miért nem sikerült leszoknom a cigarettáról

1. mert mindig közbejön valami, amiért rá kell gyújtanom (telefonálás szokott ilyen lenni, annyira zavar, annyira félek a telefontól, annyira utálok telefonálni, hogy utána muszáj rágyújtanom, vagy egyéb feszült helyzet)
2. mert szeretek cigarettázni
3. puccból, mert miért ne, a dohányosok korábban halnak, hurrá!
4. mert úgysincs elég akaraterőm hozzá
5. mert akkor micsinálok a kocsmában sörözés közben?
6. mert hozzátartozik a magabiztosságom maszkjához és mivel leplezzem el a zavarom?
7. csak.

miért nem sikerült leszoknom a cigarettáról

Salman Rushdie: Szégyen

Olyan valószínűtlennek tűnik, hogy a valóságban is léteznek olyan országok, mint Pakisztán. A nyugati világ, amelynek az irodalmából többet olvastam, mégiscsak valószínűbb kicsit, mint kelet, ahonnan legfeljebb háborús hírek szivárognak errefele. Azért a nyugati világ nagyrészét is csak könyvből (és filmről) ismerem, mennyire valószínű képem lehet az olvasmányaim alapján, nem tudom, nem tudom elképzelni a Montmarte, Rio de Janeiro, New York illatát, a könyvnek nincs szaga, ez nagy hiányosság, a világról csak annyit tudok, amennyi a tudatom a saját sablonjai alapján megjegyzett magának. És akkor itt van ez a könyv, ami egy kicsit szürrealista keleti mese, egy kicsit történelemkönyv, kicsit európai értelemben vett regény. Olyan világot láthatok, amit eddig még sosem, Pakisztánt, a maga valószínűleg jellegzetes figuráival (nem tudom eldönteni, mennyire lehetnek jellegzetesek, sablonosak, és mennyire képviselnek típusokat), az iszlám és a hinduizmus közötti ellentéttel, az iszlamista szocializmussal, az asszonyok helyzetével, a hivatalnokok korruptságával együtt. A könyv nagyon olvasmányos, alig lehet letenni.

Salman Rushdie: Szégyen

bigbra’ menni amerika

Lele: Mi újság, Nellikém?
mezeinelli: szijja
Lele: Hogy megy a naplóirkálás?
mezeinelli: az most sehogy, volt néhány nagyon nehéz hetem
mezeinelli: de majd most
Lele: jaj de jó, nagyon örrrrülök, én meg nagyon készülök amcsiba
mezeinelli: dejóneked
Lele: jövő hétfőn már megyek is, egy hét múlva
mezeinelli: igen, emélkszem, nézzél meg sok mindent
Lele: gyorsan tanulok egy kicsit angolul egy angoltanár énekes lánytól, and it goes quite good!
mezeinelli: yeah, great
Lele: I understand many things, only I can’t find always all the needed words
mezeinelli: that okay
mezeinelli: that”s
mezeinelli: sorry
mezeinelli: i drunik too much wine
mezeinelli: mind melléütök
Lele: I learn now that I’ll can communicate with the orchestra and the conductor
mezeinelli: that is really important
mezeinelli: to know the right words
Lele: always
Lele: in all your life
Lele: to be in the right place, to say the right words
mezeinelli: well, is not easy
mezeinelli: when you have to choose
mezeinelli: between two bad things
mezeinelli: life is never easy
mezeinelli: wow, how philosophical we are
mezeinelli: these days
Lele: oh yes
mezeinelli: dear bra
mezeinelli: i have to go
mezeinelli: to lunch
mezeinelli: be good
mezeinelli: do not make big noises whit bombes in america
Lele: We have to make a situation, when at least one of the two things, of which we must decide, is good
mezeinelli: they do not like it
Lele okay, I’ll try it
mezeinelli: and do not say that you are a terrorist
Lele: have a good lunch
mezeinelli: they get mad about it
Lele: oh, really?
mezeinelli: yes, you can be sire
mezeinelli: sure
Lele: I didn’t know that
mezeinelli: all right, now you know
mezeinelli: so do not try
Lele: they have fear from the bombes?
mezeinelli: i won’t go to see you in prison
Lele: how strange
mezeinelli: yes, they are quite strange people
mezeinelli: fearing bombes
mezeinelli: and terrorists
mezeinelli: they think everyone is terrorist except americans
Lele: okay, I’ll keep it in my mind
mezeinelli: good
mezeinelli: and do not tell them hard words
mezeinelli: thgey are very-very simple peolple
Lele: like “Wasserschutzgebiet”
mezeinelli: like dezoxirobonukleinsav
mezeinelli: anyway
mezeinelli: they do not understand hungarian
Lele: no???
mezeinelli: i am sorry to have to tell you
mezeinelli: it is sad
Lele: what kind of people are they?
mezeinelli: how uncivilizied are they
Lele: but, you know, I heard that Seattle is one ofe the most civilizated places of all the USA
mezeinelli: yes
mezeinelli: you can get there Mcdonalds
Lele: with high culture
mezeinelli: this is the top of civilization
mezeinelli: so do not worry
Lele: their culture clears that they invitated me in their city
mezeinelli: do not forget that you are the highly civilized european man
mezeinelli: in the barbarian city
Lele: I’ll never forget this
mezeinelli: great
Lele: I’m a very-very übermensch
mezeinelli: you are so smart
mezeinelli: i do not know
mezeinelli: how i could become your sis
mezeinelli: to raise to this high
Lele: Oh, but you are also quite smart
mezeinelli: tnx
Lele: You have only to be modest
mezeinelli: of course
mezeinelli: we are brothers
mezeinelli: okay than
mezeinelli: be bad
mezeinelli: and selfish
Lele: oh, I can’t
mezeinelli: they are well-loaded barbarians whit a lot of money
mezeinelli: do not be modest
mezeinelli: see ya
Lele: I’m always good and handsome
Lele: I’ll send you 2 kisses on your face
Lele: bye-bye
mezeinelli: okay
mezeinelli: bay
mezeinelli: bye
mezeinelli: fuckkk

