fogyókúra

azoknak ajánlom, akik fogyni akarnának, de nincs megfelelő ambíciójuk hozzá. be kell gyűjteni egy ismeretlen eredetű allergiát, ami legalább négy hónapon keresztül mindig megjelenik. az allergiára adnak egy csomó gyógyszert, amelyek közül a legtöbb nem fog használni, így a kiütések újra és újra megjelennek, ez azt jelenti, hogy újra és újra orvoshoz kell menni (mindig másikhoz, mert egy biztosan nem tudja majd kideríteni, hogy mi baj van), és az újabb és újabb orvos újabb és újabb diétát fog felírni. Íme azon kaják listája,

amiket nem ehetek:
1. só
2. tartósítószer (konzervek, előregyártott kaják kicsukva)
3. zsíradék (állati, emberi, növényi)
4. szines gyümölcsök (a meggy kivétel, hmmm)
5. hal, különösen a
tonhal, szardínia (na, ez nem nagy veszteség)
6. Tojás
7. bármilyen tejtermék, ami kezelésen esett át (sajtok, különösen az
érett sajtok: ementáli, camembert, rokfort, stilton)
8. füstölt hús
9. marha, disznó, kacsa, liba, pulyka, gostat-csirke, vadhús, bárány
10. olajos magvak
11. alkohol
12. üdítők
13. csokoládé, kakaó (ezért sem kár)
14. ízek, torták, tészták (na, ezekért sem)
15. húsleves
16. sültek (hús, lángos, rántás)
17. fűszerek
18. zakuszka, vinettasaláta, franciasaláta
19. uborka, paradicsom, züldsaláta, eltett zöldség
20.
sonka, szalámi
21. savanyú káposzta,
22. spenót
23. ketchup
24. eper, kiwi, füge
25. mák, mogyoró, mogyorókrém

Amit ehetek:
1. pirítós kenyér
2. Piritós kenyér túróval
3. pirítós kenyér vajjal
4. pirítós kenyér citrommal
5. pirítós kenyér főtt krumplival, só nélkül
6. pirítós kenyér főtt rizzsel, só nélkül
7. pirítós kenyér tejjel
8. pirítós kenyér zöldséglevessel
9. pirítós kenyér mézzel
10. pirítós kenyér prágai sonkával (MIÉRT KIVÉTEL A PRÁGAI SONKA?????)
11. pirítós kenyér meggyel, almával

ami nincs felsorolva, és nem kérdeztem rá:
1. macskahús, kutyahús
2. kávé
3. virsli (három napja azt eszek murokkal)

A mai étrendem:
reggeli: két csupor kávé, egy csupor tea, kiflivég, 5 db. gyógyszer
ebéd: 10 db virsli mustárral (tudom, hogy nem szabad), 7 mamba (tudtátok, hogy a mambában van olaj?), 3 murok, 1 db. gyógyszer
vacsora: citrom, pirítóskenyér, grapefriut, alma, 4 db. gyógyszer

fogyókúra

teajánló

az olvasás, írás, gondolkodás élményéhez hozzátartozik a tea. a városban az egyik legjobb élmény, ha elmehetek a teaházba teázni és olvasni. a légkör, a tea illata egészen különleges készséget teremt a szellemi munkára. tea nélkül nem tudok írni. szintén ebben a teaházban lehet sok finom teát megvásárolni, ezekből következik ajánló:

1. Fekete tea – szellemi munkához, ahol szükség van a koncentrációra
a. hot spice – aromás keverék indiai, kínai és sri lankai fekete teából, narancshéjjal és szegfűszeggel ízesítve. tejjel különösen finom, nem olyan erős, mint tisztán. aki pikánsan szereti, az tehet bele egy kis fekete borsot, szegfűborsot.
b. moonlight M27 – fekete tea, áfonya, narancsdarabok, kókuszdiódarabok, napraforgóvirág, még valami más virág. nagyon aromás, erős, ízletes tea. nem szabad semmivel elrontani.
c. Nepal masala M29 – fekete tea, fahéj, gyömbér, szegfűszeg, fekete bors, koriander, kömény. – csak azoknak ajánlott, akik értékelik az erős ízeket. kis méz nem árt meg neki.

2. Zöld tea – kikapcsolódáshoz, ha gyengébbre főzzük, gyorsítónak, ha erősebbre
a. java malabar 2.3 – egyszerű indonéziai zöld tea. kis méz, tej mehet bele. nagyon frissítő.
b. lemon cream ginseng 3,13 – kínai zöld tea, ginszenggel, citromfűvel, citromdarabokkal, napraforgóvirággal – nyugtató hatású a citromfű miatt, és nem szükséges semmivel ízesíteni. a ginszeng különleges aromát biztosít neki, ezt nem mindenki szereti.

3. Mate – azt mondják, hogy frissít, olyan mind a koffein, de rám semmi hatása nem volt.
a. mate M80 – mate, banán-darabok, kókusz-darabok, szantálfa – különleges, csak azoknak, akik nem riadnak vissza a különleges ízektől. a maténak különben határozottan burjányíze van, de a többi kicsit feldobja. barna cukorral különlegesen finom.

4. Rooibos – dél-afrikai teafű, nagyon finom barna cukorral és citrommal. akármennyit lehet inni belőle, nem megy az agyra, nyugtató hatású, fürdéshez ajánlott.
a. Cream and caramel M83 – rooibos, karamelldarabok, kóladió.
b. Farmer’s love M118 – rooibos, papayadarabok, banándarabok, narancsvirág, napraforgóvirág.

