Fáradtság

Úgy döntöttem, hogy ezen a héten fáradt leszek, és nem foglalkozom semmi komoly dologgal (roppant fárasztó, amikor a zembernek az a szakmája, hogy komoly dolgokkal foglalkozzék; fennáll az a veszély, hogy egy idő után azt gondolják róla: komoly ember; ez pedig a kisherceg óta terhelő bizonyíték). Illetve ha muszáj, akkor is csak minimálisan. Az elhatározásaim: holnap elmegyek a könyvtárba, és kiveszem a zösszes ponyvát (ez nem nagy könyvtár, úgyhogy el fognak férni a hátizsákomban). Veszek 2 kg szotyit. Nem nézem meg azt a Tarkovszkij filmet (Áldozathozatal), ami nándika szerint unalmas. Nem értekezek semminek a hasznosságáról. Bezárom az ajtót, ha valaki be akar (és ennek ellenére be is tud) jönni, elbújok az ágy alá egy Asimov-könyvvel. Kiéheztetem a kutyát, hogy megharapja a látogatókat. A zösszes komoly könyvet visszarakom a polcra. Nem hallgatok komolyzenét. Komolytalant sem. Zsíroskenyeret eszem hagymával és fokhagymával, hogy mindenki messzire elkerüljön. Ha ez nem segít, odafingok az orruk alá.
A héten embergyűlölő vagyok. Belefáradtam az emberek marhaságaiba.

Reklámok
Fáradtság

Crichton: Androméda-törzs és egyebek

1. Roppantul szeretem a krimiket. Van néhány kedvenc szerzőm: L.L.Lawrence, Agatha Christie, Isaac Asimov (mikor épp krimit ír); Crichton-t nem szeretem annyira, mert túlságosan tudományosan ír: az Androméda-törzsből pl. a felét nem értettem – nem vagyok a a kifejezetten fizikus-biológus-kémikus alkat. De ettől függetlenül a könyv viszonylag jó vasárnap délutáni olvasmány.2. Másrészt olvasok egy könyvet az alkoholizmusról, pontosabban alkoholisták családtagjaival készült beszélgetések vannak benne. A könyv: Hans Klein: Alkoholfüggőség és családgondozás; Kis Tükör füzetek/16, Bonus Pastor Alapítvány/Koinónia, 2001.

Ami nagyon érdekes a könyvben:
– nem csak az alkoholizmusról ír, hanem az ennek kapcsán kialakuló érzelmi játékokról is
– ír többek között: a féltékenységről, az elbizonytalanodásról, a hazugságról, a hatalmi harcokról, a lelkiismeretfurdalásról, azaz olyasmikról, amiket akkor is át lehet élni, ha a családban nincs alkoholista

Az alkoholizmussal kapcsolatos problémákat különböző kérdésfelvetések alapján magyarázza, majd a könyv második felében az alkoholizmus utókezeléséről van szó, szakmai szempontból teljesen korrektül, de mégis érthetően, a gyakorlati problémákig lebontva a helyzetet.

3. A hétvégén olvastam a hétben megjelent cikket a blogelemzésről. Mindenesetre nagyon érdekesnek tartom azt a tényt, hogy a blog lehetőséget ad a személyiség megszoksorozására, az alakoskodásra, az öszinteség és a titkolózás feszültségére. A helyzet mindenképpen érdekes, pszichikai szemszögből is. Vajon hozzásegít-e a blog-szerepjáték a harmonikusabb személyiség kialakulásához? Az önkifejezés igényének és lehetőségének ilyen formájú találkozása vajon lehetővé teszi, hogy bizonyos társadalmi igények, amelyek “normális”, értsd személyesen látható formában nem valósulhatnak meg, betöltsék szerepüket a személyiségformázásban? Az önkifejezés szabadsága vezet-e olyan sikerélményhez, amelynek során valaki képes feldolgozni a traumáit? Alkalmas-e a virtuális tér a kapcsolatok gyógyító jellegű kihasználására? Mennyiben pótolja ez a fajta önkifejezés és érintkezés a személyes érintkezést és sikerélményeket? Mivel tudvalevőleg a bizonyos fajta szabadság, az ösztönök bizonyos fajta kiélése lehet pozitív hatású is (Ld. pl. Hollandiában nem lett sokkal több drogfüggő attól, mert legalizálták a marihuana-t, ill. ld. még az amerikai viszonylagos szesztilalom hatásait 21 év előtt és után), alkalmas-e ez a közeg arra, hogy bizonyos önkifejező ösztönök “biztonságosabb”, fiktívebb, virtuális kiélésével elkerülhetőkké váljanak a tényleges társadalmi konfliktusok? Ha az ember kiéli rongáló és egyéb ösztöneit a neten, ahol “fizikailag” nem bánthat senkit, és a maga személyiségét is óvhatja a támadásoktól, többé vagy kevésbé lesz-e agresszív a mindennapos fizikai interakcióban?

Crichton: Androméda-törzs és egyebek

Dick and Jane

Moziban voltam a tegnap, valami amerikai komédián, amiben Jim Carrey játszott. Nem igazán szeretem a kínos helyzetekre építő amerikai humort, de ez mégis érdekesebb volt az átlagnál, pontosabban nem lehet rá azt mondani, hogy átalgos amerikai komédia, mert nem is igazából a kínos helyzetekre épít, hanem Jim Carrey komikusi zsenijére, arcmimikájára, és a történet furcsaságaira. A történet maga sem annyira szokványos: arról szó, hogy egy vállalat alkalmazottjából, aki egy pünkösdi királyság idejére vezérigazgató-helyettes lesz, csak azért, hogy élő adásban nézze végig a vállalata csődjét, hogyan lesz előbb munkanélküli, majd betörő, s végül – ez viszont teljesen sematikus – igazságosztó hős.
Noha a betörési jelenetek kísértetiesen emlékeztetnek a Leon, a profi hasonló jelentére, Jim Carrey a komikus-zsenijével mégis képes ezeket igazán szórakoztatóvá varázsolni. Ami viszont a legérdekesebb az egész filmben: az amerikai társadalom kritikája,a mi nagyon gúnyossá teszi az egész filmet.
Mindent összevetve: jó kis esti szórakozás.

