mindig emlékeztetik a botlásaira, hibáira és bűneire. Aki ezt ma megtette, annak igaza volt, soha nem is állítottam, hogy tökéletes lennék, sőt, cipelem magammal a hibáimat és bűneimet, mint mindenki más, és nem is hibáztathatok senkit magamon kívül. Erről ugyan elfeledkeztem (meg nem is egészen úgy volt, mint ahogy emlékeznek rá), de kétségtelen, hogy én hibáztam, és aki kritizál, az jogosan teszi. Ez egy újabb Szulajmán bin Daudos történet az életemben, ami (talán) megakadályoz a kérkedésben.
vájkálás kategória bejegyzései
az alapállásról
Fogalmazási kényszerem van mostanában. Én azt gondoltam, hogy az, amit gondolok az alapállásról, olyan egyértelmű és köztudott, és valahogy benne van a korszellemben, de kiderült, hogy mégsem. Persze mindenki azt gondolja magáról, hogy az ő seggéből süt a nap, ő szarta a spanyolviaszt, nála van Az Igazság. Én is állandóan beleesek abba a hibába, hogy magától értetődőnek veszek dolgokat, amik nem azok.
Először is szeretem kettéválasztani magamban az érzelmi affinitást és a tudományos érdeklődést. Azt mindenki tudja, hogy hova húz(na) a szívem, úgyhogy erről most nem is akarok beszélni. De ez a legszemélyesebb magánügy (attól függetlenül, hogy én feszt fecsegek itten róla), és akkor, amikor tudományos érteemben érdeklődöm a dolgok iránt, ezt az énemet pihentetem. (Persze, tudom, nem lehet tőle teljesen elvonatkoztatni, de azért erre törekszem.)
A vallások és a vallásos élmény, illetve a három monoteista vallás elsősorban tudományosan érdekel, és nem azért, hogy valamely hit megerősítésére szolgáljon. Elsősorban szellemi kaland, és nem az érzelmi megerősítés iránti vágyból fakad. Nem azért érdekel pl. az iszlám, mert azt várnám tőle, hogy megerősít a hitemben. Nem akarok se zsidó, se muszlim, se katolikus, se ortodox lenni, jól megvagyok a magam kényelmes kis vallási neurózisával, semmi kedvem lecserélni egy másikra, ami valószínűleg se jobb, se rosszabb nem lenne. Mindenkik egyformán jó, vagy egyformán rossz, attól függően, hogy a pohár félig tele, vagy félig üres. De fidibus non disputandum*. Ugyanígy a felekezeti hovatartozással is. Ami engem a református egyházban zavar, az az emberi tényező. Ez ugyanúgy zavarna minden egyéb felekezetben is. A szentek közössége (már ha olyanok, ahogy én elképzelem őket) meg unalmas. Vannak, akiknek nem lehet a kedvére tenni.
Éppen ezért azt gondolom, hogy igazságtartalmát tekintve minden vallás egyenértékű, azaz nincs jobb és kevésbé jó, hanem legyen mindenkinek a maga hite szerint. Isten (ha van), majd eldönti (ha akarja). Engem ez nem érdekel, úm. nem tartozik rám. Mivé lenne Erdély (ahol szinte csak vegyes családok vannak), ha elkezdenénk vallási alapon családi háborúkat vívni, hogy nekem van igazam, és neked meg kell térned, el kell ismerned az én igazam? A másik elfogadása alapvető tapasztalat. Minden emberiség elleni bűnt Az Igazság nevében követtek el.
A sokszínűséget szeretem, és nem szeretem az értékítéleteket. Azokkal az emberekkel szeretek beszélgetni, akik bennem partnert látnak. A vallási egység gondolata tőlem idegen, mert nem egyenragú partnerek közötti szerződésről szól, hanem arról, hogy az egyiknek igaza van (aka. a katolicizmus), a másiknak meg nincs, mert ő mocsok szemét szakadár (aka. én). Ez számomra elfogadhatatlan többségi gőg.
A béke (ha egyáltalán lehetséges) csak akkor jöhet el, ha abbahagyjuk, hogy a magunk igazságait és elveit egymás fejéhez vagdossuk és idézetekkel kaszaboljuk le egymást. Az igazi szeretet nem kérdezi meg, mikor egy szenvedőt lát az útfélen heverni, hogy milyen vallású. És ha segített rajta, mert lehetősége volt, nem próbálja meg – kihasználva a hála érzését – megtéríteni. Azzal, hogy lehetősége volt segíteni, a jutalmát elvette.
A béke csak akkor jöhet el, ha – a különbségek figyelembe vételével és tudtával, az összemosás igénye nélkül – az emberségünkre és a bennünket összekötő dolgokra figyelünk.
*Egyes, Bauer, üljön le.
zö cinizmus
és a megszokott, kényelmes távolságtartás is back. A zember végezze el a munkáját a nap alatt, bármi legyen is az. Ha nyugodtan és örömmel elvégezheti, azzal már a jutalmát elvette. Örüljön, hogy lyuk van a seggén, hogy béke van és hogy süt a nap. Minden egyéb csak a hiúságok hiúsága és kérkedés, ahogy Szulejmán bin Daud is megtanulta.
aki abban nőtt fel
hogy feszt ment a népnemzet, vonult ide-oda talpig nemzetiszínben, lengette a trikolórt, minden reggel eldalolta a himnuszt, és vigyázzállásban jelentett a szocializmus aktuális állásáról, havonta végigült gyerekként több órás pártgyűléseket, és csak azért nem vitték el kukoricát szedni, mert művészeti iskolába járt,
annak annyira elege lett, hogy cinikus gyanakvással szemlél minden felülről generált ünnepet.
én az általam ismert leghasznosabb módon fogok ünnepelni. tanulok és családi ebédelek. aki akar, vonuljon, hőzöngjön, tüntikézzen.
a szavak nem ártatlan
dolgok; nem én vagyok, aki kitaláltam ezt, de érzékelhető minden nap a párbeszédekben. legtöbbször mögöttes értékítéletet is közvetítenek, sokszor anélkül, hogy ezt észrevennénk. ez a rosszabbik eset.
persze lehet olyan szavakat használni, amelyek értékítéleteket közvetítenek, de csak akkor, ha az ember tudatában van ennek (ekkor nem tűnik komolytalannak), és akkor számítani kell arra, hogy lesznek, akiket sérteni fog.
én erre többszörösen is érzékeny vagyok: aki kisebbségben nő fel, az állandóan harcol ezzel; a többségben (már akiben lehet) folyamatosan tudatosítani kell, hogy a kifejezések egy része, amit használnak, negatív konnotációval rendelkezik, és azon alapul, hogy aki többen van, az jobb is.
Erdélyben ez a kisebbségi tudat szorosan kötődik a nyelvhez, itt viszont az a furcsa helyzet áll elő, hogy nem a nyelv a vízválasztó; ezért a hallásom nagyon kiélesedik a mögöttes tartalomra.
