csütörtök délután – péntek délelőtt

na, tegnap végig rossz hangulatom volt, fene sem tudja, hogy miért, időnként elővesz, olyankor a végtelenségig érzékeny vagyok mindenre.

1. tegnap – nagy elkeseredésemben – elhatároztam egy csomó mindent, többek között azt is, hogy mégis csak kényelmesebb, ha visszavonulok saját magamba, és a kommunikációt lecsökkentem a minimálisra, mert akkor nem áll fenn a annak veszélye, hogy feleslegesnek érezzem magam, magam számára nem vagyok felesleges, és nem kell állandóan a környezet visszajelzéseire várnom, hogy erről meggyőződjem. a magány, ami tömegben sokkal élesebben érzékelhető, időnként véresre marja az idegességem, és erre csak rásegít a tény, hogy ilyenkor meg vagyok győződve a kommunikációs képtelenségemről;

érdekes dolog magamon megfigyelni a depresszió kiújuló tüneteit; kíváncsi vagyok, hogy vajon ez egész életemben végig fog kísérni, vagy egyszer elmúlik majd; persze nem veszem túlságosan komolyan magam, annyira nem is fontos ez az egész, csak leírtam;

a dispután volt egy topik, amiben egy petike nevű tag leírta a barátnője vádaskodó mechanizmusát; annyira furcsa, hogy amikor valami bajom van, ugyanez a mechanizmus nálam is beindul, én is elkezdek (utólag rájövök, hogy indokolatlanul, de ott és akkor az indokok egészen tragikusnak tűnnek) mindenki mást hibáztatni, felnagyítani az apró dolgokat, kis figyelmetlenségekből messzemenő következetetéseket levonni; azt hiszem, hogy ilyenkor a leginkább zavaró, hogy az egész világot teljesen tragikusan látom, hajlamos vagyok végletes döntéseket hozni (másnap persze felülbírálom őket), és egyáltalán, a valósághoz való viszonyom (amit normális esetben a cinikus humor és szarkasztikus gonoszkodás jellemez) teljesen megváltozik, és tragikus ripaccsá változom holmi hormonok miatt;

mindig is utáltam a tragédiát, a “drámát”, a jeleneteket, és ilyenkor a “tragikus életérzés” mellé még önutálat is társul, hiszen az agyam nem felejtette el az előző magatartásformát; így az egész tragikuomikussá válik, olyan zűrzavarrá, amivel nem tudok mit kezdeni, a végletekig elbizonytalanít, és ezzel kiteljesedik maga az érzés.

2. sipivel végül nem másztunk, egyrészt, mert amúgy is fájt a bokám, másrészt, mert éppen bele voltam fulladva az önsajnálatba, és megpróbáltam elbújni a tömegben; így annammal versenyeztek, ami amúgy is sokkal jobb, mert amúgy sem tudtam volna poénként felfogni az egészet, és nem szeretek az emberek terhére lenni a szar hangulataimmal, illetve rettenetesen kiszolgáltatottnak érzem magam, ha meg akarnak vígasztalni (sehogy sem jó, tudom, fasz kivan!, ez az egyik legnagyobb probléma az egésszel)

3. megismerkedtem nándikával, in preson! – rettenetesen emlékeztet valakire, és még egyelőre nem jöttem rá, hogy kire. a K-val filmekről és zenékről beszélhgettek (olyan filmekről és zenékről, amikről nekem fogalmam sem volt, újabb ok a pánikra!), és néztem ki a fejemből, próbáltam fotózni, itt van a tesó hiper-szuper Canon gépe, de a téma csak nem akart megérkezni, pedig három órát vártam.

4. eddig a kisbálon kívül minden magyarországi zenekar elsütötte az erdély-poént, hogy milyen jó itt lenni, a közönség csápolt a magyar zászlókkal, nem értem, miért kell a punkcsapda-koncertre magyar-zászló. a legrémesebb a bikini volt, D. Nagy Lajos úgy nézett ki, mint egy elfuserált Bon Jovi imitátor, és hamisan énekelt, és rettenetesen frusztrálta, hogy csak a maros színpadra hívták (igaz, hobót is oda hívták, szal…), a K szerint ez is dec. 5 hatása, hogy mindenki lement nagymagyarba, nekem akkor múlt el a kényszeres magyarságtudatom, azóta tudok kicsit normálisabban viszonyulni a kérdéshez, mióta kiiktattam a legfontosabb identitásjelzők közül;

5. megpróbáltam megnézni a Caché c. filmet. az elejét és a végét láttam, közben aludtam.