A kedvenc kombinációim:
a. Farmers love hot spice-szal, cukorral, citrommal
b. Cream and caramel matéval, üresen
c. Moonlight Cream and caramellel, cukorral, citromosan
d. Nepal Masala Lemon cream ginsenggel, tejjel

teajánló

Lăzărescu úr halála

Cristi Puiu filmje, Lăzărescu úr halála a BBC Word cinema díját nyerte. Amikor láttam a filmet, csak legyintettem rá, hát igen, ez a román alóság, mutogatjuk, úgyis mindenki tudja, hogy ez van. Na de – és itt jön a megmondós igazság, amely mellbevágott, seggreültetett és kispályára tett, és ettől egyből érdekelni kezdett a film -, hogy a valóság nem is nagyon tér el attól, ami a filmben látható. Amióta megvannak a bumszlik (másfél hónap), találkozgatok az orvosokkal, megnéztem belülről a sürgősséget, láttam belülről két kórházat, figyeltem a nővérek, orvosok munkáját. És ettől a személyes élménytől ez a dokfilmnek tűnő történet nagyon reális lesz. Azokat a filmeket szeretem, amelyek valamilyen szinten érintenek személyesen, bár a rommagyar tematikájú bármilyen alkotást meg azért nem szeretem, mert túlságosan is érint, nem tudok Erdély-tematikájú dokfilmeket nézni a tévében bőgés nélkül, akkor inkább nem nézem, mert az már túl sok az érzelmekből, de Puiu a realitást hűvös udvariassággal, távolságtartóan kezeli, mintha Lăzărescu úr esete csak úgy általánosságban volna érdekes, vagy érdekes sem volna egyáltalán. Nagyon rokonszenves az a szenvetlenség, ahogy látjuk Lăzărescu úr szenvedéseit, meghurcoltatását kórházról kórházra.

Lăzărescu úr halála

balkéz

szóval voltam orvosnál, és megintcsak semmit nem tudnak mondani, mint az abortusz után. minden lelehetm negatív, csak a kiütések jelennek meg időről időre. immár két hónapja. úgyhogy most megint csak antihisztamint kaptam, meg kálcium injekciót a vénába. beraktak a jobb kezembe egy katétert, azon keresztül adják be minden nap tíz napig. a jobb kezem ezzel teljesen ki van csukva a versenyből. azaz:
enni, rántást kavarni, fát vágni, nadrágot gombolni, fogat mosni, írni, vasalni, sms-t írni, takarítani: mindent bal kézzel.

balkéz

Hamvas Béla

org küldött az előbb egy szép idézetet hamvas Bélától, amit én eddig még nem olvastam, következésképpen nem tudom, honnan való. Így hangzik:

“Magányos az az ember, akinek az együttélésre fokozott igénye van. Magány annyi, hogy az ember önmagában játssza le azt, amit tulajdonképpen a többivel együtt kellene lejátszania. Védelem és nyilvánosság kizárása, olyan nyilvánosságé, amely nem vonz, sőt visszataszít, éspedig nem követeléseinek nagyságával, hanem olyan követelésekkel, amelyektől irtózom. Magány annyi, mint nem engedményeket tenni. Önmagát kevesebb önámítással akarja fenntartani, s azokat, is, amelyek megmaradtak, lehetőleg felszámolni. Mondjuk úgy, hogy szeret gondolkozni. Elképzelhetetlen, hogy az ember milyen erőfeszítésekre képes csakis azért, nehogy gondolkoznia kelljen. Olyan emberek, akikkel jól éreztem magam, kívánatossá tették a tisztaságot. És ha úgy látszik, hogy zavarmentes élet csak önámítással lehetséges, tisztaság viszont csak önámítás nélkül. Egyébként kell lennie olyan életnek, emlékszem reá, amely valódi és zavartalan is.”

Hamvas Béla

blogháború

felméri péter“kicsi a bors és még buta is” névvel blogháborút indított. rámászott téeszre és nándikára, és kilátásba helyezte, hogy beszól gáspinak és béfének is, ha fikázásainak nincs eredménye. nyugaton a helyzet fokozódik. fel köll venni a kesztyűt.

blogháború

magány

“Van egy kis házam, odamegyek,
ahol senki nem zavar
van egy kis házam, odamegyek,
ahol senki nincs velem.
Ahova senki nem szólhat át,
ahol senki se mondja: nem
Hol mást se mond, ahol tehát
Csak én vagyok jelen.”
(A. A. Milne)