Történt a napokban is két ilyen eset. Csak azt nem tudom, hogy érdemes-e szólni, vagy hagyni kell az egészet a francba, mert minek.
huszonhárom év többé-kevésbé aktív
hegymászás után (már ha számít az, amikor beleestem a csipkebokorba a Tordai Hasadékban, amikor először másztam sziklát tízéves koromban) most jövök rá, amikor a harmadikon lakom, hogy nekem tulajdonképp tériszonyom van. MIkor kint vagyok a gangon, állandóan az jár a fejemben, hogy le fogok esni.
Mindenki a csipkebokorral kezdi.
tegye föl a kezét
akit érintett már kényelmetlenül az, ha szembedícsérik nagy nyilvánosság előtt, legyen ez akár direkt, akár indirekt dícséret.
Az utóbbi időben velem ez többször előfordult (több emberrel kapcsolatban), és bár minden elismerés nagyon jól esik (ez nem is lehet kérdés), ez azért mégis kényelmetlen egy kicsit. Jó, lehet, én lihegem túl a dolgokat a szokott vehemencicával és színpadiassággal és drámai igénnyel. De.
Egyrészt úgy érzem, hogy ez azt jelzi, hogy megváltozott a státusom, tagjává váltam a klubnak, és ennek kezd nyilvánosan is nyoma lenni. Ez azért nem túl jó, mert több órára járok ugyanazokkal, mint akiket tanítok, és nem szeretném, hogy az egyik tekintélyi helyzet megnyilvánuljon olyan helyzetben is, ahol semmi helye. A magyar felsőoktatás nagyon erősen épít erre a poroszos tekintélyre, és ez olyankor is jelen van, amikor hátrányára válik az órának. Kevés emberrel találkoztam, aki ezt a helyzetet jól kezeli (a tanári oldalon). Tekintélyi helyzetben lenni azért nagyon nehéz (szerintem), mert azok, akikkel szemben fennáll ez a rendszer, nem lesznek őszinték (nem fűződik érdekük hozzá), így lehetetlenné válik a konstruktív kritika (a hazugságban az is hibás, akinek hazudnak). Másrészt tanárnak lenni nemcsak információ-átadás (ismét csak szerintem) és szakma, hanem attitűd is, ami hihetetlenül fontos. Azokat a tantárgyakat szeretem, hol emberileg kedvelem a tanárt.
Másrészt a dícséret (ezt már írtam régebb) átlépése egy nagyon személyes szférának. Ha ez személyesen illetve négyszemközt történik, akkor semmi gond, mert akkor ez megteremt(het) egyfajta partneri viszonyt. Ha ez nyilvánosan történik, akkor ez már nem egyenlő viszonyulásról szól, és bár én nagyon szivesen elismerem valaki szakmai tekintélyét (az, hogy az órájára járok, önmagában is egy elismerés), ahhoz azért mégis ragaszkodom, hogy bánjanak velem partnerként. Azaz nem lehet azt mondani, hogy igen, én is elismerem, hogy a tanárnő/tanárúr szakmailag ott van.
Harmadszor mert nem igazán tudom, hogy mit jelent a dícséret. Ha otthon lennék, és tisztában lennék a mögöttes tartalommal, akkor nem nyugtalanítana. Otthoni környezetben világosan lehet tudni, hogy a dícséret őszinte, vagy csak hízelgés, vagy lekezelés. Itt annyira idegenül mozgok a nonverbális kommunikációban és a szándékok tekintetében, hogy állandóan úgy érzem, mintha parázson járnék. Nem tudom, mit szabad, mit nem, mi az, ami udvarias, és mi az, ami nem, úgy érzem, mintha idegen nyelven beszélnének körülöttem. Állandóan azon izgulok, hogy valami hülyeséget mondok, valami nem odaillőt, vagy túl őszinte vagyok, és azt bizalmaskodásnak érzékelik. Nem érzem a határokat, és ettől állandóan zavarban vagyok.
vannak vidékek legbelül
költői íze van ennek a mostani időszaknak. Vannak olyan idők, amikor valahogy a költészet sokkal közelebb jön hozzám, a színek, az illatok, az érzések sokkal könnyebben válnak elmondhatóvá versben. A telefonomon szinte végtelenítve szól Jack Cole daloskönyve, a román népdalok, amelyket mostanában hallgatok, maguk a tömörített tragikus életérzés, azt hiszem, megint előveszem Ciorant, mert olyan jól meg tudja fogalmazni, hogy mi bajom is van mostanság, és hogy ez nem is baj igazán, inkább egy állapot, olyasmi, mint a szúfi állapotok, a felkavarodás és megnyugvás különös keveréke, ahonnan egyszer majd tovább lehet lépni más vidékek felé.
A magánynak egy különlegesen konstruktív időszaka ez. Ihletett pillanatok, mélységek és magaságok váltakoznak szinte percenként, és a fáradtságnak olyan mélységeibe zuhanok utána, amit korábban nem ismertem.
Kányádi Sándor: Előhang
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
Like this:
mostanában belebonyolódtam
egy hosszú, nehéz, és lelkileg nagyon kimerítő beszélgetésbe a saját vallásos identitásomról. Mindenkit kérek, hogy akit nem érdekel a téma, az ugorgyon. Nekem ezeknek a kérdéseknek a tisztázása nagyon fontos, és talán vannak még az olvasók között olyanok, akik hasonlóképp éreznek. Egy újabb részlet ebből az önvallomásból (ami felhívás keringőre, véleményekre és ellenvéleményekre).
Talán arra a legnehezebb válaszolni, hogy mit is jelent nekem az, hogy református vagyok. Egyrészt kezdettől fogva tudatos döntés volt ez, hogy én ehhez a felekezethez akarok tartozni. Ehhez adott volt az, hogy eleve reformátusnak kereszteltek, és – akkor még úgy láttam – itt az érvényesülésnek nem akadálya az, hogy nő vagyok (ezt most már másképp látom).
Másrészt vallási szempontból egy református közösségben alakult ki az identitásom. Ez akkor is nagyon erős kötelék, ha a jelenlegi egyházi helyzettel nem tudok azonosulni. A liturgiális közeghez való ragaszkodás és a dogmatikai kötődés ezért nagyon erős. Nem mondom azt, hogy a református dogmatika jelenkori állásának minden tételével maximálisan egyetértek, de alapvetően megbízhatóan megadja azokat a kereteket, amelyekre én a hitemben támaszkodni tudok. Emellett mégiscsak tizenhárom évig voltam református közösségek aktív szereplője, ez akkor is nagyon erős kötődést jelentene, ha történetesen le akarnám cserélni ezt valami másra; ezt nem lehet úgy csinálni, hogy az ember ne azonosulna bizonyos fokig az általa hirdetett dogmákkal. És emellett sokáig gondoltam úgy, hogy nekem az elhívásom a református egyházban értelmezhető. Erre tettem esküt (háromszor, elsőéven, ötödéven és a felszenteléskor), és ez minden személyes véleménytől és élethelyzettől függetlenül kötelez, és nem visszavonható, mint ahogy a felszentelés sem az. Erdélyben nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki megváltoztassa a vallását (felekezeti hovatartozását), ha nem is számít teljességgel tabunak, de majdnem. Tehát külső és belső kötődéseim is vannak, és ez akkor is igaz, hogyha ez az akcidentális egyház és az én akcidentális személyiségem nem nagyon talál egymásra mostanában.