Dick and Jane

politikai felmérés

Egy újabb politikai felmérésen is hasonlóképpen baloldali liberálisként jött ki az eredmény. Bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy mnden kérdést jűl értettem. Ennek a felmérésnek az az előnye, hogy ismert személyiségeket is elhelyez a skálán. Nekem kb. Gandhival egyenértékű az értékelésem, ami igazán hízelgő.

politikai felmérés

Macerás ügyek

Ma este láttam. Elég macerás. Igazság szerint túl sokat nem értek a filmekhez. De nem tetszett igazából. Az utolsó jeleneten kívül untam. Kicsit Kim Ki Duk filmjeire emlékeztetett, csak nem volt benne annyi véres jelenet és kegyetlenség. Nagyon lassúnak tatszett az egész film, és bár az összekötő szövegek jók voltak a jelenetek között, nem dobták fel igazán a filmet. A szereplők nem a néznek ki fiataloknak, nem a megszemélyesített figurák nyelvén beszélnek – ez lehet, hogy valami modern stíluselem, de nekem nem tetszett. Valahogy nem volt hiteles tőle a történtet. Túl felnőttesek. Az elején az ujj-jelenetben a szimbólum a piros ruhával, mint elkülönítő szimbólummal szintén elcsépelt egy kicsit, főleg a Schindler piros ruhás kislánya után. Ez is közhelyes nekem.
Az utolsó jelenet viszont, a párbaj: na, azt nagyon eltalálták. Ha másért nem, de ezért biztosan érdemes volt megnézni a filmet.

by the way: van a népszabi oldalán egy politikai felmérő, politográfnak hívhák, ami 20 kérdésből áll. És megállapította, hogy mérsékelt baloldali mérsékelt liberális vagyok!!!!! Még csak az hiányzik, hogy az MSZP-re szavazzak! S egy púp a hátamra.

Macerás ügyek

the constant gardener

Rövid időn belül másodszorra nézem végig ezt a filmet. Kenyai gyógyszer-kísérletekről van szó benne, amiket AIDS-pozitív betegeken végeznek, és csak akkor kaphatnak AIDS-ellenes kezelést, ha hagyják, hogy kísérletezzenek rajtuk. A film egy nőről, Tessáról szól, aki az életével fizet azért, hogy megpróbálja leállítani a kísérleteket.

Lehet, hogy ezek csak film-, és regényszereplők, de mégis mindig csodáltam az ilyen hősies típusú karaktereket, a csodálatosan bátor nőket, akik mertek egyensúlyozni élet és halál határán. Bár a filmben Tessa férje a főszereplő (Ralph Fiennes játsza), a történet szempontjából mégsem ő az igazán lényeges. Barátságos ember, növényeket nevelget Kenyában, és nem törtődik semmivel a növényein kívül. És talán ez az egyik kérdése a filmnek: lehet-e úgy élni az emberek szenvedése mellett, hogy ne keveredj bele az ügyeikbe? Lehet-e immunis maradni és egyúttal becsületes? A film válasza erre: nem.

A történetben két ember fedezi fel ugyanazt a történetet, de teljesen különböző álláspontról. Tessának még rengeteg veszítenivalója van: a férje, a gyermeke, a maga élete. Amikor Tessa már halott, a férjének már semmi veszítenivalója nincsen a maga életén kívül. Kérdés, hogy ilyen háttérrel van-e különbség a bátorságok között?

the constant gardener

Nők lapja

Nem sok időm van női magazinokat olvasni. Kedvem se sok. Anya hozott a múltkor egy kilóval, úgyhogy ma reggel, lappangó betegségre hivatkozva ágyban maradtam, és nők lapját olvastam.

Legelőször a kifogásaim:
– a divat oldalon mindig csak olyan cuccokat reklámoznak, ami minimum egy vagyon (példa: bársonysál: 4500 ft, kabát: 42900 ft, top, azaz két pánt és egy tenyérnyi anyag: 10200 ft, a legolcsóbb tárgy, amit találtam: harisnya: 2500 ft, a legdrágább: kabát: 58000 ft); felöltözöm ilyen cuccokból egyszer életemben, aztán hazamegyek meghalni.

– a képek iszonyú gyengék; ezt még kommentálni sem kell;

– a szövegekeg között vannak olyanok, amikbe bele sem érdemes olvasni, bár azért még mindig jobbak, mint pl. a kiskegyed vagy a tina szövegei; stílusuk kb. a national geographic gyengébb, nyálasabb szövegeivel ér fel, és hát ugyanaz a kiadójuk is.
– a sztárinterjúk legtöbbször rettenetesen rosszak, főleg, amelyik még a környezetet is megpróbálja leírni; tülekednek benne a közhelyek;
– a smink- és kozmetikarovatot ritkán olvasom: mindig ugyanazt mondják
– útleírások: legtöbbször olyan egzotikus tájatkról írnak, ahova úgysem jutok el
– van néhány rovat, amit soha nem olvasok el: a receptek (hazai körülmények között nagyon nehéz megfőzni őket), a mese (nincs kinek), az irodalmi rovat (általában valami nyálas női regényt közölnek folyatásokban), a horoszpók (minek?), a keresztrejtvény (Apa mindig megfejti, mire én hozzájutnék), a tv-műsor (úgyse nézek tévét), a csinaáld magad-rovat (nagyon rossz a kézügyességem) .

A pozitívumok (5 lapszámot olvastam át):
– volt néhány téma, ami kiemelkedően fontos:
1. beszélgetés a Családvédelmi Szolgálat védőnőjével, aki pszichológus is, hogy milyen mellékhatásai vannak az abortusznak
2. “szabadon garázdálkodó játékszervezők” arról, hogy ha neyr is az ember a telefonos játékkal, nem magának nyer
3. egyszerű emberek beszéltek válásukról (ez pl. nagyon tetszett, mert férfiakat is megkérdeztek)
4. gyermekek bántalmazása
5. a vegyianyagok hatása a környezetre
6. “női virágzás” (a felnőtté, nővé válás folyamatáról – tiniknek pl. ez nagyon hasznos cikk)
7. női betegségek (szintén)
8. alkoholizmus a nők körében
9. a parti-élet rosszabbik oldala
10. “petesejt a barátnőmtől” (ez is nagyon tetszett)
11. a lét határán – az állandóan éhes gyerekekről, akiknek nincs mit enni
12. a velünkszületett bőrbetegségek

– a “nekem tetszett” rovat, ami ajánló, talán az egyik legérdekesebb az egész nők lapjában
– olvasmányos még “a pszichológus válaszol”-rovat is, ahol emberi sorsokról lehet olvasni

Nők lapja

átköltöztem

2006. február 12., vasárnap

Giddens: Szocilógia (Tekintélyelvű személyiség – 260. o.)

‘Az Egyesült Államokban az 1940-es években Theodor Adorno vezetésével végeztek egy vizsgálatot, amelynek során a tekintélyelvű személyiség típusát próbálták leírni. Ezen kutatás azt mutatta ki, hogy az ilyen beállítottságú emberek egyrész szilárd előítéletekkel rendelkeznek, ami a fajhoz való tartozást illeti; a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a tekintélyelvő személyiséggel rendelkező emberek többnyire merev konformisták, akik alávetik magukat a felettük állóknak, s közben megvetik az alattuk levőket. Az ilyen emberek általában rendkívül intoleránsak vallási és szexuális attitűdjeikben. A kutatók szerint olyan gyermekkori környezet alakítja ki a tekintélyelvű személyiséget, ahol a szülők képtelenek kifejezni gyermekük iránti szeretetüket, ridegek és szigorú fegyelmet tartanak. Akit így nevelnek, felnőtt korában olyan szorongásokkal küzd, amelyeket csak merev viselkedéssel lehet kontorollálni. Az ileyn emberek nem bírnak megküzdeni az ellentmondásos helyzetekkel, figyelmen kívül hagyják a következetlenségeket, és erősen sztereotip a gondolkodásuk.”

