TSZ és az ejtett nők

A leghamvasabb ifjú pár esküvői buliján két fontos dolog történt. A vőlegény teljes arcával megkósolta a tortát. Ez egy. A másik meg az, hogy kiderült: TSZ-nek van egy egészen különleges latino-figurája, amit két variációban is be tud mutatni. Így néz ki:

a. egyesével szedem (fel) a lányokat (tánc végett), majd a kanyarban eldobom. Ez a hátradöntögetős figura TSZ-féle változata. Az ejtett nők garantáltan emlékeznek majd arra, hogy kivel táncoltak, már csak a kék foltok alapján is. A bátrabbak szignáltathatják is TSZ-szel a kék foltokat, amit majd otthon büszkén mutogathatnak, hogy igen, a TSZ.

b. egyesével szedem fel a lányokat, majd a kanyarban eldobom, és én is rájuk esem. Így legalább fair a játék.

A blog gazdája további jelentezőket vár, akiken TSZ kipróbálta a figurát, mert lehet, ezt be kellene venni a hivatalos latino-táncrendbe. És akkor TSZ jogdíjat kaphatna utána.

TSZ és az ejtett nők

írjak már én is a blogfesztről, ha már van

megírom, hogy szerintem, teljesen szubjektíve melyikek a legjobbak (az egy dolog, hogy én mindenhova magamat szavaztam be, de ettől még lehet véleményem). és most ezt akkor nem azért írom, hogy ti is megdicsérjetek, hanem csak úgy (de azért megdicsérhettek, nem fog fájni). és akkor legyen ez egy újabb netes játék: meghívom Kücsüköt, nandyolt, felnemérit és garat, hogy írják meg ők is a véleményüket, és ők is hívjanak meg négy bloggert, stb., stb., és ez így megy majd körbe. nem linkelek be senkit, ott vannak mind az egologon, vagy a blogrollomban benne, akit érdekel, megkeresi.

különdíj a közönségtől, azaz tőlem: bit web-café-apparátusa

0. az abszolútum
sicktransit – a blogomon rajta van a link

I. a legjobb blog
1. Nándika – mert jó a stílusa, mert jó a közösség körülötte
2. Kücsük – mert nagyon jól ír
3. csodálatos buzgóságok – mert nagyon jól ír

II. a legirodalmibb stílusú
1. Kücsük – sztem stílusban messze magasan a többiek felett mozog
2. csodálatos buzgóságok – so beautiful feelings
3. garat – nagyon tud írni

III. a leglátványosabb
1. kövi sára balerinái – csodálatosan szépek
2. sütő zsolt fotói – látványosak és lenyűgözőek
3. juzsuálvizsuál – nagyon kreatív
4. gertrúd fotói – nőiesek, szépek, izgalmasak

IV. a legjobb informatív ködlámpa
hát, passz, nem szoktam olvasni őket

V. a legjobb tematikus blog
1. zsengezsolt mozizója
2. szadimárki szivatáskája
3. gás párika tilla és a médiapletykák

VI. a legjobb férfi blog (ezt a kategóriát nagyon hiányoltam)
1. tempetőfi – komoly, filozófikus humor
2. sultanus – bár nem állítom, hogy mindig értem, mit is akar
3. nándika – fejbevág a fénykarddal

VII. a legjobb női blog (a legnőiesebb)
1. editéva titkos blogja, amiről nem tud senki
2. gada – és nemcsakhogy nőies, hanem vicces is, nagyon
3. mókusország – őt is nagyon szivesen olvasom
4. gertrúd – ugyanazért, mint fent

VIII. a legharmonikusabb kinézetű
1. movie quotes – hát kérem, nagyon ki van találva
2. réku-online – nagyon szép az a wp-sablon
2. edinalőrincz fotóblogja – a tegnap néztem először, nagyon szép

IX. a legviccesebb
1. felneméri – ő a kakas a szemétdombon
2. szomszédnéni – ők is eléggé viccesek, az a dolguk, nem?
3. tempetőfi – mikor olyan kedve van

X. a legmeghökkentőbb
1. répa – kár, hogy abbahagyta, hátha nem végleges

XI. a legjobb vitaindító
1. koncz attila – nem mindennel éretek egyet, de ott érdemes vitatkozni, mikor nem offolnak túl sokan

XII. ahova akkor megyek, ha mérgelődni akarok
1. nagyzsolt – garantáltan felhúzom magam rajta, de azért mindig elolvasom
2. mákoscsusza – már kétszer felmérgelődtem, de azért érdekes dolgokat is ír
3. unplugged – itt is mérgelődtem már
4. a szivárvány tövében – rossz helyesírás, rossz stílus, felületesség.

X. dolgok, amik elrémítenek egy blogban:
1. a rossz helyesírás
2. közhelyek
3. rikító, harsány, össze nem találó szinek
4. középre rendezett szöveg

írjak már én is a blogfesztről, ha már van

üvegbúra

– Hallom, itt hagysz minket.

Ott bandukoltam Valerie mellett az ápolónő kísérte kis csoportban.  – Csak az orvosok rámondják az áment. Holnap állok a bizottság elé.

Lábunk alatt csikorgott az összefagyott hó, mindenünnen csepegés-csordogálás zenéjét hallottam, a déli napfény jégcsapokat és hókérgeket olvasztott, hogy aztán alkonyatkor újra megfagyassza őket az esti hideg.

A tömött, sötét fenyők olyanok voltak a ragyogó féntben, mint levendulaszín árnyékok, s egy darabig ott jártam köztük Valerie-vel a kilapátolt aszfaltos utak jól ismert labirintusát.  A szomszédos utakon a hóbuckák takarásától deréktájt elfelezett orvoso, nővérek és betegek mintha kerekeken gurultak volna ide-oda.

– Bizottság! – horkant fel Valerie.  – Mit számít az ! Ha el akarnak engedni, elengednek, és kész.

– Remélem.

A Caplan előtt elbúcsúztam. Valerie hószűzarcától, mely mögött nemigen történehet többé semmi jó, se rossz, csak nagyon-nagyon kevés,  és egyedül mentem tovább, lélegzetem még a napsütötte levegőben is kis fehér gomolyokká bodrosodott. Valerie így kiáltott utánam derűs búcsúzóul:

– Hát akkor viszlát!

“Ha rajtam múlik, soha”  – gondoltam. Csak éppen nem voltam biztos benne. Egyáltalán nem voltam biztos. Honnan tudhattam – az iskolában, Európában, valahol, akárhol -, nem ereszkedik-e rám fojtogató levegőjével ismét az üvegbúra?

S mintha csak meg akarná bosszulni, hogy kiástam az autóját, míg neki tétlenüólk kellett végignéznie, Buddy azt mondta:

– Csak arra lennék kíváncsi, ki vesz el téged már, Esther?