Arra is gyakran keresem a választ, hogy én miért nem férek bele ebbe a szervezetbe. Sokszor gondolom azt, hogy én tévedek mindazzal, amit az egyházról gondolok. Ha ez így van, akkor én csak egy felforgató másképp gondolkodó vagyok, aki a lázadásért magáért lázad, mert képtelen a fegyelemre. Ha mindenki másnak jó úgy az egyház, ahogy most van, akkor nyilvánvaló, hogy nekem nincs igazam. Máskor meg azt gondolom, hogy én csak azt szeretném, hogy ez az egész szervezet jobban, az emberek igényeinek megfelelőbben működjön, és sokféle vallási igényt ki tudjon elégíteni, önző módon az enyémet is. Úgy tűnik azonban, hogy az emberek igényei nem ugyanazok, mint az enyémek, és akkor inkább azt választom, hogy “önkéntes száműzetésbe” vonulok (nagyon nagy szavak ezek), mert minden kritikám ellenére én nem ártani akarok ennek az egyháznak, hanem használni, és ha használni nem tudok (ez valószínűleg így van), akkor inkább nem mondok semmit, azt is csak halkan. Ebben persze szerepet játszik sokféle sértődöttség is, de ezen gondolkodás nélkül túl tudnék lépni, ha úgy érezném, hogy hasznos tagja lehetnék ennek a közösségnek.
Az, hogy a mostani egyházi rendszerrel nem tudok azonosulni, annak több oka van: egyrészt a lelkészek lelkigondozása és lelki fejlődése semmilyen formában nincs megoldva. Ez dilettantizmushoz, kiégéshez és alkoholizmushoz vezet.
A másik a középszerűség, provincializmus és az értelmiség teljes elidegenítése az egyháztól. Amikor én teológus voltam, még volt néhány bátortalan kísérlet, hogy a református kötődésű értelmiségieket megtartsák az egyházon belül, de néhány nyilvános és sok kevésbé nyilvános esemény eredményeképp az értelmiség kivonult az egyházból, és mostanában igen erős a buddhizmus térhódítása az ő körükben. Én azt látom, hogy az erdélyi református egyház nem tudott partnerként tekinteni a saját értelmiségére, és az kihátrált az egyház mögül. A papság jelentős része ma nem nevezhető értelmiséginek, mert képtelen bármiféle értelmiségi párbeszédre.
A harmadik probléma a progresszív (és minden másképp gondolkodó) irányzat teljes ellehetetlenítése. Ennek egyedül a CE-mozgalom tudott ellenállni, ami viszont sok esetben szektás identitást mutat. A homogenitásnak ez a kényszere ellenkezik mindazzal, amit én az egyház befogadó szerepéről gondolok.
Negyedrészt az egyház politikai szerepvállalása. Fel sem merülhet, hogy egy református lelkésznek lehet más politikai identitása, mint jobboldali vagy szélsőjobboldali. Ezzel még akkor sem értenék egyet, ha történetesen az én politikai identitásom ebbe a spektrumba esne, de ráadásul nem is ide esik, és ez a mai egyházon belül felvállalhatatlan.
Ötödrészt az egyházi vezetés. Önmagában a hierarchia se nem jó, se nem rossz. A mostani egyházi vezetés azonban az öncélú népegyázi nemzeti konzervativizmus híve, és minden lehetséges eszközzel azon igyekszik, hogy mindenkit, aki ebbe a sablonba nem fér bele, eltávolítson akár a hatalom közeléből, akár magából az egyházból. Nagyon sokszor rosszul működnek a kommunizmusban megszokott (és akkor jól működő) reflexek.
A református identitásom szorosan összekapcsolódik a nemzetiségi hovatartozással és egy fajta kritikai értelmiségi magatartással. Ez egy közös és nagyon markáns erdélyi identitás része, ami által egy olyan közösségnek vagyok a tagja, ahol egy nyelvet beszélünk. Ez az erdélyi értelmiségi réteg az, ahonnan a barátaim jelentős része kikerül. Ennek egy – számomra nagyon fontos – alcsoportja az erdélyi bloggerek informális közössége, amely kezdetben mozgalom-jellegű volt, és aminek én is egyfajta alapítója vagyok, másrészt amikor ennek a mozgalom-jellege megszűnt, a barátságok nagyrésze akkor is megmaradt. Ez mind a mai napig nagyon erős köteléket jelent az erdélyi értelmiséggel. Erdélyben mindenkinek van személyes tapasztalata valamilyen (vagy több) felekezettel kapcsolatban, és már nem egyszer előfordult, hogy blogger-ismerősök kértek fel esketési vagy keresztelési szertartás elvégzésére, mert számukra viszont szimpatikus az, ahogy én egyházon-félig-kívüliként az egyházról és Istenről gondolkodom.
és akkor most jöjjön az
amit írtam. Az egész történet nagyon sarkított összefoglalása egy nagyon összetett folyamatnak, aminek az lett a következménye, hogy feladtam a lelkészi hivatásom, és visszavedlettem egyszerű magánemberré, mert az, ahogy és amit én hiszek, feloldhatatlan ellentmondásba került azzal az élettel, amit élnem kellett. Remélem, hogy a “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“-effekt könnyít valamit a tegnapi rossz érzéseken.
Ahhoz, hogy az ember meg tudjon felelni az egyházi szolgálat követelményeinek, egyszerre kell tökéletes szolgává és jobb emberré válni. A felebarát szeretete a saját magam szeretetén alapul, ha a kettő nincs összhangban, és nem egyszerre történik, maga a szolgálat válik elviselhetetlenné, olyan belső konfliktusokat okozva, amelyek az egyéniség épségét veszélyeztetik.
Akkor, amikor feladtam az egyházi szolgálatot, úgy éreztem, kudarcot vallottam. Most is úgy érzem. Egyrészt azért, mert a Szentírás alapján megértett és jónak talált életvezetési elvek ellentétben állnak azzal, amit egy jó lelkésztől elvár egy gyülekezet. Úgy érzem, hogy pontosan az a sajátos többlet, ami a személyiségem és az azon keresztül megértett Írás, és amit én ajándékként értelmezek, akadállyá vált a gyülekezeti szolgálatban.
Másrészt még azok is, akiket közel engedtem magamhoz, nem az embert látták bennem, hanem csak a palástot a vállamon, amitől minden, amit tettem, tehettem értük, hamissá vált. A végén már nem tudtam, meddig tart bennem a palást, és hol kezdődöm én.