6. a legnagyobb zenei élmény a művésztelepen levő impro-zenekar. a többi nem maradandó élmény.

7. ittam finom koktélt. ma is iszok.

8. fürödtem is, bár a víz nagyon koszos. eléggé meglepődtem, milyen kevesen napoznak topless. nem hittem volna, hogy ennyire szégyellősek lesznek itt az emberek.

Reklámok
csütörtök délután – péntek délelőtt

szubjektív napló a félszigetről – szerda-csütörtök délig

eltelt az első nap, mire mindent megtaláltam, az internet-sátrat csak mostanra sikerült felfedezni, úgyhogy csak most tudok beszámolni a történtekről.

na, ez a cucc igazán szuper – regisztrálsz, és lehet ingyen netezni, ezért olvashatjátok a beszámolóm (bár azok az olvasók, akiket ismerek, itt lesznek, mert benne vannak a programban)
tamás pl. megígérte, hogy találkozunk a félszigeten, de eddig nem talált meg :-)

az eddig történtekről:

1. megérkeztünk tegnap, felhúztuk a vadiúj sátrunkat, amit hosszas töprengések után az idén megvettük, és lecseréltük a 30 éves cseh háztető-sátrunkat, amely a tavaly még kibírta a retyiben a sok esőt (4 napből 3 nap egyfolytában esett), de csak épp hogy.

2. a kedves (a továbbiakban csak a K) elhúzott dolgozni, úgyhogy egyedül becsászkáltam a szigetet, kétszer eltévedtem (szép kis teljesítmény), térképpel a kezemben, ittam két sört, megprőbáltam megtanulni capoeirát táncolni, de a táncosoknak nem volt türelme oktatni, így csak az alaplépést sikerült, kajakoztam egyet, meghallgattam két koncertet (közepes minőség), aztán visszamentem a sátorhoz, ahol elkapott az eső, aztán vacsoráztunk, belenéztünk az eddába (hát, nem tudom, hogy nem unják lenyomni mindig ugyanazokat a számokat), találkoztunk papsiékkal (lefogyott 14 kilót), aztán a K kérésére elmentünk a kistál-koncertre; hát, ecsém, ezt a fajta zenét én már középiskolás koromban is untam, nem nekem való, még ha mégoly divatos is alteros körökben, majdnem elaludtam koncert közben, szóval akár le is feküdhettem volna, vagy sörözhettem volna, annyira felesleges volt ott az én jelenlétem

3. ma megyünk sipivel falat mászni, meg kajakozni, mert egyszer elszóltam magam, hogy versenyezzünk, mire ő komolyan vette. elbölcsködött azzal, hogy ő tavaly (?) Maros-túrán volt, szal nem vagyok neki igazából versenytárs, én meg szerényen nem bölcsködtem el, hogy régebben kajakoztam magyarországon, és 6. lettem négyesben az országos bajnokságon. meg azzal sem bölcsködtem el, hogy 12 éves korom óta mászok sziklát (a sziklamászás iránti nagy szerelem úgy kezdődött, hogy beestem egy rózsabokorba, mert kifordultam a kötélből), merthogy apa hegymászóedző, és vele is mászogattam a Tordai-hasadékban IIIA-IIIB nehézségű utakat, meg a Börzsönyben is mászkáltam, mikor tanfolyamra jártam. Szóval sipi ezeket nem tudja. Úgyhogy majd megyünk mászni. Remélem, valaki fotózni is fog.

4. ma lesz tankcsapda-koncert, de sajnos nem fogok tudni csápolni a hajammal, mert teljesen rövid. és az is lehet, hogy ugrálni sem fogok tudni, nagyon fáj a talpam, valamikor a napokban nagyon megerőltettem, és fáj, meg minden. illetve nem is érdekel.