– Hogy micsoda? – mondtam, lapátolva a havat, s belehunyorogtam a szemembe kavargó kristály pelyhek kristályzáporába.

– Kíváncsi vagyok , ki  vesz el téged most már, Esther. Az után – és Buddy kézmozdulata körülrajzolta a dombot, a fenyőket, a behavazott tetőket, melyek a táj egyenes hullámvonalát megszakították -, hogy itt voltál.

S persze csakugyan nem tudtam, ki vesz el engem az után, hogy ott voltam, ahol voltam. Fogalmam se volt róla.

üvegbúra

missouri weekend

Elsüllyedt már a sörhajó

A jó Missouri Weekend

Fedélzetén nem lébecol

Takó kis úri littyent

Életművész kinyalt vagány

Nem nyaggat ugyi víg kend

Ha kárhozottak lelkiért

Hastáncot huri rittyent

Muszlim mennyország volt talán

A vén Missouri Weekend

Megingó tatján feszt ivott

Sok ugri-bugri littyent

Pár nemzedék pokolra szállt –

S ez évről évre így ment

Míg szétrohadt a sörhajó

A jó Missouri Weekend

Nyakkendőt kötve távozott

Tahó kis úri littyent

Kültelki brávók sörbakák

Nagy szája félrefittyent

Mind gyermeket nevel komoly

Vagyont gyűjt pénzre pittyent

Enyészeté már a sörhajó

Hol angyalok vedeltek

Bukott színésznők szép sznobok

Italszámlák beteltek –

Ki emlékezne napsütött

Testekre tűnt habokra

Minő sellők hevertek ó

Meleg cementlapokra

A múlté már a sörhajó

Siratja bánja Spielman

Sebaj Steven Spielberg ha jő

Tán megcsinálja filmen

Lesz benne zombi trükk mutáns

Űrbázis náci cápa

Filmcsillag új osoly ragyog

Remek segg nászi vápa

Szétkorhadt rég a sörhajó

De mégis látható lesz

Filmszalagon zrí tök szuper

Vad balhé vágta córesz

Több kékharisnya naplopó

Majd öröklétbe leng át –

Áldassatok sütkérezők

Friss sörök fény legendák

Ez volna hát a sörhajó

Vidám elégiája

Most megszakad folytassa más

Ha lesz elég irálya

Missouri Weekend ég veled

Elszólítnak ma pardon –

Nyarak vakító csontjain

Szirén nyüszít a parton

Kovács András Ferenc: Jack Cole daloskönyve

missouri weekend

Doru

Mitől van az, hogy a tömegben csak egyetlen embert veszek észre? A sok szép és kevésbé szép női és férfi test közül, amit Vama Vechen láttam, miért az ő emléke tér vissza? Miféle kisugárzása az ember lényegének, amely a tömegben ennyire feltűnik?

Öregedő testét nem lehet szépnek mondani, de mozdulatai harmonikusak voltak, a haja, ó a haja csodálatos, hosszú, ősz, kontyba rakva, mint egy kínai császár, úgy ült a tengerparton húszéves gumimatracán, olyanon, amilyen még nekünk is volt, amikor még gyerekkoromban a tengerre jártunk, könyvvel a kezében, mintha az övé volna a tengerpart, és ő volna Poszeidón. Ha bement a tengerbe úszni, mintha az övé lett volna a tenger, sellők játszottak körülötte, delfinek jöttek a partközelbe, hogy megcsodálhassák. A sok meztelen ember között egyedül ő viselt a személyiségéből leplet maga körül, ahogy csípőre tett kézzel meztelenül állt a tengerben, és a hullámok nyaldosták a lábát. Néha rámnézett, néha ránéztem, mert szégyelltem egyfolytában bámulni, olyan szép volt. Magamban Dorunak hívom. Soha nem váltottunk egy szót sem.

“S a ráncok mögül
újból és újból szíven üt
tündöklő tiszta homlokod.”
(Hervay Gizella: Szégyen és szánalom)

“Mind gyermeket nevel komoly
Vagyont gyűjt pénzre pittyent
Enyészeté már a sörhajó
Hol angyalok vedeltek
Bukott színésznők szép sznobok
Italszámlák beteltek –
Ki emlékezne napsütött
Testekre tűnt habokra
Minő sellők hevertek ó
Meleg cementlapokra …
Több kékharisnya naplopó
Majd öröklétbe leng át –
Áldassatok sütkérezők
Friss sörök fény legendák
Ez volna hát a sörhajó
Vidám elégiája
Most megszakad folytassa más
Ha lesz elég irálya
Missouri Weekend ég veled
Elszólítnak ma pardon –
Nyarak vakító csontjain
Szirén nyüszít a parton”
(Kovács András Ferenc: Jack Cole daloskönyve)

Doru

Varjú dala önmagáról

Mikor Isten kalapálta Varjút

Aranyat csinált

Mikor Isten napon pörkölte Varjút

Gyémántot csinált

Mikor Isten súlyokkal morzsolta Varjút

Alkoholt csinált

Mikor Isten ízekre szaggatta Varjút

Pénzt csinált

Mikor Isten felfújta Varjút

Nappalt csinált

Mikor Isten fára aggatta Varjút

Gyümölcsöt csinált

Mikor Isten földbe ásta Varjút

Férfit csinált

Mikor Isten megpróbálta kettészelni Varjút

Nőt csinált

Mikor Isten azt mondta: Te győzöl, Varjú

Megváltót csinált.

Mikor Isten csüggedten távozott

Varjú megfente csőrét és nekilátott a két latornak.

Ted Hughes: Varjú dala önmagáról

Varjú dala önmagáról

veszedelmes viszonyok

mielőtt valakit a barátommá fogadok, letesztelem a megbízhatóságát.

nem tudom, ti hogy vagytok vele, én már többször megjártam, hogy visszaéltek a bizalmammal, jobb az óvatosság. nem lehet bárkinek csak úgy bármit elmondani (főleg az internetes ismerkedés világában, ahol nem élek együtt a másikkal nap mint nap, és nem figyelhetem meg a viselkedését), és nem lehet a zember elég óvatos. sok emberrel dolgozom együtt, sok emberrel beszélgetek, szeretek barátkozni, nálam mindig fennáll az őszinteség veszélye, ha szimpatikusnak találok valakit, nem szégyellek beszélni a dolgaimról, sőt, bizalmasabb barátaimmal elemző-session-okat szoktunk tartani a saját életünkről némi sörök mellett. well, ilyen barát azért kevés van.

