amint látjátok,

még a napi egy rövid posztra sem telik. Elmeséljem a napom?

Éjszaka két órát dajkáltam Gizellát, mert ő is Jeff Bridges-t akarta nézni a a Hell or High Waterben, amit teljesen meg tudok érteni, a Grand Torino óta nem volt még egy ilyen antipatikus faszfej szereplő, akit ennyire kedveltem volna.

Jakab átjött valamikor, adtam neki szörpöt.

Fél hétkor keltünk, Gizella visibált ki az ágyából, hogy ő már ébren van.

Fél hét és fél nyolc között van a reggeli őrület, amikor két gyereket ki kell vakarni az ágyból, fel kell öltöztetni, meg kell etetni és útnak kell indítani, aktív ellenállásukkal szemben. Sose gondoltam volna, hogy a gyereknevelés ennyi őrmesterkedést fog tartalmazni.

Fél nyolc után leülök meginni a kávémat és híreket olvasni, miközben Gizella tovább visít, mert a. álmos; b. pisis; c. éhes; d. a laptopkábelt akarja rágni, de nem engedem

Fél kilenckor kiporszívóztam a fürdőt, kipucoltam és felmostam. Közben a felmosóval időnként odébb taszítottam Gizellát, aki mindebben aktívan részt vett.

Kilenckor leültem fordítani, Gizella elaludt, megszakításokkal fordítottam fél egyig, közben reggeliztem, elintéztem a levelezésem, összeszedtem a házat.

Egykor elindultam ügyintézni és vásárolni, majd 4-re mentem Gedeonért, onnan a varrónőhöz (elromlott cippzárak, szevasztok), onnan Jakabért. Kb. ötre értem haza.

Levelezés második kör, egy hallgató nem érti, hogy kaphatott kettest. Hosszú levélben magyarázom el neki, mert fontos lenne, hogy értse, hogy hiába tanulja meg a tényeket, ha nem érti a miérteket és a kontextust. Közben a gyerekek 1. filmet néztek; 2. verekedtek; 3. visítottak; 4. mindezt egyszerre.

Váltottunk a zurammal pár szót.

Fél hétkor nekifogtam a gulyáslevesnek, amit nyolckor fejeztem be, közben Gizella és Jakab is megfürdött, Gizellának csináltam ételt, G. megetette, közben megcsinálta a plakátomat.

Nyolckor vacsorázunk. Visításokkal, nyávogásokkal, nyomasztásokkal és elszaladgálásokkal együtt kb. fél óra. Gizella csendben sírdogál az ágyában kicsit, aztán feladja és elalszik. A reggeli őrület ismét, csak visszafele: Jakab közli, hogy márpedig ő nem rakja el a játékokat, mire én közlöm, hogy akkor én nem öltöztetem fel (óóó, Hervay Gizella, nem gondoltam volna, hogy minden nap újrajátsszuk a meséidet). Ismét aktív ellenállás minden iránt, ami a lefekvés irányába mutat.

Háromnegyed kilenc körül meseolvasás, AHL ma nem én vagyok a soros, mondtam is Gedeonnak, hogy nekem annyira nem tetszik ez a Rumini, mire ő közölte, hogy az ajándék könyveket, amiket a gyerekek kapnak, a felnőtteknek is kötelező szeretni, mire én mondtam, hogy semmi akadálya, hogy ő szeresse, nem muszáj az ízlésünknek egyformának lennie.

Újabb kör levelezés, ezúttal már csendben, senki nem baszkurálja a laptopot, nem rángatja ki a kábelt, nem szakítja meg a gondolatmenetet. Közben elolvasok egy cikket, ami egy ismerősöm szerint jó, szerintem nem annyira.

Megírom ezt a bejegyzést, mindjárt tíz óra van. Végre csend. Gyalogoltam kb. tíz kilométert (úgy is érzem magam, fáj a térdem, a hátam, kicsit görcsöl a hasam, ami miatt aggódom). Végeztem egy csomó szellemi munkát. Kellene még kb. 8 oldalt fordítanom, de nem fogok. Hajat kell mosnom. Elfáradtam.

 

 

 

amint látjátok,

Hidzsáb vagy sem?

Ez egy nagy vita egyrészt az iszlámban, másrészt az európai közbeszédben. Hordjanak, ne hordjanak, milyet hordjanak, ki dönti el, hogy hordhatnak-e, illetve nem utolsósorban a számomra legfontosabb kérdés: van-e bármilyen embernek, muszlimnak/zsidónak/szikhnek joga eldönteni, hogy mit vegyen fel, vagy beleszól az állam?

