jó, tudom, tudom!

én egy bosszantó egyéniség vagyok, tudok róla, hogy ez van, de ez van. Nem, tulajdonképpen nem sajnálom, megbékéltem a helyzettel, és vad vehemenciával utasítok el minden olyan javaslatot, amely a jellemem megváltoztatására irányul(na csak azért, mert valakinek nem tetszik a jelenlegi állapot), de rettenetesen hálás vagyok a kimutatott szeretet és elfogadás minden pillanatáért.

Harmincnégy éve! Harmincnégy éve vívom nevetséges szabadságharcomat a világ ellen, miért gondolja bárki is, hogy ezt a kedvéért abba fogom hagyni? Öntörvényű vagyok, nem szeretem, ha kategorizálnak és minősítenek, és ezt még ráadásul helyesnek is tartom. Ha ez butaság vagy korlátoltság, ám legyen.

Aki szeret, az így is szeret, megérti és elfogadja az okokat, mégha nem is ért egyet. Akinek meg nem vagyok szimpatikus, zavarja ez az attitűd, írjon haza, hogy küldjenek csomagot, mit van még mit tenni. Nem akarom az egész világot szőnyeggel borítani, bővel elég, ha az én lábamon szandál (na, saru, nem, szandál) van.

gee, de kínos

Ez a gyönyörű, földig érő indiai vászonruha úgy megszivatott a tegnap, hogy azóta is nagyon kínosan érzem magam. Nincs neki pántja, ugye, hanem csak úgy fel kell rántani, és a gumi tartja, de mivel én nem szeretem, hogy mindenféle testrészeim kilátszanak, vettem rá ezt a kis cuccos bordó pulóvert, és megnyugodtam, hogy így aztán milyen jó lesz.

Az órán annyira belemelegedtünk Palesztina és a palesztin kérdés megvitatásába, hogy nem vettem észre, hogy a ruha valamikor orvul lecsúszott a derekamra, óra után szólt I., hogy kilátszik a melltartóm. Ilyen az én formám, ha valamit el lehet bénázni, azt el is fogom.

Az biztos, hogy ezek után csak blúzzal fogom viselni.

This slideshow requires JavaScript.

szándékosan vitát provokáló bejegyzés

Nem túl népszerű dolog az arabokat, muszlimokat, iszlámot kedvelni mostanában. A nyugati sajtó nagyon könnyen azonosítja a terrorizmust magával a vallással; keresztény lelkész szájából is hallottam, hogy az iszlám a hibás mindenért. A sztereotípiák, előítéletek nem segítenek hozzá egy ilyen komplex jelenség megértéséhez.

Milyen viszonyban áll a vallás és a fundamentalizmus? Van-e kapcsolat a kettő között, és ha igen, miben áll? Lehet-e a monoteista típusú vallásosságot okolni a kizárólagos, térítő jellegű gondolkodási sémákért? Mennyire van hatással a kérdésre a gyarmati örökség? A nyugati szekularizáció beszivárgása a keleti társadalmakba inkább jó, vagy inkább rossz? Át lehet-e ültetni a nyugati típusú demokráciát egy, a nyugati civilizáción kívül levő társadalomba?

Én személy szerint rettenetesen izgalmas szellemi kalandnak tartom egyszerre részese lenni mind a három nagy monoteista kultúrának (eltérő mértékben, persze). Szerintem a háromféle típusú vallásosság egymás kiegészítése, egy bizonyos típusú vallási élmény háromféleképpen való megélése.

Emellett lenyűgöz ez a szinte teljesen ismeretlen, és a nyelv ismeretének hiányában megismerhetetlen kulturális közeg. Úgy érzem magam, mint kiskoromban, amikor indiánosdit és kincskeresősdit játszottunk, és én találtam meg a kincset. Persze elkezdtem olvasni az arab műveket (most épp Bukhárit és Málik ibn Anast, valamint al-Farábit és al-Kindit), de a corpus akkora, hogy kétséges, mikor érek a végére, ha egyáltalán.

Emellett az iszlámot kutatni Európában még mindig meglehetősen új dolog, és úgy érzem, hogy lehetőség van olyan aspektusait feltárni, amivel még nem foglalkoztak európaiak (vagy magyarok), tehát bizonyos kérdésekben úttörő lehetek. És ott van a jelenkori iszlám összes problémája, ami számomra mind nagyon érdekes szociológiai-vallásszociológiai kérdés.

Ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a különbségeket. De azt gondolom, hogy a felvetett problémákra a párbeszéd útján lehet, kell választ találni, se a háború, se az elkülönülés nem lehet igazi válasz. Ha megismerjük egymást, és egymás motivációit, talán közelebb kerülünk egymáshoz.

Van kedvetek beszélgetni? Mit gondoltok a múlt heti merényletről? Mit gondoltok, van összefüggés a vallási identitás és az erőszak mértéke között? Lehet-e, kell-e a párbeszéd? Van-e értelme beszélni ilyesmikről? Van-e a sajtónak szerepe az iszlamofóbiában? Megkülönböztetik-e átrányosan Európában azt, aki nyilvánvalóan muszlim?

az internetről egész egyszerűen

mindent meg lehet tudni, amire kíváncsi a zember. Nem hiába néztem meg a 24 összes évadát, kis kreativitásal és kombinatorikai képességgel sok dologra rá lehet jönni. Ez a mostani felfedezésem vicces és szomorú is egyben, de megint nem írok részleteket, mert abból kiderülne, hogy kiről van szó. A dolog mindenesetre nagyon titokzatos, és persze ezzel a bejegyzéssel nem lesz kevésbé az. Íe, mondaná erre Toranaga, ez aztán a titok!

ha van valami, ami

igazán lenyűgöz, az az intelligenciával kevert lazaság, az olaszos divat, a cinkos összemosolygás, a tudás magabiztossága, a készséges kollegalitás és az ezüst karkötő.

ha egy mondatban kellene

összefoglalni, hogy mit gondolok arról, hogy Isten (ha van), hogyan avatkozik be az életembe (ha beavatkozik), akkor azt mondanám, hogy az egyik ajtót becsukja, a másikat kinyitja. És ez most nem egy vallási témájú bejegyzés.

Ez többször előfordult már, hogy veszettül kapálóztam, hogy elérjek valamit, és nem vettem észre, mennyire hiába döngetek kaput és falat, és hirtelen feltárult egy másik ajtó, ugyanannak a problémának egy másik megoldása, másik lehetőség, új élethelyzet, ami megváltoztatta, mederbe terelte a kínlódásaimat.

Tegnap és ma előállt ugyanez a helyzet. Régóta igyekszem beszélgetni néhány, általam érdekesnek tartott emberrel, de valahogy nem sikerül túljutni az első, bizonytalan lépéseken. Sokszor eljutottam odáig, hogy mit erőlködöm én itt, úgysem lesz ebből igazi beszélgetés, de valahogy az utolsó pillanatban, mielőtt hagynám a francba az egészet, és keresnék magamnak más érdeklődési területet, megint feltámad bennem a kíváncsiság, mert nincs annál izgalmasabb dolog, mint felfedezni más gondolkodási struktúrákat, összehasonlítgatni, elemezgetni. Semmi nem idegen tőlem, ami emberi.