a barátság fontos kritériuma a diszkréció. ha nem bízhatok abban, hogy a barátom nem beszél majd azokról a dolgokról, amiket elmondok neki, akkor nem vagyok képes barátkozni. szükségem van arra a biztonságérzetre, hogy a másik, akivel beszélek, érzi, hogy mi az, ami priviben, csak neki szól, és mi az, ami publikus, amit másnak is elmondhat. az érzelmi felnőttség egyik alapvető kritériuma szerintem, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. ami privi, arról nem számolok be, még utalásokban sem, senkinek, még Kának sem, illetve, ha a másik nyilvánosan utal rá, ha nyilvánosan beszél arról, amit nekem személyesen elmondott, akkor az már nem privi, ezáltal felszabadítva érzem magam, hogy én is beszélhetek róla, ha értelmét látom. legtöbbször nem látom.

ha pedig valakinek valamit priviben mondok, és beszél róla másnak, akinek semmi köze nem lehet a történethez, csak azért, hogy beszélhessen, mert őt fogalkoztatja: na, az ilyen embereket megbízhatatlannak tartom, az első eset után már óvatos vagyok, a második eset után pedig leírom őket. ha már egyszer megszegték a szabályt, onnantól kezdve én sem tartom magamra nézve kötelezőnek, hogy szem előtt tartsam az érzékenységüket. onnantól kezdve, hogy egyszer megtették, és visszaéltek a bizalmammal, nincs barátság, nincsenek kötelezettségek, bár álltalában olyankor sem beszélek azokról a dolgokról, amit nekem elmondanak, egészen egyszerűen azért, mert nem látom értelmét. annyi dolog van, amiről beszélni lehet, és az emberek jelentős része nem tartozik az elemezhető kategóriába.

miután többször megjártam, hogy ismerőseim fontos dolgokat nem tudtak magukban tartani a gátlástalan fecsegési vágy miatt, kitaláltam egy nagyon egyszerű, és mindig beváló tesztet: a barátság elején elmesélek magamról dolgokat, amiket mindenki tudhat, de az elmesélés körülménye mégis a titok hatását kelti. olyasmit mondok el, amiről a másik úgy érzi, hogy csak akkor, csak ott, csak neki mondom. közben ezek a dolgok legtöbbször teljesen nyilvánosak, de az illető, fontosságának teljes tudatában ezt nem veszi észre. nagyon őszintén tudom előadni. többször kipróbáltam, mindig bevették. a teszt tulajdonképpen arról szól, hogy az elmondott fontos dolog milyen úton, milyen hamar, és mennyire hitelesen kerül vissza hozzám. többször előfordult, hogy egy hét sem kellett hozzá, és teljesen átértelmezve, kifordítva, hangsúlyeltolással érkezett vissza a történet, annyira másképp, hogy nem is ismertem rá.

ne gondoljátok, hogy sok ember kell az ilyesmihez. a barátok MINDIG visszamondják, ha valaki indiszkréciót követett el. ezért is nem értem a gátlástalan fecsegőket. ha valaki magából indul ki, milyen garanciát lát abban, hogy az illető nem mondja vissza a másiknak? sokszor, ha nem lehetek nyílt és őszinte, én is ezt az utat választom, ha valakinek tudomására akarok hozni valamit: elmondom egy gátlástalan fecsegőnek. ez is mindig beválik, az üzenet mindig eljut oda, ahova szántam. az emberek ilyen téren való manipulálását nem tartom etikátlannak. hogy mások esetleg annak tartják? hát, Istenem, nem vagyunk egyformák.

a kérdés mindig az, hogy az illető, akinek mesélek, mennyire a saját sablonjai szerint értelmezi a mondanivalóm. ez is a teszt része: belemagyaráz, vagy nem magyaráz bele, milyen fontosságot tulajdonít az információnak, és kivel osztja meg. mivel az embereket illetőleg nincsenek illúzióim, nem lepődöm meg. alapállásból vagyok óvatos. tisztában vagyok azzal, hogy csak akkor titok valami, ha senkinek sem mondom el. ha már két ember tud róla, az nyilvános. a kérdés mindig az, hogy az illető az információt felhasználja-e, hogy az én emberi kapcsolataimba beleavatkozzon, kavarja-e a szart hátulról, ahogy parasztosan szokták mondani. “most kavarja, vagy nem kavarja?” – füligg jimmy sokat tudott az életről, de még többet piszkos fred, toranaga, machiavelli, heller, a veszedelmes viszonyok márkinője, és mindazok, akik átlátták az emberi viszonyokat, akiket mestereimnek tartok.

és igen, vannak olyan barátaim, akikben tökéletesen megbízom. akikkel nagyon szeretek beszélgetni, mert tudom, hogy soha, semmilyen körülmények között nem élnének vissza azokkal a dolgokkal, amiket elmondtam nekik. nem használnák fel saját kisstílű játékaikra, nem kavarnák meg az információval a személyes kapcsolataimat, akiknek az információ birtoklása nem azt jelenti, hogy felsőbbrendűségüket kell bizonyítaniuk a többiek előtt. igen, vannak barátaim, akiket nagyon szeretek és tisztelek, mert diszkrétek, jólelkűek, készek meghallgatni és segíteni, ha bajban vagyok, akik méltónak bizonyultak a bizalomra, mert nagyszerű barátok. akikért nagyon hálás vagyok, és akik nélkül nem tudnék létezni.

veszedelmes viszonyok

A magányosan sétáló macska – 3. rész

Egy este azt mondta a denevér:

– Kisbaba van a barlangban. Friss, kövér, apró és piros kisbaba, s az asszony odavan érte, úgy szereti.

– Úgy? – szólt a macska a fülét hegyezve. – Hát a baba mit szeret?

– Minden puha és csiklandós holmit – mondta a denevér. – Meleg dolgokat szeret a kezébe venni, amikor aludni készül. Szeret játszani velük. Minden effélét szeret.

– Ó – mondta a macska fülét hegyezve -, akkor itt az én időm!

Másnap este a macska átszelte a ringó-rengő rengeteget, s reggelig megbújt a barlang táján. Az ember, a kutya és a ló elment vadászni. Ezen a reggelen az asszony buzgón sütött-főzőtt, de a baba kiabálása abba-abbahagyatta vele. Fogta, s kivitte a barlang elé, s kezébe nyomott, játszani, egy marék kavicsot. De a baba csak továbbóbégatott.

A macska pedig kinyújtotta bársonyos talpát, megcirógatta a baba arcát, mire az gügyögni kezdett; aztán kövér térdéhez törleszkedett, s kövér tokáját megcsiklandozta a farkával. A baba pedig kacagott. Az asszony meghallotta, s elmosolyodott. Aztán a denevér, a kicsi, lábánál-feje denevér, aki most a barlang szájában csüngött, megszólalt:

– Ó, asszonykám és gazdámnak asszonya s gazdám fiának anyja, a vadon erdő egy vad jószága csodálatosan eljátszadozik a kicsinyeddel.

– Áldásom a vad jószágra, akárki az! – szólt az asszony kiegyenesedve. – Rengeteg dolgom volt ma reggel, s ő jó szolgálatot tett nekem.