Namármost miért is érdekes ez? Két szempontból:
1. visszagondolva arra, hogy a nők egyházi helyzetéről szóló vitában a féfi-nemű tagjai a lelkészi karnak milyen sztereotípiákban gondolkodtak:
– a nők törékenyek, védelemre szorulnak, nem képesek levezetni pl. egy templomjavítást, nem tudnak megbirkózni a férfi-többségű presbitériumokkal
– a nők dolga a gyermekszülés-gyermeknevelés, az egyházi munkában a gyermekekkel való foglalkozás, mert fizikai adottságaikból adódóan ahhoz értenek jobban
– a nők, természetükből adódóan képtelenek bizonyos szakmákat ellátni (pl. ilyen a lelkészi szakma is)
– a nők ktelesek karrierjüket feláldozni a férfiak karrierjének oltárán
– a nő csak segítőtárs, tehát, mivel őt teremtette Isten másodjára, mindenben engedelmeskedni köteles
– a női lelkészek nem felelnek meg a gyülekezetek elvárásának, ha a férjük nem lelkész (nem tekintély)
– a nők nem felelnek meg a lelkészi pályának, ha egyedülállóak
– a nők kötelesek hálásnak lenni azért, hogy a férfiak megvédik őket az olyan szakmáktól, amelyeknek úgysem tudnának megfelelni
– a nők önző liberálisok, ha merészelnek a karrierjükre is gondolni, illetve ha hivatátus van; ebből egyenesen az következik, hogy nem lehetnek jó anyák
– emellett a nők a férfi segítőtársai, kötelesek minden olyan munkát elvállani, és örömmel végezni, amit a férfiak nem szeretnek az egyházban: a tanítást, a kórházmissziót, a lelkigondozást, a nőszövetségi bibliaórákat, a papírmunkát, és ezeket kötelesek önként, fizetés nélkül végezni;
– stb.

Ez azért furcsa és érdekes, hogy a lelkészi kar jelentős része így gondolkodik, mert a demokratikus elvek mentén felépülő református egyház a tekintélyelvűséget hangsúlyozza egy olyan korban, amikor mindenki az automatikus tekintélyek lerombolására törekszik, és csak azok a tekintélyek számítanak elfogadottnak, amelyek hitelesek, illetve legtöbbször még azok sem. Vajon van-e összefüggés a tekintélyelvű gondolkodás és annak támogatása/kikényszerítése, a frusztrációk, amik a társadalmi szerep meggyengüléséből fakadnak, illetve a gyermekkorban látott családi minták között? Kevés fiatal megy a teológiára, aki liberálisan/szabadon gondolkodó családból származik, illetve a teológiai képzés alatt minden esemény és nevelési eszköz a tekintélyelvű gondolkodást erősíti fel. Még azok a fiatalok is, akik liberálisabb, szabadon gondolkodó városi környezetből származnak, előbb-utóbb bekapcsolódnak a tekintélyelvő hatalomépítésbe, és automatikusan elhelyezik magukat egy láthatatlan skálán, amelyik megszabja a helyüket a lelkészi társadalomban, s ami nem a személyes tulajdonságoktól, hanem a végzettségtől és a szolgálati évek számától, illetve a betöltött tisztségtől függ. Innentől kezdve nem a tényleges tulajdonságok számítanak a lelkészi közösség szemében, hanem a lojalitás a kaszthoz. A kommunizmus alatti kényszer-összetartás leginkább a kaszt-ösztönöket erősítette fel, de ennek is csak a negatív oldalát, mert ha valaki vét a kaszt által kialakított magatartás ellen, azt a kaszt automatikusan, a tényeket meg sem vizsgálva, pusztán pletyka-alapon kizárja magából, eretnekké nyilvánítja, és olyan rágalom-hadjáratot indít ellene, amely lehetetlenné teszi helyzetét a kaszton belül. A kaszt pozitív diszkriminációja, amely megvédi a magáét a többiekkel szemben, a lelkészi karban nem működik. Ilyen formában, az előítéletekben, kasztrendszerben, tekintélyelvű egyházban gondolkodó vezetőséggel szinte lehetetlen párbeszédet folytatni. Akinek az az érve a modernizációval szemben, hogy a felvető még nem elég tekintélyes ahhoz, hogy a problémát felvesse, illetve a magánélete nem felel meg a bevett normáknak, azzal nem lehet vitatkozni, azzal szemben lehetetlen érvelni. Addig, amíg minden modernizációs törekvést a tekintély hagsúlyozásával, a hagyomány mindenek felett való tiszteletével, és az “én idősebb vagyok, nagyobb hivalalt viselek” érvével vágnak szájba, addig lehetetlen a valódi megújulás.

2. A másik kérdést BK barátom vetette fel, legutóbbi beszélgetésünkkor: meg kell vizsgálni az Egyházat, mint a lelki betegek és fogyatékosak gyűjtőhelyét (ami természetesen a lelkészi karra és a gyülekezeti tagságra is érvényes), illetve azt a tényt, hogy sem a papságban, sem a gyülekezeti tagok között nem tolongnak az értelmiségiek, illetve a kiegyensúlyozott lelki alkatú emberek. Mi okozza azt a jelenséget, hogy annyi a lelkibeteg ember a gyülekezetekben, illetve a papság hogyan kezeli ezeket a problémákat: felerősíti-e/elmélyíti-e a tekintélyelvű gondolkodás, viselkedés a lelki betegségeket, illetve a lelkigondozó, aki maga is beteg, képes-e segíteni másoknak, akik hasonlóképpen betegek? Lehetséges, hogy a társadalmi helyzet meggyengülése, az ebből adódó frusztrációk, a startból adott tekintélyelvű gondolkodás és az ilyen típusú megoldások, olyan ördögi kört alkotnak, amiből szinte lehetetlen kilépni?

12:04 | mezei

2006. február 9., csütörtök

Mohamedről, még egyszer


Úgy tűnik, nagyon nem értjük egymást – az arabok meg mi. Tény, hogy ők nem mentek keresztül a történelmi események azon sorozatán – nem nevezném fejlődésnek, mert nem hiszek a társadalmi fejlődésben, csak változásban -, amit mi felvilágosodás néven ismerünk. Ha ezzel a tudattal az arab országokban ülnek, semmi probléma. A probléma az, hogy Európában, mivel gazdaságilag sokkal fejlettebb az arab országoknál, sok arab él. És ezen arabok nagy többsége – úgy tűnik, nincs tekintettel arra, hogy Európában mi a normális. Merthogy Európában az a normális, ami történt – megjelent egy karikatúra, az újság bocsánatot kért, ha valakit megsértett, és ennyi. De, úgy tűnik, az araboknak nem ez a normális – gazdasági embargó a nyugati cégekkel szemben, zászlóégetés, lincshangulat, orditozó tömeg, amely a gyilkosságot élteti – ami persze belefér a szólásszabadságba -, testőri felügyelet mellett élő újságírók, a többiek meg beszarva, hogy jön egy hülye arab, és felrobbantja őket.
Azt hiszem, Christian Ghinea írja a Cotidianul-ban, vmi nagy újságot idézve, hogy jójó, hogy a hinduknál szentségtörésnek számít a tehénhús evése, de hova jutna a világ, hogy ha háborúval, embargóval, terrorcselekményekkel fenyegetnék a világ többi részét,abban az esetben, ha nem tartják be a hindukra kötelező tabukat???