Nem éreztem úgy, hogy jobb emberré váltam volna. Az, hogy sokszor nevetséges emberi apróságok miatt kérdőjelezik meg a szakmai kompetenciám, és hogy állandóan az emberi hiúságnak kell engedményeket tenni, vagy többfrontos háborút vívni, ha hűséges akarok maradni az evangéliumhoz, egy idő után felőrölte a kezdetben oly szilárdnak gondolt elhatározásom. Ez persze megbocsáthatatlan elitizmus.
Harmadrészt pedig úgy érzem, hogy az a gyülekezet, amelyik számára az én ajtóm mindig nyitva állt, magamra hagyott akkor, amikor az együttérzéséről vagy szolidaritásáról kellett volna tanúbizonyságot tennie, amikor a személyes tragédiák és a hierarchia magasabb fokán állók butasága és bosszúvágya elviselhetetlenné tették a magányt. Nem arról van szó, hogy hálásnak kellett volna lenniük azért, mert én elvégeztem a munkám, szó sincs erről, csak arról, hogy akkor, amikor nekem lett volna szükségem segítségre, mindenki magamra hagyott a válásommal, vagy a gyermekem felett érzett gyászommal. És bármennyire megkérdőjelezhető is a hozzáállásom, én akkor azt gondoltam, hogy nem szeretnek. És ha nem szeretnek, akkor felesleges vagyok. És ha felesleges vagyok, csak egy keresztelő- és temetőgép, amit bárki el tud végezni, aki jól-rosszul elvégezte a teológiát, akkor semmi értelme, hogy ott üljek.
Ez a leegyszerűsített és sarkított története tizenkét, egyházban eltöltött évnek. Most ülök a tök alatt, mint Jónás, és vakargatom.
rég éreztem magam
ennyire hülyének, mint a tegnap. Tudom, tudom, én voltam az, aki szándékosan belefutottam a pofba, és tudtam előre, hogy ez lesz, szóval mit sírok itt már megint.
Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy a téma mennyire érzékenyen érint, amikor a saját-sajátos vallási hovatartozásomról kell írni. Én tényleg hittem ebben az egészben, és tényleg rááldoztam tizenkét évet az életemből. Nagy vonalakban most is hiszek, de megváltozott csomó minden bennem; ez azonban egy másik bejegyzés témája. Szó sincs arról, hogy elutasítanám mindazt, amiben vallási értelemben felnőttem, sőt. De ez itt most mellékszál, mert arról akarok írni, hogy miért érzetem tegnap hülyének magam.
A cuccost szombaton írtam meg, rá egy fél órára már megbántam, hogy írtam egyáltalán valamit. Őszintének lenni olyan helyzetben egy ilyen érzékeny kérdésben, ahol a másik fél még csak válaszra sem méltat, se emailben, se szóban, az kb. azt jelenti, hogy az ember önként a fasz rosszabbik végére áll. Ez nekem nem egy szimpla szemináriumi dolgozat, ezt mindenki tudja jól, komoly vallási neurózisom van, ezt is tudja jól mindenki.
És már megint túl sokat képzelek magamról, amikor jól esne az együttérzés, a szimpla emberségesség. Elvégre ez egy óra, hivatalos viszonyokkal, hivatalból megkövetelt távolságtartással, sok hallgatóval, akik közül én nyilván csak egy vagyok, már megint túl sokat képzelek magamról, amikor azt hiszem, hogy az én esetem különleges, és úgy tűnik, hogy túl nagy elvárás, hogy emberszámba vegyenek. Már megint ugyanazokat a köröket futom, mint amiből olyan fejvesztve menekültem annak idején.
Jön, hogy verjem a fejem a falba, komolyan. És még csak nem is hibáztathatok senkit magamon kívül.
most egy kicsit
nosztalgiám van, be kell vallanom férfiasan. Azokra a régi telekre emlékszem, amikor gyalog mentünk fel éjszaka a nagy hóban Kisbányára, amikor a szállodában minden este tánc volt, amikor Gebefügi bácsi a pálya széléről rámordított, hogy állva sízek, meg amikor egy kanyar nélkül mentem le a nagyfalon, és a végében fejre estem.Volt azért annak a hegymászó-síző társaságnak, amelynek az apám egyik vezéralakja volt, bizonyos romantikája.
És noha azóta elsíztem és elkirándultam a térdem, meg megutáltam a telet, most azért elmennék egy hetes sívakációra, vagy laknék olyan helyen, ahol a hétvégére fel lehet menni valahova sízni.
ha megkérdeznétek
mit keresek megint a gép előtt hajnali 4.42-kor, akkor a válasz az, hogy trehány voltam csütörtök-pénteken, mikor lett volna időm, és nem fordítottam. Ma Epiktétosz-órám lesz, és készülnöm kell.
(vallási fejtegetés következik, aki unja, ugorgyon)
A hétvégét Szentendrén töltöttem a szerb ortodoxokkal és a csoporttársaimmal, terepgyakorlatként. Mindkét nap reggel 8-kor kezdődött a program, szombaton fél tízre, tegnap hétre értünk haza (este). Ekkor már nem volt kedvem fordítani. Tegnap felkelem ugyan fél 5-kor, de keveset haladtam vele.
A szerb ortodox mise, főleg a vasárnap délelőtti, nagyon szép volt, és az csak a csúnya kálvinista racionalizáló agyam mondja, hogy kár, hogy nem értettem belőle semmit. Mármint a goszpodi pomiluj-on kívül, de ez általános műveltség. Ja, és ott volt még az ámen.
Emellett persze – de most megint gonosz vagyok – némi elégtételt jelentett kisebbségi helyzetben látni az ortodox egyházat, mindazok után, amit Erdélyben egy reformátusnak kötelező az ortodoxokról gondolni. (Azt most hagyjuk, hogy én ezzel mennyire értek egyet.) A másik elégtétel, hogy ha későn is, azért a reformáció modernizáló szellemisége eléri az ortodox egyházat is. Talán még az ikonosztáz ajtaját is nyitva hagyják a mise alatt.
Ha nem is mondom azt, hogy dobjunk ki mindent, ami régi, nem vagyok egy nagy régiség-fan. Új idők új dalai, az újítás szelleme, a megújulás, az emberekhez igazodás szerintem fontosabb. A krisztusi üzenet nem azért érint meg, mert olyan archaikus, hanem mert itt és most van mondanivalója. Hogy aztán ebből mennyi van jelen a mostani Református Egyházban, azt megint csak hagyjuk inkább.
Azt persze elfogadom (mondjuk inkább azt, hogy nekem teljesen mindegy, amíg engem békén hagynak), hogy ez is egy módja a kegyességnek. Azt is megértem, hogy mi az, ami olyan vonzó tud lenni benne: az ének gyönyörű, megható. Megértem, hogy hogy tudott ez a fajta kegyesség tömegeket vonzani.
De nekem ez nem elég, illetve nem ez az, ami számomra az igaz istentiszteletet jelenti.