  1. Az európai érvelés az, hogy nyilvános terekben ne hordjanak az emberek vallási jelképeket. Azaz világosan különbséget tesz az ún. szekuláris és vallásos tér között*. Amellett, hogy tkp. nem értem, miért ne hordhatnának az emberek a nyilvános terekben is vallási jelképeket, kipát, reverendát, turbánt vagy kendőt, azt sem értem igazán, hogy miért pont a muszlim fejkendővel van a baj. Illetve érteni vélem: az európai kriptofeminizmus álláspontja kb. az, hogy a szabadság a meztelenséggel egyenlő, és a nők akkor szabadultak fel, amikor elnyerték a jogot a meztelenkedéshez. Ennek a “szellemi irányzatnak” értelmezhetetlen az a gondolat, hogy az emberek a. nem egyféle módon lehetnek csak szabadok, a szabadság fogalmát** nagyban meghatározza a kulturális háttér és a közoktatásban eltöltött időszak; b. ennek az irányzatnak meggyőződése, hogy egy muszlim nő nem önként dönt a kendő mellett, hiszen ki hordana kendőt, ha hordhat rövidnadrágot is, hanem egy gonosz patriarkhális társadalom az (amit az iszlámmal azonosítanak), amely mindenféle kényszerrel ráveszi a nőket arra, hogy eltakarják a testüket, amelyhez különben mindenkinek joga volna (őket kivéve).
  2. Az ílymódon értelmezett szekularizmus viszont egyértelműen ellentmondásban áll a szabadság eszméjével, azzal, hogy mindenki abban hisz, amiben akar, és ezt úgy fejezi ki, ahogyan akarja (amíg ezzel nem sért másokat). Arról nem is beszélve, hogy az állam betilthat ugyan önkényuralmi jelképeket, de nagy kérdés, hogy vallási jelképeket betilthat-e, illetve ha megteszi, akkor viszont minden vallási jelképet egyformán tiltani kell, már ha hiszünk abban, hogy az emberek egyenlőek. Akkor legyen tilos mindenkinek és kész, az apácák is hordjanak laikus ruhát a szekuláris terekben. De persze erről szó sincs.
  3. A legnagyobb kérdés azonban ebben az egészben mégiscsak az, hogy a muszlim nőknek joga van-e saját maguknak eldönteni, hogy mit vesznek fel akár az uszodában, akár nyilvánosan. Ez nemcsak európai részről kérdés, hanem iszlám oldalról is, azaz valóban szabadok-e a nők abban, hogy eldönthessék, hogy mit vesznek fel (az adott vallás keretein belül). Ha pedig kötelezően hordandó vallási jelképről beszélünk (ezt mind a mai napig vitatják), akkor ezen nincs mit vitatkozni (akkor lehetséges a vita, ha egy társadalmi konvencióról van szó). A vallási logikán belül szekuláris érvekkel érvelni teljesen felesleges, és ha ebbe az állam bele akar szólni, azzal csak az ellenállást erősíti. Másrészt viszont, ha az állam megszabja, hogy valaki mit vehet fel és mit nem, ugyanúgy tárgyiasítja a nőket, és lehetetlenné teszi, hogy saját narratívájuk szerint öltözködjenek. Ugyanezt teszi a kriptofeminizmus is, akkor, amikor elvitatja a muszlim nőktől, hogy a saját narratívájuk szerint hordják vagy sem, és azt mondja, hogy mivel a muszlim nők képtelenek ebben dönteni, fel kell őket szabadítani a nemkívánt elnyomás alól. Ezzel kapcsolatban persze több probléma is felmerül: fel lehet-e szabadítani valakit akarata ellenére; ki lehet-e jelenteni a kérdés nem-ismeretében, hogy a muszlim nőknek nincs saját narratívája (ez egész egyszerűen nem igaz, aki ismeri a témát, az tudja), és végső soron nem a Said által kritizált “orientalizáló” nézőpont megjelenése-e ez újra az európai narratívában, amely a Keletről szóló saját előítéletei oktrojálja az iszlámra, csak most épp a kriptofeminizmus köntésében.
  4. A vallási oldalon ebben nyilvánvalóan azt kell megvizsgálni, hogy kötelező-e hidzsábot hordani vagy sem (illetve hidzsábot hordani kötelező nőknek és férfiaknak is, csak hogy ez pontosan mit jelent, azaz mit jelent az, hogy valaki “el kell takarja magát”, ez nem egészen világos, és mindig az adott kor értelmezésétől függ; hogy ebbe beletartozik-e a haj vagy sem, ki lehet-e váltani sapkával és magasnyakú pulóverrel, el kell-e takarni az arcot, vagy a nagyobb kegyesség jele-e, ha valaki eltakarja az arcát, stb.). Másrészt viszont az egész iszlám az önkéntességen alapul: annak a vallási cselekedetnek van vallásilag értelmezhető értéke, amit valaki önként tesz. Így vallási értelemben nem beszélhetünk kényszerről, mert semmiféle vallási értéket nem képviselne egy olyan vallási cselekedet, amely nem önkéntes. Másrészt viszont manapság egyre inkább úgy tűnik, hogy a muszlim nők vallásosságának ez az egyetlen fokmérője, hogy valaki hord-e hidzsábot vagy sem – ami az iszlám alapján teljesen hibás, és tulajdonképpen egy eléggé marginális kérdés. Az iszlámban vannak ennél sokkal lényegesebb etikai problémák is, amiről keveset beszélünk, mert azok nem láthatóak.
  5. Ahogy én értem, a Korán alapján a hidzsáb célja kettős: az egyik a magán-szféra védelme (a magán-szférába tartozik az emberi test is), ezért hangzik el a férfiak felé, hogy süssék le a tekintetüket (an-Núr/A fény szúrája 24,30). Az ún. európai kultúrával ellentétben a Közel-Keleten a nyílt szembenézés idegenek között (főleg ha ellenkező neműek) adott esetben udvariatlanságnak is minősülhet (pl. az ilyen apró kulturális antropológiai sajátosságok értelmezése, mint a kézfogás jelentősége, a szembenézés, más konnotációval rendelkezhet, ezért nem feltétenül egyértelmű, hogy amit mi az őszinteség gesztusának látunk, azt más is annak látja). A magánszféra védelméről több Korán-ája is szól, és ez kiemelt helyen van a vallási tér beosztásánál. Ez megint csak egy kulturális-antropológiai eltérés (bár talán nem akkora, mint a kézfogás és a szembenézés), hogy a közel-keleti kultúrák a teret két részre osztják: az egyik a nyilvános tér, ami veszélyes, mert bármikor bármi történhet, és a privát tér, ami védelem alatt áll, ahol az ember biztonságban van, és ahol veszély nélkül “lehet önmaga”, bár ez a kifejezés a hagyományos kultúrákban nehezen értelmezhető. Az egészen nyilvánvaló, hogy a modern európai kultúra (már ha létezik ez a kategória) teljesen másképp kezeli a privát-szféra-magán-szféra kérdését. A hidzsáb másik célja egy elég fura helyzet (bővebb elemézését ld. Fatema Mernissi The Veil and the Male Elite c. könyvében): a Mohamed-korabeli Medinában van egy csoport, akiket a Korán hipokritáknak/álszenteknek nevez. Ezek olyan emberek, akik felvették ugyan az iszlámot, de elköteleződésük nem őszinte, és az a céljuk, hogy Mohamedet megbuktassák. Velük Mohamed többféle vitába keveredik, amelyeknek a közös jellemzője, hogy a hipokriták (az álszentek nem túl jó szó, a keresztény jelentéstartalma miatt) az iszlám tekintetében egyfajta kicsavart érvelést alkalmaznak. A hidzsábbal kapcsolatban az érvelés a következőképp hangzik: ha Mohamed feleségei nem hordanak megkülönböztető, a kornak megfelelő öltözetet, amely jelezné, hogy milyen társadalmi státussal rendelkeznek, akkor zaklatni fogják őket nyilvánosan. Erre érkezik az az ája, amely – ez is többször megjelenik az iszlámban – engedményt tesz a hipokritáknak, azzal a céllal, hogy esetleg meggondolják magukat, és elrendeli a Próféta feleségeinek (és a hívő nőknek), hogy különböztessék meg magukat (al-Ahzáb/A klánok 33,59), mert jobb az nekik. Itt az ája célja egyértelműen a ruha nyújtotta “védelem”. Nagyon feltűnő, hogy mind a kettő célja a védelem. A kérdés az, hogy ha a hidzsáb már nem tölti be azt a célt, amiért megszületett, akkor meg lehet-e változtatni. Erre tesz kísérletet Khaled Abou el-Fadl, aki az egyik kedvenc jogtudósom, egy fatwával, amely engedélyezi, hogy a nők ne viseljenek hidzsábot, ha ez veszélyezteti a testi épségüket. A fatwa nem feltétlenül a konklúziója, hanem az érvelése miatt érdekes, mert ebben látszik, hogy a sarí’a a gyakorlatban hogy működik és mik a céljai, és az iszlámjogban egy alacsonyabb rendű cél (a hidzsiáb viselése) nem állhat ellentétben egy magasabbrendű céllal (a testi épség védelme).