Ma megfordult az egész: elkezdtek az emberek velem beszélgetni (ezek nem ugyanazok a fenti említettekkel), és elkezdtek aziránt érdeklődni, hogy nekem mi a véleményem bizonyos dolgokról. Nekem a beszélgetés mindig nagy élmény, az pedig, ha valakivel elsőre megtaláljuk a közös hangot, még sokkal inkább az. Most hirtelen nagyon lelkes vagyok, és tényleg lehet, hogy az elsők társaságát hagyom a francba, hogy legyenek belőlük utolsók.

mostanában belebonyolódtam

egy hosszú, nehéz, és lelkileg nagyon kimerítő beszélgetésbe a saját vallásos identitásomról. Mindenkit kérek, hogy akit nem érdekel a téma, az ugorgyon. Nekem ezeknek a kérdéseknek a tisztázása nagyon fontos, és talán vannak még az olvasók között olyanok, akik hasonlóképp éreznek. Egy újabb részlet ebből az önvallomásból (ami felhívás keringőre, véleményekre és ellenvéleményekre).

Talán arra a legnehezebb válaszolni, hogy mit is jelent nekem az, hogy református vagyok. Egyrészt kezdettől fogva tudatos döntés volt ez, hogy én ehhez a felekezethez akarok tartozni. Ehhez adott volt az, hogy eleve reformátusnak kereszteltek, és – akkor még úgy láttam – itt az érvényesülésnek nem akadálya az, hogy nő vagyok (ezt most már másképp látom).

Másrészt vallási szempontból egy református közösségben alakult ki az identitásom. Ez akkor is nagyon erős kötelék, ha a jelenlegi egyházi helyzettel nem tudok azonosulni. A liturgiális közeghez való ragaszkodás és a dogmatikai kötődés ezért nagyon erős. Nem mondom azt, hogy a református dogmatika jelenkori állásának minden tételével maximálisan egyetértek, de alapvetően megbízhatóan megadja azokat a kereteket, amelyekre én a hitemben támaszkodni tudok. Emellett mégiscsak tizenhárom évig voltam református közösségek aktív szereplője, ez akkor is nagyon erős kötődést jelentene, ha történetesen le akarnám cserélni ezt valami másra; ezt nem lehet úgy csinálni, hogy az ember ne azonosulna bizonyos fokig az általa hirdetett dogmákkal. És emellett sokáig gondoltam úgy, hogy nekem az elhívásom a református egyházban értelmezhető. Erre tettem esküt (háromszor, elsőéven, ötödéven és a felszenteléskor), és ez minden személyes véleménytől és élethelyzettől függetlenül kötelez, és nem visszavonható, mint ahogy a felszentelés sem az. Erdélyben nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki megváltoztassa a vallását (felekezeti hovatartozását), ha nem is számít teljességgel tabunak, de majdnem. Tehát külső és belső kötődéseim is vannak, és ez akkor is igaz, hogyha ez az akcidentális egyház és az én akcidentális személyiségem nem nagyon talál egymásra mostanában.

Arra is gyakran keresem a választ, hogy én miért nem férek bele ebbe a szervezetbe. Sokszor gondolom azt, hogy én tévedek mindazzal, amit az egyházról gondolok. Ha ez így van, akkor én csak egy felforgató másképp gondolkodó vagyok, aki a lázadásért magáért lázad, mert képtelen a fegyelemre. Ha mindenki másnak jó úgy az egyház, ahogy most van, akkor nyilvánvaló, hogy nekem nincs igazam. Máskor meg azt gondolom, hogy én csak azt szeretném, hogy ez az egész szervezet jobban, az emberek igényeinek megfelelőbben működjön, és sokféle vallási igényt ki tudjon elégíteni, önző módon az enyémet is. Úgy tűnik azonban, hogy az emberek igényei nem ugyanazok, mint az enyémek, és akkor inkább azt választom, hogy “önkéntes száműzetésbe” vonulok (nagyon nagy szavak ezek), mert minden kritikám ellenére én nem ártani akarok ennek az egyháznak, hanem használni, és ha használni nem tudok (ez valószínűleg így van), akkor inkább nem mondok semmit, azt is csak halkan. Ebben persze szerepet játszik sokféle sértődöttség is, de ezen gondolkodás nélkül túl tudnék lépni, ha úgy érezném, hogy hasznos tagja lehetnék ennek a közösségnek.

Az, hogy a mostani egyházi rendszerrel nem tudok azonosulni, annak több oka van: egyrészt a lelkészek lelkigondozása és lelki fejlődése semmilyen formában nincs megoldva. Ez dilettantizmushoz, kiégéshez és alkoholizmushoz vezet.

A másik a középszerűség, provincializmus és az értelmiség teljes elidegenítése az egyháztól. Amikor én teológus voltam, még volt néhány bátortalan kísérlet, hogy a református kötődésű értelmiségieket megtartsák az egyházon belül, de néhány nyilvános és sok kevésbé nyilvános esemény eredményeképp az értelmiség kivonult az egyházból, és mostanában igen erős a buddhizmus térhódítása az ő körükben. Én azt látom, hogy az erdélyi református egyház nem tudott partnerként tekinteni a saját értelmiségére, és az kihátrált az egyház mögül. A papság jelentős része ma nem nevezhető értelmiséginek, mert képtelen bármiféle értelmiségi párbeszédre.

A harmadik probléma a progresszív (és minden másképp gondolkodó) irányzat teljes ellehetetlenítése. Ennek egyedül a CE-mozgalom tudott ellenállni, ami viszont sok esetben szektás identitást mutat. A homogenitásnak ez a kényszere ellenkezik mindazzal, amit én az egyház befogadó szerepéről gondolok.

Negyedrészt az egyház politikai szerepvállalása. Fel sem merülhet, hogy egy református lelkésznek lehet más politikai identitása, mint jobboldali vagy szélsőjobboldali. Ezzel még akkor sem értenék egyet, ha történetesen az én politikai identitásom ebbe a spektrumba esne, de ráadásul nem is ide esik, és ez a mai egyházon belül felvállalhatatlan.

Ötödrészt az egyházi vezetés. Önmagában a hierarchia se nem jó, se nem rossz. A mostani egyházi vezetés azonban az öncélú népegyázi nemzeti konzervativizmus híve, és minden lehetséges eszközzel azon igyekszik, hogy mindenkit, aki ebbe a sablonba nem fér bele, eltávolítson akár a hatalom közeléből, akár magából az egyházból. Nagyon sokszor rosszul működnek a kommunizmusban megszokott (és akkor jól működő) reflexek.