5. tegnap elszívtam egy nagy bazi szivarat. jaj, de jólesett!!!!

6. még nem fürödtem. asszem most innen oda fogok menni.

7. arcokat fotózok a szigeten. mivel nem digi a gépem, ezért majd csak akkor teszem fel őket, mikor visszamegyek Kolozsvárra, és előcsalogatják őket.

8. folyt.köv.

szubjektív napló a félszigetről – szerda-csütörtök délig

jesszaz,

ma kitaláltam, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek!!!!

címköltő leszek; eddig is a címek kitalálásában voltam a legjobb, a címnél tovább soha nem jutottam; van egy csomó jó címötletem (nem árulom el őket), de a történetet már lusta vagyok megírni.

a legjobb címkiötlő helyek:

No.1 – budin, szarás közben (soha nincs kéznél írószer)
No. 2 – reggel álom és ébrenlét között (mire teljesen felébredek, elfelejtem)
No. 3 – buszon, utazás közben (ráz, és nem tudom kiolvasni az irományom, amúgy is csúnyán írok, hát még, ha ráz)

jesszaz,

a pakolás

lassan az utolsó fázisába ér a házjavítás, a dolgok kezdenek a helyükre kerülni, és újabb és újabb meglepetések érnek; a holmik között ugyanis találtam három kistányért, meg egy egeret (a számítógéphez valót, illetve másik is volt, csak elfutott); ez az egér szelíd, engedelmes, egerekhez nem méltóan van egy nagy, kék folt a bal oldalán, ez a navigálógomb – a gyengébbek kedvéért nem kell tologatni az asztalon, hanem a gombot görgetni a hüvelykujjaddal; az van ráírva, hogy genius; ez azért is jó, hogy megtaláltam, mert éppen elromlani készült a másik, közönséges háziegér;

egész héten Creedence-t hallgattam! – Micimackósan szólva: Ez az, amit a Tigrisek szeretnek!

“DOO, DOO, DOO LOOKING AT MY BACK DOOR!” – Big Lebovsky című filmben, ami szintén a kedvencem lett, kb. 10x néztem meg az utóbbi időben, nem tudok a pihentségével betelni, még a Fargonál is jobban tetszik ez a fajta humor. DOO, DOO, DOO……

a pakolás

tárnica

álmomban kint jártam tárnicán (egy gyűjtőtó Kolozsvár közelében), édesapámmal, azt hiszem, kint álltunk a gáton, bár álmomban kicsit másképp nézett ki a gát, mint a valóságban, sokkal jobban forrt a viz, mintha tenger lett volna, sokkal rémísztőbb volt, mint igaziból; tárnica egyébként jelképes helyszámomra, sokat jártunk kirándulni oda kiskoromban, ott tanultam meg úszni, mindig nagyon szeretek oda visszamenni, teljesen pozitív hely; álmomban rettenetesen féltem a víztől, a gáttól, aztán lesétáltunk a gátról, ahol úszó házikók voltak, és ott összetalálkoztam egy gyermekkori jó barátommal, az első szerelmemmel, aki nagyon kedves volt – furcsa, hogy még mindig álmodom vele, és álmomban sokat beszélgettünk, de már nem emlékszem, mit. vegyes érzésekkel ébredtem, mert pozitív és negatítv is volt egyszerre az egész – de mindenképpen nagyon élesen emlékszem a hely hangulatára.

tárnica

nyár, buli, fanta (sörikék)

naszóval, kedveseim, úgy tűnik, hogy hétfőn megyek szabadságra. ami azt jelenti, hogy:

ad.1 – valszeg nem fogok blogot írni, csak kicsit, mikor netközelben leszek, bár ez valószínűtlen.

ad.2 – megyek a félszigetre, tehát aki találkozni akar ott velem, annak az inkogni-tóban leszek és fürdök. általános ismertetőjegyeim: vörös haj (reggel égnek áll), morcos pillantás a kávé előtt és egy órával utánaig, nők lapja a kézben, kismillió ékszer csörömpöl, sörike a másik kézben, teljesen lelassult állapot, kommunikációszint lesüllyedése az autizmus alá.