 

 

 

 

* Véleményem szerint ez egy lehetetlen vállalkozás, hacsak nem akarjuk teljesen betiltani a vallásokat, a vallások ugyanis – ha tetszik, ha nem – használják az ún. nyilvános tereket is, gondoljunk csak a körmenetekre, a Gangeszben való fürdésre, a tibeti imazászlókra, stb.

 

** Nem csak a szabadság fogalma nem egyetemes (csak mi gondoljuk azt, hogy igen, de különben nem), hanem a kulturális értékekhez, mint pl. az őszinteséghez való viszonyulás sem egyetemes, mint ahogy az sem, hogy egy adott kultúrán belül “mi a jó és mi a rossz”. Már régóta rágódom ezen, hogy hogy lehetne azt bővebben kifejteni, hogy a fogalmak egyetemes tudata (vagy egyetemesnek gondolása) alapvetően a monoteizmusokból fakad, mivel a monoteizmus kizárja a több, párhuzamos igazság meglétét.

 

(Ez a blogbejegyzés nem a téma teljes kifejtése, mert arra könyvtárnyi irodalom van, hanem csak egy gondolatkísérlet.)

Hidzsáb vagy sem?

a mai nap jelmondata

amit akár Coelho is mondhatott volna, de nem ő mondta, hanem  Anthony de Mello lopta valahonnan és adta ki a saját neve alatt: ha nem tudod az egész világot szőnyeggel borítani, akkor húzz szandált a lábadra.

És ebben méy és örökérvényű bölcsesség rejlik, függetlenül attól, hogy ki honnan lopta: a külső körülményeket nem lehet (vagy nem tudod) megváltoztatni, pl. egy közel negyven éves érzelmi játszmát nem tudsz kikapcsolni. Annyit lehetsz, hogy magadat megvéded tőle, és nem mész bele. Ez persze átlatolhatatlan és biztonságos falak építéséről is szól, a kicsike biztonságos komfortzónácskáról, és annak az illúziójáról, hogy az ember mögötte biztonságban van.

És annak tudatáról is szól, hogy végre a zember eljut odáig, hogy nem érdekli és nem érinti mélyen, hogy az anyja szerint az, amit csinál, értéktelen, mert a munkája nem függ attól, hogy mások mit gondolnak róla. És ez mekkora megkönnyebbülés, ez az érzelmi érinthetetlenség.

a mai nap jelmondata

tegnap este tizenegyre

G.-nak az összes inge ki volt vasalva (kivéve kettő, amit ne vegyen fel és kész), minden mosás kimosva és kiterítve, megnéztem a Trolls című iszonyatosan bugyuta gyerekfilmet (de legalább nagyon színes és jó zenék vannak benne), és elkezdtem harmadszor is megnézni a The Martian-t, megittam az engedélyezett kis pohár bort (és még egy kicsit), G. felfedezett a helyi kisboltban egy nagyon finom moldovai desszertbort, ami pont az ilyen borhoz nem értő laikusoknak való, mint én.

A durrogtatásra és a szomszédban a székelyhimnusz-éneklésre Jakab persze felébredt, de viszonylag könnyen meg lehetett vigasztalni egy kis szörppel és csokikával.

Aztán befejeztük a filmnézést, amibe én belealudtam, és így megérkezett az új év is, semmi extrával. Amúgy sem éreztem semmiféle ingerenciát arra, hogy bárhova elmenjünk, vendégeket hívjunk, vagy egyáltalán szervezzünk valamit, úgyhogy jó is volt ez így, majd ha nem leszek ennyire fáradt, mint akin átment egy egész traktor, akkor talán több energiám lesz szociális életet élni (ami nekem különben egy erőfeszítés).

