optimizmus, román gazdasági növekedés

Már régebben kiderült, hogy nem az elvhűség, hanem a politikai szimpátiáim mentén szavazok, és ennek csak egyik oka az, hogy a román politikai elitben kevés olyan politikust találni, aki az elvhűség mentén politizál. Abban a politikai káoszban, amelyben jelenleg Románia dagonyázik, szemmel láthatólag szinte semmit nem jelentenek a jobb- és baloldal kategóriái. Magyarországi ismerőseimnek szinte lehetetlen elmagyarázni, hogy az ottani kategóriák itt szinte semmit nem jelentenek (nb. nem mintha MO-n a címkén és az egymás utálásán kívül bármit is jelentenének), politikusaink sokszor a széljárás szerint cserélgetik politikai meggyőződéseiket. Így hangsúlyozottabban számítanak az emberi kvalitások, a gesztusok, az érvek minősége, mint a politikai színárnyalat.

Tegnap az RTV1 élőben közvetített egy beszélgetést a miniszterelnökkel, Tăriceanu-val. Hosszú ideje figyelem a Böszivel vívott csörtéit, sajtóközleményeit. Hűvös, de mégis szenvedélyes, udvarias, elegáns politikus, kiváló szónok, érvei meggyőzőek voltak, szemmel láthatólag bosszantotta a kérdező riporter tájékozatlansága, a tények rosszindulatú értelmezése, egy adott pillanatban a riportert olyan védekező pozícióba szorította, hogy nem maradt más érv számára, hogy “azt kell kérdezzem, ami véleményem szerint érdekli a nézőket” (szerintem egy ilyen védekező pozíció egy riporter részéről óriási nagy hiba, a tapasztalatlanság biztos jele). Nem ment bele a politikai játszmák elemzésébe, és amennyire látható volt nekem, mint semi-tájékozott nézőnek, tisztában volt a tényekkel, számadatokkal. Nem ment bele olyan ingoványos kérdés elemézésbe, mint az országjelentés negatív megállapításainak tényszerűségei, nyíltan (bár kissé kelletlenül) bevallotta, hogy még csak egyszer olvasta az országjelentést. És mondott néhány megdöbbentő dolgot, amiről nekem eddig nem volt tudomásom:

a. a romániai fizetések nagysága és vásárlóértéke most érte el azt a szintet, mint ami 1990-ben volt.

b. a román államháztartás 2007-re előirányzott bevételei a gyors gazdasági növekedés miatt már 98 %-ig befolytak az államkasszába. Az év felénél vagyunk, szóval ha ez igaz, akkor ténylegesen lesz, amiből nyugdíjakat emelni.

c. a román kormány a SAPARD program folytatásaként egy “román SAPARD”-programot létesített a mezőgazdaság támogatására, amelynek hasonlóak a pályázati és elszámolási feltételei, mint az uniós SAPARD-nak, csak a pénzt a román állam biztosítja hozzá.

Kevés politikai beszélgetés volt ilyen érdekes, mint ez. A miniszterelnökből hihetetlen optimizmus sugárzott.

optimizmus, román gazdasági növekedés

arról, hogy a hülyeség fáj, és én ordítok

Ha valakinek az az életcélja, hogy sebesüléseket gyűjtsön be, szivesen adok leckéket. A sarki hirdetőoszlop mindig irigykedve bámulja foltos, mintás, vágásos, sebes, váladékozó testem. Nincs olyan tárgy a világon, amelyik ne lenne képes semmi perc alatt az ellenségemmé válni, és fájdalmas sebesüléseket okozni. Kevesen vannak tudatában annak (én annál inkább), hogy a sampon, az asztal, a papucs, a kávéfőző, a rizs, a kislámpa, a porszívó, a cukrosdoboz és társaik mind ősi ellenségességet ápolnak az emberi nemmel szemben, és ha az ember nem figyel oda (márpedig ki figyelne sanda, óvatos szemmel egy cukrosdobozra, ugye), könyörtelenül kicsúszó, összetörő, elromló, fejbevágó, lábujjraeső, útbanlevő, éles sarokkal rendelkező, leforrázó, csáknorriszos körbepörgőrúgással, becsúszó szereléssel leterítenek.