Végül ketten maradnak – Isten és a bor. – mondja Hamvas Béla. Megpróbálkozom mindenféle pótcselekvéssel (tanulás, karrier, emberi kapcsolatok, gyerek, tanítás, hobbi, olvasás, írás), hogy kitöltsem a magányt és az űrt magamban, és semmi sem bizonyul igazán jó megoldásnak, olyannak, ami ténylegesen felszabadítaná a magányosság érzését. Ahogy múlnak az évek, mind egyre rosszabb, és rosszabb. Gyermekkorom meghatározó élménye, hogy az óvodában elhúzódott tőlem az, akivel játszani szerettem volna. A zeneiskolában többet ültem a szamárpadban, mint a rendes helyemen (ennek az volt az előnye, hogy a kályha mellett meleg volt), a balettiskolában azért közösítettek ki, mert merészeltem magyar létemre román osztályban első tanuló lenni, Magyaországon meg azért, mert a magyarok között román voltam, és hatodikos koromban nem tudtam, hogy Michael Jackson nem nő, hanem férfi (nem úgy nézett ki), és hogy a Michael Jackson rajongók kötelező módon ki kell röhögjék Szandit. Nyolcadikban az osztályból a lányok két hétig nem beszéltek velem, mai napig fogalmam sincs, hogy miért. Középiskolában két évet töltöttem el azzal, hogy megpróbáljak beilleszkedni, de lehetetlen volt. Fel ia adtam. Nem jártam az osztálytársaimmal bulizni (nem volt miből), nem ugyanazokat a könyveket olvastuk, nem volt számítógépem, nem szerettem filmet nézni, nem volt pasim, illetve az első, aki megcsókolt, és akibe akkor már régen szerelmes voltam, másik nap már mással járt, és ez fél évig padlóra küldött, mert én tényleg komolyan gondoltam. Középiskolás korom a reménytelen, elutasított szerelmek korszaka. Ketten akartak velem járni, az egyik kövér volt és én irtózom a kövér emberektől (apám, az edző és anyám, a szépségmániás kicsi gyerekkoromtól szugerálták belém, hogy csak a vékony, sportos alkat a szép, legyek izmos, sportos, a kövér csúnya, gusztustalan, egészségtelen), a másikkal pedig nem jött össze, valamit elkúrtam, már nem emlékszem pontosan, hogy volt, de az is igaz volt, hogy azért a pasiért nem pedáloztam túlságosan. Akiért viszont pedáloztam volna (öt ilyen pasi volt négy év alatt, akire emlékszem, akibe annyira reménytelenül, vígasztalanul belezúgtam, hogy minden büszkeségem félretéve én udvaroltam nekik, sőt egy részüknek szerelmet is vallottam, ó, micsoda megalázó emlékek), azok messze elkerültek, és sajnálkozó pillantásokat vetettek rám. Egyszer megpróbáltak megerőszakolni, utána három évig irtóztam minden emberi érintéstől (sokszor most is).
Megsértett büszkeségem korszakában kezdtem építeni magamnak azt a sarkot, ahova most is mindig visszavonulok, ha úgy érzem, hogy magamba kell zárkóznom. És akkor érzem úgy, hogy magaba kell zárkóznom, mikor a pótcselekvések nem hozzák meg a kielégítő eredményt, életem eseményei félelemmel és reszketéssel töltenek el, és úgy érzem, semmit sem tudok tenni ellenük, amikor kiszolgáltatva érzem magam az érzelmeimnek, és nem nyerek viszonzást rájuk, amikor ordítanék egy kis megértésért, gyengédségért, odafigyelésért, de senki nem veszi észre, mert megtanultam, hogy ne mutassam ki, mert olyan megalázó a szeretetért, a barátságokért, az emberi hangokért könyörögni, inkább úgy teszek, mintha minden rendben volna, pedig ez a bejegyzés is ilyen kunyizás, de ne figyeljetek ide, mert úgysem tudom elfogadni, és főleg ne sajnáljatok, mert az még rosszabb. Egyáltalán, tegyetek úgy, mintha nem is tudnátok róla, és hallgassatok még akkor is, ha volna valami mondanivalótok, mert ez ördögi kör: mielőtt leírnám, mielőtt még nem tudja senki, akkor még el tudom fogadni, de akkor nem tudja senki; miután leírtam, már nem kell, mert eszem ágában sincs sajnáltatni magam, és veletek szemben kíméletlenül el fogom játszani az erőset, az elutasítót. Visszavonulok a kis házamba. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy “haza szeretnék menni”.
A magány órái legalább békések, űzött gondolataim kívül rekednek, meghajszolt érzéseim legalább egy kis időre nyugalmat találnak a biztonságos falak mögött. A sírás itt nem önsajnálat, nem a gyengédség kikényszerítő eszköze, nem érzem úgy magam utána, hogy valami olyasmit fogadtam el, ami tulajdonképpen nem járt volna, és amit nem kaptam volna akkor, ha nem kényszerítem ki. Ilyenkor nem érzem bűnösnek magam azokért az érzésekért, amelyeket el kell rejteni, mert nem nyerhetnek viszonzást, mert az emberi kapcsolatokban semmit nem lehet erőltetni, és én a legszivesebben erőltetném. A kisházban teljesen és tökéletesen szabad vagyok, nyugodtan gondolhatok bármire, érezhetek bármit anélkül, hogy tekintettel kellene lennem más emberek érzéseire. A kisházban néha még Istennel is merek beszélgetni. A kisházban nem érzem úgy, hogy hazudnék neki. A kisházban titokban megiszom egy-egy pohár bort és elszivok egy vastag, kövér szivart, noha nem szabad. Végülis ketten maradnak – Isten és a bor.
A kisház a biztonság, ahol írhatok. Ahol a fikció és a valóság nyugodtan összekeveredhet írásaimban anélkül, hogy számon kérnék, hogy hazudok. Itt bárkiről leírhatom azt a valóságot, amit én látok valóságosnak, és amit még nem szűrtem át a társadalmi szabályrendszer kötelező kompromisszumain. A kisház az, ahol lehetek kettő: Krisztina és Nelli is egyszerre. Ahol nem aberrált, ha önmagam ellen fordulok. A kisházban nyugodtan gyászolhatom Kist, és rugdoshatom az ajtót tehetetlenségemben, rágódhatom a csontomon, anélkül, hogy bárki úgy érezze, hogy ez a téma már rég le van tárgyalva, és hogy “majd lesz másik”, és nem kell szégyellnem, hogy milyen irigységgel, és ugyanakkor viszolygással nézem a kisgyerekeket, és mennyire félek a következőtől. Itt nem kell azt érezzem, hogy milyen helytelen is a vislekedésem, hogy még mindig nyalogatom a sebeimet, és nem tudtam egyszer és mindenkorra elfogadni, ami történt. A kisházban nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy képtelen voltam kihordani, és nyugodtan gyűlölhetem saját testemet anélkül, hogy erre bárki is rákérdezne. A kisházban nem szégyen a tehetetlenség, hanem normális állapot. A kisházban nem szégyen félni a haláltól.Ui. A kisházban – írás közben – megjelent egy nagy fehér lepke, ideült a monitorra. Valamelyik virágomról kelhetett ki. Most nézzük egymást, gondolkozom, ki álmodik: a lepke vagy én.

