Két Tompa-rendezés

Két nap alatt két Tompa-rendezést láttam Kolozsváron: Caragiale Elveszett levelét a magyar, és Lear királyt a román színházban. A kettő nemcsak a műfaj miatt összehasonlíthatatlan, hanem a minőség miatt sem.

Caragiale komédiája szinte tökéletesen, elhanyagolhatóan kis színpadi hibákkal látható (jó, ok, játszották egy évig, volt idő kidolgozni, míg a Lear bemutató volt), Skrován Tünde (Tipătescu prefektus) az elején túljátssza kicsit a szerepét, nála lehet látni feleslegesen szinpadias gesztusokat, de ő sem rossz igazán, csak túlzó, illetve Kézdi Imola (Caţavencu ügyvéd) ripacskodik időnként, neki is túlzottak a gesztusai, ha az ügyvédet szándékosan ripacskodóra akarta formálni, akkor sajnos nagyon nem találta el. A többiek gesztusai tökéletesen kidolgozottak, jellemzőek, a nüansznyi dolgokra is odafigyelnek, ettől lesz olyan jó, hogy kisemberek kisemberi tikjei teszik hitelessé a játékot, a hanghozrozás kidolgozása is jó, a magyar társulat mozgás-kultúrája nagyon sokat fejlődött az utóbbi időben. A legjobb alakítás Kali Andreáé (Trachanache), játéka tökéletes, semmi hiba nincs benne, és kiemelkedő Albert Csilla (Brînzovenescu) és Panek Kati (Farfuridi) játéka, ahol szintén sikerült a figurákat teljesen egyénivé formálni. A legjobb poén persze Bács Miklós (Zoicika naccsám), aki a maga százkilós valóságával hisztizik és erőszakoskodik a színpadon, szerepét nagyon jól sikerült felépíteni, a tipikus női és férfi gesztusok nagyon jó kombinációját sikerült összeválogatni.

A Lear- nos, nem szeretem a statikus rendezéseket, amikor sok állókép van a színpadon. Persze, ha a teljes Shakespeare-szöveget vágatlanul elő akarják adni, akkor lekerülhetetlen, hogy állóképek is legyenek benne, miközben a szereplők monologizálnak, de ez azért sok volt. A szereplők többek álldogáltak, mint amennyit játszottak, amit játszottak, az is nagyon kidolgozatlan volt, a szereplők sematikusak, bár biztosan nehezebb hőst játszani, mint kisembert, de a szereplők személyiséggé alakítását elmulasztották a színészek. Három igazán kidolgozott karakter van csak: Lear (Marian Râlea) a bohóc (Anca Hanu) és Edmund (Dan Chiorean). Lear zseniális. Hiába, a Bulandrában nem játszik akárki. Mint kiderül innen, Râlea már játszott Bukarestben a Learben, de akkor a bohócot. Lear bolondnak sokkal szimpattikusabb, mint királynak, itt jobbak a gesztusok, a mimika, sőt, kiemelkedően jól sikerült megformálni. Kár, hogy az udvari bolond sokkal inkább bohócra sikerült, de a színpadi jelenléte így is élvezhető, ő a legkevésbé statikus figura, személyiségéről ugyanakkor nagyon keveset tudunk meg, nincsenek igazából emberi jellemvonásai, nagyon meseszerű figura, kicsit olyan (ha ez volt a cél, sikerült), mintha Lear kivetített lelkiismeret lenne. Edmund szerepe sok finomításra szorul, de Chioreannak minden esélye megvan rá, hogy szerepét igazán jellemző emberi alakítássá formálja. Egyelőre ennek csak a kezdeménye látszik. Érdekes játék még Edgar alakítása (Ionuţ Caras), ebben is rejlenek nagy lehetőségek, amiket a tegnap este nem sikerült igazán kihasználni. A többi szereplő unalmas. A látvány nagyon szép, a jelmezek jól megkomponáltak, de nagyjából csak ezek jelzik a legtöbb szereplő jellemét, mert a színészeknek nem sikerül egyéniségeket formázni.
Ami szinte teljesen kihasználatlanul maradt: Shakespeare legtöbb drámájában mindig egy hajszálon múlik, hogy a dráma komédia, vagy tragédia. Legnagyobb ereje ebben van: hogy csak a végén derül ki, hogy jön-e a happy end, vagy sem, leet-e felszabadultan röhögni a szereplőkön, vagy sajnálni kell őket. A helyzetek, szövegek komikumát nem sikerült eléggé kihasználni, csak a verbális humor kezdeményeivel találkohattunk, mintha a rendező előre eldöntötte volna, hogy na jó, akkor ez most tragédia, tragikus hősőkkel, széles (sematikus, unalmas) gesztusokkal. Pedig csak az utolsó pillanatokban, Cordelia halálával válik a helyzet valóban tragikussá, addig inkább nevetséges Lear bolondériája, hogy soha nem találja el, kit is kellene szeretni, és belebolondul a aját hülyeségébe. Bolondsága – egészen Cordelia haláláig inkább komikus, bár ezt a poént Râlea sem igazából használja ki, ő is inkább tragikusra veszi a figurát. Jó poén a darabban, hogy a Bolond és Cordelia szerepét ugyanaz játssza (a shakespeare-i hagyomány felelevenítése), és a bolond folyton emlékezteti Leart arra, hogy a lányai közül nem jól választott.

