Iráni filmnapok Bukarestben (Laurentiu Bratan) Revista 22

Az iráni film három szar napja

Az Iráni Film Napjai Bukarestben mindig családias rendezvénynek számítottak. Ez persze nem rossz, sőt ez egy bizonyos varázst is ad a rendezvénynek. A közönséget a Bukarestben élő iráni közösség nagy része és a nagykövetség alkalmazottai adják. Gyerekek sétálnak a teremben a filmvetítés alatt, a lámpák félig égnek, a filmeket megtapsolják. Ezek a dolgok azonban egyáltalán nem zavarják azokat a nem iráni nemzetiségűeket, akik a vetítésekre jönnek.

Ebben az évben volt néhány probléma – olyan elemi dolgok hiányoztak, amik elengedhetetlenül fontosak egy ilyen mini-filmfesztivál szervezésénél; ezek hiánya az Iráni Film napjait igazi fiaskóvá tette. Elsősorban a fesztivált az előre beharangozott január végi dátumról áttették február közepére. Aztán – és ez volt a legzavaróbb – többször megváltoztatták az egyszer már meghirdetett filmeket. A Union Mozi programjában három film szerepelt, a mozi bejárati ajtóján teljesen más három filmet hirdettek, a teremben pedig ismét mást vetítettek. Ezek közül egyiket semmilyen nyelven nem feliratozták. A filben fársziul beszéltek – és ennyi. Mit értsünk mi ebből? Hogy a rendezvényt kizárólag az iráni közösség és a fársziul tanuló egyetmisták számára rendezték? Semmi kifogásom nem lenne ellene, ebben az esetben viszont nem kellett volna a mozi műsorában meghirdetni. Ebban a pillanatban azonban, mikor a széles közönség tudomására hozzák a programot, feltételezhető, hogy ez a meghívás mindenkinek szól, és ebből az következik, hogy biztosítva van a film megértése. Illetve, ha a film fárszi nyelvű, és nincs semmilyen, még angol nyelvű felirat sem, akkor ebből arra lehet közvetkeztetni, hogy csak azoknak szól, akik bírják a nyelvet. Meg vagyok győződve arról, hogy minden a szervezetlenség nem szándékos, hanem az Iráni Nagykövetség szervezés-képtelenségét mutatja, amelyyel képtelenek megrendezni úgy egy rendezvényt, hogy ne családi összejövetel legyen.

Másrészről a három iráni filmről nem lehet túl sokat mondani. Az egyikről – a felirat néküliről – sikerült megtudnom, hogy a címe szószerinti fordításban: Az iráni lány. Minden egyéb kérdésemre (rendező, a gyártás éve) a választ nagyon udvariasan, de minden eredmény nélkül adták meg a követség dolgozói. Az Internetetn történt kutatásain a Dokhtar-e Iruni (2004) című fil felé vezettek, amit Mohammad Hosein Lafiti rendezett. Falusi komédiácska a film, amley egy olyan vagyonos családból származó lány házasságának témáját járja körül, aki egy szegény fiúba szerelmes. Biztosan vicces volt azok számára, akik jól ismerik az iráni – ott bizonyára nagyon ismert – színészeket (Hadieh Tehrani, Amin Hayai, Garsha Raufi).

Az asszony szerepe a társadalomban a Motevalede made mehr – Mérlegnek született (2004) című filmben jelenik meg, amit Ahmad Reza Darvish rendezett. Sokkal komolyabb film, mint a fent említett vígjáték. A fil két részből áll, és ez törést is okoz a filmben; az első rész az egyetemisták a nemek iskolai szétválasztása ellen irányoló harcáról szól; a második rész Mahtab- egy főméltóság lánya utazása Daniellel a Daniel falujába, aki kollégája az egyetemen. A visszafelé vezető úton pokoli helyre keverednek: egy volt harcmezőre, amely teljesen alá van aknázva. Át kell menjene a poklon, hogy beteljesülhessen a szerelmük.

Végül a harmadik film a Shab-e ielda – A leghosszabb éjszaka (2001) című film volt, amit Kiumars Pour Ahmad rendezett. Ez egy pszicho-dráma, amelynek a cselekménye egyetlen éjszaka alatt játszódik, egy belső térben, a belső tér közepében egy férfival, aki kínlódik a feleségétől és gyermekeitől kapott hirek miatt, akik Németországba emigráltak. Igényesnek tűnő, de nagyon rosszul játszott, és sok helyen nevetséges film, úgyhogy még egy nagyon alacsony színvonalat sem üt meg.


Nagyon kevés energiabefektetéssel az Iráni Nagykövetség az Iráni Film Napjait olyan rendezvénnyé változtathatná, amelynek vannak ugyan személyes vonatkozásai is, de rendelkezik egy minimális igényességgel is a nézők felé. Ez nem csak a bejelentett programban kellene érvényesüljön, hanem a filmvetítés minőségében is, hiszen ezeket a filmeket kitudja-hányadkézből másolt DVD-ről vetítették, nagyon rossz képminőséggel. Így elég nehéz a filmeket a valós értékük szerint értékelni.

Iráni filmnapok Bukarestben (Laurentiu Bratan) Revista 22

lapszemle

Az utóbbi napokban olvasott jó cikkek:

1. Sipos Zoltán a blogírók politikai hovatartozásáról
2. Botházi Mária tragikomikus cikke a magyarok román nyelvtudásáról I., II., III.,
3. Niedermüller Péter írása az egyetem-vita kapcsán
4. Vörös Gabriella tanulmánya a csíksomlyói búcsúról
5. Ady András véleménye a visszarendeződésről
6. Válaszok az erdélyi terasz kérdéseire az erdélyi irodalommal kapcsolatban
7. Politikai okkultizmus magyarországon a mancsban

lapszemle

depresszió ellen

Kissé magam alatt voltam az elmúlt napokban. Fene tudja, mi történik időnként, hogy elkap az önsajnálat, és “a-bezzeg-engem-mindenki-utál” hangulat. Nem először fodul elő. Tapasztalatom szerint nekem ilyenkorhárom dolog szokott segíteni:
– ha elmegyek itthonról, találkozom más emberekkel (erre most nincs lehetőségem)
– ha nézem a tévét napszámban (a tévém a tavaly nyáron elromlott; jött egy fickó, aki megnézte, és azt mondta, hogy hazamegy a szerszámaiért, visszajön és megjavítja; ennek három hónapja)
– ha olvasok (a házban majdnem az összes könyvet olvastam már; amit meg nem, arra nem volt kedvem).