Nos, ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a száraz lóbőr, mely farkával lefelé lógott a barlang nyílásásn – supp! – lezuhant, mert az egyezséget, melyet az asszony a macskával kötött, nem felejtette el; s mire az asszony odament, hogy felrakja, a macska bent ült nagy kényelmesen a barlangban.

– Ó, ellenségem, ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska -, itt vagyok! Mert egy szót mondtál dicséretemül, most már nyugodtan ülhetek a barlangban örökös-örökkön-örökké. De azért én most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.

Az asszony nagyon bosszankodott, ajkát összeszorította, aztán rokkájához ült, s elkezdett fonni. De a baba kiabált, amiért a macska elment, s az asszony hiába csitítgatta, csak hánytorgott, rúgkapált, hogy az arca is belekékült.

– Ó, ellenségem, ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska -, húzz ki egy szálat fonott fonalaid közül, kösd az orsóhoz, s húzd végig a földön, s én olyan varázslattal szolgálok, hogy kisbabád oly hangosan fog kacagni tőle, ahogy most kiabál.

– Megteszem – mondta az asszony -, mert fonalam lejárt; de ne hidd, hogy meg is köszönöm neked!

Fogott egy szálat, rákötötte a kicsi agyag orsónehezékre, s végighúzta a földön, a macska pedig utánavetette magát, mancsával elkapta, egyet-kettőt bucskázott vele, hol a vállára dobta, hol a hátsó lábai közé fogta, majd úgy tett, mintha elvesztette volna, aztán rávetette magát, míg végre a baba csakugyan olyan hangosan kacagott, ahogyan azelőtt kiabált, majd a macska után totyogott, s addig hancúroztak a barlangban, míg csak bele nem fáradt, s a macskával a karjai között álomra nem hajtotta fejét.

– Most pedig – mondta a macska -, olyan nótát éneklek a babának, hogy egy jó óráig aluszik tőle.

Azzal elkezdett dorombolni, hol hangosabban, hol halkabban, hol halkabban, hol hangosabban, míg a babát el nem nyomta az álom. Az asszony elnézte őket mosolyogva, majd így szólt:

– Ez igazán csodálatos volt! El kell ismerni, roppant ügyes állat vagy, te macska!

Hát ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a tűz füstje odabent a barlang zugában csak – hú! – elkezdett hömpölyögni a mennyezetről, mert jól emlékezett az asszony és a macska egyezségére. És mire eltisztult onnan – láss csodát! – a macska ott ült a tűz mellett nagy kényelmesen.

– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska -, ládd, itt vagyok! Mert a második dicsérő szót is kimondtad, s most már ülhetek itt a tűznél a barlang zugában örökös-örökkön-örökké. De azért most is magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.

Az asszony erre már nagyon-nagyon megmérgelődött, haját leeresztette, a tűzre még több fát tett, elővette a birkacsontot, a széles lapockát, s varázslatba fogott, ami majd megóvja attól, hogy a harmadik szót is ki kelljen a macska dicséretére mondania. De ez már nem énekes varázslat volt, édes gyermekem, hanem néma varázslat; s fokról fokra olyan, de olyan csendes lett a barlang, hogy egy icurka-picurka egér előbújt az egyik lyukból, s végigfutott a barlang földjén.

– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska -, ez az egérke is a varázslathoz tartozik?

– Jaj, dehogy tartozik! – visított az asszony. A lapockacsontot elejtette, felugrott a zsámolyra a tűz mellett, s haját ijedtében – nehogy az egér felszaladjon rajta – villámgyorsan kontyba rakta.

– Úgy – szólt a macska ravaszul -, akkor hát nem fog ártani nekem, ha megeszem?

– Dehogy fog ártani – mondta az asszony, haját fonogatva -, csak edd meg gyorsan, s örökké hálás leszek.

A macska egyet szökött, s az egérkét megfogta; az asszony pedig így szólt:

– Ezer hála! Még az Első Barát sem eléggé fürge ahhoz, hogy az egeret ilyen ügyesen elfogja. Te roppant okos lehetsz!

Ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a tűzön levő tejesfazék – reccs! – kettérepedt, mert emlékezett az asszony és a macska egyezségére. Mire az asszony leszállt a zsámolyról, a macska – láss csudát! – javában lefetyelte a meleg tejet a fazék egyik darabjából.

– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya és ellenségem anyja – szólt a macska -, itt vagyok! Mert a harmadik szót is kimondtad dicséretemre, így hát nyugodtan ihatom meleg tejet naponta háromszor is, örökös-örökkön-örökké! De azért most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.

Erre már az asszony is elkacagta magát, egy nagy fazék tejet tett a macska elé, s így szólt:

– Hej, te macska, bölcsebb vagy, mint az ember! De ne feledd el, hogy az egyezséget nem az emberrel s nem a kutyával kötötted, s nem tudhatom, mit tesznek, ha hazajönnek.

– Törődöm én avval? – mondta a macska. – Ha megvan a helyem a barlangban a tűznél, s meleg tejem naponta háromszor, felőlem tehet az ember s a kutya, amit akar.

Este, mikor az ember s a kutya bement a barlangba, az asszony elmesélte nekik az egyezség egész történetét; a macska mosolyogva ült a tűz mellett azalatt. Aztán az ember így szólt:

– Jó, jó, de nem velem s nem az utánam jövő igazi férfiemberrekkel kötött egyezséget!

Azzal levetette két bőrbocskorát, letette kis kőfokosát (ez összesen három), aztán fogott egy darab tűzifát meg egy fejszét (ez összesen öt), mindent szép sorjában a keze ügyébe rakott, s így szólt:

– Most pedig mi kötünk egyezséget! Ha nem egerészel, amikor a barlangban vagy örökös-örökkön-örökké, és hozzád vagdosom ezt az öt dolgot, mihelyt meglátlak, s így tesz majd minden utánam jövő igazi férfiember!

– Ó – szólalt meg az asszony figyelmezve -, bölcsnek bölcs ez a macska, de nem olyan bölcs, mint az én emberem.

A macska szemügyre vette az öt dolgot (szörnyű bütykösnek látszott valamennyi), s így szólt:

– Fogok ugyan egerészni, amikor a barlangban vagyok örökös-örökkön-örökké, de azért mégis a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.

– De bezzeg nem, ha én itthon vagyok! – mondta az ember. – Ha nem mondtad volna ezt az utolsót, ezeket a vackokat félretettem volna örökös-örökön-örökre; de ezentúl bizony hozzád vágom a két bocskoromat s a kis kőfokosomat (ez már három), valahol csak meglátlak! S ugyanígy tesz majd minden utánam jövő férfiember!

Erre megszólalt a kutya:

– Álljunk meg egy szóra! Sem velem, sem az utánam jövő igazi kutyákkal nem kötött a macska egyezséget!