Néhány évvel ezelőtt, azt hiszem, pont szept. 11.-e kapcsán a muzulmán vezetők kifejtették, hogy vallásuk a türelem és a szeretet vallása, és elítélték a terrorizmust, most meg utcára vonulnak, gyilkosságra uszítanak, gazdasági embargóért lobbiznak. Hogyan fér ez össze akkor a terrorizmussal? Főleg, hogy ártaltlan emberek legyilkolásáról van szó?
Szerintem régen nem Mohamedről van szó, és nem a karikatúrákról, hanem politikáról, mégpedig arról, hogy az arab világ politikai befolyása szemmel láthatóleg erősődik. Kezdődött ez a nyugati országokba való bevándorlási hullámmal, a nyugati társadalomba való beépüléssel, ahol kiképezhetők a szakemberek, folytatódott az olaj adta meggazdagodással, és most a terrorizmus hallgatólagos vagy talán gyakorlati támogatásával, amellyel kialakítják nyugaton a félelem hangulatát. Ideális állapot egy háború kirobbantására. Bevallom, tartok tőle, hogy a politikai nyomásgyakorlkás ide vezet majd – Európa, a maga békés, diplomata-módszereivel egyszer csak abban a helyzetben találja magát, hogy már megint túl sokat áldozott fel a béke oltárán (ld. 2. világháború). Ha van valami, ami Európában teljesen sajátos, és ami érdemes a megtartásra, akkor a szólásszabadságnak és a kritikai szellemnek oly sok véráldozatba került kiharcolása.

Eszem ágában sincs elítélni az arabokat – feltehetőleg én legalább annyira kevésbé értem őket, mint ők az európai kultúrát. De az rémülettel és pánikhangulattal tölt el, hogy politikai nyomást gyakorolnak ilyen – számomra olya jelentéktelen és banális – kérdésben arra az Európára, amelyik mst megrettenve lapul az olajmágnások előtt.

12:05 | mezei

2006. február 8., szerda

Stendhal: Vörös és fehér

Véletlenül a mostani időben, pont amikor Szabó István erkölcsi megítélés alatt áll az ügynökségével kapcsolatban, került a kezembe a hatalom elméleéről szóló második könyv. Az első a Rokonok volt, és még azelőtt olvastam, hogy tudomást szereztem volna errő a SZI-ügyről, illetve hogy megtudtam volna, hogy pont ebből forgatott filmet. A Vörös és fehér – főleg a vége felé – szintén a hatalom kérdéseit feszegeti, illetve azt, hogy milyen áron is lehet a hatalom birtokosává válni. Stendhal nem is a hatalom kérdésében moralizáltatja sokat hősét, Lucient, hanem a szerelemmel kapcsolatos kérdésekben, ami abban a korban teljesen aberrált helyzeteket idézett elő. Egyrészt voltak hipererkölcsösek, akiknek egy séta kettesben is bűnnek számított, illetve olyanok is, akik a férjükkel és a szeretőjükkel mentek színházba, és ez tökéletesen normális volt.
Lucien persze a hatalom kérdésében is moralizál: becsületes akar maradni, de ez lehetetlenné válik abban a pillanatban, hogy a kormány szlogálatába lép. Nem is Lucien vívódása a becsületért az igazán érdekes a könyvben, hanem az idősebbik Leuwen, Lucien apja hozzáállása a hatalomhoz. Bevallom, ő a legszimpatikusabb figura az egész regényben. Ő Párizs legszellemesebb embere, ez már önmagában is elég ahhoz, hogy szimpatikussá tegye a szememben. Önerejéből lett az, aki – Párizs egyik leggazdagabb bankára -, és élete végén belefog a politizálásba, de azzal könnyedséggel, mint aki az egészet nem veszi komolyan. A parlamentben is inkább pamfleteket mond, mint beszédeket, gúnyolódása csaknem megbuktatja a kormányt, és ravaszságával eléri, hogy a király csaknem őszintén beszél vele. Ennek ellenére, és hatalma ellenére, nincs benne rosszindulat, csak cinizmus, nem gonoszságból, inkább csak tapasztalatból semminek sem tulajdonít különösebb értéket, még Lucien érzéseinek sem – és ekkor követi el egyetlen hibáját. Zseniális az a rész, ahol Stendhal arról ír, ahogy Pere Leuwen pártot szervez magának, kizárólag a legostobább képviselők közül. Senki igazán értelmeset nem enged maguk közé, és 27 emberét úgy irányítja, ahogy neki tetszik – a többiek butasága és a maga ravaszsága árán komoly politikai erővé válik. És éppen ez a furcsa az egészben: hogy az idősebbik Leuwen számára ez az egész csak játék. Mert amikor arról van szó, hogy megbuktathatja a kormányt, egészen egyszerűen nem tud, mit kérni magának. Azt persze senki sem hinné el neki, hogy nem hatalom-pénz-rangéhes, így mindenképpen kell kérnie valamit, de a regény végéig sem derül ki – közben Pere Leuwen meghal, hogy sikerül-e eldöntenie magában a dilemmát. Az egyetlen cél, ami P. Leuwent kizökkentheti nyugalmából: Lucien “ostobaságai”. Minden cselekedete arra irányul, hogy Lucient megmentse a nevetségességtől, de ezt Lucien akarata ellenére teszi, ami meg is fekszi Lucien gyomrát.

A könyvben található politikusi rajzok zseniálisan gonoszak: Stendhal igazán értett ahhoz, hogyan kell az embereket a maga által annyira dícsőített finom gúnnyal lehetetlenné tenni. A kicsi, alacsony, tekintélymániás prefektus, akinek a maga hiúsága fontosabb, mint az államérdek; a tőzsdéző buta miniszter, a gőgős, lezénő másik miniszter, a plebejus-orvosból lett képviselő, aki egyedül a konspirációban leli örömét, a feltörekvő talpnyaló a minisztériumban, valamint az emberektől megcsömörlött, és éppen ezért cinikussá vált jóbarát, aki P. Leuwen minden politikai célját kiszolgálja – teljesen tipikus, minden korban megjelenő, mára is jellemző figurák. Az emberi természet semmit nem változik.