Így történt, hogy elmentem a könyvtárba, és következő könyveket sikerült kivennem:
1. Agee, Phillip: CIA-napló (fene tudja, mi lehet, a címlapon egy fül van)
2. ariosto: 4 dráma (románul – erre kíváncsi vagyok, régen olvastam románul irodalmat)
3. Asch, Schalom: A Názáreti I-II-III (nagyon szeretem a történelmi regényeket)
4. Böll, Heinrich: Billiárd fél tízkor (egyszer már nekifutottam Böllnek, akkor nem tetszett; most kap egy második esélyt)
5. Cronin: Ezt látják a csillagok I-II (na, ez vajon mi lehet?)
6. Cronin: Réztábla a kapu alatt (ez megvolt nekünk otthon, mindig tetszett a címe)
7. Cook, Robin: Haláltusa
8. Cook, Robin: Láz
9. Cook, Robin: Mutáció
10. Cook, Robin: Életjel (tévé helyett)
11. Christie, Agatha: Bűbájos gyilkosok
12. Christie, Agatha: A karácsonyi pudding
13. Fleming, Ian: Goldfinger
14. Forsyht, Frederick: ODESSA ügyirat
15. Fable, Vavyan: Varázscsók
16. Greene, Graham: Merénylet
17. Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában
18. Goncourt, E. de: A Zemganno testvérek
19. George, Elisabeth: Fejvesztve
20. Kosztolányi Dezső: Az Aranysárkány – Édes Anna (valaki ötletet adott nemrégiben, hogy lvassam újra gyermekkori olvasmányaimat)
21. Kosztolányi Dezső: Aranyfonál
22. Kosztolányi Dezső: Az élet divatja
23. Kundera: Halhatatlanság (már régen készülök Kunderát olvasni, itt ezt az egyet találtam)
24. Mészőly Miklós: Magasiskola
25. Moldova György: A pénz szaga
26. Moldova György: Ferencvárosi koktél
27. Németh László: Gyász
28. Nyírő József: Kopjafák
29. Lőricz L. László: Az utolsó hvárezmi nyár (gyermekkorom egyik legnagyobb olvasmányélményei közé tartoznak LLL gyermekregényei)
30. Lem: a kudarc
31. Páskándi Géza: Üvegek
32. Páskándi Géza: A vegytisztító becsülete
33. Porter, Katherine Anne: Bolondok hajója (szintén tgyermekkori olvasmányélmény)
34. Robotos Imre: Szembesítés (dokumentum-riport ady és Csinszka házasságáról, hmmm)
35. Rejtő Jenő: Ezen egy éjszaka
36. Rejtő Jenő: A boszorkánymester
37. Roberts, Kenneth: Északnyugati átjáró (szintén gyermekkori)
38. Román József: Mítoszok könyve
39. Jonas-Nissenson: Anyák és lányaik (hogy megértsem végre az anyámmal való kapcsolatomat)
40. Sanders, Lawrece: A hatodik parancsolat (krimi)
41. Sinkó Péter: 1001 hülye tanács fogyókúrázóknak

Egy darabig magamon kívül leszek.

depresszió ellen

szarszarszar

hhuhú, rohadtul utálom a gyűléseket. Mindenféle emberek nagynak képzelik magukat, és sok hülye, unalmas közhelyekkel versenyeznek, hogy ki tud többet, az nyer. És aki nyer, az lesz a kövér és boldog. És aki lesz kövér és boldog, jövőre az ismétlésben az mehet a másik agyára. És aki a másik agyára mehet, az felemésztheti az agysejteket. Nekem egy sem maradt, amivel az agyamra mehetek. Szarszarszarszar. (G. Durell: A hahagáj című örökbecsű munkáját olvastam agysejtmentésként zugban a pad alatt, mint elemista koromban. Szerintem én vagyok a normális. A többeik szónokoltak.) Aztán, miután a 4-re hirdetett gyűlést 5-kor sikeresen megkezdtük, és negyed kilenckor befejeztük, inkább ittam egy kis pálinkát borral, algocalminnal, és társasággal. Aztán ettem is valamit, nem emlékszem, mit. Azt hiszem, a savanyúságot megettem mind egy szálig. Mostmár egészen kibírhatom magam.

szarszarszar

Március 15 – következtetések

Nagyon szeretem az ünnepeket, mert olyankor valami teljesen mást lehet csinálni, és mindenki kiesik a mókuskerekező ritmusból. Szeretem az ünnepeket, mert akkor másképp telik az idő. Igazából az sem nagyon számít, hogy mit ünneplünk, hanem az ünnepi hangulat maga. És éppen ezért nem szeretem, ha elrontják az ünnepeket és politikát csinálnak belőle. Az egyik oldal azzal, hogy addig-addig skandálja a maga piros-fehér-zöld jelszavait, amíg minden tartalmukat elvesztik. A másik pedig azzal, hogy megtagadja a piros-fehér-zöld mögötti érzések létezését is, és azt mondja, hogy mindenki rohadt nacionalista, aki ilyet érez. Mind a két oldalon fel szoktam háborodni, mert ugyanarról a kirekesztő lelkületről szól: csak akkor vagy benne a brancsban, ha úgy érzel, mint mi. Sokszor gondolom azt, hogy Erdély erről a brancs-szellemről szól. Legyél olyan, mint mi: habzó szájú, nagymagyarországos, apuka lyukasszékelyharisnyájában ünnepelős, politikai közhelyeket ellővögetős tiszteletebeli székely, mert ha nem vagy az, áruló vagy. Vagy legyél habzószájú ünneptagadó jajdefájnekemavilág, mármegintkibasztakvelem, csakénvagyokazokos értelmiségi, mert ha nem állsz be a mindentagadók brancsába, akkor áruló vagy.
Nem akarok egyik brancsba sem tartozni. Igenis meg akarok hatódni, valahányszor hallom Radnóti: Nem tudhatom című versét, mert azok a mondatok jelentenek is valamit nekem, valami olyasmit, amit senki nem tud igazából jól megfogalmazni, valamit, ami illatokból, fényekből, hangulatokból és emberekből áll össze, és ami azt jelenti: Erdély. És nem akarom, hogy ostoba, hatalomhajhász politikusok ezeket az érzéseket lejárassák azzal, hogy lehetetlenné teszik a szó kiejtését.