Két Tompa-rendezés

Kis

senkit sem értesítve elrepült az örök Nirvána felé. Nem várta meg a bemutatkozást, a napfényt, a hangokat, önállóan úgy döntött, hogy nem kér ebből a világból. Kis döntését csütörtökön tudtam meg, amikor az ultrahang Kis helyett egy nagy fekete foltot mutatott, Kis kiüresedett magzatburkát, egy amőba-alakú koporsót, ahol ott kellett volna legyen, de nem volt ott. Kis öt hete játszotta már ezt az “egyik pillanatban még vagyok, a másikban már nem” játékot, így elkerülhetetlenné vált, hogy tegyünk valamit Kis itt hagyott fizikai maradványaival.

A kórház, mint minden kórház, sötét volt, fertőtlenítőszagú, a személyes tér minden hiányával, kíméletlenül vágja arcomba az emberi tragédiák fizikai valóságát: a vizsgálóban bambán állok félmeztelenül, amíg kiderül, hogy itt nem megvizsgálni fognak, hanem kórházi “viseltbe” kell átöltözni, a két ápoló felszabadultan nevetgél valamin, de a szavak nem jutnak el hozzám, csak a nevetés, rettenetesen meg vagyok ijedve, aláírom a beavatkozást, persze, nem akarok vérmérgezésben meghalni, a műtőből kilátszik két vézna láb, amint épp a kecskének nevezett női borzalmon vonaglik, a szalonban egy tizenéves forma lány karjából lóg a perfúzió, a lány arcán olyan méretű közöny és szomorúság, hogy alig merek ránézni, inkább a perfúziót nézem. Várok. Telefonok, sms-ek érdeklődnek, bíztatnak. Mit lehet ilyenkor mondani? Hogy igen, majd erős leszek? Hogy szenvedéseimmel nem leszek terhére senkinek? Hogy jól vagyok? Hogy ne izguljanak? Halálfélelmem van, Robin Cook krimijével próbálok menekülni a valóság elől, a rám váró fizikai fájdalom és emberi megaláztatás elől, amiről tudom, hogy “felemelt fejjel és egyenes derékkal” – ahogy az apám mondja – el kell viselni, hogy megőrizhessem az emberi méltóságom maradékát, és belenyugodhassak az elkerülhetetlenbe.

Fiatal nővérke jön vért venni, mondom neki, mit mondott az orvos, sértődötten mondja, hogy nincs igazam, mert az nem úgy van, szégyenkezem, hogy okosabb akartam lenni, pedig tényleg azt mondta, tíz perc múlva bejön másik nővérke, kedves, ezek szerint már tudja, nem is tudom, hogy jobb, ha tudja, vagy ha nem, az együttérzés legalább olyan rossz, mint az érzéketlenség, közben az orvos többször bejön, ellenőrzi a folyamatot, kedves arca van, és olyan megnyugtató hangja, ebbe kapaszkodom, mert a szaktudásáról nem tudok semmit, de kell valamilyen irracionális emberi kapaszkodó, újabb nővérke ragad ki Cook gyilkosságai közül, fájdalomcsillapítót ad, kimerítően kérdezget korábbi betegségeim, allergiáim felől, nyugtat, hogy nem fog fájni az injekció, mondom, tudom, voltam már kórházban, amikor össze-vissza szurkálták a seggem napjában háromszor, mondja, tíz perc múlva visszajön, addig zsibbajdak. Zsibbadok. A reggel megivott kávé visszakívánkozik, nemhiába mondta az orvos, hogy ne egyek előtte. Bekísérnek a műtőbe.