A legádázabb ellenségem hosszú ideig egy kislámpa volt, amelyik alvás közben a legváratlanabb pillanatokban (és hát alvás közben melyik pillanat nem váratlan, ugye) zuhant a képembe, minden előzetes figyelmeztetés és látható ok nélkül.
A fürdőszobai kencék. Leveszem a sampont, besamponozom a hajam (persze a fele a szemembe folyik, megvakít), és amikor tapogatózom, hogy visszategyem a helyére, mindig direkt a lábujjamra esik, magával rántva a balzsamot, a tusfürdőt, az arclemosó szappant, és minden létező lószart, ami a polcon van, nehogy véletlenül valamelyik lábujjamat kifelejtsék a potyolásból. És mindig a műtött lábamra esik. Felrántom a lábam, beleverem a tusoló csapjába. A térdemet inmmár nemcsak az operáció három hege díszíti, hanem néhány csinos kis véraláfutás is, igen, divat a vörös ezen a nyáron, bár valahogy mégsem örülök a gondolatnak, hogy talpig véraláfutásba öltözve mászkáljak. Ha eddig csak a szememben volt sampon, innentől kezdve (miután ordítottam, és ezt nyitott szájjal szoktam csinálni) a számban is. A samponnak határozottan rossz íze van, ugyanúgy, mint annak a kézkrémnek, ami hosszú ideig az ágyam melletti kisasztalon állt lesben egy hosszú üvegben (miért raknak kézkrémet hosszúkás üvegbe, he?), és a vizesüveg helyett azt húztam meg félálomban. Hát hiába van ráírva, hogy mangó meg kiwi: az íze romlott disznózsírhoz hasonlít és három nap után sem lehet teljesen letörölni az ízlelőbimbókról.
A mobilom: ha lehúzom a hangját, nem hallom, ha valaki hív (ez a jó megoldás, utálok telefonálni), és ha mégis észreveszem, és visszahívom az illetőt, megkapom, hogy minek az ilyen embernek mobiltelefon, ha úgyse használja. Hát igen, minek is? De ha fel van hangosítva, akkor garantáltan métereseket ugrom helyből, mikor megszólal, mert csak hülye csengőhang van rajta, ugrás közben beverem magam valahova, vagy rohanás közben elcsúszok a küszöbön, újabb színorgia testem eddig még véraláfutás nélküli részein. Ki volt az az őrült, aki kitalálta, hogy jó poén a tűzoltószirénát, a formaegyet és az orosz csergőórát berakni csengőhangnak?
A bútorok. Jó volna, ha valaki már kitalálná, hogy a szögletes sarok helyett kerek sarkot csináljon a bútoroknak. Hogy ne csak az elit, iszonyúdrága, puccos bútorok legyenek kerekek, hanem a megfizethető, olcsó, adott esetben örökölt bútoroknak is kerek sarka legyen. Ha éjjel kimegyek pisilni (minden éjjel kimegyek), legalább egy bútor rosszindulatúan az utamba áll, hogy a sarkába beleüssem valamimet. Másnap Románia térképe kutya fasza ahhoz képest, hogy az én lábam hogy néz ki. Kéksárgazöldpirosbarnavéraláfutás. Hangsúlyozottan odafigyelek, hogy a szinek harmonizáljanak egymással.
A porszívó. Trükkös egy jószág, a tesómtól örököltem, és már rajta is kifogott. Ha nem figyelek oda, garantáltan megvadul. Arról nem is beszélve, hogy csak akkor szív, amikor ő akar, nem amikor én, a csöve vagy túl hosszú és útban van és keresztülesek rajta, vagy túl rövid, és a dzsuvát az ágy alatt nem tudom vele elérni. Megnyomom a gombot, hogy bekapcsoljon. Semmi, a porszívó sunyin vigyorog. Belerúgok, persze, papucsban, megütöm a kislábam ujját, másnapra nem is kell körömlakk, mert belilul magától, másik lábamon a sampontól, a csaptól és a bútoroktól szerzett sebesülések, a porszívó végre elhatározza magát, hogy beindul, tüdőbeteg hangon hörög, lő kettőt a hátsó felével, mint egy szeszélyes ló, amivel tökéletesen felkavarja a port, amit fel kellett volna szívjon.
A konyha. A konyhában minden passzív vagy aktív ellenállást tanusít. A lefolyó nem folyik le, csak akkor, ha ő akar, hiába rakok rendet a konyhaszekrényben, valami garantáltan a fejemre vagy a lábamra esik a következő kinyitáskor, és igen, persze, a konyhaszekrény ajtajának is igen éles sarka van. A minap rizset akartam főzni, meg is főtt, de nem számítottam arra, hogy rizs ilyen rosszindulatú, gonosz, sunyi növény, és oda kell ám figyelni rá, váratlan orvtámadásokra képes, mert mikor bele akartam keverni a fűszeres olajba, hogy ne legyen már olyan csiríz-íze, az egész kiugrott a fazékból a forró olajjal együtt, persze rám, hova máshova. Most 21 égési sebbel vagyok gazdagabb, amiből három felhólyagosodott. Szerintem egy háziasszonynak nemcsakhogy fizetést (mertugye munka az, amit végez, nem pedig kötelesség), hanem veszélyességi pótlékot is kellene fizetni.