bigbra’ menni amerika

apám blogja

“Kurva életbe, ezzel a billentyűzettel soha nem fogok boldogulni. Nem hatvanévesen kellett volna számítógépet vegyek magamnak. A gyerekek olyan gyorsan gépelnek, sohase fogom őket beérni. Nem baj, megyünk tovább, csak a hátunk legyen egyenes, semmi nem számít. Megyek Amerikába mászni. Igen, hatvanhét évesen a Sziklás-hegységben fogok mászkálni. Azért büszke vagyok magamra. Egész életemben a hegyekben éreztem jól magam, a hegyekben soha nem csalódtam. És most végre, egy hónap a hegyekben, mint a régi szép időkben. És repülővel megyek. Eddig csak egyszer ültem repülőn. Kár, hogy a gyerekeket nem vihetem magammal. Az volt az igazi szép idő, mikor Cuncilival együtt másztunk a Tordai-hasadékban. Emlékszem, hosszú szőke copfja fel volt kötve a feje tetejére, úgy nézett ki, mint egy kínai. Nem tudom, minek kellett levágassa a szép hosszú haját, dehát soha nem hallgatott rám. Nem baj. Fő az egyenes testtartás.
Annyi mindent akartam az élettől, a gyerekektől, és annyira nem úgy lett, ahogy akartam. Egyik gyerekem se lett az a kiránduló, mint ahogy szerettem volna. Mikor Lele abbahagyta a betegeskedést, rákezdett Cuncili, azóta se hagyta abba. Ez is mind azért van, mert nem eszik rendesen, hiába mondom neki, letagadja. De legalább Lelére büszke lehetek, megtanult vezetni.”

apám blogja

anyám blogja

“Rémes ez a mai nap is. Hosszú idő óta nem emlékszem igazán jó napra. Senki sem szeret. Kövér vagyok, és emiatt fáj a lábam. Ahhoz persze nincs elég akaraterőm, hogy fogyókúrázzak. Minden bajom van, és nem sajnál senki. Hálátlan dolog a család. A fiam állandóan dolgozik, nincs ideje rám, lehet, hogy ma elmegyek hozzá, és kitakarítok, bár úgysem fogja észrevenni. De ő legalább igyekszik egy kicsit kedves lenni hozzám. Mindig szerez jegyet a koncertjeire, ahol büszkén feszíthetek az első sorban. A lányommal csak ritkán találkozom, mindig az az érzésem, hogy menekül előlem. Pedig amikor legutóbb itthon volt, akkor is elhalmoztam mindennel. Nem tudom, hogy mit követtem el ellene, hogy ennyire engesztelhetetlen, én csak őszinte voltam vele, mindig kimondtam, mit gondolok, elvégre az anyja vagyok, és ehhez jogom van, nem? Nem tudom, kire üt ez a gyerek, semmit sem úgy csinál, ahogy nekünk tetszene. Rémes ez a meleg is, és dolgoznom is kell, megint egy eladhatatlan házat sóztak rám, nem tudom, miért vállalom el mindig az ilyesmit. Megyek, megvigasztalom magam valoami édességgel.”