magány

a hatalom természetéről

Az egyértelmű, hogy szükséges társadalmi rend. Van egy bizonyos határ, amin túl a rendetlenség elviselhetetlenné válik. És kellenek szubjektív emberek, akik lázadnak a társadalmi rend ellen, mert a lázadásban benne van a konstruktív kritika lehetősége is. Ahogy idősebbek leszünk, egyre kevésbé lázadunk csak önmagáért a lázadásért, hanem egyre inkább a konstruktív kritika kedvéért, egészen addig, amíg hatalomra nem kerülünk, és lehetőségünk nem adódik a saját rendünk megvédésére. Ekkor mindenki más lázadónak fog számítsni, aki ellenkezni merészel velünk, és minden erőnkkel a ő eltiprásán fogunk munkálkodni. A hatalmon levő rendszer mindig önmaga konzerválására törekszik, a rend istenítésére, bebetonozására, függetlenül attól, hogy esetleg forradalmi környezetből jön-e, vagy bármi egyébből. Ez a hatalom kísértése: addig, amíg ellenzék vagy, könnyű kritizálni. Abban a pillanatban, hogy hatalomra kerültél, már képtelen leszel bármiféle kritikára magával a hatalommal szemben, mert te leszel a hatalom. A helyzet cinizmusa éppen ez: a játákszabályokat ténylegesen csak belülről, hatalommal a kézben lehet megváltoztatni. De ki az, aki hatalommal a kezében saját hatalma ellen fog dolgozni? Ki az, aki le meri bontani hatalmon levőként azokat a hatalmi rendszereket, amelyeket korábban, ellenzékiként igazságtalannak látott, de most szükségesek ahhoz, hogy lebonthassa saját hatalmát? Ez a hatalom kettős arca: amíg nem vagy hatalomon, nincs erőd változtatni. Amikor hatalomra kerültél, már nem akarsz.
A hatalom önmagában gonosz (talán az egyetlen, ami létezik), mert elhiteti, hogy szükségem van rá ahhoz, hogy véghezvigyek dolgokat. Mert olyan csábító a lehetősége, és mert olyan könnyen megszerezhető. Egy kis cinizmus, kegyetlenség, megfelelő mosoly a megfelelő helyeken: és máris rendelkezhetek emberek felett. Befolyásolhatom őket. Megmondhatom nekik, hogy hogyan jó élni. És ha nem vigyázok, a végén még magam is elhiszem, hogy nekem a hatalom gyakorlásában a helyem, és ragaszkodni fogok hozzá. És ellenségnek tekintek mindenkit, aki el akarja venni tőlem. A hatalom gyakorlójaként megvannak a módszereim, hogy ellenségeimet kiiktassam a játékból. Főleg, ha olyan dolgokat tudok ellenségeimről, amiket felhasználhatok ellenük. A kérdés mindig az: felhasználom-e, vagy sem. És felhasználom-e akkor, mikor nem marad más választásom a hatalmam megtartására, vagy inkább lemondok a hatalmamról?

a hatalom természetéről

kalácskép

zö allergia iz bekk. feldagadt az arcom. a mai nap idézete:

“- Zsenge gyerek koromban – felelte Orr – vadalmával a pofámban mászkáltam egész nap. Jobbról is egy, balról is egy.
Yossarian félrelökte a kenyérzsákot, amelyből már elkezdte kirakosgatni a tisztálkodási eszközeit, és gyanakodva gyürkőzött. Elmúlt egy perc.
– Miért? – Nem tudta megállni, hogy végül ne kérdezzen.
Orr diadalmasan vihogott.
– Azért, mert a vadalma jobb, mint a vadgesztenye – válaszolta. – Ha nem tudtam vadalmát szerezni – folytatta Orr, vadgesztenyét használtam. A vadgesztenye csaknem akkora, mint a vadalma, és ami azt illeti, formásabb, bár a forma egy szikrát sem számít.
– Miért mászkáltál vadalmával a pofádban? – kérdezte Yossarian. – Ezt kérdeztem.
– Mert formásabb, mint a vadgesztenye – válaszolta Orr. – Éppen most mondtam.
– Te – szidalmazta elismerően Yossarian -, te rossz képű falusi zseni, te kurvapecér frontlógós, mi a fenének mászkáltál te akármivel is a pofádban?
– Nem – válaszolta Orr -, nem akármivel a pofámban mászkáltam. Vadalmával a pofámban mászkáltam. Amikor meg nem sikerült vadalmára szert tennem, vadgesztenyével. A pofámban.
Orr vihogott. Yossarian elhatározta, hogy tartja a száját és tartotta. Orr várt. Yossarian tovább bírta.
– Jobbról is egy, balról is egy – mondta Orr.
– Miért?
Orr rohamra lendült.
– Mit miért?
Yossarian a fejét csóválta, mosolygott és hallgatott.
– Itt van péládául ez a muris szelep – mélázott Orr hangosan.
– Mi van? – kérdezte Yossarian.
– Mert azt akartam…
Yossarian tudta.
– Jézus Isten! Miért akartad..
– … hogy kalácsképem legyen.
– … hogy kalácsképed legyen? – kérdezte Yossarian.
– Kalácsképet akartam magamnak – ismételte Orr. – Már zsenge gyermekkoromban azt akartam, hogy egyszer majd legyen nekem kalácsképem, és elhatároztam, hogy addig munkálkodom ezen, amíg az nem lesz, és istenemre, addig munkálkodtam rajta, amíg az nem lett, és ezt azzal értem el, hogy egész nap vadalma volt a pofámban. – Megint vihogott. – Jobbról is egy, balról is egy.
– Miért akartad, hogy kalácsképed legyen?
– Nem azt akartam, hogy kalácsképem legyen – mondta Orr. – Azt akartam, hogy nagy képem legyen. A színnel nem sokat törődtem, a méret volt a fontos. Pont úgy csináltam, mint azok a dilis pacákok, akikről olvastál, és akik egész nap gumilabdát markolászva mászkálnak összevissza, hogy megizmosodjon a karjuk. Az igazság az, hogy én is ilyen dilis pacák voltam. Én is egész nap gumilabdát markolászva mászkáltam összevissza.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért mászkáltál egész nap gumilabdát markolászva?
– Azért mert a gumilabda… – kezdte Orr.
– … jobb, mint a vadalma?
Orr vihogott.
– Azért csináltam, hogy megóvjam jó híremet abban az esetben, amikor vadalmával a pofámmal mászkálok összevissza. Gumilabdával a kezembem letagadhattam, hogy vadalma van a pofámban. Mindig, amikor valaki megkérdezte, hogy miért mászkálok vadalmával a pofámban, csak kinyitottam a tenyeremet, és megmutattam neki, hogy gumilabdával mászkálok, és nem vadalmával, és hogy a kezemben van, nem a pofámban. Jó eset volt. Csak soha nem tudtam, hogy leesett-e náluk a tantusz, mert elég rohadt dolog megértetni magát az embernek valakivel, ha úgy beszél vele, hogy közben két vadalma van a pofájában.
Yossarian elég rohadt dolognak találta, hogy megértse Orrt, és megint csak azon tűnödött, vajon Orr, amíg beszél, nem tartja-e közben a nyelve hegyét kalácsképe egyik oldalában. Yossarian elhatározta, hogy többé egy szót sem ejt. Kárba veszett fáradtság volna. ismerte orrt, tudta, hogy egyetlen fene ette kis lehetőseége sincs megtudni, miért akart akkoriban nagy pofát magának.”
(J. Heller: A 22-es csapdája)