11:59 | mezei

2006. február 7., kedd

Mohamed különböző arcai

Napok óta folyik a vita a Mohamedről szóló karikatúrákkal kapcsolatban, amelyek a dán Jyllands-Posten című napilap közölt 2005. szeptember 30-án, majd a napokban leközölt a Le Monde és a BBC is. Igaz ugyan, hogy Mohamed eddig is szerepelt különböző ábrázolásokon, arabokon és nem arabokon egyaránt, de az arabok csak ezekre kapták fel a fejüket. A transindexen Sipos Zoltán azt írja, hogy “A terrorizmus elleni küzdelemmel foglalkozó szakblog, a Counterterrorism érdekes magyarázattal szolgál arra, hogy miért éppen a dán napilapban publikált karikatúrák váltották ki a botrányt: a szerző szerint Dánia legprominensebb imámja, Abu Laban vitte a karikatúrák ügyét a muzulmán országokat tömörítő szervezetig, az Arab Ligáig. A hatvanéves, palesztin nemzetiségű Laban a ’90-es években a Dzsemáa Iszlamija terrorszervezet tolmácsa volt, és 2001 óta egyik leghangosabb ellenzője a dán emigrációs és terrorizmusellenes törvények szigorításának – írja az Index. Laban novemberben delegációjával Kairóba utazott, hogy a karikatúrákat a ligának bemutatva nyomást gyakorolhasson a dán kormányra. A Jyllands-Posten tizenkét karikatúráját Laban delegációja talán mégsem találta eléggé sértőnek, mert több más rajzot is csatoltak hozzájuk, sokkal szélsőségesebbeket és primitívebbeket a dán rajzoknál, az egyiken például Mohamednek disznóarca van.” Nem is ez a lobby az igazán érdekes, mert nem biztos, hogy minden mögött összeesküvés-elméletet kell gyanítani, bár maga a tény is érdekes, hogy hogyan fújnak fel egy semmiséget, illetve mi lehet a vallási felháborodás mögött, hanem az a nyilvános lépés, amit az arabok léptek: karikatúrapályázatot hirdettek a holokausztról!!!! Ezt pedig azzal indokolták, hogy ha már úgyis tabukat döntöget Európa, akkor döljön meg minden tabu. Namármost a holokauszt nem tabu, hanem egy nép szenvedésének története. Nagy lelki durvaságra vall egy másik ember, egy nép szenvedését kigúnyolni, főleg azért, mert a Mohamed-karrikatúrák nem ezt tették. És szomorú, hogy ezt az értelmiség teszi – az újságírókat, ugye, vehetjük annak -, aki elvileg a kritikai szerepet kellene betöltse minden társadalomban, kivéve, ha az totális diktatüra, és úgy tűnik, Irán az. A válaszlépés nagysága nem áll arányban a karíkatúrák fomátumával – ez nyilvánvalóan provokáció a zsidók felé – namármost nem tudom, hogy ha a dánok/franciák/angolok vétkeztek, akkor miért a zsidókat kell megint kifigurázni. Most ebben a kérdésben tényleg nem ők a hibásak. Miért nem a királyi család áll a karikatúrák középpontjában? Vagy a francia forradalom? Vagy a keresztény Isten, akinek semmi baja nincs a karikatúrákkal, legalábbis eddig még nem adta jelét, hogy haragszik? Bár szerintem, ha Mohamednek volt egy cseppnyi humorérzéke, ami ugyan a vallási tanítóknál eléggé kérdéses, amennyire komolyan veszik saját magukat, akkor miért nem védi meg magát, ha úgyis a mennyben van?
Úgy tűnik, hogy az a cseppnyi liberalizmus, ami a Khomeini ideje előtt sikeresen beszivárgott Iránba, nyomtalanul kiveszett azóta. Nehéz elhinni, hogy ez a nagyszerű nép alkotta meg a maga lelkéből az Ezeregyéjszaka meséit – amit a szigorúbb arabok, akik ugye nem szeretkezhetnek a férjükkel/feleségükkel meztelenül, el sem lenne szabad olvassanak -, ez a nép közvetítette a nagyon sötét korai középkorban Arisztotelész és a görögök eszméit nyugatra, hogy ez a nép rakta le az orvostudomány alapjait, stb.
A kérdés az, hogy mitől fogékony az arab nép pont most az erőszakra? A Korán maga olyan, mint minden szent irat: mindent meg lehet belőle magyarázni, tehát feleslegesen keressük benne a választ. Nem Mohamed a kulcs ebben a kérdésben, bár tagadhatatlan, hogy meghirdette a dzsihádot, a szent háborút, és erőszakosabb volt, mint mondjuk Jézus, vagy Buddha. Érdekes különben, hogy a nagy vallások alapítói mind szemlélődő emberek, az ész és a lélek emberei, az elemzéseké, az önvizsgálaté, a megvilágosodásé. Mohamed nem. Ebben lenne a különbség? Mohamed a cselekvés embere. Valahol olvastam, hogy a muzulmán erkölcstan nagyon egyszerű: van néhány parancsolat, azt be kell tartani, van egy csomó társadalmi szabály, és csókolom. Nincs semmi szubjektív vergődés, semmi lelkizés, mint pl. a kereszténységben, semmi ön”megvalósítás” – ami ugye önkiirtás, mint a buddhizmusban. Úgy tűnik innen, hogy az arab ember, azon kívüül, hogy a szabályokat betartja, nem foglalkozik a lelkével. Ez is jó kérdés: van-e az arab asszonyoknak lelkük, és ha igen, haláluk után mi lesz belőle? Merthogy ugye az arab mennyországba csak férfiak jutnak, ahol a hurik (hurik vagy hurrik? nem tudom, a másik ókori nép) várják őket, és mindenféle szexuális tevékenységet fognak folytatni velük – az már csak elméleti kérdés, és költői is: felöltözve vagy levetkőzve fognak szeretkezni az arabokkal a hurik a mennyországban? Mert ha levetközve, akkor a Korán nem érvényes a mennyre…

A baj csak az, hogy úgy tűnik, Irán casus bellit keres a nyugati világ, ill. Izrael ellen, olyasmit, ami ténylegesen kirobbanthatja a háborút. A kérdés csak az, hogy Iránnak miért jó, ha háborúzik. MIlyen előnye származhat ebből. Van valami halvány esélye, hogy Amerikával szemben megnyerje a háborút? Vagy lehet, hogy nem is ez a kérdés? De vajon beleszámítja-e azt, hogy hogy fog kinézni az országa, ha veszít – egy atomháború után???