A református identitásom szorosan összekapcsolódik a nemzetiségi hovatartozással és egy fajta kritikai értelmiségi magatartással. Ez egy közös és nagyon markáns erdélyi identitás része, ami által egy olyan közösségnek vagyok a tagja, ahol egy nyelvet beszélünk. Ez az erdélyi értelmiségi réteg az, ahonnan a barátaim jelentős része kikerül. Ennek egy – számomra nagyon fontos – alcsoportja az erdélyi bloggerek informális közössége, amely kezdetben mozgalom-jellegű volt, és aminek én is egyfajta alapítója vagyok, másrészt amikor ennek a mozgalom-jellege megszűnt, a barátságok nagyrésze akkor is megmaradt. Ez mind a mai napig nagyon erős köteléket jelent az erdélyi értelmiséggel. Erdélyben mindenkinek van személyes tapasztalata valamilyen (vagy több) felekezettel kapcsolatban, és már nem egyszer előfordult, hogy blogger-ismerősök kértek fel esketési vagy keresztelési szertartás elvégzésére, mert számukra viszont szimpatikus az, ahogy én egyházon-félig-kívüliként az egyházról és Istenről gondolkodom.

és akkor most jöjjön az

amit írtam. Az egész történet nagyon sarkított összefoglalása egy nagyon összetett folyamatnak, aminek az lett a következménye, hogy feladtam a lelkészi hivatásom, és visszavedlettem egyszerű magánemberré, mert az, ahogy és amit én hiszek, feloldhatatlan ellentmondásba került azzal az élettel, amit élnem kellett. Remélem, hogy a “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“-effekt könnyít valamit a tegnapi rossz érzéseken.

            Ahhoz, hogy az ember meg tudjon felelni az egyházi szolgálat követelményeinek, egyszerre kell tökéletes szolgává és jobb emberré válni. A felebarát szeretete a saját magam szeretetén alapul, ha a kettő nincs összhangban, és nem egyszerre történik, maga a szolgálat válik elviselhetetlenné, olyan belső konfliktusokat okozva, amelyek az egyéniség épségét veszélyeztetik.

Akkor, amikor feladtam az egyházi szolgálatot, úgy éreztem, kudarcot vallottam. Most is úgy érzem. Egyrészt azért, mert a Szentírás alapján megértett és jónak talált életvezetési elvek ellentétben állnak azzal, amit egy jó lelkésztől elvár egy gyülekezet. Úgy érzem, hogy pontosan az a sajátos többlet, ami a személyiségem és az azon keresztül megértett Írás, és amit én ajándékként értelmezek, akadállyá vált a gyülekezeti szolgálatban.

Másrészt még azok is, akiket közel engedtem magamhoz, nem az embert látták bennem, hanem csak a palástot a vállamon, amitől minden, amit tettem, tehettem értük, hamissá vált. A végén már nem tudtam, meddig tart bennem a palást, és hol kezdődöm én.

Nem éreztem úgy, hogy jobb emberré váltam volna. Az, hogy sokszor nevetséges emberi apróságok miatt  kérdőjelezik meg a szakmai kompetenciám, és hogy állandóan az emberi hiúságnak kell engedményeket tenni, vagy többfrontos háborút vívni, ha hűséges akarok maradni az evangéliumhoz, egy idő után felőrölte a kezdetben oly szilárdnak gondolt elhatározásom. Ez persze megbocsáthatatlan elitizmus.

Harmadrészt pedig úgy érzem, hogy az a gyülekezet, amelyik számára az én ajtóm mindig nyitva állt, magamra hagyott akkor, amikor az együttérzéséről vagy szolidaritásáról kellett volna tanúbizonyságot tennie, amikor a személyes tragédiák és a hierarchia magasabb fokán állók butasága és bosszúvágya elviselhetetlenné tették a magányt. Nem arról van szó, hogy hálásnak kellett volna lenniük azért, mert én elvégeztem a munkám, szó sincs erről, csak arról, hogy akkor, amikor nekem lett volna szükségem segítségre, mindenki magamra hagyott a válásommal, vagy a gyermekem felett érzett gyászommal. És bármennyire megkérdőjelezhető is a hozzáállásom, én akkor azt gondoltam, hogy nem szeretnek. És ha nem szeretnek, akkor felesleges vagyok. És ha felesleges vagyok, csak egy keresztelő- és temetőgép, amit bárki el tud végezni, aki jól-rosszul elvégezte a teológiát, akkor semmi értelme, hogy ott üljek.

Ez a leegyszerűsített és sarkított története tizenkét, egyházban eltöltött évnek. Most ülök a tök alatt, mint Jónás, és vakargatom.

rég éreztem magam

ennyire hülyének, mint a tegnap. Tudom, tudom, én voltam az, aki szándékosan belefutottam a pofba, és tudtam előre, hogy ez lesz, szóval mit sírok itt már megint.

Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy a téma mennyire érzékenyen érint, amikor a saját-sajátos vallási hovatartozásomról kell írni. Én tényleg hittem ebben az egészben, és tényleg rááldoztam tizenkét évet az életemből. Nagy vonalakban most is hiszek, de megváltozott csomó minden bennem; ez azonban egy másik bejegyzés témája. Szó sincs arról, hogy elutasítanám mindazt, amiben vallási értelemben felnőttem, sőt. De ez itt most mellékszál, mert arról akarok írni, hogy miért érzetem tegnap hülyének magam.

A cuccost szombaton írtam meg, rá egy fél órára már megbántam, hogy írtam egyáltalán valamit. Őszintének lenni olyan helyzetben egy ilyen érzékeny kérdésben, ahol a másik fél még csak válaszra sem méltat, se emailben, se szóban, az kb. azt jelenti, hogy az ember önként a fasz rosszabbik végére áll. Ez nekem nem egy szimpla szemináriumi dolgozat, ezt mindenki tudja jól, komoly vallási neurózisom van, ezt is tudja jól mindenki.

És már megint túl sokat képzelek magamról, amikor jól esne az együttérzés, a szimpla emberségesség. Elvégre ez egy óra, hivatalos viszonyokkal, hivatalból megkövetelt távolságtartással, sok hallgatóval, akik közül én nyilván csak egy vagyok, már megint túl sokat képzelek magamról, amikor azt hiszem, hogy az én esetem különleges, és úgy tűnik, hogy túl nagy elvárás, hogy emberszámba vegyenek. Már megint ugyanazokat a köröket futom, mint amiből olyan fejvesztve menekültem annak idején.

Jön, hogy verjem a fejem a falba, komolyan. És még csak nem is hibáztathatok senkit magamon kívül.

vannak mesék, amelyek

megragadtak bennem egyszer, és azóta is állandóan eszembe jutnak, a magán-mitológiám részei. Ilyen Rudyard Kiplingtől A pillangó, aki toppantott.

Kicsi koromban mindig kinevettem Szulejmán bin Daudot, hogy volt olyan gőgös, hogy olyan ebédet arart készíteni, amelyen a világ összes állatát meg akarta etetni, és erre jött egy állat a tengerből, és megette az egészet reggelire. Ekkor Szulejmán bin Daud, aki bölcs volt, megértette, hogy kérkedett, és kérkedni nem szép.

Amikor valamit csinálok, és azt akarom, hogy nagyon jó legyen, mert fel akarok vágni vele, jó benyomást akarok gyakorolni, hatni akarok, akkor mindig eszembe jut ez a mese, és mindig tartok tőle, hogy a végén kérkedés lesz a vége (mint ahogy sokszor az is lesz).