Március 15 – következtetések

Kedvenc idézeteim

azok közül, amik elhangzottak a márc. 15.-i beszédekben:

Orbán Viktor: “Eljött a cselekvés ideje. Ne feledjétek, egységben az erőitt
Orbán Viktor: “Magyarországra ismét beköszönt a tavaszitt
Gyurcsány Ferenc: “Gyerünk barátaim, gyerünk honfitársaim” itt
Traian Basescu: “
Románia – mint szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállamitt
Calin Popescu Tariceanu: “
Csak ma jutottunk el oda, hogy közös erőfeszítéssel megvalósítsuk az 1848-as forradalmárok eszméit.itt
Udvarhelyi kiáltvány: “
ősi jussunkitt
Udvarhelyi kiáltvány: “töröljék az alkotmányból a “nemzetállam” kifejezést” itt
Kónya-Hamar Sándor: “
Ha szabadság és kultúra összetalálkozik abból, mindig tavasz leszitt
Markó Béla: “
már verebek ültek a fecskefészekbenitt
Markó Béla: “Az erdeinkben ismét a mi madarunk énekel” itt
A tömeg: “
Úgy van!itt

Kedvenc idézeteim

a hét – IV/9

Nem az egész számról akarok írni, hanem csak egy gondolatról, ami megvilágosodásként hatott rám, mikor olvastam. Egry Gábor cikkében van, amiről éppen most fedeztem fel, hogy a netes változatban nincs benne: Az illúzió tizenöt éve c. cikkről van szó.

“A magyarországi társadalom, ahogy a kisebbségi közösségek is, nem tud mit kezdeni a szomszédos többségi társadalmakkal. A közösségek bezárkózóak, jobb esetben nem érdeklik a szomdszédok, rosszabb esteben valamiféle lenézéssel tekintenek rájuk. Éppen ezért a kisebbségi közösségeket nem összekötő kapocsként, egy másik, de izgalmas és megismerésre érdemes világhoz használható kulcsként kezelik. Nem ösztönzik a kisebbségi közösségeket, hogy a többség felé nyitva definiálják újra magukat és szerepüket. … A kisebbségek nem úgy érzik, hogy azért kellenének a magyarországiaknak, mert újat hoznak. Ellenkezőleg. Az egységhez való ragaszkodás és a bezárkózás együtt oda vezet, hogy a kisebbségiek által dekódolt üzenet lényege: ha olyan magyar leszel, mint mi, akkor talán befogadunk. Ezért aztán a kisebbség is csak magyar akar lenni, nem pedig valami más, valami több. … A kisebbségi közösség számára ebből az önfelszámolás következik.”

Hát igen, valahol mindig is zavart, hogy miért fontosabb az erdélyi magyar társadalomnak tisztában lenni a magyarországi politikai helyzettel, mint a romániaival, és hogy miért keresi kényszeresen a magyarországi elismerést, ahelyett, hogy esetleg a román társadalomban találna partnerekre. Igazából még mindig lényegesen kevesebb az átjáró a román-erdmagy, mint a magyar-erdmagy kultúrközösség között. Igazán fontos volt tudatosítani azt, amit EG írt.

a hét – IV/9

Hamvas (az egyetem-vita margójára)

“Aki alkalmazkodik, él, az élet akármilyen koszos, a javakat eléri, ha rossz lelkiismerettel is, a többivel együtt van. Aki nem alkalmazkodik, akár undorból, akár más okból, a közösségből ki van zárva, absztrakt dialógusban, csak mint ellenfél és vádló. Aki behódol, az alkalmazkodásban lényét feladja és végül elveszíti. Aki nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert egyedül áll. Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés, vagy nem akar beszennyeződni, de akkor az életről kénytelen lemondani. Ez a direkt morál és a rossz lelkiismeret.

A forradalmár azt hiszi, mert valaki nyomorult, az igazság csak az ő oldalán lehet. De abban a pillanatban, amikor a forradalmár a világot elfoglalja és berendezkedik, a javakat azonnal birtokba veszi és védeni kezdi, a rossz lekiismeret benne máris felébred, és a direkt morált tüstént provokálja. Ha a forradalmár hatalomhoz jut, a világnak tüstént behódol, és kezdődik az egész előlről.

A direkt morál inkább őrület. Nincs megalázóbb, mint elviselni, hogy a behódolás virtuóz élettechnikával miként fut be nagy pályát, és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen foglalja el az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból, amiből mindenki más kizárt. Abban, aki ez ellen nem tud kellőképpen védekezni, tízezer inkarnációra való méreg gyűlik össze. A bosszú. A bosszú, mondja Nietzsche, az akarat tiltakozása az idő ellen. Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne dolgozik?

A behódolás az embert eredeti akaratából kivetkőzteti, és az élet eredményét kompromittálja. De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lekiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.”