Ugyanígy a Bibliával is: elismerem Károli összes érdemét, ami a fordítást illeti. De kéremszépen, akármilyen szép archaikus a szöveg, van új fordítás, ami sokkal jobb (az 1979-es), emberközelibb. Nekem az egész evangéliumban pont ez az egyik legfontosabb mozzanat, hogy az Isten hozzánk közel jövő, és nem egy elitista, aki a Sionon trónol a numinózusban. Igen, ezt elismerem, hogy ezt a mellénk álló istenképet nagyon könnyű kispolgárivá tenni. De ha van valami, amit igazán lényegesnek tartok a magam számára a Szentírásból, akkor pontosan ez az: Isten a hétköznapokban is jelen van, az egész élet, a legprofánabb események is az ő jelenlétében zajlanak, nincs vasárnapi kegyesség, hanem az élet istentisztelete. Nincs többé szükség átmeneti rítusokra, hogy az ember a szentséggel találkozzon, mert mindennapos tapasztalata, hogy ott van, és nem félelmetes, hanem barátságos. Nem az Úr a szeráfok között, hanem a Mi Atyánk.
Köztem és a
városi mű-parasztok közöztt nagyjából annyi a különbség, hogy én tudom magamról (mert empirikus úton rájöttem), hogy soha nem fogok egy hagyományos kultúrához tartozni, nem leszek szerves része egy ilyen típusú társadalomnak, mert nem vagyok képes elfogadni, hogy csak egy világkép létezik, és az is koherens, mert nem tudok a párhuzamos történeteimből kilépni, mert mindig tudni akarom, mi van a másik oldalon, és mert unom.
Nagyon kedvelem a hagyományos kultúrák hiteles képviselőit és irritálnak az utánzók, de ettől én nem fogom magam otthon érezni ebben a típusú életformában.
Az a fajta otthonosság-érzés, amire én vágyom ebben a világban, hogy minden a helyén legyen, kerek legyen, alighanem csak a sárga házban* valósítható meg. Addig jó lesz nekem a saját vallási neurózisom, szociopatám, és egyéb képzelt és valós betegségeim.
*Máshol is sárga a bolondokháza, vagy csak Kolozsváron?
boldogult fiatalkoromban
nem gondoltam volna, hogy rendszeresen (életvitelszerűen, itteniül) korán fogok kelni. Erre most tessék, 5.54 perc, és már fél órája fent vagyok, lassan kezd hatni a kávé, már nem fáj a talpam, lassan ülhetek neki befejezni azokat a dolgokat, amiket a tegnapi önsajnálat miatt nem csináltam meg. Ma két gyakorlati órám van, amire készülni kell, és le kell adnom valami jegyzetet és óravázlatot egy harmadikra. Szerintetek csináltam bármit is ebből a héten? Eltaláltátok. És ez így megy nap mint nap, halogatom, hogy mi legyen, mi legyen.
Emellett ugye ott vannak a szavak (arabból), minden hétre csináltam magamnak szószedetet, amit tanuljak, de a múlt héten nem volt időm rá, mert csütörtökön konferencica, pénteken meg tesztírás három nyelven a felvételi keretén belül, ami annyira nehéz volt, hogy rögtön belenyugodtam, hogy nem fog sikerülni.
A teszt 5 részes volt: szövegértési feladat magyarul, románul, angolul, ahol egy feladat megoldására (egy hosszú bekezdés olvasása, a helyes válasz kitalálása) pontosan 1,8 perc jutott. Hát májer vagyok én angolból is, románból is, de nem ennyire. Még magyarból is, ahol szeretek azzal dicsekedni, hogy nincsenek szövegértési problémáim, kiderült, hogy de, tudnak olyant kérdezni, amire nem tudok válaszolni. Ez elkeserítő.
Aztán meg voltak matematikai feladatok, meg iq-teszt (szekvencia-folytatás), amit én mindig is utáltam, mert sohase voltam jó benne. Két óra nagyon intenzív gondolkodás után agy-izomlázzal a fejemben hazajöttem és lefeküdtem, ahelyett, hogy visszamentem volna a konferenciára, ahogy terveztem.
És ez a reggeli talp-fájás is milyen már, azt még megérteném, hogy a hátam fáj (fáj is), mert kell vegyünk új matracot, de amióta Gedeon kitalálta, hogy ő nem alszik kiságyban (csak itthon, máshol de), az ő ágya lett a fontosabb, és a mienk megint eltolódott, mert az rendben, hogy most a földön alszik, amíg nincs hideg, de télen nincs rendben, még akkor is, ha Marokkóban a földön aludt.
Azért – mindent összevetve – nem kellene panaszkodjak, az idén pontosan hét hónap nyár jutott nekünk, és három hónap óceán. Nagyon jó lenne ezt jövőre megismételni.
most legszivesebben
ismét leírnám a ” bezzeg, mert Isten férfi” – kezdetű hosszú monológom, de mivel ez az életérzés periodikusan ismétlődik, szerintem mindenki nagyon unja, én is. Hogy valaki ennyire kiszolgáltatott legyen a testének, az egyenesen felháborító. Ma az önsajnálaton kívül nem volt egy ép gondolatom, nyúzott vagyok és fáradt, depressziós és agresszív, és a fájdalomcsillapító sem segít.
Mindenesetre délelőtt a vasúttörténeti parkban punnyadtam családilag, miközben Gedeon kismilliószor elmondta, hogy tomma (mozdony, vonat, repülő, villamos, Thomas, a gőzmozdony után szabadon), és Géza meg megnézte az összes (literary meaning) mozdonyt, ami ki volt állítva. Én bután néztem ki a fejemből.
…
A késeket nézte. A gyerek közben ott motoszált a lába alatt, a terítőket pakolta le épp a polcról. Nem tudta elhatározni magát. Meggyújtotta a cigarettát, majd eloltotta. Nagyon színpadias gesztusnak érezte, az egész kétségbeesését nagyon színpadiasnak érezte. Akkor inkább a kisolló. Hosszú csíkokat karcolt a kezébe az olló hegyével, négyszer kellett végighúzzon egy csíkot, mire kiserkedt a vér. Nézte, ahogy a bőre rétegei felfeslenek az olló alatt. Nem fáj – állapította meg, – nem fáj annyira, hogy abbahagyjam. Nem elég éles az olló. – Visszament a késekhez. Még mindig ugyanazok, amelyekkel megpróbálták leszúrni. A kések mindig szimbolikus jelentőséggel bírtak. Akkor megmenekült, de nem sokon múlott. Újra kezébe vette az ollót. – Nyolc csík – állapította meg. – Nem elég. Lehet, mégis a cigarettával kellene próbálkoznom. Úgy emlékszem, hogy annak idején, amikor az első három foltot égettem a kezembe, eléggé fájt. – Újra felvette a kisollót. – Sterilizálni kellene, nehogy elfertőződjön. Mi lenne, ha a szememmel próbálkoznék? – A karja bőre úgy nyílt ki az olló vágása alatt, mint egy borsó. – Látszanak a rétegek, de még messze a vér. – Újabb három karcolás, ezúttal keresztbe. – Eljutottam a bőr legalsó rétegéig, és ez még mindig csak a felszín. A fájdalom gyökeréig nem lehet eljutni a kisollóval. Karcolás, ez is milyen nevetséges, félsz az igazi fájdalomtól.