Hát szóval így. Sok tervem van a következő évre; ha a fele megvalósul, már az is jó lesz.

tegnap este tizenegyre

ha már mindenképp

fel kellett kelnem hétkor, mert Gizella visított, leültem dolgozni kicsit, ha már nekem úgysincs lehetőségem pihenni. Három óra alatt két és fél mondatot sikerült leírnom, a napnak a legproduktívabb szakaszában, amikor még az agyam is fog, ha még nem ment teljesen az agyamra az anyaság, az önsajnálat, a fáradtság és az egyebek.

Egyszerűen nem lehet úgy szellemi munkát végezni, hogy az embert kétpercenként megszakítják, mert már az is hosszas összpontosítás eredménye a fáradtság miatt, hogy egyáltalán a témára tudjak koncentrálni, erre jön Gizella motozása (soha nem lehet teljesen a témára koncentrálni, ha ő ébren van, mert egy fülemmel mindig rá figyelek), meg a sok felesleges szövegelés és udvariassági kör. Megint olyan ideges vagyok, hogy mindjárt felrobbanok.

Jó, hogy nekem mindenkinek az érzékenységét tiszteletben kell tartani, meg a pihenésre való igényét. Csak azt szeretném tudni, hogy velem ki lesz egyszer az életben előzékeny, segítőkész, az én pihenésemet ki fogja figyelembe venni, meg azt, hogy meg kellene írnom a disszertációm, ha már hat évet beletettem.

És hogy mindig mindenkinek mindent mondani kell, meg mindenki után elpakolni.

Jézusom, de ki vagyok borulva.

ha már mindenképp

Bámulatos naivság, és megint csak

azt bizonyítja, hogy Romániában még a nagyon műveltek sem értenek az “iszlám világból” szinte semmit. Tegnap jelent meg a transindexen a hír, hogy a rise project lefordított néhány fész-bejegyzést Sevil Shaideh férjétől, és hogy Akram Shhaideh Bassár al-Aszad rendszerének lelkes támogatója, szemben a felkelőkkel. (Abba most nem megyek bele, hogy a magyar nyelvű sajtó képtelen a magyaros átírást használni az arab neveknél, amit a nyelvtan szabályai szerint alkalmazni kellene, de mindegy*).

Bámulatos azért ez a naivság, komolyan, mintha itt nem lett volna nem is olyan rég egy sokkal kevésbé véres diktatúra, Gáspárik Attila, és sokan mások nem írt volna arról, hogy hogyan is működött egy ilyen rendszer, és milyen kényszereknek engedelmeskednek az emberek egy diktatúrában. Komolyan, néha az az érzésem, hogy teljesen elfelejtettük, hogy milyen egy olyan rendszerben élni, ahol komoly (Szíriában halállal végződő) következményei vannak annak, hogy az embernek véleménye van.

  1. Persze lehet, hogy Akram Shhaideh (ejtsd Akram Shaída) önként támogatja Bassár al-Aszad rendszerét, ami egyáltalán nem volna meglepő azzal a háttérrel, amivel ő rendelkezik. Másrészt ne felejtsük el, hogy az al-Aszad-rendszer, mielőtt a saját állampolgárai ellen fordult volna, nem volt egy “rossz diktatúra” (jó, persze, minden diktatúra rossz, de azért ez egy élhető rendszer volt a polgárháború előtt), emellett egy szekuláris diktatúra volt (már amennyire bármi szekuláris lehet a Közel-Keleten), amely védte a vallási kisebbségeket. Szíriában béke volt, amíg el nem kezdődött az arab tavasz (amit a Nyugat aktívan támogatott), és a demokratikus átalakulásért felkelők helyett be nem nyomultak a helyükbe a különböző dzsihadista-terrorista szervezetek.
  2. A szír háború nem a jók (felkelők) és a rosszak (al-Aszad) harca. Elképesztőnek tartom, hogy annyi jó elemzés után, ami a nyugati sajtóban, és többek között az indexen is megjelent, még mindig képes valaki ebben a népmesei motívumban gondolkozni. Mind a két oldalon volt vegyi fegyveres támadás, tömeggyilkosság, a kurdok is egész arab falvakat irtottak ki btw, és az Aleppóból menekülők kivégzéséért cserébe a felkelők is kivégeztek néhány, aszadista civilt, akik szintén menekültek volna. Ne felejtsük el, hogy al-Aszaddal szemben az an-Nuszra-front áll, ami a dzsihadisták leányszervezete, akik az Iszlám Államhoz hasonlóan az iszlámjog egy félreértett, a wahhabita tanoknál is szigorúbb vallási rendszert akarnak bevezetni, és akik a vallási kisebbségek iszlamizálását és/vagy kiírtását gyakorolják.
  3. De Szíria nem demokrácia, ahol az ember azt támogat, akit akar, következmények nélkül, hanem akihez a családi/törzsi/vallási/társadalmi lojalitás fűzi, az emberek nagyrészének nincs valódi választási lehetősége. Mi van akkor, ha ott a családja és őket védi? Ha jól tudom, Lattakia al-Aszad fennhatósága alá esik, és ennél kevesebbért is öltek már embert arrafelé. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között megengedhetné magának, hogy bárki mást támogasson (persze lehet, hogy meggyőződésből teszi).

 

Ennek a ténynek a közlése – mivel senki nem fűzött hozzá semmiféle komolyabb elemzést és kommentárt – csak arra jó, hogy indulatokat korbácsoljon és megerősítse az előítéleteket. Azért a transindextől kicsit többet vártam.

 

*Ez alól az index a kivétel, ahol valaki vette magának a másfél órás fáradtságot, és megtanulta.

 

Bámulatos naivság, és megint csak

miért jó, hogy

egy muszlim, tatár származású nőt jelölnek miniszterelnöknek Romániában?