Fogát kimutatta, s folytatta:

– Ha nem vagy kedves a babához, amíg én a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké: addig hajkurászlak, amíg meg nem foglak, s ha megfoglak, megharaplak. S így tesz majd utánam minden igazi kutya.

– Ó – szólt az asszony -, bölcsnek nagyon bölcs a macska, de mégsem olyan bölcs, mint a kutya.

A macska szemügyre vette a kutya fogait (bizony, nagyon élesnek látszottak!), s ezt mondta:

– Én kedves is leszek a babához, amikor csak a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké, míg csak túlságosan meg nem cibálja a farkamat! De azért mégis a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.

– De nem amikor én itt vagyok! – acsarkodott a kutya. – Ha nem toldottad volna hozzá ezt az utolsót, örökös-örökkön-örökre becsuktam volna a számat, de ezentúl felkergetlek a fára, ha találkozom veled. S így tesz utánam minden igazi kutya.

Erre az ember két bocskorát s kis kőfokosát (összesen három) egymás után a macskához vágta, a macska pedig uzsgyi, ki a barlangból, a kutya pedig felkergette egy fára; és attól a naptól kezdve, édes gyermekem, öt igazi férfiember közül három mindig a macskához vagdossa a keze ügyébe kerülő holmikat, valahányszor találkozik vele, s minden igazi kutya felkergeti a fára. De a macska is állja a maga részét az egyezségben. Egeret öldös, és szórakoztatja a kisdedeket, amikor bent van a házban, mindaddig, amíg meg nem húzzák túlságosan a farkát. De ha ezt meg is tartja, időről időre, különösen, ha a hold felkél, s leszáll az éjszaka, ismét csak az a macska, aki magányosan sétál, s akinek minden hely egyforma. Ilyenkor aztán kiszökik a ringó-rengő rengetegbe vagy a nyirkos, vad fákra vagy a nyirkos, vad háztetőkre, s vad farkát csóválva járkál a maga vad csapásain.

A magányosan sétáló macska – 3. rész

A magányosan sétáló macska – 2. rész

Másnap a macska lesbe állt; figyelte, hogy vajon megy-e még valami vad a barlang felé, de semmi nem mozdult a ringó-rengő rengetegben. Így hát a macska maga járult oda; és látta, amint az asszony tejet fej, s látta a barlangi tűz világát, s érezte a meleg, fehér tej szagát. S a macska megszólalt:

– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, ugyan hova ment a tehén?

Az asszony elmosolyodott, s így szólt:

– Vadon erdő vad jószága, eredj csak vissza a vadonba! Hajamat már befontam, a varázslatot félretettem, s különben sincs szükségünk több barátra vagy szolgára a barlangunkban.

A macska így szólt:

– Én nem vagyok barát, és nem vagyok szolga. Én a magányosan sétáló macska vagyok, és be akarok kerülni a barlangba.

Az asszony így felelt:

– Miért nem jöttél az Első Baráttal az első este?

A macskát elöntötte a méreg, s mondta:

– Tán mesélt rólam valamit a vadkutya?

Az asszony pedig nevetve mondta:

– Te vagy a magányosan sétáló macska; és minden hely egyforma jó neked. Sem barát, sem szolga nem vagy. Magad mondtad. Most hát eredj, s sétálj tovább magányosan, hisz jó neked mindenütt.

A macska erre szomorúságot színlelt, s azt mondta:

– Hát én sohasem kerülhetek be a barlangba? Sohasem ülhetek le a meleg tűzhöz? Sohasem ihatom meleg, fehér tejet? Te nagyon bölcs és nagyon szép vagy. Nem lehetsz szívtelen még egy macskához sem.

Az asszony így szólt:

– Tudtam, hogy bölcs vagyok, de hogy szép is: nem tudtam. Kössünk hát egyezséget. Mihelyt egyetlen dicsérő szót mondok neked, ám bejöhetsz a barlangba.

– S ha két dicsérő szót mondanál? – kérdezte a macska.

– Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis mondanék, akkor a tűz mellé ülhetsz a barlangban.

– S ha hármat mondanál? – kérdezte a macska.

– Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis mondanék, háromszor ihatsz naponta meleg, fehér tejet örökös-örökkön-örökké.

Erre a macska felgörbítette a hátát, s így szólt:

– Most vésse emlékezetébe a lóbőr a barlang bejáratán, a tűz a barlang zugában s a tűz mellett a tejesfazék, amit ellenségem és ellenségem asszonya mondott! – Azzal eliramodott a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva tovább kószált vad csapásain.

Este, amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a vadászatról, az asszony nem szólt nekik a macskával kötött egyezségről, attól tartott, hogy nem fog nekik az egyezség tetszeni. A macska pedig mind beljebb s beljebb került a ringó-rengő rengetegbe a maga vad csapásain – s oly hosszú időre, hogy az asszony teljesen megfeledkezett róla. Csupán a denevér, a kicsi, lábánál-feje denevér tudta, hova rejtőzött a macska. S a denevér minden este elrepült a macskához, hogy elújságolja, mi történt.

A magányosan sétáló macska – 2. rész

mert áztatok és fáztatok

Forduljatok hát ellenem

ti meglapuló szörnyek,

az omló folyosókon át

hatolva egyre följebb,

nyomuljatok be szabadon,

futótüzet kiáltva

lassan fölétek rakodó

hatalmas éjszakámba!

Csupaszra vetkőztessetek,

semmit se hagyva rajtam,

vegyétek el a homlokom,

a szemem és az ajkam,

mert áztatok és fáztatok,

mert éheztetek bennem

bár én is áztam-fáztam és

nekem se volt mit ennem.

Legyűrhetetlen fölkelés,

dadogó győztes lárma!

mint életfogytig elítélt

fegyencek lázadása.

Egyetlen boldog pillanat,

a végső és az első:

csak állok majd és reszketek,

akár egy égő erdő.

Pilinszky: Mert áztatok és fáztatok

mert áztatok és fáztatok

A magányosan sétáló macska – 1. rész

Hallgass, várj és figyelj; ez az eset akkor esett, édes gyermekem, amikor a háziállatok még vadak voltak. Vad volt a kutya, vad a ló, a tehén, a juh és vad volt a disznó – vadabb már nem is lehetett -, s ott járkáltak a ringó-rengő rengetegben a maguk vad csapásain. De minden állatok legvadabbika a macska volt. Magányosan kószált, s minden hely egyforma volt neki.

Természetesen vad volt az Ember is. Borzasztó vad. Nem is szelidült meg addig, amíg az asszonnyal nem találkozott, s az meg nem mondta neki, hogy semmi kedve vad módjára élni. Kiszemelt egy takaros, száraz barlangot, hogy nyirkos avarvacka helyett abban aludjék; a barlang földjére tiszta homokot hintett, csinos rőzsetüzet gyújtott a barlang zugában, s egy vadló száraz bőrét akasztotta keresztbe – farkával lefelé – a bejárat elé. Aztán így szólt:

– Töröld meg a lábad, lelkem, amikor belépsz; mostantól már ez lesz a lakásunk.