kalácskép

balkan-stories 1

A legenda szerint egyszer a törökök “le akarták védeni” az Ararátot, vagyis diplomáciai úton kifogásolták, hogy az örmény címerben szerepel a nagy szent hegy, miközben az Törökországban van, Örményországból csak látszik. Az örmények pedig válaszoltak a petícióra, hogy a török zászlón pedig ott díszeleg a félhold, holott az nincsen Törökországban, csak látszik onnan.

forrás: bdk

balkan-stories 1

Széljegyzetek – nacionalizmus

(TGM: A nacionalizmus mint rejtjel és metafora; in: Törzsi fogalmak I. Atlantisz, Bp, 1999)

Nacionalizmus vagy szubjektivizmus (roszul csengő kifejezések, de nem dobhatunk ki egy kifejezéskészletet csak azért, mert egyesek nem a mi igényeinknek megfelelően használják; ) – nem valósítható meg, hogy a gondolkodó ember kivonja magát a nacionalista társadalmi trend hatása alól. Egymáshoz képest e kettő normatív: vagy-vagy viszonyban vannak, nem lehetséges egyszerre mindkettőt gyakorolni, a döntésben legalább olyan erős az egyik igenlése, mint a másik elutasítása. A csoportdinamika a gondolkodás dinamikájában is működik: ahogy egy csoport elhatárolja magát az outsiderektől (ezek vagyunk és ezek NEM vagyunk mi), úgy gondolkodásban is normatívákhoz igazodva elhatároljuk magunkat mindattól, ami nem norma. A nacionalizmus és szubjektivizmus közötti különbség: a nacionalizmus nem ismeri el, hogy a saját rendszerén kívül létezhetnek normák, a szubjektivizmus nem ismeri el a normák egyetemességét.

A nacionalizmus az objektivitás igényével lép fel. Nem individuális, hanem közösségi, nem kritika, hanem hit, nem dinamika, hanem rend. A szubjektivizmus fenntartja magának a gondolkodád szabadságát anélkül, hogy bármit elfogadna normaként azelőtt, hogy maga is megvizsgálta volna. A nacionalizmus számára elképzelhetetlen, hogy a másoknak másképp van igaza, igazuk csak akkor lehet, ha maguk is nacionalistaként viselkednek, ekkor válhatnak méltó partnerré. Másokat csak akkor vesz figyelembe, ha hozzá hasonló (nacionalista) szókészlettel élnek: másképp nemlétezőnek tekinti őket. A nacionalizmus ettől válik olyan erőssé: kizárja a zavaró körülményeket, megszünteti a szubjektív vergődést, rendet tesz, rendszert épít, ahol minden a helyére kerül, mindenre van magyarázat, az egyén dolga nem más, mint betartani a csoport belső normáit (amik természetesen nem vonatkoznak az outsiderekre).

A szubjektivizmus a rendszer ellensége, individuális, éppen ezért közösség-nélküli. Belenyugszik a párhuzamos igazságok meglételébe, elimeri, hogy egyszerre mindenkinek igaza lehet anélkül, hogy az igazság csorbulna. Elismeri a nacionalizmust, mint normaadó gondolkodási rendszert, de ugyanakkor fenntartja magának a jogot, hogy bírálja és bomlassza. A szubjektív egyének nem képesek egységesen fellépni a nacionalizmus ellen, mivel lényükből adódóan nem alkotnak közösséget, ez a kiküszöbölhetetlen gyengeségük. Erejük a helyes (rendszert bomlasztó) kérdések megtalálásában van. Amikor TGM az idegen mítoszáról beszél, a szubjektív emberekről beszél.

A kereszténység problémája hasonló: az egyház normatív renddé tette a szélsőségesen szubjektív jézusi attitűdöt. Mindazt megvalósította, amit Jézus a farizeusokban elítélt. Jézusi egyház megvalósíthatatlan feladat: a közösségnek normákra, rendszerre van szüksége, és arra, hogy ez a rend állandósulhasson (ld. Kirkegaard). Az egyházi rendbe nem fér be a tkp.-i jézusi attitűd, a vallásosság számára éppen ez a legnagyobb ellenség. Jézus nélkül pedig az egyház nem egyéb, mint a hatalom birtoklására szövetkezett, humanista málnaszörppel nyakon öntött segélyegylet. Ezért olyan jellemző, hogy az egyház beleesik a nacionalizmus csapdájába: a rendre, rendszerre való igény, az idegen mítosza, az outsiderekről vallott hasonló nézetei közös alapot teremtenek. Amíg a jézus attitűd befogadó (az evangélium mindenkié, de csak szubjektív úton, önkritikával, gondolkodási folyamat részeként lehet hozzájutni, és éppen a szubjektív gondolkodás a befogadás kritériuma, és eltűnik a különbség a mi és ők között), addig az egyház fenntartja a fennálló rendet, megkülönbözteti magát a többitől.