anyám blogja

falusi esküvő

Ha ízléstelen estélyi ruhákat akarok látni, falusi esküvőbe megyek. Mint a hétvégén is. Az egy dolog, hogy az ilyen falusi esküvőket a kultúrotthonban rendezik, amit nem lehet úgy feldíszíteni, hogy ízléses legyen, mert a sárga falakhoz és a barna lambériához piros és bordó függönyök vannak (én ezeket leszedtem volna). Ehhez képest a díszítés rózsaszín és bordó volt, persze más bordó, mint a függöny, nehogy véletlenül, és zöld fénycsík futott végig a lambéria szélén, olyan karácsonyfa-style.
Egy ilyen teremben, ahol 150 ember fér el kényelmesen, és bezsúfolnak 230-at, még akkor sem érvényesül egy estélyi ruha, ha véletlenül ízléses. De ezek a kínai piacon kapható 150 lejes ruhák (nem értem, hogy lehet egyáltalán pénzt kiadni egy-egy ilyen förmedvényre), a lehető legolcsóbb anyagokból, és akkor még az egyik cáca értekezett nekem a klasszikus stílusról (itt magára gondolt), és arról, hogy neki nem tetszik, hogy én hogy öltözöm. Naná, hát ezen nem is csodálkozom, gondoltam, hogy nem a hippiisch stílus a legmenőbb falun, én sem szeretem, ahogy öltözik, a lábai túl hosszúak a felsőtestéhez képest, erről persze nem tehet, de ezt ki is hangsúlyozza seggigérő miniszoknyával, amihez olyan blézert vesz, amit kb. 30 éve hordtak utoljára, és lapossarkú cipőt, ami a 41-es lábát iszonyú tramplinak mutatja. Hát, kérem, ha számára ez a klasszikus stílus, hogy hogyan hozzuk ki magunkból a legrosszabbat… Mivel iszonyú büszke arra, hogy férjhez ment, úgy akar öltözni, mint egy 40 éves falusi asszony (kosztüm, blúz, de véletlenül sem valami jól szabott, hanem szigorúan kínai), ez felül sikerül is neki, ehhez azonban a miniszoknya nem talál. Én kivételesen visszafogtam magam a kispolgárpukkasztásban, egyszerű lenvászon ruha, fehér nyaklánc, semmi aranyozás, csillogók, flitterek.
Emellett egy nőnek egy estére nem is elég egy, mert az a szokás, hogy a cácák éjfél után átöltöznek. Ha lehetséges, akkor még ízléstelenebb ruhába. Arról nem is beszélve, hogy egy duci lányon egyszerűen nem áll jól az olyan szűk ruha, amiben megszámolhatók az úszógumik a derekán. Az agyonszolizott barnaság kiszőkített hajjal és kilónyi festékkel szintén nem az ízlés tetőfoka, a szempilláját meg kellett támasztani, annyi festék volt rajta. Ráadásul az estélyi ruhához, hogy ne tapadjon a combodhoz, harisnyát kell venni, ami nem túl előnyös egy olyan teremben, ahol 40 fok van.
Volt egy néger nő is, akin egyedül a bőre szine volt szép (úgy el volt hízva, mint disznó), ehhez képest valami pirosítót kent az arcára, amitől az arca türkízkék lett, babám, ilyent még nem láttam. Mind azt figyeltem, hogy vajon nem azért ilyen színű-e, mert kell menjen hányni. De nem.
Táncolni persze nem volt hely, mellettem egy ötéves kislány ült, aki unalmában a székemet rugdosta. A tömegiszonyom gyorsan előjött, így a vacsora után azonnal haza is jöttünk.

falusi esküvő

A Gruffacsór

Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.

“Kerüld a Gruffacsórt, fiam,
a foga tép, a karma metsz!
Ne járj, hol grémmadár csuhan
s a bőszhedt Gyilkanyessz!”

Kapta döfke kardját a smorc,
rég csűszte már a nyúf vadat –
megállt a vén plakány tövén
a tamtam-lomb alatt.

Állt felhergült eszmék között,
s ím Gruffacsór – a szeme láng –
hussongva és mortyogva jött
a kuszmadt fák iránt.

Egy! Kettő! Egy! Kettő! – csihant
a döfke penge nyisz-nyasza!
Metélte szét, kapta fejét
s diadalgott haza.

“Hát megölted a Gruffacsórt?
Keblemre, fürgeteg fiam!
Dicshedj soká! Hujhé, hurrá!”
s csuklantott boldogan.

Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.

Lewis Carroll

 

A Gruffacsór

do not take it personal!

Mitől marad egy kérdés/vélemény elméleti, és mitől válik személyessé? Olvasom a szenvedélyes vitákat a blogoszférában, ilyen-amolyan témákról, és látom, hogy mind az összes oldal teljes mellszélességgel veti magát a vitába, mintha élete múlna azon, hogy mennyire veszik őt komolyan. Attól a pillanattól kedve, hogy egy elméleti vitát személyes kérdéssé redukálok, elkezdem komolyan venni magam, és ha elkezdem magam komolyan venni, az érvek személyes érvekké válnak, az ellenérvek személyem elleni támadássá, és kész a lövészárok-háború. Onnantól kezdve a vitatkozó már nem partner, hanem ellenség. Az ellenséggel pedig nem vitatkozni kell, hanem szövetségeseket gyűjteni ellene és legyőzni. Onnantól kezdve, hogy az érvek nem elméletiek, hanem érzelmiek, a vitának gyakorlatilag nincs értelme.