21:03 | mezei

2006. február 6., hétfő

Szabó Istvánról, még egyszer

A napokban folyik-folyt Szabó István ügynök-múltjának sajtóvitája. Szabó István ügynök-múltjáról az Élet és Irodalom c. hetilap írt, a 2006. január 26-i számában. Ebben a számban Gervai András leplezi le a Képesi Endre fedőnevű ügynököt, akit Gervai később azonosít Szabó István filmrendezővel. A tények:

  1. Szabó István ügynök volt, 1957-1961 között, amikor a Színművészeti Főiskola hallgatója volt. A Máriássy Félix vezette osztályról, a főiskolán tapasztalható hangulatról, személyes életekről, véleményekről kellett tudósítania.
  2. Összesen 48 jelentést készített, amelyek – Gervai szerint – egy-két kivételtől eltekintve – viszonylag veszélytelenek. „Az irományok tartalmukat tekintve többnyire semmitmondók, érdektelenségük, gyermeteg mozgalmi frazeológiájuk azonban nagyon is jól tükrözik a korszak bornírt légkörét, valóságát, politikai realitásait. Legfőbb érdekességük a harcos hang, a szerző (lehet, hogy csak megjátszott?) szinte savonarolai hevületű marxista elkötelezettsége.” – írja a jelentésekről Gervai.
  3. „”Képesi” összesen 72 emberről tesz említést – magát is beleértve – a dokumentumokban, közülük 21 személy magánéletét is ecseteli: ki kibe szerelmes, ki írt levelet nyugati rokonának, ki vett magának drága lemezjátszót, ki miről irkált a főiskolai plakátokra… A megfigyeltek között találunk számos, ma már Szabóhoz hasonlóan világhírnek örvendő filmest: Jancsó Miklóst, Lugossy Lászlót, Mészáros Mártát és Törőcsik Marit” – írja továbbá Gervai.
  4. Jeletéseinek központi témája: részt vett-e az illető az 56-os forradalomban, milyen viszonyban áll az új hatalommal, mit gondol a szocializmusról.
  5. Szabó István beismerte bűnösségét, majd később Kézdi-Kovács Zsolt is, aki egy osztályba járt Szabó Istvánnal.

A kérdések: kérdezni, számon kérni nagyon kínos, éppen azért, amit Illyés Gyula mond a zsarnokságról, és amit Roth Endre idéz A hét c. hetilapban megjelent írásában a totális diktatúráról: „A totális diktatúra lényegéhez tartozik, hogy – amint Illyés Gyula híres versének egyik sora kimondja – abban “mindenki szem a láncban”. A hatalmi rendszer erőszakos behatolása a társadalom minden pórusába, a rossz banalitása azt eredményezi, hogy azon kevesek kivételével, akik a kenyértörést, a következetes szembeszegülést választják, mindenki kompromisszumra kényszerül. Nem csupán a rendszer hívei, nem csupán a hatalom önkéntes kiszolgálói, az embertelen intézkedések végrehajtói szemek a láncban, hanem azok is, akik a puszta túlélésre játszanak, s éppen ezek vannak sokmilliónyian. Valamennyien kompromisszumokat kénytelenek kötni a gonosz hatalommal és ezáltal, óhatatlanul, erkölcsileg kompromittálódnak is. De az sem mellőzhető körülmény, hogy kinek-kinek a kompromisszum-készségében egyéni koefficiens érvényesül. Nem minden láncszemnek ugyanaz a szerepe; mindenki tett vagy nem tett valamit, amit jobb lett volna elkerülnie, de nem minden tett – vagy elmaradt cselekedet – egyformán súlyos. Minden egyén esetében más-más szinten helyezkedik el a számára vállalható és a nem vállalható kompromisszumot elválasztó vonal.”(A hét, 2006. január 12) És ugyan ki szabja meg, hogy hol van az egyénileg vállalható kompromisszum határa? És ki ítélhet el egy másik embert, hogy kevesebbet bírt? Főleg pedig abból az alapállásból, hogy valamilyen szinten mindenki a rendszer kiszolgálója volt, szem a láncban. Ez így egy nagy közös sárdobáláshoz hasonlít: egyik oldalon a rendszer kiszolgálói – és a másikon is. De jól eddig csak a tartótisztek jártak, akikről semmi nem derült ki, és akiket nem szégyenítettek meg, és lehet, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

A másik kérdés, amire szintén nem érkezett válasz: miért nem vallotta be Szabó István – és sokan mások, akiket már lelepleztek, vagy akiknek az aktája ott lapul a levéltárban, és most félnek – az elmúlt tizenhat évben, hogy mi történt, és főleg, hogy mivel kényszerítették, hogy bedolgozzon? Hogy önmagát féltette? A karrierjét – ez nevetséges, milyen karrierje van egy 19 éve fiúnak? – féltette? Mást féltett? Mert talán nem mindegy, hogy Faust miért adja el a lelkét.

Nem volna-e relevánsabb a rendszer kitalálóit – is – leleplezni? Miért teszik a magyar törvények még mindig lehetetlenné a teljes átvilágítást? Még mindig vannak, akik féltik a pozíciójukat? Akik – e szerint az elmélet szerint – még mindig hatalmon vannak?

Létezett-e más alternatíva? Lehetett-e azt mondani – komolyabb következmények, a mártírrá válás veszélye nélkül, hogy nem teszem meg, amire a titkosrendőrség kér? És konkrétan, ott és abban a helyzetben létezett-e Szabó Istvánnak más alternatívája, volt-e lehetősége nemet mondani? És ha csak az ügynökösködés és a mártírság között választhatott?

A vélemények:

A habzó száj oldalán állnak azok, akik mindenestől elítélik Szabó Istvánt (vele együtt a többieket is), és moralizálnak, kifejtve, hogy innentől arrafele az életmű sem ugyanaz már. Ezek a művészt erkölcsi piedesztálra állító, idealista emberek, akik mindenki mástól megkövetelik az erkölcsi tökéletességet, akik nem akarják belátni, hogy Szabó István is egy ember, aki kísérthető, gyarló, ugyanúgy küzd a kis emberi bűnökkel, mint bárki más, és hogy a NAGY SZABÓ ISTVÁN nem létezik. Nem mintha Szabó István múltbeli cselekedeteinek, vagy hallgatásának súlya az elmúlt időszakban ettől kisebb lenne. De Gervai moralizálása a cikk végén, amikor felteszi a kérdést, hogy érvényteleníti-e Szabó István, az ember Szabó Istvánt, a filmrendezőt, szakemberhez méltatlan és önmagában is nonszensz.

De ebbe a kategóriába tartozik Braun Róbert írása is a Népszabadság hasábjain (Népszabadság, 2006. február 2), amikor „emberként elítéli őket”, ő, a „később-született”, akinek már nem volt lehetősége szennyessé válni. „Emberként elítéljük őket. Múltunkra való emlékezéskor legalább azt a minimális erkölcsi különbségtételt érdemes megtenni, hogy a totalitárius rendszer(ek)hez fűződő viszonyban voltak bűnösök, áldozatok, ellenállók és szemlélődők.” Nyilvánvaló, hogy Braun célja is a múlt feltárása, az, hogy kiderüljön, mi is történt az átkosban, és kideríteni, hogy a „bűnösök valóban bűnösök-e, okoztak-e kárt, mit nyertek s mit veszítettek, léteztek-e alternatíváik”. De meg akarja húzni a határt az élet kis és nagy dolgaiban a gyávaság és bátorság között, ki akarja mondani, hogy intézményesen mi számít bátorságnak és gyávaságnak, mert másképp nem tud majd eligazodni a hétköznapi dolgokban – hát ez az uniformizálás, az emberi tényező figyelembe nem vétele, az egyéni helyzetek sokféleségétől való eltekintés éppen annak a rendszernek – és az összes totális diktatúrának – a gondolkodását tükrözi, amelyet Braun fel akar(na) tárni.