Hamvas Béla: Patmosz

Hamvas (az egyetem-vita margójára)

nőnap

Engem sem kíméltek meg a nőnapi ajándékok:

10 szál szegfű (utálom a szegfűt, a lehető legközönségesebb virág, és MINDIG ezt veszik nőnapra)
2 szál műrózsa (akkor már inkább szegfű)
1 nagyon giccses kép, nagyon giccses keretben – kiraktam a falra, hogy ha hánynom kell, és nem tudok, legyen, ami segítsen
1 tábla csokoládé + 1 doboz bonbon (remélem, nem fognak megpenészedni a szekrényben)
1 váza (nagyon csúnya)
3 csokor hóvirág (mivel elfelejtettem őket vízbe tenni, elhervadtak)
9 db internetes üdvözlőkártya apámtól (mindegyik egyforma)
1 fonott kosár (végre valami hasznos, nem??, de már van belőle egy kilóval, akinek kell, majd elajándékozom – nőnapra)

mindent eltaláltak, amit NEM szerettem volna nőnapra

és a zemberek elvárják, hogy ezekért még hálás is legyek, és jól érezzem magam nőnapon…

nőnap

tehát a Jehova tanúi

Tehát az a nagy kérdés, hogy amikor ténylegesen sért bizonyos emberi jogokat egy vallási csoportosulás, de az illető, akinek a jogát sérti, önként választja, és azóta is önként (kérdés, hogy a pszichikai kényszer határása mennyire ténylegesen önkéntes ez a dolog) tagja a szervezetnek, beavatkozhat-e külső ember, törvény, stb.

tehát a Jehova tanúi

éhség

A minap arra kért egy barátnőm, hogy írhassa a gépemen valami dolgozatát. Ok, mondom. Aztán felrobbant a monitor – ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, azt mondom, hogy nem bírta el a sok könyvelési izét, amivel a barátnőm egész nap tömte. Az igazság az, hogy kb. 15 éves volt, sokáig bírta tehát. Mármint a monitorom, amelyik felrobbant. Úgyhogy az összekuporgatott ajándékpénzecskékkel, meg a fizetéssel bevágtattam a Városba (aki még nem tudná, falun lakom), és megvettem egy Phillips 107s6 really flat csillog-villog-meg-még-a-zoknimat-is-kimossa monitort. Nem is ez a lényeg.
Hanem az, hogy rájöttem: ha nincs számítógép, elvonási tüneteim vannak. Úgyhogy most végre rászabadulhattam megint a netre.

éhség

Jehova tanúi, avagy a vallási tolerancia

Hú. Olvastam a hétben megjelent cikket a JT-ról. Ezzel kapcsolatban volt egy vitám a hétvégén, ami arról szólt, hogy beleszólhat-e a törvényhozás ilyen esetben, illetve kellene-e olyan törvényt alkotni, hogy beleszólhasson? Lehetne erről nyilvánosan vitatkozni.

Jehova tanúi, avagy a vallási tolerancia

olvasmányaim

1. Elolvastam ma a filmtettben a broken flowers – hm, kritikát? bemutatást?, de nem lettem okosabb tőle. A filmet én is el tudom mesélni.

2. Olvasom Magyari-Vincze Enikő blogján kialakult vitát a magyar egyetem ügyéről. Sok érv és ellenérv hangzott el, érdemes elolvasni.

3. Végre-végre megjött a hét nyomtatott változata. Hurrá.

4. Szendi Gábor írását olvastam a depresszióról, amelyben Albert Györgyi könyvét elemzi. Illetve éppen megállapítja, hogy amit a közvélemény depressziónak gondol, az pontosan nem az, hanem személyiségzavar. Íráasi szerintem jók, érthetők, lehet, néhol sarkítanak kicsit, de akkor is érdekesek.

“A DSM IV.-R betegségleíró rendszer szerint borderline diagnózist állapítunk meg, ha az alábbi feltételek teljesülnek:

Kora felnőttkortól kezdve számos különféle helyzetben megnyilvánuló általános instabilitás az interperszonális kapcsolatokban, énképben és hangulatban, és jelentős impulzivitás, azaz 5 vagy több az alábbiakból:

1) kétségbeesett igyekezet a valós vagy képzelt elhagyatás elkerülésére;

2) instabil és egyben intenzív személyes kapcsolatok, amelyeket az idealizálás és lebecsülés szélsőséges váltakozása jellemez;

3) identitászavar: jelentős, tartósan bizonytalan énkép vagy önérték;

4) impulzivitás: legalább két, elvileg önveszélyeztető területen (pl. költekezés, szexualitás, pszichoaktív szer használata, veszélyes autóvezetés, falás);

5) ismétlődő öngyilkossági viselkedés, gesztusok vagy fenyegetés, illetve öncsonkítás;

6) érzelmi labilitás az észrevehető hangulati reaktivitás miatt (kifejezett diszfóriás, ingerlékeny vagy szorongásos epizódok, amelyek rendszerint néhány óráig, ritkábban néhány napig tartanak);

7) belső üresség krónikus érzése;

8) inadekvát, intenzív harag vagy annak kontrollálási nehézsége (pl. gyakori ingerültség, haragosság, ismételten tettlegesség);

9) átmeneti, stresszhez kapcsolódó paranoid elképzelések, vagy súlyos diszszociatív tünetek.