arról, hogy a hülyeség fáj, és én ordítok

értelmiségi kívülállás, kritikai magatartás, renitencia

Vannak olyam könyvek, amelyeket alapmunkaként tartok számon, időről időre újraolvasok, mert a hozzájuk való viszonyomban mérhető bizonyos fajta változás a gondolkodásban. Ezek olyan gondolkodást megtermékenyítő könyvek, amelyek inspirálnak, továbbsegítenek, felülvizsgálnak, párbeszéd alakul ki köztem és a könyv között. Ilyen Hesse üveggyöngyjátéka is, amit a napokban olvastam újra, immár nem tudom, hányadszor.

Hesse egy olyan utópiát ír le, ahol az értelmiségi zavartalanul élhet a tudósi magatartásnak. Ez már csak azért is érdekes, mert ugye elég nagy kérdés, hogy az ún. értelmiség részt vegyen-e a közéletben, és ha igen, hogyan, politizáljon-e, vagy se, felelős-e az értelmiség a “világ” sorsának alakításáért, agy visszavonulhat egy elitista sznobizmusba, elefántcsonttoronyba, ahol értelmiségi szenvedélyeinek élhet, úgy téve, mintha nem is e világból való volna. A politika ugye mocskos dolog, amivel az értelmiség nem szereti beszennyezni kicsiny kacsóját, vagy ha megteszi, azért elég furcsán néznek rá (ld. például a hétvégi esetet hőn szeretett Bösze elnökünkkel és a román vezető értelmiséggel, amihez a sajtó elég fanyalogva állt). És akkor van a regényben egy ember, a főszereplő, Joseph Knecht, aki miután eljut a szellemi hierarchia csúcsára, úgy gondolja, hogy mégsem rendezte le a számláját a világgal, és elhatározza, hogy megnézi, milyen is az a világ, ami elől eddig oyan gondosan elzárta magát. Ehhez képest “szabadságának” második napján, egy sajnálatos balesetben meghal.

És akkor a jegyzeteim ezzel kapcsolatban:

Valahogy úgy vagyok vele, hogy négy év után úgy érzem, kimerítettem az adott helyzet lehetőségeit (“Az életemnek transzcendentálásnak kell lennie, előrelépésnek fokról fokra. Egyik teret a másik után kell maga mögött hagynia.” Ügy.415. o. ). Emellett mindig újdonságokra szomjas vagyok, nyughatatlan egy természetem van, mindig egyszerre több helyen szeretnék lenni, teljesen élni az életet, vagy valami ilyesmi, mindig is vonzott az újrakezdés lehetősége, nem vagyok egy gyökeret eresztő típus, azt hiszem, nagyjából néhány emberhez ragaszkodom.