És azon az estén, édes gyermekem, tüzes kövön sütött vadjuhot ettek, és vadfokhagymával, vadborssal ízesítették; aztán vadrizzsel, vadmajorannával és vadkorianderrel töltött vadrucát, később vadökör velőscsontját, vadcseresznyét és vadgránátalmát. Azután a férfi nagy boldogan lefeküdt aludni a tűz mellé, míg az asszony fenn maradt, és hosszan fésülte a haját. Fogott egy birkavállcsontot – a nagy, sima lapockát -, a rajta levő csodálatos jelekre bámult, még több fát rakott a tűzre, s elkezdett varázsolni. Ő űzte az első énekes varázslatot a világon.

Odakünn a ringó-rengő rengetegben minden vadállat egy helyre sereglett össze, hadd láthassák a tüzet messziről, s álmélkodtak, mi fán teremhet. Aztán a vadló csak dobbantott egyet a vad patájával, s így szólt:

– Ó, barátaim és ellenségeim! Az ember s az asszony ugyan miért csapta azt a nagy világosságot ott a nagy barlangban, s vajon miféle kárunk lesz belőle! Ezt mondjátok meg!

A vadkutya a sült birka szagát orrontva így szólt:

– Én odamegyek, megnézem, s majd megmondom; ha szimatom nem csal, valami jó. Macska, jer velem!

– Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek bíz én.

– Akkor hát többé nem lehetünk barátok – mondta a vadkutya, s indult a barlang felé. De alig tett meg egy darab utat a kutya, a macska így szólt magában:

– Mindenütt egyforma nekem. Miért ne mehetnék hát magam is, hogy bekukkantsak, majd odébálljak kedvem szerint?

És a vadkutya után surrant halkan, nagyon halkan, s elbújt valahol, ahonnan mindent hallhatott.

A vadkutya pedig szépen megérkezett a barlang szájához, a száraz lóbőrt félretolta orrával, s nagyokat szippantott a sült birkahús illatából. Az asszony a lapockát bámulva megérezte, hogy ott van, elmosolyodott, s így szólt:

– Itt jön az első. Mit akarsz, vadon erdő vad jószága?

A vadkutya így szólt:

– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, mi az, ami olyan jól illatozik a vad erdőben?

Erre az asszony fogott egy sült birkacsontot, s a vadkutya elé dobta, mondván:

– Vadon erdő vad jószága, nesze, kóstold meg!

A vadkutya beleharapott a csontba: hát jobb ízű volt az minden eddigi falatjánál; mire így szólt:

– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, adj még egyet!

Az asszony így szólt:

– Vadon erdő vad jószága, segíts az uramnak vadászni napközben, éjjel pedig őrizd ezt a barlangot, s adok én majd neked annyi sült koncot, amennyi belédfér!

– Tyű! – mondta a macska, amint ott hallgatózott. – Igen bölcs asszony, de nem olyan bölcs, mint én vagyok.

A vadkutya besündörgött a barlangba, fejét az asszony ölébe hajtotta, s mondta:

– Ó, barátom és barátom asszonya, majd segítek én nappal vadászni az uradnak, éjjel pedig őrizni fogom a barlangotokat.

– Tyű! – mondta a leselkedő macska. – Szörnyű ostoba ez a kutya.

Azzal surrant is vissza a ringó-rengő rengetegbe, s vad varkát csóválva továbbjárkált vad csapásain. De nem szólt senkinek.

Amikor az ember felébredt, így szólt:

– Mit keres itt a vadkutya?

Mire felelt az asszony:

– A neve több nem Vadkutya, hanem Első Barátunk, mert a barátunk lesz örökkös-örökkön-örökké. Vidd magaddal, ha vadászni mész.

Másnap az asszony nagy csomó friss zöld füvet vágott a mezőn, megszárogatta a tűznél, hogy úgy illatozott, mint a frissen kaszált széna, aztán leült a barlang ajtajában, a lóbőrből kihasított egy kötőfékre valót, aztán elkezdte nézni, nézni a birkavállcsontot – a nagy birkalapockát -, és varázslatba fogott. A második énekes varázslatba a világon. Tova a vad erdőben minden állat csodálkozott, mi ütött a vadkutyába, s a vadló egyszer csak nagyot dobbantott, és így szólt:

– Odamegyek s megnézem, s majd elmondom, miért nem jött vissza a vadkutya. Macska, jer velem!

– Hogyisne! – szólt a macska. – Én vagyok a magányosan sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek bíz én!

De azért a vadló után óvakodott halkan, nagyon halkan, és megbújt valahol, hogy mindent hallhasson. Ahogy az aszony meghallotta a ló dobogását, és botladozását hosszú sörényében, így szólt elmosolyodva:

– Itt jön a második. vadon erdő vad jószága, mi kívánsz?

A vadló így szólt:

– Ó ellenségem és ellenségem asszonya, hol van a vadkutya?

Az asszony nevetett, fogta a lapockacsontot, belenézett, s mondá:

– Vadon erdő vad jószága, nem a vadkutyáért jöttél te ide, hanem a jó fű illatáért!

Akkor a vadló, dobogva és sörényében botladozva, végül azt mondta:

– Ez igaz. Hadd egyem meg.

Az asszony így szólt:

– Vadon erdő vad jószága, hajtsd le vad fejed, s viseld, amit rád adok, s akkor majd eheted a csodálatos füvet, háromszor napjában.

– Tyű! – mondta a macska, amint ott hallgatózott -, okos asszony ez, de nem olyan okos, mint én.

A vadló lehajotta fejét, s az asszony rádobta a kötéféket; a vadló fújt egyet az asszony lábára, s szólt:

– Ó, úrnőm, asszonya az én uramnak! Szolgátok leszek a csodálatos fű kedvéért.

– Tyű! – monda a macska hallgatzóván – szörnyű ostoba ez a ló.

Azzal surrant is vissza a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált tovább vad csapásain. De nem szólt senkinek soha.

Amikor az ember s a kutya megjött a vadászatról, megszólalt az ember:

– Mit keres itt a vadló?

És felelt az asszony:

– Az ő neve többé már nem Vadló, hanem Első Szolgánk, mert ő fog hordozni bennünket helyről helyre örökös-örökkön-örökké. Kapj a hátára, ha vadászni mész.

Másnap a vadtehén, vad fejét magasra tartva, hogy vad szarvai bele ne akadjanak a vad bozótba, felment a barlanghoz: a macska persze a nyomában, és ismét elbújt, mint azelőtt. És a vadtehén odaígérte mindennapi tejét az asszonynak a csodálatos fűért cserében; a macska pedig visszasurrant a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált tovább vad csapásain, éppen úgy, mint azelőtt. De nem szólt senkinek, soha.

S amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a vadászatról, s ugyanazt kérezte, mint máskor, az asszony így felelt:

– A neve többé már nem Vadtehén, hanem Jó Táplálékadó. Ő adja majd nekünk a meleg tejet örökös-örökkön-örökké, s majd én gondját viselem, mialatt te Első Barátunkkal és Első Szolgánkkal odajársz vadászni.

Kipling: A magányosan sétáló macska

A magányosan sétáló macska – 1. rész

éjjel négy

hogy mit csinál az ember hajlani négykor a gép előtt? szenved, ez kétségtelen. olyan nehezek az elalvás előtti pillanatok, amikor az ember szembesül minden kudarcával, minden este felvonulnak előtte sorban, és sokszor nem tud eleget olvasni ahhoz, hogy annyira álmos legyen, hogy ez a díszfelvonulás elmaradjon, és csak forgolódik álom nélkül az ágyban, és töri a fejét a miérteken, hibáztatja magát, noha tudja, hogy nem hibás, az Isten meg csak mosolyog gúnyosan a sok kis porszem küszködésén, amikor nagyon nem jutunk magunkkal, se másokkal semmire, amikor szeretnénk, de nem fogadják el, az érzésen, hogy nem kellünk, hogy feleslegesek a mozdulataink, mert semmin, de semmin nem változtatnak, hogy a várakozás, az ölelés nem jelent semmit, csak letudandó kötelességet, előhalál ez a javából, minden egyes alkalommal belehalok kissé a csalódásokba, nem kellenek hozzá görög tragédiák, csak a mozdulat türelmetlensége, a siettség, hogy mindegy, hogyan, csak legyen már vége, hogy történjen valami teljesen más, mert ez kínos.

hát mégis jobb fennülni, zenét hallgatni, cigarettázni, nézni a füstöt, sört szopogatni csendesen, beletörődve.

éjjel négy

Thelma és Louise

mindig is szerettem a road-movie-kat, főleg a menekülünk-a-társadalomból-témájú filmeket, egyrészt, mert amerika hipokrita társadalma a maga unalmával tényleg elviselhetetlen, a balkánon legalább mindig történik valammi, és még itt is érzem, hogy menekülni kell a társadalmi klisék elől, na jó, talán nem ennyire, mint a filmben, de nem tudom, hogy hogyan lehet egyszerre lázadni a társadalmi hipokritizmus ellen, és igaznak maradni, az idegen, az utazó mítosza mindig eről szól, hogy függetlenül attól, hogy esetleg nem szegi meg a törvényt, startból rossz szemmel néznek rá éppen amiatt, mert képtelen alkalmazkodni a társadalmi klisékhez.

hogy thelma és louise ennyire belesodródnak a törvénytelensége, az nagyjából az amerikai társadalom rendszeréből fakad: a rend elleni erőszakot torolja meg legszigorúbban a törvény. és a benned levő társadalmi rend építménye csak addig áll, amíg az első lázadó cselekedetet el nem követed. az első tettől az etika összedőlt, mintha nem is létezett volna, a jó és a rossz addigi viszonyai teljesen elfelejtődnek, átrendeződnek, és már képtelen vagy aszerint élni, ami addig meghatározta az életed. nincs visszatérés, a kockát elvetetted, a következményeket pedig viselni kell.

Thelma és Louise

a leghatásosabb regénykezdet

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

Idő: délután hét óra.

Színhely: Afrika, Rakhmár, egy távoli, eldugott garnizon a Szahara valamelyik oázisában, ahol néhány ottfelejtett légionista és egypár nyomorult arab tengődik.

Személyek: személytelenek.

Történik: semmi.

Rakhmár oázis legfeltűnőbb jellegzetessége,hogy a legkevésbé feltűnő, legkisebb mértékben sem jellegzetes oázis Afrikában. Középpontja egy vályogfallal körülvett katonai tábor, amit a szknyelv minden alap nélkül, pusztán szokásból “erőd”-nek nevez. Az “erőd” ellenállóképességéről fogalmat adhat egy nemrég lejátszódott esemény, amikor a részeg káplár dühösen a falba rúgott, és súlyos sérüléssel kórházba szállították, mert az egyik lőrés a fejére esett. …

Vagy ötven pálma veszi körül az erődöt, poros, tikkadt, félholt, hosszú fák, és tetejükben egy-két kedélybeteg majom ténfereg. Ezek szivesen elköltöznének dúsabb tájakra, de nem tudják, hogy kerültek ide. A pálmák között nyolc-tíz duárnak nevezett sárputri, ismeretlen céllal, mert a bennszülött háztulajdonosok évekig nem mennek be az ajtón. Viszont az ajtó elől sem mozdulnak. Hova mennének a forró oázisban? Vagy mit csinálnának benn a kunyhóban? Igaz, végeredményben az sem világos, hogy mit keresnek ezek az arabok a kunyhó előtt, ahol üldögélnek, de hát egy oázis nem arra való, hogy minden mozzanatában megfeleljen valamiféle okszerűségnek.

A bennszülöttek tehát a kunyhó előtt esznek, isznak, alszanak és unatkoznak.  Mit is keresnének benn a duárban? Egy horpadt fazék, néhány törött holmi, egy rothadt gyékény és más efféle található ott, a döngölt padlón. Ezen felül néhány ezer légy, ezeket nem szükséges felkeresni, és a kecske, az kijön magától is, ha megéhezik.

a leghatásosabb regénykezdet

fáradt vagyok

már az is mutatja, hogy tizenkét órát aludtam. akkor sem akartam felkelni, de végül mégiscsak felkeltem, és elballagtam a kávéig.

fáradt vagyok, mert egész héten lázas voltam, ráadásul a hátam is fáj, ami a doki szerint nem tartozik a himlőhöz, de annyira fáj, hogy sem ülni, sem feküdni nem tudok, tiszta ideges vagyok tőle, tudom, tudom, rossz beteg vagyok, igyekszem magam visszatartani, de nem mindig sikerül, belekötök, mint a beton.

fáradt vagyok az emberek érthetetlenségétől és agresszivitásától, attól, hogy mindig, mindig mögöttes rossz szándékot feltételeznek akkor is, amikor semmi ilyesmiről nincs szó, kimerít, hogy a viszonyok nem tiszták és egyszerűek, és valószínűleg soha nem lesznek azok, hogy állandóan bizonyítanom kell a jószándékot, mert elsőre nem hiszik el, fáradt vagyok, elvesztettem az illúzióimat, feladom.

fáradt vagyok, mert minél idősebb leszek, az élet annál bonyolultabbá válik. semmi sem egyszerűsödik, hanem összekavarodik, az életben, a fejemben, a külvilágban, már a helyesírásom sem a régi, már régen nem vagyok biztos benne, hogy bizonyos szavakat hogy kell írni, az álmok nem teljesülnek be, a pillanatnyi boldogság olyan ritka, hogy eksz-sztásziszként, különállásként jelentkezik, mint ami nem is a normális, depressziós valóság része.