Széljegyzetek – nacionalizmus

fekete

sokáig nem szerettem a feketét, csak a szineket, a vidám, kirobbanó, harsány, szelíd, nyugató, hűvös, érzelmeket kifejező szineket. minden szín külön valamit jelent, sokszor csak egy érzést, néha egy emléket, egy embert, mint ahogy a szagok is. akkor értettem meg igazán, mit jelent a fekete, amikor először gyászoltam szívből, és nem csak szokásból.

merthogy öreg nagyanyám 93 éves korában, két év ágybanfekvés után, töksüketen, szenilisen meghalt, ezt nem lehet gyásznak nevezni; természetes volt, sőt, megkönnyebbülés, az emberi intelligencia, értelem, lélek karikatúráját el lehetett hamvasztani és feltenni a szekrény tetejére. nagyanyám nem hiányzik, mert nem volt része az életemnek. szép lassan kikopott belőlem, vagy talán soha nem is volt ott, élőhalottá vált, nap-nap után foszlott le róla az élet egy rétege. apám is ezt mondta, mikor meghalt: “mindennap meggyászoltam, mostmár felesleges”.

kisnagyanyám ugyanígy kopik ki az életből szép csendesen, hogy magába záródó élete egyszer csak megszünjön. őt sem fogom gyászolni, amit adhatott nekem, nekünk, már mind ideadta, meggazdagított, az ajándékot elfogadtuk, számla rendezve, élete teljes, befejezett élet, kevés emberről lehet ezt elmondani, hogy csendben, megnyugodva, kiteljesedve hal majd meg. ő is ezt mondja: várja, hogy már legyen vége, elfáradt, minden megtörtént, ami megtörténhetett, porolgatja emlékeit, de már nem ragaszkodik hozzájuk, csak néz átlényegült önmagából kifelé, mint aki már nem akar részt venni a színjátékban. emberi viszonyai rendezettek, nem hagy sebeket maga után, mindent megbocsátott, mindent elfogadott.

a fekete Kist jelenti. akinek még viszonyai sem voltak. akinek a lehetőség sem adódott meg, hogy bekapcsolódhasson a színjátékba. a lehetőség hiányát jelenti a fekete, az abszolút esélytelenséget. nem tudom, pótolhatja-e bármi a világban a létezés csodáját.

Szabó Magda Für Elisé-t olvastam a napokban. Itt egy idézet, nagyon idetalál.

“Ez még csak egy előhalál. Szerencsére sok előhalál van a valódira való
felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se
jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó
Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A
végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg,
kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet.
Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit
féltél, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit
elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten
pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára
belőled az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan
kétségbeesés, hogy vagy te, ép önmagaddal? Test-lélek, ha annyit terhelik,
elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy
arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant,
elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát,
hanem adománynak, a végsőknél, ami már nem “elő”, de végleges halál, amikor
végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved
nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert
semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz.”

fekete

murphy kettő három négy

Murphy – Szerdán elindultunk Kolozsvárra, a sógorom eljegyzésére. Kedvenc sógim a kettőből, nagyon örültem nekik, nagyon ott akartam lenni velük, mert ők is voltak a mienken, menni kell, punktum, családi összeröff, ebben a családban ez tényleg számít, nálunk nem annyira, és nekem éppen ezért nagyon fontos, mert mindig hiányoltam, hogy az anyám az egyetlen élő testvérével sem jön ki, unokatestvérek nuku, csak az esküvő előtti héten jutott eszébe, hogy neki még vannak meghívatlan rokonai. Minden oké, csak lekéstük a reggeli vonatot, mert öt perccel hamarabb ment el, nagyon mérgesek voltunk, nem baj, van másik, Szeben felé mentünk, mert meg kell nézni, milyen is Európa kulturális fővárosa. Hát, leesett az állam, a nagy hóban aztán alig találtam meg. Fel van újítva, házak kipofozva, nagyszerű kiállítás a felújításról a néprajzi múzeumban, mikor mentünk felfelé a lépcsőn, már vakaróztam, mi ez már megint, nem hatnak a gyógyszarok, na mindegy, este megyünk Kolozsvárra, slussz, majd valaki rám veti vigyázó tekintetét. Bejártunk mindent, amit be lehetett, tényképeztünk, jó kultúrturistákként nem ültünk be kocsmázni, a szépművészeti múzeum bezzeg bezárt négykor, nem tudtunk bemenni, mindegy, a Rembrandt-kiállítás már úgysem látható, dupla főtér sok szép lámpával és kivilágítással, mire elindultunk, hogy vacsorázzunk, már olyan voltam, mint egy térkép, jól látszottak rajtam a domborzati viszonyok, csak az atlasz nem viszket, hegyek-völgyek játszottak a vörös minden árnyalatában. Hát, persze a pizza nem segített, ki a fene tudta, hogy ilyenkor nem szabad semmit enni, éhes voltam, jólesett, kész, személyvonatoztunk Medgyes felé, ahol kiderült, hogy a bukaresti gyors késik 90 percet, havazás volt a Prahova völgyében, nevetséges, hogy ez minden évben megtörténik, mégis mindig pánik van, és dugó az erdőszélen, elindultunk Medgyesen kocsmát keresni, képzeljétek, egy olyan város, ahol NINCS KOCSMA, ejnye, ezek a szászok, milyen örökséget hagytak szegény román betelepülőkre, találtunk egy pizzázót a teljesen kihalt város teljesen korrekt főterén, ahol egy teljesen inkorrekt pincérlány előbb nem tudott koktélt hozni, mert megemelték az árakat (sic!, és harmadikán még nem tudták kiszámolni, hogy akkor ez egy koktélra lebontva mit is jelent), így sört ittunk, képzelhetitek, mennyire használt a térképemnek, hajnali fél háromra értünk Kolozsvárra, és a hátizsák lecsomagolása után egyenesen sürgősségre mentünk kis kanyarral, mert azt hittük, hogy a közeli zsidó-kórházban is van, de nem volt, csak a nagy klinikán, puff, azonnal infúzió, Kálcium, adrenalin-injekció, lélegeztető maszk, számoltam a kockákat a plafonon, miközben fel voltam gyorsulva fénysebességre, a szintetikus adrenalin színe barna, és az infúziót nem vastűvel, hanem gumitűvel vezetik be, és hajlik, ha én ezt akkor tudom, mikor berakják, és nem csak akkor, mikor kiveszik, nem parázok két napot, hogy hogy hajlítsam be a kezem, hogy ne szúrja ki a vénámat, és végül ne dőljek a dugámba. Másfél óra telt el gyorsasági plafonbámulással, közben a melletem fekvő csajszinak jeget raktak az arcára, hogy lohadjon le, mert akkora volt, mint egy dinnye, az ügyeletes doktornő valakivel veszekedett a telefonban, hogy a mentőszolgálat mentőakcióját valamiképpen elszabotálták (nézzétek a román tévén a román vészhelyzetet – la urgenţă, meg a Lăzărescu úr halálát, nem véletlenül nyert vele Cristi Puiu filmfesztivált Cannes-ban, ha jól emlékszem, az életből merítve!, ahogy Csülök barátunk mondaná), nem értettem pontosan, mi volt, jött egy súlyos beteg, olyan szürke volt, mint a cement, de még tudott beszélni, akartam volna egy balesetet is látni, mint a filmekben, de az nem volt, minket a dinnyearcúval felküldtek a bőrgyógyászatra hajnali négykor, alig akartak beengedni, ügyeletes orvosnő közölte, itt alszunk, felügyelet alatt, kivizsgálnak holnap reggel. Felvittek egy hálóterembe, nyolc ágyból kettő volt üres, négyben szerencsétlen mamák fetrengtek, egyik kiment a vécére, véletlenül rátörtem, mert a két budiból az egyiken nem volt ajtó, mit hogy ülőke, meg vécépapír, jövök itt az igényeimmel, adtak egy mustárosforma poharat, pisiljek bele reggelre, hát persze a fele a kezemre ment, nem volt miben megtörölnöm a kezem, a civilizációs felháborodás kicsi szó arra, amit éreztem. Mert az oké, hogy a hegyen, ha közeleg a fagyhalál, az ember lepisili a kezét, hogy fagyjon ki, de így? Jó éjszakát, próbáljunk aludni, mondta a nővér.