Tudom, tudom. Van egy csomó érv ellene. Hogy ez csak látszat-multikulti (ami részben igaz). Hogy ő csak egy báb (valószínűleg ez is igaz). Hogy Dragnea haverja (efelől semmi kétség, éljen a nepotizmus).

De ettől függetlenül van néhány szempont, ami miatt – ha Iohannis jelöli – mégis fontos lehet.

  1. Az a tény, hogy nő. Persze ennek is inkább szimbólum-értéke van, de maga az a tény, hogy egy pártban felmerült, hogy akár nő is lehet a miniszterelnök. Hiányoznak Romániában (is) a (hiteles) női politikusok. De ez talán kevésbé érdekes.
  2. Sokan (főleg külföldiek, akik nem ismerik a román viszonyokat) arra számítanak, hogy ez majd más kisebbségeknek is jó lesz, hogy a miniszterelnök egy kisebbség tagja. Szerintem ez nincs így, már sokszor bebizonyosodott, hogy attól, mert valaki a saját kisebbsége problémáira érzékeny, még egyáltalán nem biztos, hogy más kisebbségekre is az. Ld. az erdmagy társadalom jelentős részének buzizását. Valószínűleg más kisebbségekkel sincs ez másképp. Az a tény, hogy egy kisebbség tagja vagy, még – abszolút értékben – nem tesz téged érzékennyé más kisebbségek problémáira. Ugyanakkor a dobrudzsai tatárok egy viszonylag kicsi kisebbség (szemben a magyarokkal), akiknek nincsenek revizionista elképzeléseik, és még a legvadabb román se mondhatja, hogy fenyegetést jelentenének a román nemzetállamra (szemben pl. a magyarokkal, ahol ez egy nagyon kényes kérdés, hogy ki kihez lojális). De maga az a tény, hogy a hölgynek nem román neve van, felhívja a figyelmet a tényre, hogy Romániában élnek kisebbségek (sokak számára ez nem teljesen egyértelmű), bonyolult, többrétű identitással, és nem lehet mindenkit begyömöszölni a román vagyok mert román a  buletinem és ha román vagyok akkor ortodox sémába.
  3. Nekem a legfontosabb mégis az, hogy a hölgy rendelkezik muszlim identitástudattal (most ne menjünk bele abba, hogy mit is jelent a vallás gyakorlása, és hogy ha készítenénk egy felmérést arról, hogy a vallásokkal kapcsolatban mi van a hívők fejében a saját vallásuk tantételeiről, egy nagy káoszt találnánk), aminek az egyik jele, hogy a Koránra tette le az esküt (és az a tény, hogy ez most lehetséges Romániában; bár hogy miért kell a Bibliára vagy a Koránra esküdni, és miért nem az alkotmányra, pl., amit majd be kell tartatni, mert ugye nem a Bibliát/Koránt fogják képviselni a törvényhozásban és a végrehajtó hatalomban, ez is jelzi, hogy mekkora a káosz a szekularizmus körül). De azért is jó, hogy a téma felmerült, mert egy nap alatt kiderült, hogy még azok, akik magukat műveltnek gondolják, azok is elképesztően keveset tudnak az iszlámról (btw, más vallásokról is, és rengetegen hajlanak arra, hogy lenézzenek mindent, ami nem olyan, mint az övék, gondoljunk csak azokra a megjegyzésekre, amelyeket az ortodoxokra tesz a magyar kisebbség, amikor egy templom előtt elmenőben keresztet vetnek magukra; hányszor hallottam ezt kifigurázni, és hogy “attól még nem lesznek igazi keresztények”, mintha az igazi kereszténységnek, vagy bármilyen “igazi vallásnak” lenne egy, jól meghatározott definíciója, és nem az befolyásolná, hogy mi erről mit gondolunk). Arról nem is beszélve, hogy még a magukat művelteknek gondoló emberek sem tudják, hogy hol vannak egy muszlim (közösség) érzékeny pontjai, azaz miből lehet viccet csinálni és miből nem (és sok esetben az a benyomásom, hogy nem is érdekel ez senkit, a poén fontosabb, mint a mások érzékenysége, ami számomra megint csak a kibaszott nagy európai egóról szól, hogy mi jobban tudjuk, hogy ez vicces és kész, vágjatok hozzá jó képet, vagy ha nem, menjetek haza).
  4. Az elkerülhetetlen, hogy az iszlám része legyen a következő évek közbeszédének. Az a bámulatos tudatlanság, ami még a legszűkebb ismerőseimet is jellemzi a téma kapcsán, mindig elborzaszt, mert a tudatlanság az előítéletek melegágya. Szeretem azt gondolni, hogy a “barátaim” (többnyire fész-ismerősök) nyitottak az újra (nem), egy új helyzethez inkább kíváncsian viszonyulnak, mint elutasítással (nem), és hogy legalább néhányan vannak, akik képesek túllépni ezen az átkozott szupremacionalista-nacionalista retorikán, hogy csak az a jó, amit mi csinálunk, ahogy mi csináljuk, csak a mi világlátásunk a hiteles, a magyarok a JÓ EMBEREK ls mindenki más a vesztünkre tör, és legyen mindenki olyan, mint mi (talán). Mindig elszomorít, amikor azt látom, hogy mennyire hiányzik még az én generációmból is (akik még bőven emlékezhetnek arra, hogy egykor tilos volt a szellemi nyitottság) ez a fajta kíváncsiság. Önként bevonulnak a saját kuckójukba nyalogatni a sebeiket, önként szűkítik be saját világukat. Ez a diktatúra igazi győzelme, ez az önkéntes behódolás.
  5. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez egy szimbolikus gesztus, de a szimbolikus gesztusok is nagyon fontosak. Viszont mi van, ha mégsem? Sevil Shhaideh az életrajza (és egyes elemzők szerint) egy technokratának tűnik, nem pedig egy kamarilla-politikusnak, ami akár jó is lehet. De ha csak annyi történik, hogy javítja Románia nemzetközi megítélését, miért is baj ez? Sokat lehet persze azon beszélni, hogy mennyire valóban multikulturális ország Románia (semennyire, többnyire), de ez egy jó alkalom arra, hogy beszéljünk erről egyáltalán, arról nem is beszélve, hogy a multikultit mindenki úgy képzeli, hogy nekem mindent, a többi kisebbségnek meg semmit. Ha pl. a magyar kisebbséget valóban motiválná a multikulturalitás, akkor együttműködésre törekedne a többi kisebbségekkel, nekik is hasonló autonómiát követelve/ígérve, mint saját magának, hasonló nyelvi jogokat, kulturális autonómiát, stb. De persze mi csak saját magunkkal vagyunk elfoglalva. Mi ugyanannyira vagyunk multikulturálisak, mint a román társadalom jelentős része (többnyire semennyire), kivéve, amikor rólunk van szó.
miért jó, hogy