A szimpatizánsok oldalán állnak azok, akik feltétel nélkül védik Szabó Istvánt, és a többieket, akiket beszervezett az Állambiztonsági Hatóság. Ők azok, akik kiállnak Szabó István mellett, pedig legalább egy „ejnyé”-t mondhattak volna. Azért mégiscsak besúgó volt, na! És ezt – az összes emberi gyengeség, emberi szempont, kényszerítő körülmény ellenére sem lehet már letagadni, főleg, hogy ő maga is bevallotta. A kritikátlan történelemszemlélet, a múlt elpalástolása, a továbbra is titkos, alig hozzáférhető levéltárak semmiképpen sem könnyítik meg a társadalmi megújulás folyamatát, amelyre mindenképpen szüksége van minden utód-kommunista országnak. Kovács Kristóf ír erről a Magyar Narancsnak: „Addig is azonban a filmszakma kiállt Szabó István mellett, anélkül, hogy pontosan tudná, tudhatná, mi történt valójában. Meglehet, némi akolmelegre áhítozó szentimentalizmusból, de nyilvánvalóan érdekből is, ezzel visszamenően súlyosbítva, mert aktualizálva azt. És persze bebizonyította, hogy Szabó Istvánnak igenis vannak barátai, lehet, pont olyanok, mint amilyeneket megérdemel. És hogy megy tovább félre ez a történet, mert így akarják, a saját hazugságai temetik végül maguk alá, és így fog elfelejtődni, és egyre kevésbé világos, hogy hol kezdődött, csak az, hogy hol fog végződni, sehol.”

A két szélsőség között Révész Sándor véleménye az egyik középutas (Népszabadság, 2006. február 1), aki Eszterházy Péter Javított kiadásáról, és Szabó István: Apa c. filméről így ír: „Érdemeljen (vagy ne érdemeljen) bármit Szabó István, az ember, Szabó István, a művész nem érdemli meg, hogy Szabó apánk legyen. Hogy úgy tiszteljék, mint Ferenc Jóskát, Horthy-t, Kádárt. A föltétlenség igényével, a bűnökre való vaksággal. Aki ezt nem érti, annak hiába készült el az Apa. És hiába készült el Esterházy Péter korszakos remekműve, a Javított kiadás – a besúgó apa életének “javított kiadása”, mely a szembenézés irgalmatlanságával és a megértés irgalmasságával tartja fogva szorosan és folyamatosan két oldalról az ember torkát.”

Fontos még Székely Csaba véleménye, amit a blogjában ír le (garat.freeblog.hu): „Éppen ezért undorodom, még a besúgásnál és annak elhallgatásánál is jobban attól, ahogyan a média egy része kezeli ezeket a leleplezéseket. Vagyis hogy éppen leleplezésként, szenzációként kezeli. A leleplezetteket pedig morálisan alsóbbrendűként. Mondjuk ez nem is annyira a média hibája, szenzációra szükség van, mert hozza magával az nagyobb olvasottságot. És ha találunk valakit, akire ujjal mutogathatunk, attól mi tisztábbnak, felsőbbrendűnek érezzük magunkat.”

11:54 | mezei

2006. február 4., szombat

” Sebzett oroszlánba nem rúgunk

Gratulálunk a baloldalnak, hogy most Paskai Lászlóról “fedezték fel”, hogy ügynök volt, besúgott, beszervezték. Gratulálunk, hogy felfedezték azt, amit régóta tudtak. És kik tárják a nyilvánosság elé elszörnyülködve és felháborodottan? Pont azok, akik beszervezték. Az Ön gyomra ettől nem fordul fel? Mert minden erkölcsös ember gyomra felfordul. Felfordul attól, hogy embereket egymás kikémlelésére kényszerítettek. És felfordul attól, hogy utána ők fedik fel a titkot – megbotránkozva. Voltak a legújabbkor egyházának történetében mártírok és
szentek, akikre nem irányul kellő figyelem. Többet kellene foglalkozni Mindszentyvel, Apor Vilmossal, Márton Áronnal, hogy csak a katolikus
mártírokat említsem. Ki tetté őket mártírrá? Milyen perverzitás most utólag számon kérni Paskaitól, hogy nem volt benne kellő bátorság és kiállás? És ki kéri számon? Azoknak az utódai, akik ebbe az aljas szerepjátszásba belekényszerítették. Ezt csak az erkölcs nélküli, istentagadó baloldal teheti meg, mert tetteikben és véleményükben erkölcs nincs. De aki templomba jár, abban legyen erkölcs! Attól igenis elvárható, hogy hol foglal állást. Hogy ki mellé áll és kinek a szekerét tolja. Az erkölcsét vagy az erkölcstelenségét. Gondoljanak bele, most egy idős embert azok dobálnak sárral, akik bűnbe vitték. Gondolkozzanak el: ha Paskai is elvállalja a mártír szerepét, mint Mindszenty, és így tesz a többi megalkuvásba kényszerített pap, akkor az Ön gyerekeit ki keresztelte volna meg? Akkor Önt ki adta volna össze suttyomban a hetedik faluban? Mert ugye, Önök között is voltak akkor számosan, akik szintén nem akartak mártírrá válni, és nem merték nyíltan vállalni a
templomba járást, az egyházi esküvőt és a keresztelőt. Minden hivő keresztény joggal háborodhat fel, amikor újfent aljas módon támadják
vallásában: amikor egy köztiszteletben álló vallási vezetőt igyekeznek a sárba rántani. Ennek az üzenete világos: hivők, micsoda lelki vezetőitek
vannak nektek? Képes volt besúgni! Erre pedig minden vallásos embernek csak egyféle válasza lehet: a hit, kereszténység, vallás mellé áll,
zárjuk sorainkat, és nem hagyjuk magunkat megtéveszteni. Mert ez a cél. Döntse el már mindenki, hogy melyik oldalon áll. Hogy hivő ember-e, azok mellett áll-e, akik a polgári konzervatív jobboldalt képviselik, vagy akik már 4. éve hazudják nekik a jólétet. Nem lehet reggel ministrálni, este KISZ gyűlésbe menni.” Tharan-Trieb Marianne

ezt a spam-levelet kaptam ma reggel. hát, az a véleményem, nem túl jó kifogás olyan érvekkel menteni Paskai bíborost, hogy “ha mindenki mártír lesz, nem lettek volna egyházi szolgák”. Ez semmilyen gyávaságot és megalkuvást nem fedez el. Másrészt ismét a sárdobálás esete forog fenn: az egyik oldalon a régi rendszer kiszolgálói, a másik oldalon szintén. És azt kutatják, ki a bűnösebb. Hát nem hiszem, hogy ez bármiféle megoldásra is vezet. Az pedig végképp ellenszenves, amit ThTM ír, hogy “zárjuk szorosra a sorainkat”. Mert ennek alapján nem számít, hogy ki mit követett el a múltban, csak az számít, hogy a “miénk”-e. A saját klikkünk vétkei megbocsáthatók, az “ellenségé” nem, nem soha! És mindez egy, önmagát kereszténynek valló szájból hangzik el. Hol vagyunk már attól, hogy “bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. Hol van a mai kereszténység az alázatos tűréstől, a megértéstől? Mióta politikai programja a kereszténységnek – zsidó-zelóta mintára – a nép megtartása, az uralkodók elűzése? Mióta harcol a “szemét rómaiak” ellen a kereszténység? Egyáltalán, miért harcol? A szeretet és a megbocsátás jézusi felhívása hogyan válhatott a politikai gyűlülködés színterévé? Szegény, szegény Jézus.