A rendszerrel (mindenfajta rendszerrel) nekem általában bajom van, igazából azt hiszem, kicsit anarchista vagyok, nem vetem el teljesen a rendszer szükségességét, mint külső formát, amit jó tartalommal is meg lehet tölteni, de valahogy egy idő után minden rendszerből elkezdek kilógni, saját akaratomból, persze, mert ellenálhatatlan vágyat érzek a rendszer megreformálására, vagy ha nem megy (általában nem megy), az ellentmondásra. Szeretnék egy olyan rendszert találni, amelyik előnynek tartja a kritikai szemléletet, és nem ellenségnek. Nincs túl sok illúzióm, hogy találok.
A rendszerrel igazából az a bajom, hogy bizonyos szabályok betartásával könnyen elfekvője lehet olyan embereknek, akik a rendszer külsőségeiben látják a lényeget. Álltalában ezek a vezetők.

Igen, az emberek szolgálata. Nagy a gyanúm, hogy ezt a rendszeren kívül is meg lehet tenni :).

roppantul érdekel a politika, éppen azért, mert annyira emberi (minden jó és rossz oldalával együtt). nagyon érdekelnek a taktikai játszmák, egyáltalán, minden emberi játszma nagyon érdekel, pontosan azért, mert emberi. igazából azt vizsgálom magamon és ismerőseimen, hogy az értelmiségi kívülállás és kritikai magatartás megvalósítható-e. én nem érzem állatnak a politikusi állatot, sőt, politikus ismerőseim személyiségét élénken tanulmányozom, hogy a hatalom mennyire hat rájuk, pártideológiájuk mennyire homályosítja el (vagy nem) a gondolkodásukat, mennyire csinálják elkötelezettségből vagy opportunizmusból. a hatalom közelében lenni, de mégsem hatalmon: szerintem ez nagyon szórakoztató. A politika annyira általános emberi társasjáték, hogy szerintem mindig lesz – mert a személyes hatalommal van összefüggésben. mindenki játszik hatalmi játszmákat, ha máshol nem, hát a családban, a politika ugyanaz, nagyban.

Más ilyen referencica-könyvek:
1. Sylvia Plath: Az üvegbúra
2. Heller: Képzeljétek el
3. Heller: Isten tudja
4. Ph. Roth: A Portnoy-kór
5. Kirkegaard: A keresztény hit iskolája
6. Hamvas Béla: Scientia Sacra
7. Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak
8. Emil Cioran: Pe culmile disperarii
9. Orwell: 1984

értelmiségi kívülállás, kritikai magatartás, renitencia

halálom pillanata

olvasva M! blogját, ma megtudtam innen, hogy mikor fogok meghalni. 2033-ban. azazért elég közel van. ti mikor fogtok meghalni?
mindez csak megkoronázta a mai nap rossz érzéseit. ma rettenetes migrénnel ébredtem,ami hányingerrel párosult, de hiába csiklandoztam a torkom, nem volt, amit kihányjak. ettől fizikailag nagyon szarul voltam. lelkileg a lentebb említett eset tette be az ajtót. szóval szuper volt ez a mai nap, hogy ma mindenre fény derült.

halálom pillanata

oh, balfaszság balfaszságorum

mert igen, nekem mindig nagy pofám van, hogy soha nem török el semmit, nem veszítek el semmit, tőlem nem lopnak el semmit, mindig mindent jól csinálok. ezúton is mély, alázatos bocsántakérés mindazok felé, akiknek apropózni szoktam, mikor elkúrnak valamit, hogy bezzeg én.
merthogy elvesztettem, ellopták, kihullott, nem emlékszem, annyi kurva cuccot kellett a könyvtárban hurcolászni, a pénztárcámra meg a telefonomra vigyáztam, a laptop túl nagy, azt nem viszik el, de az mp3 lejátszóm, na azt bezzeg, bazzeg, azt elkúrtam, elveszítettem, ellopták, szóval nem tudom, mi lett vele, nem tudtam vigyázni rá, kész, pont, hülye vagyok, megyek, ások egy gödröt és beleordítok.
van egy tanmese szulejmán bin daudról és a pillangóról, aki toppantott. na, az pontosan arról szól, amikor valakinek nagy a pofája. ez esetben rólam.