rég nem írtam

ruhás posztot, mert a tréningnadrágokon meg buggyos nadrágokon nincs mit posztolni, és különben is hideg van. De ma megvolt Gedeon első iskolai ünnepélye, aminek a tiszteletére rendes ruhát vettem fel, már ha a százezer réteget és a bugyirózsaszínt rendes ruhának lehet minősíteni. Én mindenesetre szeretem, mert nagyon nyomasztó, hogy mindenki feketében jár és nem is lehet színes ruhákat kapni. Ami mondjuk nem látszik, az az, hogy a rózsaszín alatt egy aranszínű garbó és egy rezesen csillogó ing van.

De a legjobb az egész őszömet izgalomban tartó turkált hajdísz volt, mert eddig nem volt alkalom, ahova feltegyem.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

rég nem írtam

karácsony előtt

Sütöttem egy adag kekszet, de nem lett túl jó, nem értem magam a tésztákkal. Most főzőm a narancslekvárt (ez jó lett), a házicsoki már kész van, ez is jó lett. A kandírozott narancs és birsalma is jó lett, a gyömbér nem lesz kész mára.

Most mosogatok és sütök még egy adagot, aztán nekiállok ajándékokat csomagolni.

Közben sütöttem még mézeset, ez nem is lett rossz, csak szétfolyt, úgyhogy fel kell vágni ollóval. Viszont nem száraz.

A narancsízem is készen van.

Gizellának egyszerre három foga jön fent, kissé hisztis.

karácsony előtt

miután tegnap sokan megnyugtattak

(ezúton is köszi), hogy nem, nem, nem vagyok borderline (amit persze én sem gondoltam teljesen komolyan, tavaly asszem a bipoláris zavarról olvastam és azon rágódtam hónapokig), annyit azért elmondanék, hogy miért gondolom azt, hogy nem egyszerűen egy jól fejlett pszichológiai hipokondriám van. Ezt a cikket olvastam a napokban.

Három dolgot mindenképp jellemzőnek találtam:

  1. az egyik az önmagunknak való fájdalom-okozásra való hajlam. Velem előfordult többször is, a vagdosás is, a cigarettával való égetés is, általában olyankor, amikor úgy éreztem magam, hogy olyan méretű a lelki feszültség, amit el kell viselnem, hogy az az érzésem, hogy szétesem, vagy valami komolyabb kárt teszek magamban. A fizikai fájdalom ahhoz kell, hogy a valóságot érzékeljem, és el tudjak vonatkoztatni attól, ami a fejemben épp zajlik. Megelőző fájdalom, vagy valami ilyesmi.
  2. A másik az én határainak szétcsúszása. Ez egy roppant furcsa tapasztalat, nekem többször volt benne részem: valahogy az az érzése az embernek, hogy az én/éntudat egy porcelán, ami egy adott pillanatban darabokra esik, és újból össze kell rakni. A darabokra esés megy gyorsan, az összerakás, amíg az ember megint “megtalálja magát”, a céljait és a motivációit, meglehetősen időigényes. Mikor először történt, kb. egy évet tartott, azóta persze rövidülnek ezek az összerakási folyamatos, és talán a szétesés sem olyan teljes, mindenesetre a tudatos énem kevésbé van megijedve, mert van arról tapasztalata, hogy össze lehet rakni, csak várni kell.
  3. A harmadik a valós szenvedések manipulatív célú felhasználása. Amikor az ember azért szenved, hogy szeressék: hogy lelkiismeret-furdalást váltson ki, és ezáltal rá irányuljon a figyelem. Az is jobb, mint a semmi.

 

Miért nem lehet ilyenekről írni? Aki hasonló gondolatokkal küzd, én is, annak az egyik legfontosabb félelme, hogy akkor nem fogják szeretni, mert elveszíti az értékét. Azt, hogy ez a félelem mennyire alapul a valóságon és mennyire paranoia, nem szoktam tudni eldönteni, azaz sokszor nagyon nehéz különbséget tenni a valóság és az irracionális félelmek között. A félelmek pontosan attól tűnnek jogosnak, mert ezek tűnnek a valóságnak, azaz aki paranoid módon fél, meg van győződve arról, hogy igaza van, és minden rosszra, ami bekövetkezik (és amit sokszor aktívan előidéz), csak annyit tud mondani, hogy na, ugye, tessék, nem szeretnek.