A borderline személyiségzavar – csakúgy, mint más mentális zavarok – kialakulására nincs egzakt magyarázatunk, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az Albert korai éveit jellemző hányatott élet, bizonytalan kötődés, gyakori elszakadási traumák, képmutató családi élet, túlfegyelmező, túlkövetelő szülők fontos szerepet játszanak e személyiségzavar kialakulásában. A borderline beteget az őt körülvevő káoszról lehet felismerni: zűrzavaros kapcsolatok, váratlan fordulatok, nagy, szenvedélyes szerelmek, majd csalódások, extrém élethelyzetek, teátrális jelenetek. Amint valaki írta, „azért teremtik a káoszt, hogy utána legyen mit megoldaniuk”. A borderline betegek közt sok a tehetséges ember, nyitottak, sokoldalúak, eredetiek – de gyakran csapongóak. Életük hullámzó, olykor kilábalnak a zűrzavarból, amit választásaikkal, döntéseikkel előidéznek, olykor viszont menthetetlenül elmerülnek benne. “

5. Oriana Fallaci: Ha meghal a nap c. könyvét olvasom. Az űrhajósok benne néha teljesen úgy beszélnek, mint a 22-es csapdájában a szereplők. A kettőt együtt érdemes olvasni, hogy hiteles képet kapjunk a kor Amerikájáról :-).

olvasmányaim

Jim Jarmusch: Broken flowers

Két filmet láttam a hétvégén, JJ: Broken flowers az egyik.

A történet egyszerű: Don Johnston levelet kap az egyik húsz évvel azelőtti szeretőjétől, hogy van egy fia, aki elindult őt megkeresni. A levélből nem derül ki, hogy ki írta, é s honnan. Don szomszédja, Winston azt ajánlja, hogy induljon el megkeresni a volt szeretőit, hátha talál valami áruló nyomot, ami a gyermekre utalna.

Bill Murray zseniálisan alakítja a depressziós öregember szerepét, arcán csak a végén tükrőződik bármiféle érzelem, amikor tulajdonképpen sikertelenül végződik a kutatása. Lehet, hogy ez a film happy end-je: a depressziós főszereplő végre elkezd érezni valamit, és az addig üldögélő, bambuló főhős elkezd szaladni valamiért. A részletek nagyon szépen kidologozottak a filmben, és Jarmusch novella-szerű filmkomopzíciója most is érdekessé, pergővé teszi a filmet, noha művészfilmhez illően lassúak a jelenetek. Az egyik részletben ez a lassúság különösen érzékelhető: amikor Sherry az elején otthagyja Dont, illetve a kezdőképben is, ahogy párhuzamot von Winston ordibáló, népes családja, és Don csendes, rendezett udvara között. A mellékszereplők jelleme is egészen különleges: a nők közül, akiket Don felkeres, mindegyik egyéniség/furcsaság a maga módján. Az első nője szekrényrendezéssel foglalkozik, amiért fizetnek (!) az emberek (ez a kedvencem :-) ). A második vizet akart árulni, de addig is, amíg a víz dárgább lesz az olajnál, ingatlannal foglalkoznak. A harmadik állat-kommunikátor, a negyedik hippi-kommunában él. Fokozatosan ábrándul ki Don a keresésből, és egyre inkább elveszíti a kedvét, hogy végül is megtalálja azt, aki neki a levelet küldte. Az elsőnél még ott alszik, a másodikkal együtt vacsorázik, a harmadik gyorsan lerázza, a negyediknél be is húznak neki egyet. A történet során lát sokféle fiatalemert, akik akár az ő fiai is lehetnének – a filmből nem derül ki, hogy végül is van-e gyereke, és ha igen, ki az anyja. Semmi nem oldódott meg a végére, Don ugyanott tart, ahonnan elindult.

A másik, amit láttam: Wallace és Gromit, nagyon aranyos gyurmafilm. A kutya arckifejezései tökéletesen kidolgozottak, és pusztán a mimikájával mindent ki tud fejezni, és nagyon kedves. Ebben a filmben is nagyon odafigyeltek a részletekre: elég megnézni a plébános babona-szekrényét, vagy Gromiték javító-autójának belsejét.

Jim Jarmusch: Broken flowers

Merle-idézet

“Ha meggondoljuk, hogy az Egyesült Államok atomarzenáljaiban annyi hadianyag gyűlt már fel, amennyivel megsemmisíthetik nemcsak az ellenségeiket, hanem az egész bolygót – önmagukat is beleértve -, akkor szinte érthetetlen, mit táplálja ezt a patologikus veszélyérzetet a világ leghatalmasabb népében. Ez a tünet is igen súlyos, mert az a lakosság, amelyben ilyen feltételes reflexeket alakítanak ki, adott pillatatban ellenkezés nélkül (kiemelés tőlem) elfogadhatja a háború, sőt, az agresszív háború gondolatát, feltéve, ha megelőző háborúnak tüntetik fel, egy olyan ellenséggel szemben, aki az ország megsemmisítésére készül (kiemelés Merle-től).”
(R. Merle: Állati elmék; Európa, 1969, 242. o.)

A fenti idézet Sz. Cs. megjegyzéséhez kapcsolódik, amit a blogjában tett Amerikával kapcsolatban atomic címmel, 2006. március 2.-án

Ez pedig Tamás Gáspár Miklós cikke, amelyik a hétben jelent meg Miért háborognak a muzulmánok címmel:

Az egyik dán jobboldali lapban – a történet jól ismert – gúnyrajzok jelentek meg Mohamed prófétáról, hírük kelt az iszlám világban, s immár hetek óta folynak az olykor sebesülésekkel, halálesetekkel, pogromokkal, fosztogatásokkal járó, hatalmas tüntetések Indonéziától és Malájföldtől Nigériáig, Pakisztántól Líbiáig, hol a hatóságok támogatásával, hol szemhunyásukkal, hol tiltásuk mellett. A nyugat-európai „mainstream” közvélemény enyhe, a kelet-európai „mainstream” sajtó elsöprő többsége ebben elsősorban azt látja, hogy az iszlám fanatizmus a sajtó- és szólásszabadságot fenyegeti, habár némelyek jámborul hozzáteszik, hogy azért vigyázzunk, nem kell „sérteni a vallásos érzékenységet”.
Ez álszentség.
Az európai sajtószabadságot nem fenyegeti semmiféle vallási integrizmus, fundamentalizmus, fanatizmus, mert Európában a vallások pozíciói igen gyöngék. Különféle kisebbségek föl szoktak háborodni őket bántó szövegek és ábrák miatt, de ennek a hatása csekély. Az európai (különösen a kelet-európai) sajtó elég konformista és középutas általában. A sajtószabadságnak nem az a legfontosabb tesztje, hogy távol élő és befolyás nélküli személyek és csoportok nézeteit, előítéleteit lehet-e, szabad-e bántani, hanem az, hogy az itteni hatalmak – uralkodó osztályok és tőkés államok – érdekeit és előítéleteit szabad-e, lehet-e kikezdeni. Szokott-e a „mainstream” sajtó Európában amellett kampányt folytatni, hogy lépjünk ki az Európai Unióból, a NATO-ból, a WTO-ból? (Mindhárom ellen komoly és józan érvek szólnak: az EU brutálisan diszkriminálja a kelet-európai, így a magyar munkavállalókat. A NATO gyalázatos háborúkba sodor bennünket. A WTO, az IMF önpusztításra kényszeríti a gazdaságunkat. Brekegett-e valaki hallhatóan?) Javasolja-e valaki a nemzetállamok fölbontását? Ám menjünk közelebb a konszenzushoz: az életünket (környezetünket) közvetlenül veszélyeztető autóforgalom drasztikus csökkentését javasolják-e gyakran befolyásos szemleírók és tévékommentátorok? Javasolja-e valaki olyan szerény és teljesíthető célok megvalósítását, mint a megélhetési minimum („living wage”) törvényi biztosítása vagy a lakhatási jog hathatós realizálása? Hiszen honfitársaink mellettünk haldokolnak a jeges utcák kövén.
E sorok írója, mint köztudomású, a teljes és korlátozatlan szólásszabadság híve, beleértve a náci beszéd háborítatlan szabadságát is. Nem helyeslem például, hogy a förtelmes David Irvinget három évi börtönbüntetésre ítélték Ausztriában, mert hazudozik Auschwitzról. Hadd hazudozzék: véleményünket erről szabadon megírhatjuk. Az ellenfelet azonban lecsukják véleménye miatt? Akkor bírálatom följelentéssé változik, erre pedig nem vállalkozom. Akik efféle törvényeket kezdeményeznek – mint nálunk is a helytelenül elnevezett, „gyűlöletbeszéd” elleni törvényjavaslatot – , lehetetlenné teszik a szükséges és elengedhetetlen antifasiszta küzdelmet, amely nem lehet spicliskedés és denunciálás, hanem csakis nyílt sisakos politikai harc. A Mohamed-karikatúrákat nálunk nem tiltja törvény (igen helyesen), ezért nyugodtan elmondhatom róluk a véleményemet.
Illetve: nyugodtan? Sokan azt állítják, hogy nálunk a zsidóellenesség tabu. Amikor azonban őszintén szóvá tettem antiszemita disznóságokat, akkor a legkülönfélébb politikai beállítottságú szerzők árasztottak el rágalmakkal és szitkokkal. Most se lesz másképp, de evvel nem törődhetünk.
Nyilvánvaló képtelenség, hogy az éppen a szólásszabadság leplébe burkolózó kijelentések és aktusok álljanak a kritika fölött. Én nem helyeselném, hogy a Mohamed-gúnyrajzokat közlő, fajgyűlölő dán lapot (vagy a karikatúrákat – nagyon helytelenül – újraközlő egyéb lapokat) tiltsák be. Viszont legyen szabad azt is megírnom, miért értem meg a muzulmán (a „muszlim” formát keresettnek tartom, a „mozlim” pedig nyelvileg helytelen) népek fölháborodását, a tiltakozások minden ismert abszurditása és fonák túlzása ellenére. Itt a karikatúrák – és a mögöttük elterülő iszlamofóbiás médiatájkép – tartalmáról lesz szó, a korlátlan sajtószabadság eszméjének következetes fönntartásával. (Megjegyzem, az iszlám integrizmus nem nálunk fenyegeti a sajtószabadságot, hanem az iszlám országokban számolta föl – vagy akadályozta meg, még születése előtt, a kibontakozását.)
Vegyük szemügyre, hogy ki nyitja szóra száját.
Itt az európaiak beszélnek.
Azok az európaiak, akik úgy érzik, semmi közük a gyarmati hódítás tömeggyilkosságaihoz, megaláztatásaihoz, rablásaihoz, százezerszeres nemi erőszakához. Akik úgy érzik, semmi közük ahhoz, hogy masszívan visszaállítottuk a csak a színesbőrűekre vonatkozó rabszolgaságot (immár az újkorban), és evvel megalapítottuk a rasszizmust és a jogfosztás legmagasabb fokát; rabszolgákat tenyésztettünk, öltünk, kínoztunk, marhabillogoztunk és dugtunk meg kényünkre-kedvünkre hosszú évszázadokon keresztül. (Persze helyi cinkosaink segítségével. Igen, azt is tudom, hogy az arab kereskedő osztály intenzíven részt vett a rabszolgakereskedelemben.) Emberek millióit dobtuk át mi, európaiak, egyik kontinensről a másikra, hogy ültetvényeink gazdaságosságát és versenyképességét fokozzuk. Rájuk kényszerítettük szeretetvallásunkat, és máglyán égettük őket, ha eretneknek vagy pogánynak vélték őket civilizáló papjaink és szerzeteseink. Csatahajóink és ágyúnaszádaink szitává lőtték őket, ha nem voltak hajlandók elég ópiumot szívni.