Olyankor azt szeretném, hogy inkább én legyek a Magányosan Sétáló Macska, akinek minden hely egyforma.

Robert Merle: Védett férfiak

Ha celebekbe lennék szerelmes, akkor biztosan Merle volna az egyik. Annyira érzékeny, és olyan jól érti, hogy mit érez egy nő, hogy néha kételkedem abban, hogy valóban férfi. Ha ismernénk egymást személyesen, akkor nem lehetne titkom előtte, annyira jó megfigyelő és helyzetelemző. Ilyenformán azért megnyugtató, hogy nem ismerjük egymást, volt két olyan barátságom, ami hasonló volt, olyan mélységekig ismertük egymást, hogy az már félelmetes volt, és volt egy olyan, ahol én ennek csak szenvedő alanya voltam, azaz én nem tudtam hazudni, de a másik igen. És mivé lennénk a kis kegyes hazugságok, játszmák, önfényezések, személyes mitológiák nélkül, amiről persze mindenki tudja, hogy hazugság, mégis a közmegegyezés szerint úgy kell tenni, mintha nem tudnánk?

A Francia históriát ugyan nem olvastam tőle (egyelőre nincs erre egy évem), de az összes többi magyarul megjelent regényét igen, és a legtöbb igen mély benyomást tett rám, ami azt jelenti, hogy emlékszem a cselekményre, idézni tudok belőle, és a szimbolikáját fel tudom használni máskor is. (A másik ilyen író Umberto Eco, de róla majd máskor).

Azt szeretem a könyveiben, hogy pontosan a számomra megfelelő mértékben keveredik benne a lélekelemzés, az akció, a reflexió a jelenkorra és a “romantikus szál”. Ez az, amit a Tigrisek szeretnek.

A Védett férfiak arról szól, hogy egy vírus kipusztítja a férfiak igen jelentős részét, és a nők veszik át az uralmat, és a hatalmi mechanizmusok azonnal és ugyanúgy elkezdenek működni az ellenekző irányban.

Ez az, ami igazán érdekel Merle könyveiben: ahogy a hétköznapi hatalmi struktúrákat elemzni; mi az a nagyon finom, a szemnek láthatatlan erőtér, amiben pozicionáljuk magunkat a másikkal szemben, milyen cseleket alkalmaznak a gyengébbek, és aki erősnek látszik, nem feltétlenül erős a valóságban is.

Mivel én minden nap ezt játszom, mint mindenki, csak én tudatosan (persze az egyetemen vannak jól látható hatalmi struktúrák is), és rengeteget gondolkodom az egyes emberek hozzám s egymáshoz való viszonyán, rettenetesen élvezem, amikor egy regény is erről szól.

Az egyik legérdekesebb problémám mostanában ezzel kapcsolatban, hogy úgy tűnik, az őszinteség legalább annyira zavaró, mint a kritika. Mind a kettővel átlépi az ember a másik személyiségének első védvonalát. Ha megmondod a másiknak, hogy pozitívan vélekedsz felőle, nagyra becsülöd, azzal legalább annyira zavarba hozod vagy menekülésre készteted, mint a negatív kritikával.

Ezzel szemben én azt gondolom, hogy meg kell mondani az általam nagyra becsült embereknek, barátoknak, családtagoknak, hogy ragaszkodom hozzájuk. Rettenetesen fontosak a bíztató, kedves szavak, a megerősítések. Aki minden nap a halál árnyékának völgyében jár, az úgy érzi, hogy nem tudhatja, lesz-e még egy lehetőség. És ki az, aki védve van a véletlennel szemben?

 

semmi pozitívat

nem tudok magamról mondani. Rendszeresen előfordul, hogy szándékosan megsértem azokat, akiket nagyra tartok, akik fontosak. A szekrény tele van ilyen csontvázakkal, amelyekre nagy szégyennel, nem szívesen gondolok. Mindig elhatározom, hogy soha többet. És mindig újra előfordul.

Rossz természetem van. Mint az éhes kutya, amelyik megmarja az őt etető kezet: így vagyok én azokkal, akik jók hozzám.

És a bűnbánat sem igazán őszinte. Mikor ezeket a sorokat írom, akkor is azon gondolkozom közben, hogy milyen hatást fog mindez kiváltani. A végletekig hiú ember vagyok. Nem kellemes az egérlyukban ülni, mégis magam száműztem ide magamat. Büszke vagyok az egérlyukra és szenvedek is tőle.

Belül állandóan egy kis hang figyelmeztet megvetően a hibáimra: az őszinteség hiányára, a megjátszásra, a cselekedetek megkérdőjelezhetőségére, a hiteltelenségre, arra, hogy nekem ugyanúgy semmi jogom nincs ítéletet mondani mások felett.

A hitelességem már régen elveszett. Nem lehet huzamosabb ideig úgy kiállni minden vasárnap a szószékre, hogy az ember mindig igazat mondjon, és ha egyszer elkövette, ha egyszer megengedte magának, hogy kevesebbet adjon magából a maximumnál, ha egyszer – bármilyen oknál fogva – megengedte magának a kompromisszumot, akkor a hitelesség elveszett.

a csend hiánya

talán az egyik legnehezebb ezekben a hosszított családi látogatásokban. Hogy nincs sem hely, sem idő, sem lehetőség semmiféle elmélyülésre, munkára, csendre, gondolkodásra. Normál állapotban sokat vagyok csendben, alapvetően szeretem, ha nem szól körülöttem semmi, épp eléggé lefoglalnak a gondolataim és teendőim ahhoz, hogy ne legyen szükségem arra, hogy zúgjon körülöttem valami. Ilyenkor csend-elvonális tüneteim vannak.

Nekem nagyon fontos az, hogy néha leüljek, és semmit se csináljak. A protestáns etika így is eléggé rányomja a bélyegét a munkamorálomra, év közben nincs időm arra, hogy megálljak, és ilyenkor olyan jó lenne kicsit megpihenni. Mindig az kell, ami nem lehet. Rémes.

sokaknak megígértem

hogy írok arról, mit is gondolok a saját vallásosságomról, a református gyökerekről, és miért jó és miért nem jó nekem ez az egész.

 

szinte egy órája itt ülök a gép előtt, és nem tudok leírni semmit. nem azért, mert nem lennének elképzeléseim arról, hogy mit írjak, hanem mert nem megy.

Valahol ez az egész kérdés az elmúlt félév során ismét elkezdett hatni rám, pedig már azt hittem, hogy jó helyen van a szőnyeg alatt, ahova tettem. De a beszélgetések, amiket lefolytattunk az órán (ami legtöbbször dialógus volt), rendesen felszakították bennem az érzelmeket anélkül, hogy bármiféle megnyugvást hoztak volna.

Kicsit ahhoz hasonlít ez az időszak, amikor tizenhét éves koromban elkezdtem templomba járni, és egy évig jártam lelkigondozói beszélgetésekre. Az váltott ki belőlem legutoljára a hittel kapcsolatban ilyen erős érzéseket.