újratervezés
Kérdezte M! és Timó, hogy mi lenne, ha lenne egy másik életem.
Híres értelmiségi lennék. Színész vagy balettáncos, énekes vagy író (vagy mind együtt). Mély alt hangom lenne, és bluest énekelnék.
Lennék annyira gazdag, hogy ne kelljen a mindennapi kiadásokkal törődni, lenne egy nagy lakásom, esetleg házam, egy autóm sofőrrel. Csak olyan fellépéseket vállalnék el, amiben kedvem telik, és szóba se állnék a női magazinokkal. Kiterjedt értelmiségi baráti köröm lenne, akikkel nagyokat lehetne beszélgetni, világot váltani. Szép lennék, mondjuk tejeskávé-színű bőrrel, dús, barna hajjal, éles vonásokkal.
Sokat utaznék, és lenne egy alapítványom, amelyik hátrányos sorsú gyermekek taníttatását biztosítja. Valószínűleg családom is lenne: gyerekeim mindenképp, valószínűleg sok, mert nem kellene azon izgulnom, hogy hogyan nevelem fel őket.
Tanítanék valamelyik egyetemen, de csak óraadóként, vagy vendégelőadóként.
Jó, békés, barátságos természetem lenne, mindenki szeretne és megbecsülne, és én könnyen kijönnék az emberekkel.
A másik életemben békében élnék magammal.
én Böjátuszra lennék kiváncsi.
levelezés részlet
Igazából írhatnám, hogy rosszul esett, hogy meg sem próbáltak megismerni, hogy a kinézet alapján ítéltek, de nem így van. A vicc az az egészben, hogy az olyan alkalmakon, ahol kommentálhatták a ruhámat, igyekeztem normálisan felöltözni :) Hétköznap sokkal nonkomformistábban öltöztem már V.-on is (az egyszerű emberek, miután megismertek, nem csináltak ebből problémát), Pesten pedig, ahol a kutyát se érdekel, igyekszem a legvadabb ötleteimet is megvalósítani. Mert igenis, a ruha sok mindent elmond, és az öltözködésemmel igenis jelezni akartam a különállásomat.
Azt gondolom, hogy ez az egyik oka, hogy az egyház ott tart, ahol: hogy nem tűri meg a különcöket. Ha valakire talál az egyenruha, azt elfogadják (nem véletlenül van így, a lelkészek nagy része a kommunizmusban szocializálódott, a mi kutyánk kölyke, az egyház a nehéz időkben összezárja sorait, stb.), ha nem, addig ütik, amíg vagy megtörik, vagy megszökik. Tisztára, mint Orwell 1984-ében. Ez már a teológián is nyilvánvaló volt, ott sem szerettek jobban, csak azt gondoltam, hogy bírni fogom erővel az ellenállást. Ha csak arról lett volna szó, hogy a külvilágot kell visszaverni, nem is lett volna baj. A baj akkor kezdődött, amikor rájöttem, hogy a kispolgári gondolkodás, a közhelyek beszivárogtak az igehirdetésembe, a hitembe, az életembe. Amikor először háborodtam fel azon, hogy nem tisztelik bennem a lelkészt, tudtam, hogy véget ért a lelkészi pályafutásom. Ez már V.-on volt, és a tehetetlenség még vitt egy ideig, az első adandó alkalomig, amikor nagyobb presztizsveszteség nélkül bevallhattam magamnak és mindenkinek, hogy nem megy.
Az elégtétel az ebben a történetben, legalábbis számomra, hogy nem sikerült megtörjenek (pedig nagyon igyekeztek, főleg E., akinek nyilvánvalóan baszta a csőrét a különcségem, és akinek a bosszantásából – nem szép dolog a káröröm, de milyen jól esik – egy idő után tényleg sportot is űztem, mert roppant szórakoztató a hiúság hólyagjait kipukkasztani, és amit be is vasalt rajtam akkor, amikor egyszer a korrektségére lett volna szükség, és akkor persze nem tudott nagylelkű lenni, ilyen dolgokon mértem én le az emberséget; már az is nagy szó volt, ha valaki, mint Ön, nem cseszegetett, hanem békén hagyott, nem hívogatott az éjszaka kellős közepén részegen, mindenféle mocskos vágyakkal és tervekkel, mint egyesek, vagy nem akart erőnek erejével megnevelni, mint G.-ék), nem lett belőlem kispolgár, lélekben szabad maradtam, képes vagyok látni az igazi gyöngyöket a moslékban a disznók előtt, volt erőm az utolsó pillanatban a semmibe ugrani, egyedül az isteni irgalomra bízva magam.
Én tényleg hiszem azt, hogy az ember semmit nem tarthat meg magának, ami hajlamos arra, hogy a lelkében elfoglalja Isten helyét. Azon a nyáron, amikor eljöttem V.-ról, Isten mindent elkért tőlem, mint Ábrahámtól Izsákot, mindent, ami csak fontos volt az életemben, és amire építeni akartam. Isten nyilvánvalóvá tette, hogy nincs más kőszikla, az alapot semmivel nem lehet helyettesíteni, minden, amiben emberként bízni lehet, csakis hamis biztonságérzetet adhat. V.-on sokkal nagyobb dolgok történtek az életemben, mint hogy azon izguljak, hogy mi a többiek véleménye rólam. Elégtétel, hogy önmagam maradhattam, nem csak egy tartalom nélküli palást, elégtétel, hogy nem lettem a hatalom mániákusa, és a “Sátán”, akiben nem hiszek, nem tudott háromszáz ezer eurón megvásárolni, pedig mekkora volt a kísértés, hogy ezért a pénzért V.-on maradjak, és emléktábla legyek a templom falán.
Bocsásson meg, hogy ezt írom, de a t.-i templomban a Szabolcska-emléktábla mindig intő példaként állt előttem: mi akarsz lenni, költőcske Mihály vagy Ady Endre? A társadalom oszlopa, akit a hálás utókor emléktáblával jutalmaz meg, vagy látomásoktól gyötört különc, aki a zistennek se hallgat senki másra, csak saját magára? Nem kell mondanom, merre dőlt el a kérdés.
A könyvekkel én is hasonlóképpen vagyok, csak nem ugyanazokkal a könyvekkel. Körülbelül a következőkből merítettem energiát akkor, amikor neki voltam keseredve a világnak: Joseph Heller: Isten tudja; A 22-es csapdája; (cinizmus, szellemi függetlenség) Márai: Füves könyv; (emberi méltóság) Hamvas Béla: Scientia sacra; A bor filozófiája; (kívülállás) Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból; (önismeret) Tolkien: A gyűrűk ura; (a hatalom kérdése). Minden korosztálynak, és azon beül minden embernek mások a személyes történetei, félelmei: az enyémekre ezek adják meg a választ.