Miután gyarmatbirodalmaink nem voltak többé költséghatékonyak, visszavontuk közigazgatásunkat, és a helyi „elitekből” toborzott hóhérok és pribékek gyöngéd gondjaira bíztuk a bennszülötteket – ez már Rejtő Jenő, a péhovard máig népszerű, viccesen neokolonialista és rasszista légiósregényeiben is pompás élcnek bizonyult. (Hallom, éppen szobrot terveznek neki Piszkos Fred jogutódai. A humorérzék – mint a Mohamed-karikatúrák oly vidor esetében – nyilván itt is kötelező lenne. Hát jó. Hehe.) Az általunk kialakított monokultúrás, abszurd gazdaságok, az etnikai és kulturális összefüggésektől függetlenül, térképasztalon megrajzolt abszurd „nemzetállamok” elkerülhetetlen instabilitását arra használtuk föl mi, európaiak, hogy függő állapotba hozzuk ezeket a félig-meddig életképtelen országokat, és a legvadabbul kizsákmányoljuk és elnyomjuk őket. A civil lakosság „rendteremtő” célzattal való légibombázását sokkal Drezda és Hirosima előtt Sir Winston Churchill gyarmatügyi államtitkát rendelte el Irakban a kilencszázhúszas években. Vannak liberális-demokratikus hagyományaink.
1945 után a dicső antifasiszta koalíció nemes országai (Anglia, Franciaország, Hollandia) a genocídium határán álló újragyarmatosítási háborúkat indítottak Vietnamban, Algériában, a mai Indonéziában, Kenyában, Burmában, Malájföldön, Észak- és Dél-Rhodesiában (Zambia, Zimbabwe). Államcsínyekkel verte szét az MI6 és a CIA a demokratikus kísérleteket Irakban, Iránban, Guatemalában. Polgárháborúkat robbantottunk ki Kongóban, Nigériában és egyebütt. Áldozataink száma ismeretlen, de bizonnyal százmilliókban mérhető.
Mai napig a tőketranszferek iránya délről északra, keletről nyugatra tart. Mai napig mi vagyunk a legnagyobb nyomorban élő harmadik világbéli „perifériaországok” adósai. Ezek az országok kénytelenek nálunk tartani és ránk költeni a kevés pénzecskéjüket. Az IMF restrukturálási és takarékossági programjaival kivéreztettük amúgy is bizonytalan lábakon álló gazdaságaikat.
Amíg a Szovjetunió/Kína/Nyugat hármas vetélkedett egymással a harmadik világban, a helyi katonai-hivatalnoki és kereskedői osztály a népjóléti nacionalizmus különféle álszocialista kísérleteivel próbált talpra vergődni a szovjet és a kínai álkommunista neoimperialisták segítségével. Ezek a kísérletek összeomlottak, a helyi ún. „nemzeti burzsoáziák” nem bírták a versenyt és az éhező parasztság demográfiai, szociális és politikai nyomását. Amióta – nyilván ideiglenesen – „egypólusú” lett a nemzetközi hatalmi szerkezet, amióta csak az Egyesült Államoknak és csatlósainak a katonai-gazdasági szövetsége maradt a porondon mint „egyetlen szuperhatalom”, azóta csak igen gyönge ellenállás tapasztalható. Ahol a kőolajat a „nemzeti burzsoázia” ellenőrzi (Venezuelától Iránig), ott nagyobb a hangerő, másutt kisebb.
A bazár kalmártársadalma – akár a hozzá nagyon hasonló európai városi polgárság a tizenhatodik-tizenhetedik században – csak informális ellentársadalom kiépítésében bizakodhat, s ennek alapja, akár nálunk, Európában annak idején: a purifikáló vallás. Ahogy hugenotta, református, presbiteriánus, independens eleink leföstötték a „pápista” templomok „bálványimádó” freskóit, a mai muzulmán integristák is képrombolók. Nézzük meg a tüntetőket: ők leginkább egyetemisták és gimnazisták, a középpolgárság fiai. (A lányokat csak szervezetten engedik utcára – nem spontánul.)
Érzéseik nem állnak olyan távol a mai kelet-európai fiatalság érzéseitől. Rettegés a változástól, a bizonytalanságtól, az állástalanságtól, a státuscsökkenéstől (deklasszálódás): ez mindig szexuális pánikkal jár együtt. Őrizni kell a nőinket, akiket elragadhat a piac és az individualista szabadosság, a fiainkat, akiket megkörnyékezhetnek a Nyugatot képviselő „szakállas bácsik”, őrizni kell a tisztaságunkat, védekeznünk kell az idegen gőgje ellen, amelyet a tömegesen importált, a Nyugat arroganciáját megtestesítő kommersz tömegkultúra reprezentál: a pláza, a multiplex, a tévésorozat, a webpornó, a profi sport, a fogamzásgátló tabletta, a gazdagok büszke vadsága. A periféria és a félperiféria fiatal középosztálya (nálunk ezt – helytelenül – „értelmiségnek” hívják) súlyos válságban van, proletarizálódás vár rá vagy még rosszabb; szocialista alternatíva nem látszik, marad a vallásos vagy nacionalista antimodernizmus, amely ha nem is nyújt valódi megoldást: vigasztal. Méltóságot ad, és magasrendű alkalmat vagy ürügyet nyújt arra az egyetlen cselekvésre, amely reménytelen körülmények között jót tesz az énnek: a bosszúra.
Nem elég, hogy miszlikbe aprítjuk őket sci-fi tökéletességű haditechnikánkkal, nem elég, hogy kínozzuk, orális szexre, saját ürülékükben fetrengésre kényszerítjük őket, még le is nézzük, ki is gúnyoljuk, taplónak, bunkónak, tahónak tartjuk és nevezzük őket, azt állítjuk, hogy kultúrájuk értéktelen – és nem szeretik a szabadságot!
Nem szeretik a szabadságot ők, akik éppen elkeseredett kegyetlenséggel, fejetlenséggel, önföláldozással védik a szabadságukat – ellenünk!