Ez, ami most történik, számomra nagyon ijesztő. Egyrészt igen, persze, beszélni akarok róla, mert annyira erősen hozzám tartozik. Ez volt az az identitásdarab, amit én választottam saját magamnak. Benne van ebben az egyház, Erdély, a teológia hangulata. Ez volt az első igazán komoly döntés, amit én hoztam meg, és ami mellett minden családi ellenkezés mellett kitartottam. Nekem az egyház hivatás volt, nem pedig munka.

Másrészt meg nagyon nehéz beszélni erről. Mert kudarcnak érzem azt a 12 évet, amit eltöltöttem az egyházban. Mert nem feleltem meg, mert kevés vagyok a feladathoz, mert úgy tűnik, hogy az én személyiségem és hitbeli felfogásom nem egyeztethető össze a mostani egyházszervezettel, és mert minden egyes alkalommal, amikor erről beszélek, elfog valamilyen rettenetes és nehéz kisebbrendűségi érzés, rámnehezedik a kudarc minden súlya, és mert amióta önszántamból otthagytam ezt az egészet, lelkileg hazátlannak, bozgornak érzem magam.

Ebből adódóan egyrészt hálás vagyok a tanáromnak, és nagyon nagyra értékelem azt, hogy vette a fáradtságot, és felszínre hozta bennem ezeket a dolgokat. Nagyon jó egy olyan emberrel beszélgetni, akinek szintén fontosak ezek a dolgok.

Másrészt pedig megteltem félelemmel és rettegéssel, mert annyira személyesek ezek a dolgok, hogy most nagyon kiszolgáltatottnak érzem magam.

van úgy mégis

hogy a személyes kérdésektől nagyon zavarba jövök. A leginkább beszélgetős óránkon, ami vallási jelenségek néven fut, de tulajdonképpen az átmeneti rítusokról van szó, valahogy mindig sikerül olyan helyzetbe manővereznem magam, hogy eljutunk oda, ahol már nehéz elválasztani a tudományos hozzáállást a személyes véleményemtől. És ilyenkor a tanár szinte soha nem hagyja ki a ziccert (én sem tenném, ha az ő helyében lennék), hogy rákérdezzen arra, hogy mit gondolok erről az egészről.

Néha kezd az egész valamiféle coming out-tá válni. Ami nem zavar túlságosan, amikor az iszlámról kell beszélni, érthető módon sokkal szakmaibban állok hozzá ehhez a témához, és csak kevésbé érint személyesen. (Az iszlámmal kapcsolatos előítéletek viszont nagyon feldühítenek.)

Amikor viszont a református egyházról/teológiáról/rítusokról beszélünk, akkor hirtelen minden nagyon nehézzé válik, pontosan azért, mert (ki gondolta volna) igen erősen érint érzelmileg, hogy az életemnek egy olyan részéről kell beszélni a viszonylagos nyilvánosság előtt, amit nem tisztáztam saját magammal (és mostanáig úgy gondoltam, hogy erre nincs is szükség). Ezért aztán igyekszem gondosan elkerülni a személyes véleményt ebben a kérdésben, megmaradva szigorúan a tudományos/objektív (hmm, mennyire lehet az én véleményem objektív?) kifejtésnél.

Talán ha informálisabb lenne az egész beszélgetés, könnyebb lenne erről beszélni, és nem érezném úgy, hogy a legbensőbb magánéletemet beszéljük meg egy óra keretén belül. Arról nem is beszélve, hogy ha egyszer elkezdek erről beszélni, akkor nem tudom abbahagyni.

Sőt, biztos: ha négyszemközt beszélek erről valakivel, és elég nyitott és türelmes, hogy meghallgasson, akkor nem érzem kényelmetlenül magam.

kell egy bizonyos fajta

extrovertáltság ahhoz, hogy az ember nyilvános naplót írjon. ebben nekem sohasem volt hiányom, sőt, sokszor úgy érzem, hogy azzal, hogy könnyen beszélek az érzéseimről, gondolataimról, és viszonylag pontosan fogalmazok, túl hirtelen túl sokat adok magamból. Ez nem nekem sok, hanem annak, akinek hallgatia kell. Na, persze, mindenkinek saját maga a legérdekesebb téma (egy embert ismerek, aki kivétel), elég magas szintre fejlesztettem az önelemzést, és a parókiális magányban annak idején az olvasás mellett ez volt a fő szórakozásom.

Lemenni a személyiség legmélyebb rétegeibe (komolyan meditáltam is egy időben), szétválogatni, kategorizálni, megmagyarázni az egyes elemeket. Kísérletet tenni arra, hogy másképp álljanak össze (nem sikerült). Kísérletet tenni az egyes jellemalkotó tényezők megváltoztatására (bizonyos helyeken és bizonyos mértékben sikerült).

tudom, hogy ez tömény giccs

de néha annyira szeretnék máshol lenni, másképp. Nem arról van szó, hogy nem szeretem azt, ami van, mert de. De van mégis úgy néha, hogy egy teljesen más élet után kívánkozom, és azt az illúziót táplálom magamban, hogy abban nem lennének megkötöttségek, kötelezettségek, viszonyok, csak a korlátlan szabadság. Egyszer M!-mel mintha írtunk volna erről, hogy mi lenne, ha egy teljesen más életet élnénk, mint amit ezzel a próbálkozással összehoztunk.

Nem tudhatom, kinek mennyire töretlen, egyenes vonalú az élete, nekem eddig két olyan világosan látható pont van benne, ahol teljesen más irányt vehetett volna, mint amit vett. Az egyik teljes egészében az én döntésem volt, a másikban inkább mások döntöttek rólam, és azt hiszem, akkor megkutyáltam magam, és nem adtam lehetőséget, hogy visszacsinálódhasson. Állandóan ingadozom aközött, hogy okos volt ezt így csinálni, vagy nagy marhaság. Most éppen az okosnál tartok, de ez szinte naponta változó.

Amiben én döntöttem: erről sem vagyok teljesen meggyőződve. Persze, tudom, hogy kódolva van a seggembe egy húszméteres kukac, és egy idő után elkezdek unatkozni, bármilyen is legyen az a helyzet. Van úgy, hogy ezt szimplán csak azzal vezetem le, hogy gerjesztek magam körül egy kis feszültséget, hogy történjenek már dolgok, de olyan is lehet, hogy egyik pillanatról a másikra meggondolom magam, és elindulok a másik irányba. Tudom, hogy egyik sem vet túl jó fényt a természetemre, de aki hoszabb ideje olvas, az tudja, hogy nem vagyok az a szelíd, halkszavú ideális nőtípus, aki csupa finomság és lelki csipke. Ha a VV-be kellene pályáznom, leginkább az összeférhetetlen kategóriában lenne érdemes.

Azt hiszem, ez az, akire azt mondják, hogy megosztó személyiség. Aki szeret, az nagyon szeret, aki meg utál (hmm, valahogy mindig ők voltak többen), azok nagyon. Amióta kissé felnőttem, igyekszem ezeket a dolgokat elrejteni, vagy legalábbis lefojtani egy kicsit, hogy ne érezze úgy minden második ember, hogy el akarom nyomni (pedig de, a gonosz buták nem érdemelnek kíméletet).

