temesvári állomás peronját úgy tervezték, hogy egy mentőautó elfér rajta.

Minden jó, ha vége jó. Hazaértünk, azóta alszunk.

lingvisztikai és egyéb élmények

nyaralós történetek 1.

Vama Veche-n mellettünk sátorozott egy konstancai fiatalokból álló banda. Azon vitatkoztak, hogy mondják németül azt, hogy igen.
Fiatal1: – Szerintem úgy mondják, hogy zsa. (Románul a j-t zs-nek ejtik.)
Fiatal2: – Szerintem meg úgy, hogy je. (Ő már tudott valamit, ha nem is mindent…)

nyaralós történetek 1.