Erre azt mondjuk nekik, hogy meg akarnak bennünket cenzúrázni. Mintha meg tudnának. Ez csak a tehetetlen megalázottság üvöltése. Igen, nem valami megfontolt, racionális és méltányos üvöltözés – de hát a megkínzottak és megalázottak sikolya ritkán az. Azt mondjuk, hogy a prófétájuk bombahajigáló, gyilkos idióta. Miután elvettük a pénzüket és elmetszettük az édesanyjuk torkát. Nem jó ok ez azért némi idegességre?
Olvasom az európai sajtóban az Alain Finkielkrautokat – akiket nálunk annyira ünnepelnek mostanság, minden rossz ügy öntudatos képviselőit – , akik azt gondolják, hogy miután az arabok a zsidók ellenségei, ezért a civilizációnk ellenségei is. Ám itt nincs ilyen egyenlet: az arabok ellenségei nem a zsidók barátai. S ennek a civilizációnak nem az arab és az egyéb muzulmán tüntetők a legnagyobb ellenségei, elvégre ők puritán polgárok, rendet és hatalmat akarnak, akár a mi polgáraink, ha másképp is. Nem, ennek az istentelen és embertelen civilizációnak, amelyről hamisan állítják, hogy demokrácia, nem az iszlámista bazárpolgárok az igazi ellenségei, hanem azok, akiknek elegük volt – és már régóta elegük van – a tőkés kizsákmányolásból és a vele járó pusztulásból, szenvedésből és fájdalomból. S e szenvedések sorában bizony elöl jár az európai kapitalizmus remekműve: hatmillió európai zsidó szervezett, tudatos és módszeres meggyilkolása. (Sokalljátok, jobboldali barátaim? Ha ötmillió a korrekt szám, akkor nyugodt az európai lelkiismeret?)
Igen, az iszlámisták el akarják törölni Izraelt a föld színéről. Ez tűrhetetlen.
Tűrhetetlen, de egyelőre csak terv. Mert mi, fehérek vagyunk az erősebbek. Mi nem tervezünk, a mi hadseregünk – a dán meg a magyar hadsereg is – ott van az iszlám országokban mint megszálló, öl, kínoz, pusztít.
S a fehér értelmiség ironikus és fölényes: mintha nem a puritán, eretneküldöző, boszorkányégető, nőelnyomó, gyerekpofozó korai polgárság teremtette volna a szép új (tőkés) világot három évszázada, amely itthon megszüntette és a gyarmatokra exportálta az elnyomás legpokolibb formáit, hogy mi ironikusak és fölényesek lehessünk, és lenézhessük a vallásos fanatizmust – amely iránt, mi tagadás, én sem érzek semmi rokonszenvet, akkor se, ha nem iszlámista. Ha ma valaki zsidóellenes karikatúrákat közöl, én is undorító baromnak tartom; de az európai zsidóság nincs veszélyben. Ez csak visszataszító. Tetszett volna a kilencszázharmincas-negyvenes években tiltakozni a zsidóellenes uszítás ellen. Ugyan. Minden náci kollaboránsnak megbocsátottunk, minden cizellált stílusú pogromlovag kultúránk édesen illatozó része már rég Céline-től Heideggerig, Ezra Poundtól Mircea Eliadéig. Carl Schmitt, a Harmadik Birodalom legjelentősebb teoretikusa jogi kultúránk szerves része. Hiszen ma már ártalmatlanok. Európában. Virágkorukban nem voltak ártalmatlanok.
Az európai „mainstream” sajtó ironikusan liberális hősei (már amennyire liberálisok: Finkielkraut rádióműsorában a Bourbon-monarchia után sóhajtoznak a finoman kiábrándult exbaloldaliak) elfelejtik, hogy régi antiszemita sztereotípiákra építik iszlámellenes uszításukat. A régi antiszemitizmus egyik riogató közhelye volt a vallásos zsidóság körében közkeletű dús gyermekáldás: olyan szaporák, kiszorítanak bennünket, mint ma az arabok, a törökök – ezt a mi Bartha Miklósaink és Milotay Istvánjaink vezércikkek százaiban közölték az akkori „mainstream” sajtó címlapjain. Tizenkilencedik századi antiszemita liberálisok szörnyülködtek a zsidóság vallási fanatizmusán, középkoriasságán, azt mondták, hogy csak az asszimiláció (kikeresztelkedés vagy szekularizáció) révén lehet befogadni, egyenlő jogokkal fölruházni majd a zsidókat – ha megérdemlik. Később, amikor a zsidó fiatalság radikális szocialista mozgalmakba menekült (beleértve az akkori terrorizmust), akkor ez volt a baj. Beengedtük őket, s most még ők követelőznek, ők ugrálnak – mondták az akkori antiszemiták. Nem ismerős mindez? Nem méltatjuk ma is az asszimiláns, konzervatív, hazafias zsidóságot – hiszen le akarjuk vakarni a régi zsidóság emlékéről a radikalizmus árnyalatait, hiszen a radikalizmus már megint gyanús, ahogy közeleg a válság? Nem méltatjuk a mérsékelt imámokat, akik elítélik a gyújtogató franciaországi színes kölyköket, elítélik a terrorizmust – ahogyan a Horthyval együttműködő ókonzervatív zsidó nagypolgárság és rabbinátus elítélte a kommünt, a tanácsköztársaságot?
De az analógiák persze mindig csak részlegesek lehetnek.
A szólásszabadság gondolata nem sokat mond a szabadon forgalmazott gondolatok minéműségéről. A szólásszabadság (s csak a föltétlen és teljes szólásszabadság méltó e névre) eszköz és keret, hiszen szerintem a nagy liberális gondolkodónak, John Stuart Millnek igaza van abban, hogy a szabad vita javítja a civilizáció minőségét, mert egyedül ez teszi lehetővé, hogy kikutassuk, megleljük és elmondjuk az igazságot. Azon az áron, hogy mindenféle visszataszító szót és képet el kell tűrnünk – el kell tűrnünk, de ennek a tűrésnek is ára van. A kritika, beleértve az erkölcsi bírálatot. Az általunk kizsákmányolt, támadott és megalázott népek gúnyolása gyáva, megvetendő csibészség.
Sajnálom, hogy ez a magától értetődő közhely – konjunkturális ritkaságánál fogva – azt a benyomást kelthette, hogy eredeti. Szomorú lenne, ha eredeti volna.

Merle-idézet