Amíg volt a közösségnek valamiféle látszata, addig nagyon világosan éreztem, hgy egy olyan társaságban, ahol az érzelmi játékokban én vagyok a legtapasztaltabb, milyen könnyű bajt keverni. Mivel a közösség látszata sincs meg ebben az évben, így a (szándékos vagy ösztönös) bajkeverés lehetősége meglehetősen lecsökkent.

Ebben a félévben valahogy magányosabb vagyok, mint általában. Kicsit jó lenne most, ha a többiek jönnének oda, és próbálnák áttörni a magabiztosságom falát.

nagyon tinilányos dolog

tudom, ekkora igazságtartalmat tulajdonítani egy dalszövegnek. Felnőttként jobban szeretem azt, ha elhatárolódhatok az érzelmeimtől, és úgy tehetek, mintha nem léteznének. Ez persze védekezés és óvatosság is egyben. Nem akarom kiszolgáltatni magam, vagy egyszerűen mindenkinek jobb, ha nem mondok semmit. Már régen megszoktam azt, hogy lecsavarjam a temperamentumomat a minimumra, és még így is sok néha.

Mostanában már reflexből is visszafogom magam, és van úgy, hogy ebből a visszafogottságból, tartózkodásból (magányból) már nem is tudok kilépni, akkor sem, amikor szükség lenne rá.

Mivel mostanában elég szomorú, nyomott és prünnyögős hangulatban vagyok, és állandóan rám jön a sírás (ami nagyon kínos, mert a múltkor a metróban jött rám), ezért az átlagosnál több zenét hallgatok, és olyanokat inkább, amik meghatnak. Itt van egy ilyen, szöveggel, mert ennél ez is fontos, mondhatnám azt is, hogy a szöveg most nagyon pontosan leírja, hogy mit érzek. Ebben minden vélt vagy valós fájdalmam benne van most. Hogy ez közhelyes? Hát igen.

december elseje

Nem értem én ezt a nagy nemzetfájdalmat, na. Az egyesüléstől eltelt vagy nyolcvan év. Meddig fogjuk még nagybirodalmi álmainkat köldöknézegetve siratni? Kissé elegem van már abból, hogy annyira sajnáljuk magunkat, hogy milyen szar nekünk kisebbségben, és hogy hogy el vagyunk nyomva. Miért nem lehet (miért számít akkora tabunak) a kisebbségi lét pozitív oldalát nézni? Miért kötelező úgy beállítani MMKK a román-magyar viszonyt, hogy a románok a szemét rómaiak?

Miért nem lehet(ne) egyszer december elsején arra koncentrálni, hogy nekünk mi a jó ebből az együttélésből? Azt valahogy nem tudom elhinni, hogy semmi. Akinek kedve van, írja le ide a kommentbe, hogy ki miért szereti Romániát és benne minket.

a nagy eutanázia-vita

mellé néhány személyes megjegyzés.

Ha bebizonyosodik, hogy az orvosok és a nővérek a betegek megkérdezése nélkül halálos adag morfint adtak a betegnek, csak azért, hogy nem szenvedjenek, szerintem ez gyilkosság. Az illető beleegyezése nélkül elveszik az életét.

Ha ezt a betegek kérték, akkor ehhez joguk van (mindenkinek joga van bármikor meghalni, ha akar).

Hogy egyes orvosok szerint ez megrengeti az orvos-beteg bizalmat: Istenkém, eddig sem bíztunk az orvosokban, sem a rendszerben. Addig, amíg nem látom azt, hogy a műhibapert (Geréb Ágnesen kívül) olyan is elveszíti, akit a rendszer támogat, és az, aki olyan hibát követett el, amiben a betege meghalt, az elveszíti a praxisát, jogosultságait és börtönbe megy, addig ne is várjon tőlem senki bizalmat a rendszerben. Lutri/szerencse/hit kérdése az egész, hogy az ember túléli vagy sem a kórházat, garancia nincs rá. Az egész hálapénz-rendszer erről szól: megpróbáljuk bebiztosítani magunknak, hogy az orvos ne kövessen el velünk szemben műhibát. Az a boldog ember, aki olyan, mint a két nagyanyám, akik megúszták komolyabb kórházi kezelés nélkül az egész életüket.

Ha én ilyen helyzetbe kerülnék: mindenképpen szeretném tudni, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok, nem akarom, hogy előttem titkolózzanak. És mindenképp el akarnék búcsúzni a családomtól.

a félelemnek lelke

minden reggeli szomorúság megduplázódott ma. Olyan nagyon szomorú, amikor egy ember, akire eddig felnéztél, nem bizonyul méltónak a tiszteletre. Nagyon rossz most.

azon gondolkodtam reggel

a kádban, ahol a lábfájásomat kúráltam a meleg vízben, hogy én írom a blogot, vagy a blog ír engem. Ez így első látásra viccnek is tűnhet, mégsem az: aki szeret mesélni, biztos érezte már, hogy van úgy, amikor a történet önálló életre kel, és a zistennek se hajlandó alkalmazkodni az igazsághoz, hanem állandóan változik, mintha önálló élőlény lenne. Így érzek én is sokszor a bloggal, hiába én írom, sokszor érzem azt, hogy a mesélési hajlam felülkerekedik, és a saját történetem mitologizálása, felnagyítása, bizonyos szemszögbe állítása, és mindezek kényszere sokkal erősebb, mint az igazság. Egyáltalán, mi az igazság?

Mindenki költ mítoszokat maga köré, mert akkor, amikor egyéni lényből társadalmivá lép elő, elő kell adja magát valamilyennek, ami soha nem lehet teljesen őszinte, akár azért, mert csak féligazság, akár mert teljes egészében költött valóság. De a kérdés az, hogy mennyire hagyja a zember, hogy ezek a történetek, a költött vagy demiköltött valóságok visszalőjjenek, és ők kezdjék élni az életét. Avagy az egészséges önkritika.

kinga vendégbejegyzése Isten valószínűségéről és valószínűtlenségéről

Ez megint olyan tema, amihez nem erdemes kommentelni, mert emberek hiterol vitat nyitni… hat, enyhen szolva is okorseg.

Mindazonaltal itt, momentan eppen a hittel kapcsolatban, van egy oriasi logikai buktato, amire erdemes odafigyelni (ismetlem, a hit kerdesetol fuggetlenul). A vallast es istent mint peldat hasznalom, mert adottak a fonti poszt kontextusaban.