fáradt vagyok, mert elfáradok saját magam tehetetlenségétől, vackolódásaitól, a kételyektől, de még inkább az igazságoktól, a kategóriáktól és a kategóriák kategorizálásától, valamint azok megfejtétéstől, fáradt vagyok az állandó értelmezési kényszertől, a gondolkodás kényszerétől, az írás kényszerétől, hogy magyarázom maganak a bizonyítványt, hogy igen, jó vagyok, talán, ha olvasnak, és hogy érdemes, és fáradt vagyok a magánytól, merthogy egy másik ember magányát senki sem tudja feloldani, csak ideig-óráig, és olyan szomorú, mikor ez az óra elmúlik, és nem marad benne semmi, csak a puszta formalitás, a keret, és közte a nagy semmi, és bennem a magány, ez a fárasztó, elviselhetetlen, feloldhatatlan, kimerítő magány.

megyek vissza aludni.

fáradt vagyok

magány

És hogyha annyira nyitottak lennénk is, hogy a másiktól mindent el tudnánk fogadni, és képesek lennénk egy lelket a maga mélységeiben olvasni, mennyiben tudnánk megvilágítani a rendeltetését? Annyira egyedül vagyunk a világban, hogy felteszed magadnak a kérdést, hogy vajon a haláltusa magánya nem emberi létünk jelképe-e?

Emil Cioran: Pe culmile disperarii

magány

azt a balkános mindenit!

băse parla ment, már mindenki unta, kigólyózták. újabb fejezet a nagy balkáni színjátékból. imádnivaló, mikor a posztkommunista képviselők (és hát itt mindenki az, kivéve a harmincasokat, ugye) le nem ejtik szájukról a demokrácia szót. belehallgattam ma az elhangzott beszédekbe, hogy pro és kontra államelnök, hivatal, kormány, big fucking játékszer az egész, nem lehet őket komolyan venni. a majdnem külügyminiszter liberális képviselő a nagyromán versenyen antonescut védi, a liberális pártban van a legkevesebb nő, a kormányt a parlament 20 %-a támogatja, ehh, ezek csak azt várták, hogy bejussunk az únióba, hogy minél inkább cikruszolhassanak. 2 milla vendégmunkás külföldön, itthon fejetlenség, korrupcicó, kell hozzá egészséges humor és távolságtartás, hogy ne vakarjam véresre magam, nevetünk, mert olyan tragikus ez az egész, méghogy politikai elit, legfeljebb politikai osztály, nem túl sok mindenben különböznek ezek egymástól, nincsenek világosan elkülöníthető politikai irányvonalak, mindenki csak a maga gesztenyéjét kapargatja, mit számít az, hogy a working class mennyit keres, és meg tud-e abból élni, a nyögdíjasokról nem is beszélve. balkán ez, tátáje, vicces.

azt a balkános mindenit!

illúzió

Mint általában az emberek, te is őrülten optimista vagy az emberekkel szemben, amilyenek, vagyis a pusztán emberi síkon élő emberekkel szemben. Úgy látszik, azt képzeled, hogy az emberek megmaradhatnak olyanoknak, amilyenek, és mégis lakosai lehetnek egy, a mi világunknál nyilvánvalóan jobb világnak. De a mi világunk annak következménye, hogy az emberek milyenek voltak és annak kivetítése, hogy milyenek most. Ha az emberek továbbra is olyanok lesznek, mint most és mint a múltban voltak, nyilvánvaló, hogy a világunk nem lehet jobb. Ha azt képzeled, hogy mégis lehet, vadul optimista vagy az emberi természetet illetően. Másrészt viszont vadul pesszimista vagy, ha azt képzeled, hogy a férfiakat és nőket természetük arra ítéli, hogy egész életüket a szigorúan vett emberi síkon éljék le. Hatalmukban áll felülemelkedni rajta és átlépni az örökkévalóság síkjára. Semmilyen emberi társadalom nem lehet nyilvánvalóan jobb, mint a mostani, ha nincsen benne elég nagy számmal olyan ember, aki tudja, hogy az emberiség nem az utolsó szó, és öntudatosan megkísérel túllépni rajta. Ezért kell mélységesen pesszimistának lenni a legtöbb dologgal kapcsolatban, amit az emberek optimista szemmel néznek – mint az alkalmazott tudomány, a társadalmi reform és az emberi természet, amely az átlagos férfiakban és nőkben nyilatkozik meg. … Ismered az Új Testamentum pesszimizmusát. … Pesszimizmus még a legmagasabb fajta erkölccsel szemben is: nem jut be a mennyeknek országába, akinek derekassága nem haladja meg az írástudókét és farizeusokét. De kik az írástudók és farizeusok? Egyszerűen a legjobb polgárok; a társadalom oszlopai; minden rendesen gondolkozó ember. Ennek ellenére, vagyis inkább éppen ezért, Jézus viperafajzatoknak nevezi őket.

Huxley: És múlnak az évek

illúzió

Clavell: A sógun

Mindig is szerettem a történelmi regényeket, még akkor is, ha nem teljesen tényszerűek. Meghatározó olvasmányélményem volt Dumas: Három testőr – Húsz év múlva – Braggelone vicomte sorozata, Merle: Francia história, Cao Hszüe Csi: A vörös szoba álma, Lin Yu T’Ang: Egy múló pillanat, Sienkiewitz: Quo vadis, Robert Graves: Én, Claudius. Ezen kívül sok van még, persze, csak most hirtelen nem jut eszembe. Harmadikos koromtól olvasok minden nap, és bevallom, nem emlékszem már az összes könyvre, amit olvastam.

A sógunt harmadjára olvasom, azt hiszem, és így harmadszorra is remek olvasmány. Rengeteg mindent meg lehet tudni a taikó korabeli Japánról (középkor, a regény 1600-ban játszódik), szokásokat, viszonyokat, gondolkodási formákat. Az ilyen információközlés számomra nagyon fontos egy történelmi regénynél, sokkal fontosabb, hogy a dátumok hitelesen-e. A középkori Japánt egy angol szemével mutatja be, aki hajótörsét szenved Japán partjainál, majd beilleszkedik a japán életvitelbe, és a japán történelem egyik legizgalmasabb pillanatában rész vesz a politikai intrikákban. A könyv, persze, azon túl, hogy kulturális csemege, és csodaszép szerelmi történet (semmi nyál, komolyan), még egy szempontból nagyon érdekes: a főszereplő, Josi Toranaga-nó-Minovara, akiből sógun lesz, a világirodalom egyik legnagyobb stratégája. Tanköny ez a regény mindazok számára, akik emberekkel akarnak foglalkozni.

Clavell: A sógun