do not take it personal!

válasz tihinek

2. A második az, hogy az emberek nagy része személyes támadásnak vesz minden ateista megnyilvánulást. Miért teszik ezt? Mert legtöbb embernek a hite a személyisége, és legfontosabb, a biztonságérzetének az alapja. Vagyis az isten az akihez lehet mindig fordulni, ő az aki mindig melletted van, megsegít, ő az akibe a legutolsókig lehet bízni. Több száz év nevelése során a nyugati ember a személyisége önbiztonságának, önbizalomnak a hitre való építése annyira beépült az emberek legtöbbjében, hogy egyszerűen hallani sem akarják ennek megkérdőjelezését. Kis kórban átadott axióma ez. Nagyon sokan, egyébként teljesen racionális és értelmesen gondolkodó embereke is, azt a technikát alkalmazzák amit Richard Dawkins úgy hív, hogy „compartment of the mind”. Vagyis a gondolkodásom legnagyobb részét a racionalitás vezeti, de van egy elszigetelt, megvédett rész (a hit), amihez tudatosan nem nyulok ésszerű gondolkodással. A hívő ember ösztönösen védi hitét, mert az létbiztonságának, önbizalmának az alapja. Ezt érő bármilyen megkérdőjelezés a személyes biztonságérzete iránt való „támadásnak” van értelmezve. A legtöbb kételkedő, vagy ember inkább nem tenné ki magát ateista megnyilvánulásoknak, mert fél, hogy meginog.

abban igazad van, hogy sokan félelemből hisznek, és a hit megkérdőjelezése a félelemhez hasonló reakciót vált ki. ez azonban nem jelenti azt, hogy azok, akik hisznek, kimerítenék a hit igazi tartalmát. merthogy a keresztény hit lényege (és itt függetlenedjünk kicsit attól, hogy mit tanít az egyház, és támaszkodjunk csak a Bibliára): a szeretet, és az ebből fakadó szabadság. ha igaz az a kitétel, hogy az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad (1Ján.4,7-12), ha a keresztény vallás lényege a teljes és tökéletes szeretet (az egyház történelme nem erről szól, persze), akkor az is “ismeri” az Istent, aki csak szeret, de klasszikus értelemben véve nem hisz. Teljesen szeretni persze nagyon nehéz, mert ez azt jelenti, hogy mindenkinek támadási felületet biztosítasz, és nem ütsz vissza, hanem megbocsátasz, ezéltal a szeretet szabaddá tesz önmagadtól (nincs bosszúállási kényszer, nem kell az ellened elkövetett támadásokat komolyan venni, tehát nem bánthatnak igazából, tehát szabad vagy, nem kötnek a emberi interakciók, megérkeztél a nirvánába, mert leküzdötted a vágyaidat).

3. A harmadik ok az természetesen az, hogy az ateisták még viszonylag kevesen vannak (legalábbis a felvállalt ateisták), különcségnek van tekintve még ma is az erdmagyar közéletben.

Fura. Nem tudom, milyen környezetben mozoghatsz, sztem ez pont fordítva van. Urbánus környezetben sokkal több az ateista, mint vidéken.

6. A hatodik az lehet, hogy egyesek nem értik: miért folytatod? OK, megértettük nem hiszel, de miért kell ezt folyton terjeszteni? Igen. Ez nehéz kérdés. De erre a kérdésre, először egy másik kérdéssel szeretnék válaszolni: a papnak, a teológusnak, az egyszerű hívő embernek…nekik miért kell terjeszteni a hitüket? Mitől legitimebb, vagy engedélyezetebb az a terjesztés? Szabad társadalomban élünk. Mindenkinek joga van terjeszteni bármit, ami nem veszélyezteti a közrendet és a nyugalmat. A közhiedelemmel ellentétben az ateizmus nem hitet terjeszt, nem vallás.

a keresztény vallás egyik alapvető tanítása, hogy az evangéliumot tovább kell adni. az ateizmus ilynt nem tanít. ezért. ez különben sem jó érv, hogy azért, mert a másik is ezt csinálja.

szabadítsuk meg embertársainkat ettől a történelmi kalandtól, ettől a világnézeti zsákutcától, ettől a hatalmas közpénzeket ellenőrizhetetlen módon felemésztő az emberek jóhiszeműségét kihasználó intézménytől.

naszóval, akkor itt van a kutya elásva. Nem szép dolog egyelőségjelet tenni az intézmény (Egyház) és a hit közé. az állam és egyház szétválasztása teljesen normális dolog, lassan itt is végbe kellene menjen, de ha te tényleg liberális vagy, akkor nem szabadíthasz meg senkit egy világnézettől. nem mondhatod meg, hogy miben higgyen, vagy sem. mert ez ugyanolyan szellemi kényszer volna, mint amit ebben a bejegyzésben (különben helyesen) elítélsz.

válasz tihinek

hát nem is tudom, mi nellivel

hogyan kellene ma éreznünk magunkat.