Hogy lehet bebizonyitani, hogy isten nem letezik? – ez volt, ugye, a kerdes.
A valasz: attol fugg, hogy melyik (milyen) istenrol beszelsz. De vigyazat: abban a pillanatban, ahogy elkezdjuk definialni azt, hogy mit is ertunk isten alatt, azonnal folallitodik egy olyan kriteriumrendszert, amelynek az istenre vonatkozo folteteleit igen konnyen es egyenkent darabokra lehet szedni es egyenkent bebizonyitani (intellektualisan, termeszettudomanyosan, filozofiailag es talan teologiailag is) a kriteriumokrol, hogy ilyen foltetelrendszerrel folallitott isten nem letezik. Ez egy. No persze, akkor valasszunk uj utat, es beszeljunk valamifele definialatlan istenrol, hogy annak a nem letet bizonyitsuk be. Ekkor viszont kenytelen vagyok agnoszticizmust kialtani. Hogy miert? Mert nem lehet tagadast bizonyitani. Nem lehet bizonyitani, hogy valami ugy altalaban (definialatlanul) nem letezik – csakhogy az agnosztikusok eppen ezt teszik. Osszefoglalva: ha az elso eset all font, vagyis egy pontosan definialt isten nem letezeset bizonyitjuk, akkor szigoru ertelemben csak annak az egyetlenegy fele istennek a nemletet bizonyitottuk, az osszes tobbiet nem. Ettol meg a definialatlan isten nemlete valoban nem bizonyitott.

Mindazonaltal.

Nem az a kerdes (mint egyebkent akarmilyen tudomanyos kerdes eseten! – es itt szoktak elkovetni a hibat sokan), hogy valami (isten) abszolut biztosan letezik avagy abszolut biztosan nem letezik. Hanem az, hogy mennyi (mekkora es milyen) a valoszinusege annak, hogy letezik? Mennyi a valoszinusege, hogy isten letezik? Mennyi a valoszinusege, hogy isten nem letezik? Igy, egyutt a kettot.

Mert egyebkent vegigvehetjuk az egesz istenspektrumot, egyenkent, de sehova nem jutunk vele. Vegkimerulesig jatszhatunk a “mi lenne, ha…?” gondolatokkal is, de az sem igazan gyumolcsozo ezzel kapcs. Mindaddig, amig nem kezdunk kemenyen valoszinuseggel (=valoszinusegszamitassal), konkret, nyers adatokkal es tenyekkel foglalkozni, addig sehova sem erunk el. (Ezert nem tudjak pl. a teistak bebizonyitani az o istenuk letezeset – semmifele valoszinusegi mutatot, tenyt vagy adatot nem kepesek folmutatni.)
De tovabbmegyek, mert ahogy emlitettem, itt sokan elkovetnek egy igen nyilvanvalo logikai buktatot, meg olyanok is, akik pedig az elet mas teruleten vilagosan latjak a logikai problemat.

Hogy lehet a negativot, a tagadast bizonyitani? Hogy bizonyithato, hogy mittudomen, harantcsikos sapkat viselo erdei manok es fatunderek nem leteznek? Hogy lehet bizonyitani, hogy a Mikulas nem letezik? Miutan nem lehet a negativat bizonyitani, ez a szituacio oda vezet, hogy az allitast kepviselok (“isten letezik”) allitasa valami kivannivalot hagy maga utan vagy pedig egyszeruen (es ez az altalanos) kijelentik, hogy ha a negativat nem lehet bizonyitani, akkor abbol az kovetkezik, hogy a pozitiv az igaz. Megsugom: nem igy van.

Az un. bizonyitas terhe (es ez nem csak jogi kifejezes, a kozhiedelemmel ellentetben!) mindig is azokat terheli, akik allitanak valamit, es nem azokat, akik tagadnak valamit. Nem kell ehhez atomfizikusnak lenni, hogy megertsuk, mert hogy teljesen koznapi dologrol van szo. Ime, egy par pelda:

Adott egy foberlo (A) es egy alberlo (B). B eltunik az alberletbol egy nap, mindenfele alberleti dij fizetese nelkul. A beperli B-t. Kinek a foladata bizonyitani, hogy B valoban az alberletben lakott es tartozik A-nak a penzzel? Kin van a bizonyitas terhe, hogy bemutassa, B valoban beszallasolta magat? B-nek nem kell bebizonyitania, hogy nem lakott ott, mint berlo – nem o ugyanis, aki a pozitiv kijelentest (az allitast = o ott lakott) teszi.

De ahogy mondtam is, a bizonyitas terhe nem csak jogi kontextusban elvart.
Ha azt mondom, hogy nekunk otthon ket macskank van, vajon mi oka lenne barkinek is ketsegbevonni ezt? Jo. De ha azt mondom, hogy nekunk otthon ket repulo macskank van, akkor mar teljesen mas a helyzet. Van-e okunk ebben ketelkedni? Naná, hogy van – itten nem egy koznapi, mindennapi allitasrol van szo (van macskank, a fu zold, a nap folkel holnap), hanem valami rendkivuli allitasrol (“isten letezik”). Ha azt valaszolna valaki, hogy ez nem igaz, nekunk nincs ket repulo macskank otthon (hacsak nem kezdenek nyavogni hajnal 4-kor, mert akkor ugy repulnek, ki a hazbol, mint egy kesesben levo lokhajtasos gep, de ez mar mas tortenet), es erre en azt kovetelem az illetotol, hogy bizonyitsa be, hogy nekunk nincs ket repulo macskank, nos, akkor mar gondolom, mindenki latja, hogy ez a logikai vonal enyhen szolva is igen billego. A bizonyitas terhe engem illet, mert en tettem ezt a rendkivuli allitast a macskainkrol. Nem mas foladata bebizonyitani, hogy nincs igazam.

Nem, nem tudjuk bebizonyitani, hogy isten nem letezik. Viszont igen konnyen ki lehet mutatni a definialt istenek definicioiban levo kovetkezetlensegeket, es ezzel jocskan csokkentheto letezesuk valoszinusege. A masik oldalrol pedig, ahogy lattuk, az allitast tevokon (a teistakon) a bizonyitas terhe. Mindazonaltal, tudomasom szerint a vallas megjelenesetol napjainking egyetlen teista tabor sem szolgaltatott arra bizonyitekot, hogy isten letezik. Ez azert sokat elmond az allitas igaz jellegenek a valoszinusegerol.

minden lépcsőházban

van egy gonosz banya, vasorró-falábú kielégítetlen vénasszony, aki nem bír magával, aki a butaságtól mindig dühös, és csak az alkalmat lesi, hogy rád vesse magát, mert irritálja a fiatalságod, az életkedved, a macskád, a gyereked, a ki-és bemeneteled, és egyáltalán. Nekem is szerencsém van egy ilyen banyához, a földszinten lakik. Már megpróbálták megmérgezni a macskát, de szerencsére Szerénkének több esze van, mint ennek a vénasszonynak és a férjének együttvéve, a szomszéd kutyának azonban nem volt (vö. Garfield és Ubul), és megette, és fosott, mint a katonatiszt, vagy a kefekötő. Ki fogja húzni nálam a gyufát, úgy lehet. Mármint a vénasszony, nem a kutya.

 

(Van egy arab közmondás: előbb szomszédot, aztán házat. Tudnak ezek valamit, ezek a népi bölcselők.)

Szabad szerda

no, nem teljesen az egész, csak egy kis darab az estéből, mert Gedeon megoldva a családszolidaritás által, érted. (Brenner nyomozó történeteit olvasom éppen Epiktétosz, Arisztotelész, Al-Farabi és a preszókratikusok mellett helyett).