Kettő
– Reggel az orvosnő közölte, hogy aznap még maradunk, a dinnyearcú is, én is, mert nem múlt el a dolog, ki kell deríteni, mi van. Vérvétel, a nővér véletlenül eltalálta a vénám, most is épp nagy barna folt van a helyén, a pisit is elvitték, leküldtek jelentkezni a betegfelvevőn, injekciók (hidrocortizon), gyógyszerek, azt mondta az orvosnő, hogy pirítóson és teán kívül ne egyek semmit, de eltelt egy kis idő, amíg rájöttem, hogy a pirítóst a szerető szívű rokonoknak kell behozni, mert itt nem csinálnak olyant. Farkaséhesen telefonáltam Kának, aki a nagy fejetlenségben rohangált a munkahelye, a kórház, a pirítóskenyerek és a nem működő faxok között, mert ugye kell munkahelyi igazolás, hogy rendes betegsegélyző-fizető vagyok, nem kell megtérítenem a kórházi költségeket, hát, így is van, nem egyszer éltem már zsíroskenyéren, mert a betegbiztosítást ki kellett fizetni, akkor tessenek már foglalkozni is velem, Ká bevágtatott 12 darab pirítóssal, meg két üveg teával, elvitte a naracsokat, mert az nem ehettem, hozott budipapírt, fogkefét, szappant, törülközőt, papucsot, ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire függünk a civilizációs megszokásainktól, meg könyvet, amit alig tudtam olvasni, mert aznap egész nap aludtam. Nem tudom, volt-e vacsora (én nem kaptam), mert átaludtam. A szalonban a négy mama közül kettő süket volt, kettő volt operálva valami bőrpanasszal, a többi allergiás volt, az egyik süket mama nyolcvan és a halál között azért került kórházba, mert karácsonykor jó beevett disznótorosból és savanyúkáposztából.
– De hát nem tudta, – üvöltötte neki a nagyon finom úriember, nagyon disztingvált, nagyon előkelő, halkszavú, kopaszodó ősz fejű orvos, – hogy maga ezt nem szabad megegye?
– Tudtam, hogyne – magyarázta fogatlan szájával a mama -, mindig rosszul lettem a káposztától, de akartam még egyet jót enni, mielőtt meghalok.
Még a kórházi ágyban sem tette le a kendőjét és a bekecsét, és szorgalmasan diskurált mindenkivel, és válaszolt is magának, mert semmit sem hallot a feleletekből. Halott nagyanyámra emlékeztetett, olyan tragikusan mulatságos volt.

Három
– Harmadnap délelőtt üldöztük az orvosnőt, és csak fél egykor sikerült elcsípni, hogy beszéljek vele, kettőtől eljegyzés, az egész család vár, legalább tusolni tudjak előtte, bemerészkedtem az irodájába, és fél órán keresztül homályosított fel, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű az élet, mint ahogy elképzeltem, hogy kisétálok innen gyógyultan. Ki sem akart engedni, merthogy csomó utólagos vizsgálat, eredmények, stb. Meggyőztem, hogy de nekem most itt el kell menni, hétvégén úgysem dolgoznak, utaljon át Temesvárra a bőrgyógyászatra, mondta, jó, faxon leküldi az eredményeket, és onnan majd tovább utasítanak az endokrinológiára, merthogy foltok vannak a kezemen, ami állítólag pajzsmirigy-rendellenességre utal, ki kell vizsgálni, mert a tünetek felét produkálom csak, meg túl magas a vércukorszintem, újra kell mérni, meg valami fertőző góc van a szervezetemben, meg kell találni. Háromféle gyógyszer, az egyik olyan erős, hogy csontvelőátültetésre, hepatitiszre, psoriázisra, lupusra, rectocolitis hemoragicusra, májzsugorodásra, limfocitáris leukémiára, Hodgkin-limfómára alkalmazzák (fene se érti, hogy mik ezek a bajok, de jobb is, mert mindegyiket fel tudnám fedezni magamon), antibiotikum, antihisztamin (hát semmi hiszti, kérem). Sikeresen kiszabadultam, Ká, mint a hős lovag fehér cipőben vágtázott velem az eljegyzés helyszíne felé, tagadam-tagadam-tagadam, útközben legyőztük a gyógyszertár nem is nagyon akadékoskodó kiszolgálóját, és fél kettőkor diadalittasan bevágtattunk az eljegyzésre. Hőőő. Mi voltunk a harmadikak, az ifjú pár sehol. Tus, tükör (mint a hulla a pirítóskúra után, állapítottam meg, mondja Ká, hogy ne rúzsozzam ki vörösre a szám, így is eléggé morbidul nézek ki, hát még ahogy éreztem magam!).