oh, balfaszság balfaszságorum

Filozófia, csillagos ötösök, polgárosult hangulat

N. barátnőmmel egészen különleges barátságban élünk, ő a legrégebbi, és egyetlen tartósan megmaradt barátom, életutunk sokban hasonlít, és legtöbbször az éppen aktuális kérdéseink, lelki cincálnivalóink is közösek. Félévente egyszer találkozunk, körülbelül, néha nagyon nem megy a beszélgetés, néha pedig nagyon-nagyon jó. Akkor szokott a legjobb lenni, ha felfedezzük, hogy ismét ugyanazon a kérdéskörön rágódunk. A tegnap este ismét felfedeztük ezt a különös, másiktól független egybeesést, hogy mindketten jó idene a renitens magatartás, a társadalmi kívülállás, az Idegen mítosza körüli problémakört járjuk körbe. Hogy mitől kezdi magát valaki úgy érezni, hogy nem tartozik a tömeghez, hogy a kívülállásban milyen lehetőségek rejlenek, az idegenség és magány érzésével mit lehet kezdeni, hogy a társadalom hogyan tekint a renitensekre, mik a lelki okai a beilleszkedni képtelen magatartásformának. Példákat is találtunk. Jézust, Széchenyit, Hamvas Bélát, Vályi Nagy Ervint.
Pestnek az egyik nagy csillagos ötöse, hogy N. itt van.

További csillagos ötösök: egy zseniális blues-koncert, egy jegeskávé.

Este baráti sörözés a gödörben, polgári hangulatban beszélt mindenki lakásvásárlásról, munkáról, fizetésről.

Filozófia, csillagos ötösök, polgárosult hangulat

utazás közben

négyen ültünk a vonat fülkéjében: egy román pasi, akivel románul, egy svájci srác, akivel angolul, és egy öreg néni, akivel magyarul beszéltem. én voltam az egyetlen, aki mindenkivel tudtam kommunikálni. volna. csak éppen nem akartam. inkább olvastam. nem szeretem a vonatos ismerettségeket. olyan kényszeredettek ezek a beszélgetések. ültem a sarokban, és megpróbáltam úgy tenni, mintha ott se lennék.

utazás közben

a nyár szinei

mindennapos hangulatomat meghatározza a ruha szine, amit éppen viselek. ha festő lennék, biztosan szines korszakokban festenék. ashogy én változom, úgy változnak a szinek is, amiket viselek, az éppen aktuális divat-szinek keveset befolyásolnak (najó, néha egy kicsit). tavalyelőtt rózsaszínt, lilát és bordót hordtam, tavaly narancssárgát, fehéret és barnát. Az idei nyár szinei: a piros, zöld, türkizkék. Tegnap shoppingoltam a centerben (kimentem a piacra turkálni), és begyűjtöttem egy csomó vagány cuccot, piros, fehér és türkízkék pólókat (1 lej darabja), meg egy nagyon cuccos lenvászon H & M nadrágot (5 lej).

a nyár szinei

Az alázatról

,,Az alázat, az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatán elmélyül, megfeledkezik önmagáról. A hiúság, az önzés, az érdek, nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen. A nyelv, kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: eszembe jutott. Nem kitaláltam, mert ez kevesebb. Hirtelen eszembe jutott: az igazi felismerések, kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe. A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyisége egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő, különös kődarabra talált. Ez az én legjobb szobrom mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ a kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást sem végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő, s tökéletes szobor! S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága magáénak vallani, az a saját szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé az övéi. Alázat nélkül, nincsen alkotó.”
(Pilinszky: A mélypont ünnepélye)