11:20 | mezei

2006. február 2., csütörtök

Szabó István filmrendező ügynöki múltja, élet és irodalom, 2006. jan. 27, Gervai András tollából

Felmenthető-e az életműve és művészete alapján valaki, aki másoknak ártott? Létezik-e olyan, aki maga is nem bűnös? Márai azt mondja, hogy azok az emberek igazán veszélyesek, akiknek igazuk van, mert valami nagy sérelem érte őket. Szabó István nem ilyen. Nem “nagy jellem”, hanem elbukott, bűnös ember, mint mindannyian. A kérdés az mindig, hogy én mit tettem volna a helyében. Számomra nem az a meglepő, hogy akkor megtette. Kevesen voltak elég bátrak ahhoz, hogy ne tegyék meg. MIndenki zsarolható, a hatalomnak megvannak a maga eszközei, lásd 1984. Mindenkinek van valamije, ami által megfélemlíthető. Ami sokkal nagyobb kérdés számomra, hogy az elmúlt 16 évben miért nem beszélt erről, mikor már megtehette volna. Miért remélte, hogy meg fogja úszni. Senki sem ússza meg, illetve csak az, aki hamarabb meghal, minthogy kiderülne. Nem vagyok tisztában azzal, hogy ténylegesen mennyit is ártott azoknak, akikről jelentéseket írt. De azt tudom, hogy atz, aki nem rendelkezik hasonló élménnyel, és hasonló elbukási történettel, nem igazán érti – és éppen ezért elítéli a cselekedetét. Nem lehet felmenteni, persze, mert a bűn ettől még bűn marad. De látni kell a bűn mögött azt az embert is, aki elkövette. És nem gondolom, hogy a lelkiismeret bírósága előtt bárki is felmentést adna ilyen bűnre. Az érdekesség ezekben az emberi helyzetekben, hogy általában azok a nagy leleplezők, akik maguk sem teljesen tiszták (itt most nem gondolok konkrétan GA-ra, csak úgy általában), és azok a legmegveszekedettebb erkölcs-csőszök, akik maguk sem tökéletesen erényesek. Persye, szükség van arra, hogy tisztán lássuk a múltat, ehhez viszont az egész anyagot nyilvánosságra kellene hozni – ami nyilván még sok embernek okoz majd kellemetlen éjszakákat.

11:09 | mezei

2006. február 1., szerda

Móricz: Rokonok

Bár Móricz a saját koráról ír, a kérdés, amit megpróbál körüljárni, szerintem minden korban aktuális: lehet-e becsületesen birtokolni a hatalmat. A válasz: nem. A hatalom természete nem változik, és aki a hatalomhoz szeretne jutni, nem az igazságot keresi – vonatkozik ez az ellenzékre is -, hanem a hatalmat önmagát. Úgy túnik, hogy a hatalom birtoklása önmagában is elég cél ahhoz, hogy emberi életek menjenek ebben tönkre. Cinikus álláspont ez a hatalom természetéről, valamint arról a tényről, hogy a hatalom – és az ezzel járó anyagi és társadalmi lehetőségek – mennyire könnyen képesek deformálni a jellemet. Illetve a kérdés az: szükségszerű-e, hogy a hatalomra kerülők jelleme a hatalmat birtoklók jelleméhez alakuljon? Lehet-e más rendszerben hatalmon lenni, más eszközökkel dolgozni, mint a hatalom megszokott eszközei? A hatalom mohósága csak akkor nem túl feltűnő, amikor a konjunktúra által biztosított lehetőségek a társadalom egészének/nagy részének gazdasági helyzetét a létminimum felé emelik. Abban az esetben azonban, amikor a társadalom jelentős része rossz anyagi körülmények között él, szembetűnők a hatalmon levők – a hatalom birtoklásából adódó – anyagi előnyei.
Az ellenzék az, aki MÉG nincs hatalmon. De a hatalmon levők számára is szükség van egy “ártalmatlan” ellenzékre, aki csak maradjon meg ellenzék, hogy legyen, amire hivatkozni.
Ebből nyilvánvalóan kitűnik Móricz véleménye a politikáról.
A furcsa az, hogy az igazságot egy asszony képviseli, aki becsületes ugyan, de elhasznált, és éppen ezért már nem annyira vonzó. Sok baja lehetett Móricznak a nőkkel. Az egyik oldalon a becsületes, de gonosz megjegyzéseket gyártó, szekatúra, konyhaszagú, megkeseredet feleség (Ld. Bethlen feleségét is az Erdély-trilógiában), a másik oldalon a vonzó, de önálló (a férfias szinonímájaként használja Móricz, pejoratív értelemben), erkölcstelen asszont (pl. Báthori Anna). A két sztereotíp asszonykép közül egyik sem igazán rokonszenves, de ha már választani kell, az ember – minden jobb meggyőződése ellenére – mégiscsak a vonzó, de erkölcstelen nőt választja, szemben a becsületes, de keserűségét állandóan kitöltő kicsinyes feleség helyett. Ha az igazság ilyen, ha a becsület ilyen gonosz, akkor inkább nem is kell…

17:24 | mezei

2006. január 29., vasárnap

Csak egy zsidó engedheti meg magának, hogy ennyire őszinte és tiszteletlen legyen Istennel szemben. Asszem, Heller zsidó, de ha fizikailag nem is az, lelkileg biztos, remekül ismeri a Bibliát – mintha maga is ott lenne a helyszínen, és roppant őszinte. Alapvetően meghatározza az Istenhez való viszonyomat ez a könyv. Legalább tízszer olvastam már. Vajon miért van az, hogy egyes könyvek jobban hatnak rám, mint a többiek? Vajon lelki előítéletekkel olvasok, és ezért rokonszenvesebb néhány író, mjint a többi? És ha ez igaz, akkor lehet-e objektíven olvasni, vagy az embert meghatározzák az olvasási premisszái? Merthogy Heller humora, de méginkább a keserűsége az, ami hangulatilag nagyon közel áll hozzám. Olyan könyv ez, hogy sokszor elolvasom, kb. évente egyszer, mert olyan lelki mélységekben jár, amit egyszerre nem lehet feldolgozni. Egy egész élet Istenhez való viszonya számomra nemcsak egy olvasásra érdekes, hanem többször is. Mindig találok benne valamit, ami éppen most aktuális.

11:07 | mezei

átköltöztem