olvastam ma olyan bejegyzést, hogy ha az ember igyekszik, és akkor már nem is szar az élet, meg hogy mindenki milyen förtelmesen, tekszasziasan boldog ma (megint egy heller-idézet jut eszembe erről: “a texasiról kiderült, hogy jóindulatú, nagylelkű és kedves ember. három nap múlva mindenki utálta.”), hogy akinek szar az élet, az hányjon magára, mert ő csinálta, és miért nem húzza ki a fejét a szarból, ahova bedugta. hiszen épp ez a probléma, hogy nem tudja kihúzni! empátiát, tekszasziak, ezt kellene tanulni, és nem a kategórikusokat, “legyél boldog, bazdmeg!”, mert abból mindenkinek bőséggel van.

nahát, én nem irigylem a boldog embereket. boldognak lenni, a világot egyszerűnek, szépnek, kiegyensúlyozottnak látni, feketének (boldogtalannak) és fehérnek (boldognak) látni olyan egyszerű. olyan tekszaszias. és olyan unalmas. a boldog ember egy csomó érdekes dologról marad le. pilinszkyről, a prédikátorról és az egérlyukról. camus pestiséről. hiába olvassa, a lényeget nem érti. strucc fejével a homokban. a boldog ember kegyetlen. büszkén kihúzza magát, hogy ő megcsinálta magának a boldogságot, és az összes többi, aki nem volt elég ügyes, okos, aki nem kukázott össze magának megfelelő családi hátteret, pasit, állást, kiegyensúlyozott lelket, az mind le van szarva, miért nem igyekezett jobban, mikor osztogatták.

ha választani kell, nekem szimpatikusabb a balkáni skizofrénia, mint a tekszaszi boldogság. azt mondjátok, hogy beteg vagyok. én meg azt, hogy ebből a nézőpontből ti vagytok a betegek, és én a normális. merthogy pontosan az árnyalatokban van a lényeg, és a pozitívum csak akkor értékelhető, ha van negatívum is, összehasonlítási alap. a teljességet a kettő adja.

hát nem is tudom, mi nellivel

legendárium

szekler írt ma a gyerekkoráról, és mire a hosszú kommentet megírtam neki, arra gondoltam, hogy esetleg egy bejegyzés is lehetne belőle.

úgy tűnik, az én korosztályom az indiánregényeken és verne gyulán nőtt fel. mikor a mai gyerekeknek mondom, hogy ott a könyvtár, az indiánokkal és vernével együtt, nemere istvánról, lőrinc l. lászlóról, asimovról nem is beszélve, hülyének néznek. és mikor mondom, hogy én nem olvastam harry pottert, sőt, nem is láttam, szabályosan leírnak. (elismerésüket csak akkor tudom kivívni egy-egy percre, mikor kiderül, hogy két nyelven beszélek anyanyelvi szinten, kettőn felsőfokon, és még négyen írok-olvasok.) a hallott és írott szövegek legkisebb koromtól meghatároznak. az anyám hatszor olvasta fel nekünk a minden napra egy mesét (a végén már nagyon unhatta), háromszor a tesónak, háromszor nekem. az apám saját tervezésű meséket mondott, mikor nagyon el voltam keseredve, a piros autóbuszról, kipukkadt gumikról és a vulkanizálóbácsiról. a mesélést a tesó is folytatta, mikor ugyanabba az iskolába jártunk és együtt jártunk haza, ami gyalog háromnegyed óra volt, a zeneiskolától a hajnal-negyed végéig. olyan általa kitalált meséket mesélt, amiben ő volt a nagy király, aki irdatlan mennyiségű focistadiont épített, és nagy kegyesen megengedte, hogy én is szerepeljek a meséjében.

de nem csak mi éltünk a mesevilágban. a szüleim ellenezték a gyerek-verést, így mikor a tesó parittyával belőtte a szomszéd duplaablakát, az apám büntiből a kínzőcölöphöz (az emeletes ágyhoz) kötötte, ott kellett álldogáljon, mint Old Shutterhand. én az emeletes ágy alsó részén sátorban laktam, mikor a szüleim nem voltak otthon.

ezután a gombfoci-korszak következett. apám, az ezermester, az íróasztalt olyannak tervezte, hogy a lapja levehető volt, belül gombfocipályával. voltak hozzá műanyag focik, hátukon számmal, egy igazi fa gomblabda és pöcik, amik mindig eltörtek, de erre a célra a vonalzó is tölétetesen megfelelt. persze én mindig ciprus voltam (valahogy nagyon tetszett nekem ez a név), a tesó meg mindig a juventus, a barca, vagy a milan, és persze mindig kikaptam.
a legnagyobb örömöm mindig az volt, ha sikerült valahova a homályba ellőni a labdát, és a keresés alatt állt a játék. addig legalább biztosan nem kaptam gólt.