Üdvözli:
Dada
elfáradtam
Nos, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, de ez van. A hormonok (nincs tejem, dolgoznak), az éjszakai nemalvások (G. miatt és más miatt), a feladatok, a felborult életvezetés (nehezen alkalmazkodom), az időhiány, a teljesítés képtelensége, a megfelelési kényszer, az érzelmi labilitás, a biztonságérzet teljes hiánya, a női szerep totális válsága, az önbizalom hiánya, az elfojtott igények, az ingerszegény környezet, a klausztrofóbia, a testem megváltozása, a negatív énkép, a rémálmok, és végül, utolsó sorban, legkevésbé zavaróként a fizikai kényelmetlenségek (visszerek, farokcsont, aranyér, fejfájás, gyomorideg, szívdobogás, és egyéb, gusztustalanabbnál gusztustalanabb testi panaszok) eredménye ez a lelkiállapot. Nagyon, nagyon fáradt vagyok, a tűrő- és teljesítőképességem határán.
Szegénység, a tisztes
Nagyon úgy tűnik, hogy meg lehetne oldani, hogy a nyolc órás munkanap és öt/hat napos munkahét lecsökkenjen, és akkor többen dolgozhatnának. Sok esetben a termelői fázisok azért nincsenek automatizálva, mert olcsóbb az emberi munkaerő, és még az a lelkiismeret-megnyugtató gondolat is ott van a háttérben, hogy legalább munkát adnak az embereknek. A jóléti társadalom gondolata mostanában nagyon messze van, és számomra úgy tűnik, hogy egyre mélyül a szakadék a világ gazdagabbik és szegényebbik fele között. Magyarországon nagyon szeretnek az emberek panaszkodni, ez is olyan dolog, amitől nekem azonnal honvágyam lesz, otthon sokáig mindenki egyformán szegény volt, és az emberek jelentős része most sem gazdag, és valahogy mégis sokkal kevesebbet panaszkodnak az emberek, tudnak örülni annak, ami mégis van. De ez mellékszál.
Nem voltam soha híve a rendszereknek, bár azt belátom, hogy kell valamiféle társadalmi konszenzus ahhoz, hogy élni lehessen. Magyarország többek között azért tud sokszor olyan elviselhetetlen lenni, mert itt semmiben nincs társadalmi megegyezés azon kívül, hogy mindenért a politikusok a hibásak. De ez a vad, vagy néha kevésbé vad kapitalizmus, amiben élünk, (nekem legalábbis úgy tűnik, hogy) az emberi mohóságra épül. Minél többet, minél gyorsabban. Eddig nem igazán volt ötletem, hogyan lehet egy ilyen rendszer ellen lázadni, hiszen a rendszer előnyeit mindenki használja, én is. Hétvégén azonban arra jutottam, hogy mégis lehet lázadni a rendszer ellen. A gondolatsort a fenti körkérdés indította el, amire egy ismerősöm azt válaszolta, hogy ő bizony másodállásba menne, én pedig azt, hogy a szabadon eltöltött idő a legértékesebb az életben.
Arra jutottam, hogy a lázadás lehetősége az önként vállalt tisztes szegénység állapota. Egyrészt mert szegénynek lenni ma azt jelenti, hogy sikertelen vagy, hogy képtelen vagy érvényesülni, nincsenek komolyan vehetős státusszimbólumaid, ezért te magad is komolytalan vagy, loser, a társadalom peremére szorult balfasz. A szegénység szitokszó, megvetésre méltó állapot. Ezzel elentétes oldaláon áll mindaz, amit ez a társadalom képvisel: a pénz, a hatalom, az egzotikus utazások, a drága kütyük, az autó, a lakás, minden, ami arra hivatott, hogy boldoggá és társadalmilag elismertté tegye az embert. Akkor sikeres egy ember, ha ezeket ki tudja verekedni magának, az eszköz nem számít. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy a személyes használati tárgyakon kívül nem érdemes javakra törekedni, túl sok idő, energia elvész, miközben az ember azon igyekszik, hogy a létbiztonságnyi minimumot (ami a nyugati kultúrában elég sok) összekaparja magának. És sokszor hamarabb meghal, minthogy élvezni tudja mindazt, amit összegürizett magának, vagy az idő és a figyelem hiánya miatt rámegy a családja, az egészsége. Mindezt azért, hogy a társadalom megbecsült tagjává válhasson: micsoda képmutató társadalomban élünk.
reggeli vaczakolások
mit vegyek fel. mitvegyekfel, mitvegyekfel. kint megint hideg van, akkor megint a hosszú kabát, jaj, de nem szeretem, legyen már húszfok. büdös vagyok, le kellene tusolni, de akkor fázni fogok, mi a jobb, ha büdös a zember, vagy ha fázik? inkább maradok büdösen, az orrom úgyis feladja két perc után. muramisten, már megint hogy áll a hajam. megint felfedezek néhány ősz hajszálat, kitépem. persze a pattanások csak nőnek, mindig oda, ahova nem kellene. kinyomom, vérzik. az arcomat lemosom alkoholos tonikkal, mert reggelenként – meg máskor is – olyan zsíros, hogy kenyeret lehetne róla kenni, ha valaki szeretné az emberzsírt. kiengedem a macskát, már tíz perce nyafog, hogy ki akar menni. csuporba kávé, bele tej, fúj, de utálom a tejeskávét, reggelente mindent utálok, morcok és zsimbes vagyok, ha szólj hozzám, cici, mert felrúglak. fél kilencre kell mennem, de erős a kísértés, hogy visszafeküdjek, és csak a második órára menjek be. fázom. hideg ez a lakás, nem szeretem. szomorú vagyok, haza akarok menni. mégis inkább visszafekszem, alszom még kicsit, hátha legalább álmodok valami szépet.
tulajdonképpen
üdítő változatosság az, hogy nem tudom, mit akarok. kb. naponta gondolom meg magam az életcéljaimat tekintve.
a valóságos tudati tényezők
a legeslegjobb gondolatok mindig az elalvás előtti alfában jutnak eszembe, amikor rendszerint túl fáradt vagyok ahhoz, hogy leírjam őket valahova. mindig abban eménykedem, hogy reggelre még emlékszem majd rájuk, de sosem, ettől mindig csalódott leszek.
a KÖNYV megírásában továbbra is az első mondatnál tartok, tekintve, hogy mostanában semmire sincs időm, és nem úgy néz ki, hogy ez megváltozik. valóságos életem visszafoglalt egy jelentős területet a virtuáliából, és esténként, mikor a gép elé ülök, nem jutnak eszembe a dolgok. arról nem is beszélve, hogy nem akarok olyan naplót írni, amiben leírom azt, hogy ma mi történt velem, még akkor is, ha ez néha tényleges fontossággal bír. szürreália meg kellene maradjon annak, aminek indult annak idején: szürreális, érzelmektől tocsogó, igazságtalan, szubjektív görbe tükörnek, ahol semmi és senki nincs a helyén, mindenki őrült kicsit, és semmi nem világos és kiszámítható.
a szürreális tudatállapot-módosítás olyan, mint a beteg kígyó: csak egyenesen képes menni. aki magától szürreális (nem normális, a szó normális értelmében), hanem sajátos összefüggéseiben látja a dolgokat (még akkor is, ha ezek az összefüggések csak tudatállapot formájában léteznek), annak nincs szüksége arra, hogy módosuljon a tudata ahhoz, hogy beteljesítse az edge-romantika összes közhelyét. az is közhelyes, ha valaki normális, de az is, ha nem, legfeljebb ebbe lehet valami egyéni formát és tartalmat belevinni, bár jön ez magától. egyeseknél.
ma feltalálom a spanyolviaszt
Rájöttem, hogy mi bajom van. Azon kívül, persze, hogy önbizalomhiányban, bipoláris személyiségzavarban, hisztériában, társfüggőségben szenvedek. SAD-em van.