ad.3 – születésnapomra szeretnék egy köldökgyűrűt a hasamba, és egy tetoválást a fenekemre, pontosabban az aranyeremre. aranyszínűt. aki hallja, hogy éppen visítok, mint a kismalac, legalább tudja, hogy miért. ha pedig nem ezek két oka volna, akkor tudjátok, hogy a kedves rámejtett valamit, lefautolt, rámcsapta a sátorajtót, ráült az achilles-inamra, becsípte a szőreimet a zippzárjába.

ad.4 – a nyarat semmittevéssel fogom eltölteni. ellenállok minden kulturális ingernek, azaz nem olvasok semmi komoly irodalmat, sörön keresztül nézem majd Törökország napfényes városait, ha sikerül eljutnom odáig, vagy milyen italuk van ott nekik, süttetem a hasam meg a haskarikám, lötyögök, kikapcsolom a telefonom, illetve csak az órát nézem meg rajta, de lehet, még azt se, nézek ki a fejemből. nálam ez az aktív pihenés. max bekenem magam napolajjal. vagy bemészok a tengerbe, mint Pau-Amma, aki játszott a tengerrel. De én nem játszok, mert az túl nagy erőfeszítés. Szal csak bemászok, és kiszorítom a vizet belőle, ettől lesz a dagály. Ha belecsobbanok, akkor cunami.

ad. 5 – bulizok. bulizok. bulizok.

ad. 6 – tudtátok, hogy Vajda Mihály tagja a Pató Pál Társaságnak, pontosabban az árnyékkormány hadügyminisztere. Ilyen jelszavaik vannak: “Túlélés.” “szerelem” “a lustálkodási jog kiharcolása” “ágyban, párnák közt halni meg”. És én mindezt a Nők Lapjából kellett megtudjam. Hát ezért, hogy a sörike a másik kézben van.

ad. 7 – olvastam a kellékben Szerbhorváth György írását Heideggerről (25. sz. – Szia, Heidegger címmel). Nem is tudtam, hogy ez a kellék ilyen vicces folyóirat.

nyár, buli, fanta (sörikék)

mit kerestek a fürjek a sivatagban

Fekete István ma lazán megfejtette, mit kerestek a fürjek a Bibliában leírt történetben a Sínai-félsziget sivatagában.

Van ugyanis egy történet, hogy ti. Mózes vezeti a népet, Isten küldi a mannát (azt már eddig is tudtam, hogy mi az: valami félsivatagi cserje gyümölcse, amit görget a szél, ezt megtörtik, olyan lesz, mint a liszt), de persze a zsidóknak hús kell, és mivel disznót nem ehetnek, a nagyobb állatok meg kellenek a hurcolkodásra, Isten küld nekik fürjeket. De hogy kerültek oda a fürjek? És hogy tudták őket megfogni? (Sok ostoba képet láttam kifeszített hálókról, dehát a sivatagban hogyan lehet hálót kifeszíteni???) A megfejtés persze pofonegyszerű:

“Ezek a kis madarak már nem kerülgették a Földközi-tengert, hanem nekivágtak. Át is repülték a kis szívüknek és szárnyaiknak túlságosan nagy vizet, de átérve Afrikába már félhalottként hullottak a parti homokra, és már mozdulni sem voltak képesek. Fél óra múlva persze már kipihenten repültek volna tovább, de ez a fél óra elég volt az arab és egyéb népek szorgalmas tagjainak, hogy a fürjek százezreit seperjék össze naponként, mint a szemetet, amelyet azonban jó francia pénzértértékesítettek.” (Ballagó idő c. könyvben)

Persze Isten már akkor is természetvédő volt, mert a zsidók, akik ettek a madarakból, betegek lettek. “Isten fürjeket küldött nekik, mivel húst kértek. Aztán megmérgezte őket, mert megették.” (J. Heller kommentárja az Isten tudja c. könyvből) Aki nem hiszi olvasson utána a Mózes 4. /Számok könyve11,4 versétől kezdve.