az apám nagyon kreatív lény. gyerekkorom legjobb történetei álltalában hozzá fűződnek. egyszer pl. a blokk előtt kimosta a nappaliban levő 5×4 méteres szőnyeget. mire végzett, a szomszédok már mind kint álltak a balkonon, várva, hogy vajon mit fog csinálni a vizes, súlyos szőnyeggel, hol fogja megszárítani, és hogy fogja az első emeletre felvinni, ahol laktunk (ledobni könnyű volt…). az apám a szőnyeget rácsavarta egy hegymászókötélre, a kötelet feldobta a balkonra, áthúzta a korláton, és egy markos szomszéd segítségével az egészet felhúzta, és kiterítette. a fent említett parittyát is, a gombfocis íróasztalt is ő csinálta, de csinált konyhabútort, debarét, zongoraszéket (lehetett vele gurulni, meg fel- és lecsavarni, egyszer ki is gurult alólam, mert hintázni viszont nem lehetett rajta, és én jól bevágtam a fejem a zongora pedáljába), hajcsatot, könyvespolcot, emeleteságyat, és hozzá létrát, amin minden nap többször mászkálnom kellett, hogy elmúljon a lúdtalpam.

mivel edző volt, edzenem is kellett rendszeresen, fel kellett állnom a kisasztalra, és féllábú guggolásokat végzeni, hogy erősödjön a lábam, vagy a parkban minden mászókán segítség és kapaszkodás nélkül végigmenni, hogy javuljon az egyensúlyérzékem, beíratott a pionírházba síedzésre, ahol sok hozzám hasonló korú kölyköt kínoztak medicinlabdával, bordásfallal, és más kínzóeszközökkel. aztán nekem balettezhetnékem támadt, ami őt persze teljesen letörte, mert pont akkor kerültem volna be a nagycsapatba a sízőknél, és mehettem volna az országos bajnokságra. erre beíratott úszni, én pedig váltig csodálkoztam, hogy a barátnőmet nem engedik el, hogy a hajnalnegyedből az uszodáig gyalogolva egyedül, illetve velem eljöjjön edzésre.

mindent egybevetve, és a magányos, érzékeny természetemet leszámítva vidám gyerekkorom volt.

legendárium

koszos mese

Kosz van – állt oda egy délelőtt Kis Mama mellé.

Aham – mondta Mama, fel se nézve a könyvből, amit olvasott. Kis meg sem próbálta megnézni, mit olvas Mama. Mama mindig olvasott, kivéve, mikor főzött, vagy aludt. De mikor olvasott, sohasem volt érdemes zavarni.

Kosz van – mondta Kis Papának.

Á, dehogy – mondta Papa, miközben megpróbálta a számítógépen a képet a cikkéhez igazítani. Papa mindig dolgozott, volt neki egy kis fekete doboza, azzal játszott egész nap. Kisnek meg volt tiltva, hogy hozzányúljon.

Kosz van – közölte Kis Öcsikével, akihez belopakodott a kisszobába.

Gyagyilogülügülö – válaszolt Öcsike, és megpróbált a kiságyból kihajolva egy nagyot csapni Kis fejére a gumikalapáccsal. Öcsike a kis tárgyakat a szájába gyömöszölte, nagyobbakkal megpróbált mindenkit fejbe vágni. Kis szerint Öcsike normálatlan volt.

Kosz van – ordította Kis a cici fülébe, aki ketten volt (Frakk és Szerénke, két sziámi macska), és éppen egymást átölelve aludt a fotelben.

Nyau – ugrott a cici helyből másfél métereset, és beverte a fejét a könyvespolcba. – Nyaúúúúú! – nyávogott panaszosan, és szemrehányóan nézett Kisre, aki gonoszul mosolygott. A cici vagy evett, vagy Kis hasán aludt. Néha egeret fogott, megette, és kihányta. Kis mindig élvezetet talált abban, hogy alvás közben ráordítson a cicire, mert szerette nézni, hogy mekkorákat ugranak.

Kosz van – ment oda Kis Brúnóhoz az udvaron.

Hehehehe – lihegte Brúnó lógó nyelvvel, miközben a farkát helyeslően csóválta. Brúnó mindenre helyeslően csóválta a farkát, nem lehetett túl sokat a véleményére adni, mert még akkor is helyeselt, mikor Kis a szeme láttára csempészte bele a döglött verebet a húslevesbe.

Kosz van – rohant ki Kis a kacsák közé.

Háphápháphápháp – mondták volna a kacsák, de nem mondtak semmit, mert némák voltak, és nem tudtak hápogni. Megnézték Kist az egyik szemükkel, majd a másikkal is, hogy biztosan legyenek a dolgukban, majd eltotyogtak megenni a virágoskertben frissen kihajtott árvácskákat.

Kosz van – nézett Kis csüggedten a kaktuszokra.