A másik, hogy az énem tudatos részében az ilyen típusú manipulációt teljes mértékben etikátlannak tartom. Akkor is tudok róla, amikor csinálom, és azt a feszültséget, hogy csinálom, és tudom, hogy nem szabad, és mégis csinálom, szinte lehetetlen feloldani, innen már csak egy ugrás az a gondolat, hogy nem is érdemlem meg, hogy szeressenek, ha már ilyeneket csinálok. A manipuláció célja teljesen egyértelmű, mint a gyerekeknél (akik bizonyos életszakaszokban ugyanezt csinálják, ami szintén nem túl hízelgő): a figyelem felkeltése, a hiányérzetek csökkentésére tett kísérlet

Harmadszor pedig az, hogy ha az ember őszintén beszél ezekről a gondolatairól (amik egy rosszabb napon teljesen lefoglalják, egy tudatosabb napon kb. egy-kétszer jutnak eszébe), azt mások érzékelhetik manipulációnak, és az arra való kényszernek, hogy foglalkozzanak az illetővel, és amit jogosan utasíthatnak vissza, ami – egy ilyen helyzetben, ha az ember tényleg őszinte – szinte elviselhetetlen.

Ez az egész egy ördögi csapda, amiből csak úgy van kiút, ha az ember saját magával lerendezi (azaz a külső aktorok nem tudnak segíteni): az embernek szüksége van arra, hogy feltétel nélkül elfogadják (noha ez a feltétel nélkül egy hazugság, erre Isten képes egyedül), és ezért bármit hajlandó megtenni és bármilyenné hajlandó változni, amitől kezdődik az egész elölről.

Miért nem megoldás a pszichológus?

  1. Mert a tudatos pillanataimban pontosan tudom, hogy mi a baj, és hogy ezekkel a dolgokkal, amik kiváltották, együtt kell élnem, mert nem lehet őket meg nem történtté tenni. Mindenkinek, akinek ebben része volt, megbocsátottam, de ettől még maga a tény nem múlt el, legfeljebb a szenvedés intenzitása nem olyan erős, illetve hullámzó. Néha jobb, néha rosszabb. Télen mindig rosszabb.
  2. Nekem a legfőbb kapaszkodót ezekben a helyzetekben a “személyiségem külső váza” jelenti (hogy akkor is csinálni kell dolgokat, amikor az ember legszívesebben vinnyogó kutyaként bújna el egy sarokba), akkor is “normális embernek kell látszani”. Nem szeretném, ha valaki ehhez a magamról alkotott képhez hozzányúlna, mert akkor nem maradok semmivel. Tudom, hogy hamis (de hogy mikor hamis és mikor igaz, azt elég, ha én tudom), de egy hamis kapaszkodó is jobb, mint a semmi.
  3. Mert iszonyatosan nehéz ezekről személyesen beszélni, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha beszélek róla, jobb lesz. Az írás elég személytelen ahhoz, hogy ne érezzem sarokba szorítva magam, amikor beindul a hazugság-spirál.
  4. Mert túl sok pszichológiát tanultam ahhoz, hogy belemenjek egy ilyen helyzetbe, ahol önként fel kell adnom a tekintélyi pozícióm (mert másképp nincs értelme az egésznek).
  5. És mert általában – mikor épp nincs krízis – egészen jól karbantartom a gondokat. Kipucolom őket, mint a Kisherceg a vulkánjait. Funkcionális vagyok a társadalomban és a családban. Nagyon igyekszem, hogy ne projektáljam a gyerekekre, és hogy ők soha ne érezzék azt, hogy a szeretetnek feltételei vannak.

És persze az ironikus az egészben az, hogy egyedül én tudom, hogy ez az egész valóság vagy szerepjáték.

miután tegnap sokan megnyugtattak

kurva hideg

Október óta annyira annyira fázom, hogy kénytelen voltam beruházni néhány, valóban meleg, és a hideg ellen hatékonyan védő ruhadarabba, amik egyrészt rondák, dehát úgyse kell tetszedjek senkinek, deviszont melegek, és megintcsak deviszont elég sokba kerültek. A problémát ezek sem oldják meg teljesen (csak a 25 fok oldaná meg, de ahhoz Marokkóba kellene költöznünk), de kicsit enyhítenek a téli depresszión, a magamon frissen diagnosztizált borderline-on (minden év depressziós szakaszában diagnosztizálok magamon valamit, csak hogy még vidámabban teljenek a napok), azon a tényen, hogy két gyerekkel elmentem templomba, de kár volt, komolyan, mert sokkal idegesebben jöttem ki, mint ahogy bementem (nem szabad gyerekkel templomba menni, két gyerekkel meg duplán nem szabad), utána elmentünk a város másik végében levő játszóházba gyalog, amiről kiderült, hogy be van zárva, amire vigaszul cserébe vettem nekik két könyvet, ami 2000 forinttal került többe, mintha Pesten vettem volna meg teljes áron, amin teljesen felcsesztem magam, és még csodálkoznak az emberek, hogy nem megy az erdmagy könyvforgalmazás.

Aztán itthon jöhet a sok házimunka: mosogatás (eltörtem három tányért és belenyúltam a tegnap eltört pohár cserepeibe, úgyhogy most  bal kezemben nem csak ínhüvely-gyulladás van, hanem seb is), a ruhák elrakása, mosás (még mindig van négy adag), gardrób-rendezés (leszakadt az egyik rúd), vasalás (jövő hétre kell egy csomó díszruha mindenkinek), lekvárfőzés, gyömbérpucolás (két kiló gyömbér megpucolása kb. 3 óra), terítés, takarítás.