Szóval moziban voltunk a tegnap este, nem is tudom, mikor voltunk utoljára, és rögtön két filmet is megnéztünk, a Johnny English Reborn-t és a Drive-ot. Mindkettőt érdemes volt megnézni, bár a Nyugat azért nyomába sem ér Koreának, ami a kegyetlenséget illeti, láttam pl. néhány éve a TIFF-en egy filmet egy nyomozóról, meg aztán ott van az Old Boy, meg a mindennek a teteje, A sziget, annál kegyetlenebb filmet én még nem láttam, az Antikrisztus izzadtságszagú erőlködés ahhoz képest.

Szóval ebben a filmben is vannak nagy lassítások, tompa szinek, fura karakterek, nagy hallgatások és agycafatok a falon, nem is volt csámcsogás amoziban, mindenki vigyázban ült, amíg kinyírták a rossz és kevésbé rossz fiúkat és leányokat, akikből nem maradt más, csak a csattanás hangja és a lőporfüst. Persze nekem kicsit olyan volt a film, mint Tompa Gábor néhány rendezése, már az elején ellőtte a muníciót (itt szó szerint), és a végére nem maradt semmi, amit puffogtasson, tudni lehetett az első hulla után, hogy ki fog még meghalni, ezek az amcsi “something went wrong”-filmek, bár ebben a Thelma és Louise sokkal jobb. Vagy az Alkonyattól pirkadatig, az legalább nem akarja magát művészfilmnek eladni.

Összességében persze nem rossz, főleg, ha odaszámítjuk a sok egyszer sem megnézhetű amcsi krimit a toposzaival. Ebben legalább volt egy kis kakaó.

A fura néni

velem szemben ült a villamoson. Mă rog*, én is fura vagyok, Sőt, időnként attól érzem magam egyéniségnek, ha pukkaszthatok egy keveset (ez milyen szánalmas), máskor meg csak a meghökkentés kedvéért vérkonzerv leszek, csak hogy elkerüljem a skatulyázást, meg hogy feldobjam a másképp igen unalmas életem, amit Gedeon, a család, az MA és a PhD körül forogva élek. Mindenki egyéniség, ugye.

De a néninek ki volt szedve a szemöldöke végleg, és tetoválva helyette egy másik, ami kék volt, mint minden tetoválás normális szine, a néni meg legalább hatvan. Elég paraszt módon megbámultam, ő meg visszabámult rám a kendő miatt. Ilyen mulatságokkal telnek a napjaim.

*kb. hát kérem

Nem is tudom

valahogy elvesztettem a tájékozódó képességem, ami az emberekkel való kapcsolatteremtést illeti. A hivatalos kapcsolatokkal semmi baj, de mikor hirtelen diákból emberré kell lenni, akkor meg sem tudok szólalni, annyira váratlanul ért ma is (és annyira ritka), hogy emberként szóltak hozzám.

Kényelmes dolog diáknak lenni, mint ahogy tanárnak lenni is az volt, talán ez az egyetlen, amire szeretettel gondolok vissza, mint olyan helyzetre, amiben jól éreztem magam. Soha nem felejtem el az egyik órát, amikor egyszer törökülésben ültem a katedrán, és lelkesen vitatkoztam a nyolcadikosokkal valami sorozaton (miről is lehetne vallásórán beszélni, mint a sorozatokról és a szexuális felvilágosításról), amikor benyitott egy tanár kollégám, hogy mi ez a zaj. Hát, minden pénzt megért látni a meghökkenést az arcán, és a kárörömöt a gyerekekén, akik így megúszták a lebaszást.

De átlépni ezeket a határokat, és mégis normálisan viselkedni nagyon nehéz. Minél öregebb leszek, annál nehezebben megy az átmenet.

most meg megint

mi történt, az éjjel álmomban piknikezni voltunk, hogy megnézzük a naplementét, mire pont a hozzánk közel zuhant le egy repülőgép, átesett, felrobbant, szép kis naplemente, és az arab tanszék tanárai voltak a vizsgálóbizottság, akik mindenhova magukkal cipeltek, de nem volt szabad megszólalni, majd végül egy zsúfolt buszon mondhattam el, hogy mit láttam.

Hirtelen rettenetesen

lelkes lettem ma, van az úgy néha, hogy az embert fejbevágja egy felismerés, ami mindig is ott volt az orra előtt, de valahogy nem tudott róla, nem látta pontosan, éppen azért, mert olyan közel volt, és mert annyira nyilvánvaló volt. Hosszú idő óta forgok egy probléma körül, nevezetesen akörül, hogy miért is nem találtam fel én magam falusi környezetben, mi volt az az alapvető különbség, ami lehetetlenné tette a mélyebb ráhangolódást, és ezzel aláásta az egész lelkészi munkám hitelességét.

És erre jön ez a tanár, és egy nagy vallásfenomenológiai vita keretében megválaszolja – öntudatlanul és hanyagul, néhány odavetett mondattal -, amire én évek óta nem találom a választ. Na, ilyenkor szoktam azt hinni, hogy működik a gondviselés, mert ez olyan bibliai szituáció: jön valaki, és megmondja a választ, és nincs is tudatában annak, hogy válaszolt volna bármilyen kérdésre. És ha véletlenül olvassa a blogot (ami legalább annyira valószínűtlen, mint ez a mai szituáció), akkor sem fogja tudni, hogy mi volt a kérdés, de ez most nem is lényeges. Belecsapott a Mediás résébe. Olyan ez, mint amikor a 38 éve béna ember azt mondja: Hoppá! – és feláll, és hazamegy az ágyával a hóna alatt.

Másrészt bosszantó ez, ugye. Mert a válasz annyira nyilvánvaló, annyira a basszameg/loc-de-dat-cu-capul-kategória, hogy a zember (én) automatikusan rettenetesen frusztráltnak érzi magát, hogy hogy nem tudtam én ezt elsőre, és hogy a másik milyen okos, hogy de.

Harmadrészt meg ismét felháborodtam, hogy nekünk erről miért nem szóltak a teológián. Miért nincs vallásfenomenológiai képzés, miért nem tanítanak meg elemezni és értelmezni a vallási jelenségeket, hogy miért utólag kell erre rájönni, mint Jónásnak a cetben, hogy wazz, nem jó irányba megyek, és így a zistennek se fogok odaérni?

minden női magazin

népszerű pszichológia rovata, amikor meg akarja váltani a világot, azzal zárja a cikket, hogy blablabla, ha ez nem segít, menj el pszichológushoz. Akik ezeket a cikkeket írják, valószínűleg nem tudják, hogy pont ezt a legnehezebb megtenni, hogy az ember végre eljusson oda, hogy beszéljen a rémálmairól és a kényszerképzeteiről, amelyek – még ha nem is igazak – számára valóságosnak tűnnek. Mert egyrészt tudja az ember, hogy ezek kényszerképzetek és rémálmok. És annak, aki soha nem élt át ilyesmit, hogyan lehetne elmagyarázni, hogy ott és abban a pillanatban mégis mennyire valóságosak?

Én elismerem a pszichológia hasznosságát, de soha nem tudtam rávenni magam, hogy akár egyszer is elmenjek egyhez.