*** – helyeseltek némán a kaktuszok. Ők is koszosak voltak, hetek óta nem esett egy csepp eső sem.

Kosz van – rúgott bele Kis mérgesen a porszívóba. A porszívó pedig elindult, a hátára kapta Kist, és az egész házat kitakarították. Még a kaktuszokat is leporszívózták.

Tisztaság van – állt oda Kis Mama elé.

Aham – mondta Mama, megpaskolva Kis fejét, és közben véletlenségből a földre hamuzott.

Tisztaság van – közölte Kis Papával.

Á, dehogy – mondta Papa, és lesöpörte a morzsákat az öléből.

Tisztaság van – nyitott be Kis Öcsikéhez.

Vagyigevagyovőőőő – közölte vele Öcsike, és szétkente Mama arckrémét magán, a kiságyon és a padló elérhető részén.

Tisztaság van – csapta össze kezét Kis a cici füle mellett.

Nyaú – nyújtózkodott a cici, és álmos mozdulatokkal kivakarta a bundájából a sarat.

Tisztaság van – suttogta titokzatosan Brúnónak Kis.

Hehehehe – lihegte helyeslően Brúnó, és lepisilte a szárító lábát.

Tisztaság van – mondta volna Kis a kacsáknak, mikor észrevette, hogy összefosták az egész járdát.

Tisztaság van – rogyott le Kis csalódottan a kaktuszok elé.

*** – helyeseltek némán, tisztán és megkönnyebbülve a kaktuszok.

koszos mese

the grimmies

egyszer, nagyon régen, a Tesóval elmentünk megnézni a Gladiátort, majd utána végig a négyeshatoson azon vitatkoztunk, hogy ez egy egyszerű amerikai hőseposz történelmi kencékbe bújtatva (ez volt az én véleményem), vagy van mélyebb jelentése is, valamilyen formában megjelenik benne Marcus Aurelius filozófiája (ez volt a Tesó álláspontja, aki éppen akkor olvasta, és a cipőboltban is Marcus Aureliust látott). Szokásunkhoz híven teljesen olaszos hangnemben folyt a vita, úgyhogy az egész négyeshatos hallhatta, hogy mi a véleményem az amerikai hőskultuszról (nem túl hízelgő), illetve mi a Tesó véleménye a kategóriáimról (szintén nem túl hízelgő). Mikor leszállltunk, a mellettünk álló nénike megtörölte a homlokát. Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy szerintem nem véletlen, hogy Amerika ilyen szivesen azonosítja magát a Római Birodalommal. (Európában ez már nagyon zsena, főleg a harmadik birodalom óta.)

Szóval, tegnap újra (negyedszer) is megnéztem a Grimm Fivéreket (Terry Gilliam), és ismét ellágyultam azon, hogy hát igen, így néz ki egy európai hőseposz meg kultúrhérosz (ld. Brájen, meg Gyalog Galopp). Mindig elgyengülök a humornak ettől a nagyon európai fajtájától, és viharosan újra beleszeretek Európába, ahol képesek ilyen gyilkos humorral szemlélni a történelmet. Ettől a kritikai szellemsiégtől mások az európai filmek, mint az amerikaiak jelentős része. Nem mondom, persze, Amerika is kitermeli a maga kritikusait. De ebben a filmben jellemzően zseniálisak a karakterek (mint minden Gilliam-filmben, különben). Delatombe ezredes, aki megkóstolja a széttrancsírozott kutyát, Cavaldi, a bátran-gyáva hiú olasz, a Delatombe-ot kiszolgáló német parasztlány, aki a saját kezével vágta le a disznót, a francia parókás inas, aki a csatatérre is kesztyűben és parókában megy – mind fricska az európai kultúrtörténet orrára. Az egyetlen, kevésbé sikerült karakter Angelika, akinek a szerepébe semmiféle humort nem sikerült becsempészni, így a játékos-vicces-bénázós-caragiales filmben egyedül ő veszi komolyan saját magát, rémes, milyen ripacs. Arról nem is beszélve, hogy noha a ruhái nagyon szépek és szexisek (mindegyikből kilátszik a fél bögye), azokban garantáltan nem lehet erdőben mászkálni. Különben is, ki az a hülye, aki szoknyában megy az erdőbe. Még jó, hogy tűsarkút nem adtak rá. Arról meg nekem is vannak tapasztalataim, hogy a hosszú hajat jobb az erdőben (főleg az ilyen odapiszkáló erdőben) összekötni minél szorosabb fonatba, mert mindenbe beleakad.
Ami nem tetszett még: látvány szempontjából a farkas mozgását nem siekrült elég jól kidolgozni, nagyon nem-farkasosan mozog.

the grimmies

in memoriam

Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött.

– Szép fekete hajam van – mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van.

– Bizony szép – mondta a patak.

– És a szemem is nagyon szép – folytatta Brunella.

Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: “Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!” vagy: “Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!” De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta:

– Ha behunyom a szemem, nem látlak.

Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. “Ugyan – gondolta Brunella -, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak” – jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.