Négy
– ünnepi beszéd a szeretetről, gyűrűk, tényképezés, kaja, a vendéglőben nagy kavarodás a nekem kirendelt sótlan diéta miatt, nagy adag saláta ebédnek, meg sótlan sülthús, mindenki rólam beszél, hát nem alakíthattam valami fényeset a lónak való gyógyszeradagokkal a fejemben, iszonyú kínos, hogy beteg vagyok, nem egészen így képzeltem, hogy a figyelem középpontjába kerülök, Istennek újabb bizarr humorról tanúskodó fricskája nekem, aki imádom a feltűnést, a szereplést, a figyelmet. Másnap, azaz ma hazajöttünk, zacskónyi zöldséggel felpakolva (nem bírom a főtt életeket só nélkül megenni, na!), a kecske bújjon el mellettem, hrépa, hretek, kahralábé, paphrika, nem tudtam, hogy kiskohomban méht kell ezeket annyit gyakoholnom, most máh tudom. És ti is tudjátok, hova tűntem az elmúlt napokban.

Ui. A haszon: Kialudtam magam.

murphy kettő három négy

csatlakoztunk!

egyszerre sírtam és nevettem ott kint a téren, ahonnan elindult a forradalom, amikor átfordult az év.

igen, sírtam, mert sok egyéni sors és szenvedés vezetett valamilyen eredményre. igen, az én egyéni szenvedéseim is, menekülés a kommunizmus, a nyomor elől; eszembe jutott a fényözön, amikor 1989 decemberében, a határok lezárása előtti utolsó pillanatban megérkeztünk Budapestre, csóró románokként a fényözönbe, a Keletihez. eszembe jutottak a beilleszkedés szégyenteljes helyzetei, amikor az osztálytársaim gyűjtöttek a csóró románnak szappant, cukrot, zoknit. amikor magyar állampolgárok lettünk, aláírtunk, és elénekeltük a himnuszt. eszembe jutott az eufória, mikor Kolozsváron felvettek az egyetemre. amikor újra állandó lakosként megkaptam az első buletinem. jajdejó, hogy elmúlt, vége, hogy eltűnnek a határok, hogy nem kell motozástól tartani, hogy az a szeretett-gyűlölt, zavarbaejtő hely, ahol 32 nemzetiség él együtt, és ami olyan szörreális-balkáni, hogy humorérzék nélkül elviselhetetlen, Románia a nemzetiszínűre festett szemeteskukáival, csodálatos tájaival, blokknegyedeivel, népzenéjével, értelmiségével végre, VÉGRE hivatalosan is Európa.

képek a csatlakozási buliról itt, nem én csináltam, de ilyen volt.

csatlakoztunk!

szilveszteri mérleg

Ami jó volt az elmúlt évben:
1. Nagyot buliztunk az esküvőmön. Huhú, de nagyot. És a ruhám is olyan lett, amilyennek akartam.
2. mászút Vama Veche-n. csak másztunk. Életem legjobb nyaralása.
3. Blog. Februártól írok blogot, és nagyon élvezem. nem gondoltam volna, hogy ennyire kitartóan fogom csinálni. Az erdélyi blogringen kialakulóban van egy nagyon jó társaság, és reális esély van erre a blogarlécen is. Barátokra tettem szert ennek révén, akikért igazán nagyon hálás vagyok. Szellemi magányomban nagyon sokat jelentenek.
4. Megérkezett a cici. Művelődnek szorgalmasan. Egyik éjszaka az egyik irodalomtankönyvből kirángatták Adyt, megrágták, majd nekiláttak az ÉS-nek. Az állatok idomultak gazdáik ízléséhez.
5. Elhatároztam, hogy felvételizek a CEU-ra. Végre eljutottam az elhatározásig és az ajánlólevél-kérésig. Nekifogtam átismételni az angol nyelvtant, és a Jane Eyre-t olvasom angolul hozzá.
6. leszoktam a cigizésről. Most már csak szivarakat szívok.
7. A tavaly rengeteg pénzt költöttünk könyvekre. Kis ízelítő a tavaly megvásárolt könyvekből:
– Taschen-albumok (fotózás, belsőépítészet)
– TGM: Törzsi fogalmak – akit érdekel Közép-Kelet Európa szellemi folyamata, annak nagyon ajánlom.
– Nemes Nagy Ágnes: Az élők mértana – kifogtunk az Osirisnél egy nagy árleszállítást, sok jó könyvet sikerült megvenni.
– Huntington: A civilizációk összecsapása
– Tolkien: A gyűrűk ura (a filmet is sikerült megszerezni, nagyon örültem mind a kettőnek)
– Annie Cohen-Solal: Sartre
– Hérodotosz: A görög-perzsa háború (1000 Ft. volt, és új!)
– zen-meditációk terheseknek
8. felfedeztük a carturesti nevű könyvesüzlet- és teaházat. Ez lett a kedvenc helyem Temesváron (a mekdönci mellett – ha a carturesti-ben árulnának bigmekket, minden tökéletes lenne).
9. csomó filmet sikerült beszerezni a filmes haverektől. igazán nagy hatású volt a Ken Park, Truman-show, Village.
10. avon-képviselő lettem.

Ami rossz volt az elmúlt évben:
1. meghalt Kis. mostanában már kezdek belenyugodni.
2. A kiütések. Nem múlnak. Ma kaptam a seggembe egy nagy adag hidrocortizon-injekciót, mert az arcom feldagadt az éjjel, olyan vagyok, mint egy nem is annyira mosolygó, durcás alma.
3. hivatástudatomkomoly válságba került, és elhatároztam, hogy pályát módosítok (legalább időlegesen). a munkámmal kapcsolatban nem (vagy csak nagyon elenyésző mértékben) voltak sikerélményeim, és rájöttem, hogy anélkül nem tudom csinálni.

szilveszteri mérleg