Legalább hatan vannak bent, nők, férfiak vegyesen, zavartan elfordítják a fejüket, rutinból szétnézek, a kecske alatt piros műanyag veder, tele véres vattával és maradványokkal, élénk piros vérrel, felültetnek a kecskére, bejön az orvos, kérdez valamit, válaszolok, leül velem szemben, mondják, hogy toljam a fenekem a veder fölé, fertőtlenítenek, hallom a vatta csobbanását a vederben, kezdi mondani az orvos, hogy mit csinál, helyi érzéstelenítést ad a méhembe, fáj, mocorgok, rám szólnak, hogy ne mocorogjak, majdnem visszaszólok, hogy hallgassanak, mert nem nekik fáj, kár, hogy ilyenkor soha nem jutnak eszembe a frappáns román válaszok, és akkor az orvos kaparászni kezd a méhemben, le kell fogjanak a fájdalom miatt, olyan hangja van, mint amikor a karfiolkaparóval kikaparom a karfiol belsejét, rettenetesen fáj, rámkiabálnak, hogy lazítsak, próbálok lazítani, nem megy, az orvos abbahgyja kicsit, tehetetlenségemben elsírom magam, az egyik nővér vigasztalóan megsimogatja a kezem, most nagyon megnyugtató ez az emberi gesztus, két kaparás között az orvos nyugtatóan a hasamra teszi a kezét, kérdez valamit, de nem tudok válaszolni, csak azt érzem, hogy a keze meleg, puha, csökkenti a fájdalmat, hallom, ahogy Kis földi maradványai a piros vederbe hullanak, nem tudom a sírást visszafolytani, pedig nagyon igyekszem, kimosnak, ez legalább nem fáj, közben vége az egésznek, fertőtlenítés, öltözködés, az orvos megbeszélni velem a technikai részleteket, vizsgálat, egyebek, egyedül ő néz a szemembe, a többbiek elfordulnak, mindenki csinál valamit, receptet írnak, olvasnak, a számítógép monitorját nézik. Visszakísérnek a szalonba, bebújok az ágyba, igyekszem minél hangtalanabbul sírni, nehogy megkérdezzék, mi bajom. Egy óra múlva már otthon vagyok. Nem tudok róla beszélni, pedig kérdezgetnek. Próbálok nem gondolni rá.

Kis

A parlament megtámadásának titkos terve, amely dugába dőlt

– A terv a következő: ez itt a parlament, a Kossuth-téren. Kommandó-egységünk a tévé irányából közelíti meg az éj leple alatt, az északnyugati főcsatornán keresztül. Ha kérdezik, csatornatisztítók vagyunk, és egy konferenciára megyünk. Redzs, dicső vezérünk, és a MNF alapítója, ő lesz a koordonációs munkatárs a csatorna bejáratánál, mivel ő maga nem vesz részt semmilyen terrorista akcióban, ugyanis nagyon fáj a háta. És ne a legjobb szandálotokban gyertek.Itt balra fordulunk, és bemegyünk a Gyurcsány Ferenc emlékcsatornába. Onnan egyenesen haladunk a padló alatti fűtőtérig. Épp most burkolták újra, úgyhogy terroristák, csak óvatosan a fegyverekkel. Pont Gyurcsány dolgozószobája alá érünk. Itt van a magyar építészet gyenge pontja, de nem tökölhetünk sokat. (néhány perccel később…)

– Szabad Magyarországért Mozgalom.

– Óh, a Magyarország Népe Front tisztviselői! ÖÖÖ,ti mit csináltok itt?

– Elraboljuk Gyurcsány nejét, hogy teljesítsék a követeléseinket!

– Mi is!

– Mi????

– Ez a tervünk.

– Mi voltunk itt előbb.

– Ezt hogy érted?

– Előbb találtuk ki.

– Igen??? Nahát!!

– Igen, már két nappal ezelőtt.

– Jól van, akkor minden követelésetek ki van dolgozva?

– Hát persze.

– Mi azok?

– Azt nem mondom meg. Nekünk jutott eszünkbe előbb, érted?!

– Ez nem igaz!

– De igen!

– De nem! (verekedés zaja a háttérből)

– Testvéreim, együtt kell harcolnunk! Nem egymással kell harcolnunk, hanem inkább össze kell fognunk, hiszen van közös ellenségünk.

– Igen! A Magyarországi Baloldali Front!

A parlament megtámadásának titkos terve, amely dugába dőlt