– Engem a kígyók is szeretnek – mondta. – Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam – szólt a patakhoz.

– Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár.

– Engem szeretnek – toppantott Brunella, és elindult.

A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta:

– És én is szeretem őket.

Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

Aztán, mondom, eltévedt.

De nem félt.

– Ugye, szerettek engem? – kérdezte a fákat.

– Szép kislány vagy – mondták a fák.

Azon a dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel.

– Hrrr – morgott a Tigris -, hogy merészelsz!

– Jaj, de szép hangod van! – mondta Brunella, és közelebb lépett. – Nem morognál még egyet?

A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést.

– Hrrr – morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.

Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?!

– És az arcod is olyan kedves – mondta erre Brunella. – Megsimogathatom?

A Tigris tekergette a nyakát. “Még hogy kedves az arcom – Gyorsan belenézett egy tócsába. – Igaz is, elég kedves arcom van.” – állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára.

– Kedves kislány vagy – mondta -, megsimogathatsz.

Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:

– Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.

A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett.

– Mit keresel itt, kislány?

– Eltévedtem – mondta magabiztosan Brunella -, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban.

– Tudom – mondta a Tigris -, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.

Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.

Egy ligetnél megálltak.

– Tovább nem mehetek – mondta a Tigris -, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz.

Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. Nicsak – gondolta -, talán a Medve, és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.

De Brunella akkor már csak pár lépésre volt.

A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.

– Ne szaladj el! – kiáltott utána Brunella. – Úgy szeretnék beszélgetni veled.

“Most már mindegy” – gondolta a Medve, és megállt.

– Ne gyere közelebb, mert megeszlek! – kiabált a kislányra.

– Jaj, de vicces vagy! – nevetett Brunella. – Miért ijesztgetsz?

A Medve elcsodálkozott.

– Hogy mersz így beszélni velem?

– Ó, hát mert szeretlek! – nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének.

A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.

– És miért szeretsz?

– Csak – mondta Brunella -, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna.

– Igen – mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.

Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.

– Nem bántott? – csodálkozott a Medve.

– Ó – nevetett Brunella -, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjek.

– Ha akarod – mondta a Medve -, én is elvihetlek egy darabig a hátamon.

– Az jó lenne – felelte a kislány -, csak tudod, olyan éhes vagyok.

– A mézet szereted? – kérdezte a Medve.

– Nagyon. Mézet adjál – mondta Brunella.

A Medve kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.

– Ugye, szép? – dicsekedett a Medve. – Rajtad kívül még senki sem látta.

– Gyönyörű! – ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével.

Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.

– Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok – mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.

A Medve mosolygott. “Micsoda kedves kislány – gondolta -, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb.” Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.

– Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz – mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: – Gyere el máskor is!

– Jó! – kiáltott vissza Brunella.

Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán – éppen az alól kiáltott vissza Brunella – megszólalt egy dörmögő hang:

– Ki merészeli zavarni a nyugalmamat?

– Hát te ki vagy? – kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt.

– Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok – dörmögött a hang -, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintelek a szárnyammal.

– Ó, de buta vagy! – mondta csendesen Brunella. – Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.

– Ugyan – mondta a Pakuk madár -, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást.

– Talán nem is járt erre senki – mondta Brunella.

– De igenis – mondta a Pakuk madár -, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre.

– Na látod – mondta Brunella -, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.

A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.

– Hát, te elég fura szerzet vagy – nevetett Brunella -, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.

Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat.

A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó.

Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.

– Na, innen már látszik a házatok – mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. – Ezt őrizd meg. Emlékül.

Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá:

– Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni?

– Hát te ki vagy? – csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.

Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára célzott.

– Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.

– Dehogy lősz – nevetett Brunella -, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem.

– Igazán? Látszik a szememen? – kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját.

Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza.

– Ne haragudj, hogy ijesztgettelek – mondta a vadász -, nem tudtam, hogy szeretsz.

– Ó, én mindenkit szeretek – mondta a kislány -, s engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.

– Az nem lehet igaz – mondta a vadász, és megszorította a puskáját. – Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

– De igenis láttam – mondta büszkén a kislány -, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán.

– Ó! – mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét.

– Megsimogatnál? – kérdezte tőle Brunella.

– Persze, persze – sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. – És most már siess, mert esteledik.

Elváltak. A kislány a patakhoz ért.

– Szervusz, patak – mondta -, látod, semmi bajom se lett. Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki.

Ekkor egy lövés dördült.

– A Tigris – mondta a patak.

Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második lövés.

– A Medve – mondta a patak.

– Jaj, ne, nem akarom! – kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést.

– A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár – mondta a patak.

A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől.

– Most már sohasem láthatod magad bennem – mondta szomorúan a patak -, csak talán akkor, ha behunyod a szemed.

 

Lázár Ervin: A kislány, aki mindenkit szeretett (in.: A hétfejű tündér) 

in memoriam