És akkor jöjjenek a beszerzett ruhák:

  • téli síkabát, bélelt, polár 95 lej
  • polár abaja/dzsellaba (ez egy egész testet fedő, földig érő polár ruha, VASTAG polárból) 25 lej
  • vastag harisnyák 16000 forintra
  • dupla polár sapka (ma fázott benne a fejem)
  • bundázott gyapjú pulóver, amiben a telet el szeretném tölteni – 60 lej
  • bundás bőrbakancs, az idei tél egyik legjobb vásárlása – 60 lej

És még tervezek venni:

  • gyapjúzoknikat (ha eljutok a karácsonyi vásárba)
  • gyapjú ruhát (nem tudok az idén télen nadrágot húzni, kénytelen vagyok valahogy ruhákkal megoldani meg harisnyákkal)
  • dupla polárral bélelt vastag kötött sapkát
  • sínadrágot
kurva hideg

fáradt

ez a félév. ez az év. a kimerültségnek ez a magas foka. és jövőre még rosszabb lesz, csak aludjam ki egyszer magam.

most megy az ötödik adag ruha a nyolckilós mosógépben, és még van három, egy hét termése.

csináltam kandírozott narancsot, most szárad. mellékterméke egy üveg házi narancsszörp.

bekevertem egy adag gyömbéres kekszet, majd ha elmosogattam, megsütöm. mindjárt iszok egy teát, attól jobb lesz (vagy nem).

kipucováltam a fürdőszobát (retek a köbön, brr).

csináltam egy adag vinettát és pörköltet.

hát ez van, jön a karácsony.

lesz még:

szombaton:

piac

dm

vasárnap:

ruhák elrakása

hétfőn:

orvos Gizellával

ajándékvásárlás és csomagolás

hivatal

narancslekvár-főzés

gyömbér-pucolás, főzés, kandírozás

kedden:

takarítás

szerdán:

iskolai ünnepély

csütörtökön:

iskolai istentisztelet

pénteken:

főzés

fa feldíszítése

szombaton:

karácsony

emellett kell még, csak nem nekem:

fát rendelni (ezt szerencsére kihozzák)

elmenni kocsival a dedemanba fenyőfáért és brikettért

kifizetni a számlákat

biztos ezenkívül van még csomó minden, de ennyi jut eszembe hirtelen

 

 

update 1: vasalás.

fáradt

ha most kezdeném a lelkészi pályám,

biztosan teljesen másképp csinálnám. Ma megértettem egy nagyon fontos dolgot, amiről huszonévesen fogalmam sem volt (és most ne menjünk bele abba, hogy huszonkét évesen, amikor én kikerültem lelkésznek, mennyi mindenről nem volt fogalmam, amit később értettem meg, és hogy mennyi, alapvető hibát követtem el, amit azóta sem tudtam magammal elrendezni).

Ma véletlenül abba a helyzetbe kerültem, hogy egy beszélgetés során kikerültem az érzelmi komfort-zónámból, én nem én voltam a lelkigondozó, hanem a hirtelen a másik oldalon találtam magam, és ez nagyon furcsa, érzelmileg telített élmény volt (abba meg ne menjünk bele megint csak, hogy megint egy sírós-hisztis időszakban vagyok, amikor egy óriásplakát miatt is elbőgöm magam). Illetve nagyon furcsa volt kicsit a másik oldalon állni, és egy idegennek magamról beszélni (úgy, hogy kb. kétszer olyan idős vagyok, és nagyon igyekeztem nem tanácsokat adni). A helyzet teljesen váratlan, szokatlan volt. Aki megszokta azt, hogy hatalmi helyzetben van, tanár, szülő, stb., illetve érzelmileg biztonságos és kiszámítható közegben mozog, ahol nem történnek váratlan érzelmi impulzusok, illetve ahol az érzelmi feszültség a gyerekek miatt mindig egy állandó szinten áll, de soha nincs idő arra, hogy a zember ezt levezesse, annak hirtelen nagyon nehéz érzelmileg megnyilvánulnia, mégpedig egy elég fonák helyzetben. És magamon azt tapasztalom, hogy minél idősebb leszek, annál nehezebb és felkavaróbb ezeket az új impulzusokat kezelni, és jól kezelni, hogy az embert ne nézzék idiótának (úgyis annak fogják, a hogyan csináljunk hülyét magunkból tárgyból már rég megvan a doktorim).

Kicsit úgy vagyok vele, hogy az elmúlt években beálltam néhány biztonságos érzelemre, amit jól kezelek, és nem okoz különösebb feszültséget. Ez persze nem jelent túl sok embert. Most, hogy hirtelen visszakerültünk egy ilyen közegbe, mint Kolozsvár, ahol sokkal intenzívebb érzelmi életet vagyok kénytelen élni, mint Pesten a négy fal között, azt veszem észre magamon, hogy egyáltalán nem könnyű visszatalálni ahhoz a természetességhez, mint amikor az ember huszonévesen magabiztosan beszél magáról gyakorlatilag bárkinek. Úgy érzem, hogy valahogy elvesztettem azt a képességet, hogy szóban értelmesen kifejezzem magam: az a tény, hogy nem a biztonságos monitor előtt ülök, hanem valódi interakcióba kell lépnem valódi emberekkel (olyanokkal is, akikkel adott esetben nem tudom, hogyan viselkedjem), mostanában eléggé kibillentett az érzelmi egyensúlyomból.

Ennek alapján most már értem, hogy miért volt olyan nehéz annak idején lelkészként rábírni az embereket, hogy magukról beszéljenek. Valahol, a sok munka, feladatok, rohanás, megbeszélés, ájult alvás, betegség között, amik a felnőttkorral járnak, elveszítjük azt a képességünket, hogy az érzelmek között jól tájékozódjunk. Beállunk egy-két családi és társadalmi panelbe, ami még a biztonságoson belül van, de bent a lelkünkben érintetlenek, és érinthetetlenek maradunk, ami lassan érzéketlenséghez vezet (avagy kinek van ideje lelkizni a szaros pelenkák között). Ezekkel a panelekkel kommunikálunk egymással (mert ezek biztonságosak), és elveszítjük a valódi, érdemi kommunikáció igényét és lehetőségét: és amikor tényleg megtörténik, olyan, mintha katarzist élnénk át, csak itt nem outsider nézők vagyunk egy színházban, hanem velünk történik, ami félelmetes.

Én mindenesetre roppant hálás vagyok, hogy ez ma megtörtént, még akkor is, ha ez az egész most nagyon fura és felkavaró.

 

 

ha most kezdeném a lelkészi pályám,