Az alázatról

levél

Kedves Tesó! Születésnapod alkalmából kívánok neked hosszú, boldog – lábat, egészségben elköltött marathoni vacsorákat, füled érjen bokáig. (Hú, de ronda leszel.) Ha már így összejöttünk, születésnapod alkalmából hozzál nekem Ámerikából:

1. egy autót, olyan nagy, régit, és egy jogsit is hozzá
2. egy grizzlyt, mert Brúnó már nem elég hatákony
3. egy indián fejdíszt a belevaló indiánnal együtt
4. egy miniatűr szabadság-szobrot a kertbe, hogy legyen, amit a grizzly lepisiljen
5. egy floridai krokodilust a fürdőkádba

Köszi.
Szerető húgod: Nelli

levél

a darázsfészkek természetrajza

Számomra mindig is kérdés volt, hogy ha egy ügynek sok, elkötelezett védelmezője van, miért áll az ügy mégis egyre siralmasabban. A másik kérdés: szüksége van-e egy ügynek fanatikus védelmezőkre, vagy a fanatizmus inkább árt az ügynek? Bele kell-e nyúlni a darázsfészekbe, vagy hagyni kell, hogy magától legyen vele bármi is?

A demokrácia egyik ismérve, hogy fontos, egész társadalmat érintő kérdéseket civilizált módon nyilvánosan meg lehet vitatni. A tágabb értelemben vett román társadalomban, és a szűkebb értelemben vett erdélyi társadalomban az egyház helyzetének megvitatása szükséges, és nem árt(ana), ha ebben az egyház is partnerré tudna válni (és legyen itt szó bármilyen felekezetről). Az nem érv, hogy a gondok az egyház belügyei, ezért a közvéleménynek semmi köze hozzá. A demokráciában a közvéleménynek mindenhez köze van. Mivel a társadalom túlnyomó többsége meg van keresztelve, ezért – éppen az egyházak szerint – automatikusan tagjává válik egy felekezetnek, tehát érintett. Ha ezen kívül még egyházadót is fizet, akkor joga van tudni, hogy a pénzével mit csinálnak.

A vitából nyilvánvalóan az derül ki, hogy sokan még mindig a régi klisék szerint gondolnak az egyházra: olyan intézmény, amely felelős a magyarság megtartásáért, amelyik szent, ezért támadhatatlan, kritizálhatatlan, vagy csak belső kritika valósulhat meg benne – kérdés azonban, hogy ez megvalósul-e, megvalósulhat-e olyan intézményben, amelyik hierarchikus (ez inkább a katolikus és ortodox egyházra igaz). Kérdés az is, hogy az egyháznak ténylegesen a magyarság megtartása-e a feladata (az újszövetség sokkal inkább internacionális véleményt képvisel), kérdés, hogy mint már a történelemben sokszor, kárára vagy hasznára van-e az intézmény az üzenetnek, amit az egyház képvisel. (Véleményem szerint sokat ártott az egyház üzenetének, hitelének, hogy sok esetben beillesztette mondanivalójába a nacionalizmust, nemzetiségtől függően határozta meg magát, és ezzel a már meglévő társadalmi ellentéteket, ahelyett, hogy elsimította volna, inkább gerjesztette. Egy adott kor normarendszerének egyházra való aplikálása eddig mindig bukáshoz, felülvizsgálathoz vezetett.)

Hogy a vitatkozók egy része összeesküvés-elméletet gyárt, hátteret keres és rosszindulatot, ebből az látszik világosan, hogy az értelmi érvek sok ember esetében hatástalanok maradnak, érzelmi érvek alapján viszont lehetetlen vitatkozni.

a darázsfészkek természetrajza

a szellemi tökéletességre törekvés

sok író fantáziáját izgatta egy tökéletes szellemi nyelv kilakításának lehetősége. érdekes, hogy két nagyon szélsőséges példa, Asimov az Alapítványban és Hesse az Üveggyöngyjátékban ugyanarra a következtetésre jut: a matematika adja azt a tökéletes alapot, amivel minden leírható.

a szellemi tökéletességre törekvés