mit kerestek a fürjek a sivatagban

ingerszegény környezet

vannak hívószavak, amik nem mennek ki a fejemből hosszú ideig, mikor valaki említi őket, és hosszú-hosszú töprengésre indítanak. Sz.cs. írja a blogjában, hogy ingerszegény környezetben él, és engem ez az odavetett megjegyzés (mert az ő bejegyzése nem is erről szólt) nagyon elgondolkoztatott, mert én is mindig azt gondolom magamról, hogy ingerszegény környezetben élek.

eddig sokszor gondoltam azt, hogy ez rossz, mostanában (öregszem :-) ) kezdem látni a jó oldalát is. a falusi élet a magányt sokszor az elviselhetetlenség küszöbére emelte; a társaság hiánya, a napok egyformasága, a problémák egyformasága, a szüntelen körforgás őrjítő volt. de mostanában sokszor eszembe jut Márai egy mondata a Füveskönyvből, hogy egy bizonyos kor után (Márai ezt negyven évben határozza meg) az ember egykedvű lesz, mert semmi újat nem talál a Nap alatt.

Mostanában kezdek rájönni arra, hogy bizonyos életkor után hiába vár az ember újdonságot az emberekkel kapcsolatban, mert mindenütt, minden emberi társaságban ugyanazok a sémák ismétlődnek, a rendszer úgyanúgy működik, legfeljebb a téma és variációk mások egy kicsit, de azok is csak a felszínen, mert a lélek mélyén (már akinek van olyan) az okok ugyanazok.

Azt hiszem, egy idő után minden társaság ingerszegény környezetté válik, mert nagyjából elkezdjük ismerni a mechanizmusokat, amik az embereket és a közösségeket mozgatják. ami inger lehet, annyira felszínes, hogy nem is igazából fontos odafigyelni rá. nehezen nyugszom bele, hogy ebben a környezetben kell élnem, mert sokszor az az érzésem, hogy kimaradok valami fontosból. pedig a nagyvárosban, ahol a többiek laknak, ugyanúgy nem történik semmi, csak sokkal több felszínes tevékenységre kényszerül az ember. itt pl. nem kell eltűrjem a tömeget, nem lökdösnek az utcán, nem kell tolongjak a villamoson, nagy, szabad térben élek, igaz, hogy ebben a nagy szabadságban sokszor nem történik semmi; ez a semmi viszont jó arra, hogy azokat az ingereket, amelyek mégis érnek a könyvek, filmek által, nyugodtam feldolgozhassam; így a könyvek jelentős része nem csak szórakozás, hanem tanulás is; kicsit olyan, mintha emberekkel beszélgetnék, bár sokkal mélyebb ez a kapcsolat; és talán a legfontosabb dolog, amire megtanít ez a környezet: tanulok hallgatni; beszélni szinte mindenki tud, ha jobb téma nincs, hát önmagáról; hallgatni megtanulni nagyon nehéz; hogy nem borítsam rá senkire személyiségem megemészthetetlen mondatait;

ingerszegény környezet

álmok

Álmomban újságíró voltam, és a dunai árvízről kellett tudósítanom, valahol lent voltunk délen, egy, a dunán átívelő úton álltunk, amiből csak az a 30 centis sáv nem volt víz alatt, amin álltunk. Végigmentünk a sávon, közben besötétedett, aparton már hó volt, és ahhoz, hogy ki tudjunk jutni a levegőre, át kellett törni egy hóréteget, ami a lépcsőre volt lerakodva.
A köv etkező jelenetben már Amerikában voltam osztálykiránduláson. Államról államra mentünk valami tornász-műsorral, aminek az is része volt, hogy a többieket vízzel le kell önteni, de nem akárhogy, hanem hogy különböző mintákat hagyjon a ruhájukon. Mielőtt megérkeztünk volt Ohioba, az egyik, aki velünk jött, összehányta magát a buszon.
MIkor megérkeztünk, bevezettek bennünket egy szuperül felszerelt tornacsarnokba. Jóleső érzées volt bemelegíteni, készülni a szereplésre. Egy amerikai lány beszélgetett velünk (álmomban tökéletesen tudtam angolul), és elmondtam, hogy a következő állomás Santa Monica lesz. Ekkor rászállt egy légy az orromra és felébredtem. Felébredtem, vettem a légyspayt, és bosszúból legyilkoltam a legyeket a házban.

álmok