Gyűlölöm a telet, gyűlölöm a sötétséget, a latyakot, a hideget, ilyenkor végtelenségig érzékeny vagyok, és óriási jelentőséget tulajdonítok olyan dolgoknak, amiknek különben óriási jelentősége van. Nem szeretem magam. Csúnya vagyok, és azt hiszem, mostanra belátom, hogy ezen semmi kence nem segít. Nem vagyok jó gyerek, feleségnek csapnivaló, diáknak közepes. Nem vagyok vidám, és ezért másokat hibáztatok. Agresszív vagyok, és időnként le kell tegyem a kisollót, mert komoly kísértést érzek, hogy kiszúrjam a szemem, csak hogy lássam, milyen érzés.
Igyekszem jó lenni, és látom, hogy ez az igyekezet milyen szánalmas.
Körbe-körbe járok a gondolataim körül, és egy percre sincs megnyugvásom. Nem is csoda, ha senki se szeret.
politizálok
Nem is tudom, mit mondjak. Ritkán politizálok, társaságban még ritkábban, annyi fontosabb dologról kell, lehet beszélni. Vasárnap azonban a tesónál voltunk társasági összejövetelen. Az egy dolog, hogy az emberek jelentős része ugyanazokat a szakállas poénokat mondja, sokadszorra, ami iszonyatosan unalmas. A másik dolog, hogy a tesó társasága maga a dögunalom, a szakmán és a pletykán kívül igazából semmiről nem tudnak beszélni, nem túl sok fogalmuk van a környező világról, irodalom, film, semmi. És a dohányosokat is utálják, rémesen egészségesen élnek. És sterilen. Ausztria az ideáljuk, ami önmagában meglehetősen bosszantó egy balkáninak, mint én. De hogy a tesóval a harmadik mondat után politikai vitába keveredünk (ellentétesek az anti- és szimpátiáink), mert én írtam egy cikket egy olyan lapba, amit ő nem olvas (ergo szar, és csak kihasználnak, vigyázz!), olyasmiről, amivel ő nem ért egyet (nem olvasta a cikket), rögtön félórás vitát eredményezett.
Hallottam aztán sok összeesküvés-elméletet arról, hogy a szerkesztőségek hogyan hálózzák be az ilyen tudatlan, politikailag tapasztalatlan egyéneket, mint én, és hogyan használják fel őket politikai célokra (a tesóm soha nem látott belülről egy szerkesztőséget), meg hogy ennek alapján az emberek azonosítani fognak bizonyos dolgokkal, amikkel én nem értek egyet (óvakodtam elmondani, hogy de), és már a második mondatban szerepeltek a zsidók. Nb. a tesómnak sok zsidó barátja van, erre megkérdeztem, hogy akkor velük mi van, ja, ők mások. Erre én kifejtettem, hogy nekem semmi bajom a zsidókkal, nem véletlenül tanulok héberül. Sőt, még arabul is tanulok. Hogy engem nem érdekel, hogy a többieknek hogy áll össze a fejében a kép rólam, nem tudok azon parázni, hogy Juliska néni, Pusztaszentborzasztón, ha véletlenül kezébe kerül a cikkem, mit gondol rólam. Azon se parázok, hogy akkor majd be raknak egy dobozba, hogy ez ilyen. Nem akarok itt élni, akkor meg mit számít? Mit veszthetnék még, amit már nem vesztettem el? Innen csak felfele vezet az út a társadalmiranglétrán. Arról persze nem szólt a vita, hogy a lap, ahol a cikk megjelent, országos vélmeményformáló médium, én, a senki meg bementem az utcáról, letettem a főszerki asztalára a cikket, és ő azt mondta: oké, welkám, örülünk neked.
Nem, igazából verbálisan nem próbált meggyőzni, hogy hülyeségeket gondolok, de attól az aggodalomtól és félelemtől, amivel látszólag az én politikai beállítódásaim iránt viseltetik, kinyílt a bicska a zsebemben. Persze, jól vagyok szocializálva, nem veszütnk össze. Mindezek mellett még azt is elmondta, hogy ő nem fog a politikai meggyőződésem (ami szintén csak az ő fejében került be ebbe a dobozba, mert én eddig nem tudtam arról, hogy nekem van ilyen, elég bizonytalan az a halmaz, ami a fejemben a politikáról szól) miatt kevésbé szeretni. Na, ez volt a hab a tortán.
semmi
Ma nem támadtak magvas gondolataim. Egyáltalán, semmiféle gondolataim nem támadtak. Nem voltak a buszon agresszív nénik, akikről írhatnék (más busszal jöttem haza). Nem történt semmi. Tulajdonképpen felesleges nap volt.
Bár egészen jól tudok a semmiről fogalmazást írni, ma valahogy nincs kedvem.
elmebeteg életgyakorlatok középhaladóknak
nem tudom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, unom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, felesleges, össze vagyok zavarodva, nem tudom, össze vagyok zavarodva, ó, Hajnóczy, ó, ó, folyamatosan ismétlődő életgyakorlatok, monotónia, az írás kényszere és annak lehetetlensége, értelmetlen ez az egész, megyek haza, feleim, vagy ilyesmi, mittomén, mittomén,
mittomén.
írhatnék nektek az érdekes színházelőadásokról, amiket mostanában láttam, vagy a moziról, vagy az egyetemről, vagy az arab nyelv csodálatos voltáról, de minek, ezek csak járulékos viszonyok. a veszedelmes viszonyokon meg nem tudok változtatni, legfeljebb tűrni tudok, ami egy szép keresztény erény, Isten-Allah-Buddha-whatever majd megjutalmaz, ha épp eszébe jutok, bár kötve hiszem, mi a francnak kellett az emberi viszonyokat ennyire összekutyulni, ha már elkezdte ezt az egész teremtéses cuccot. különben ez is mindegy, úgysem mi döntünk, hanem a véletlen, a körülmények, vagy mittomén. faszkivan, en bloc. mi, lenne, mondd, mi lenne, ha egyszer, csak egyszer, mások is tennének valamit, amitől bármi jó lesz, he? hogy ne csak mindig én feszüljek fel a szivárványra.
beteg az, aki ennyire éhes a szeretetre és törődésre. mennyivel könnyebb volna önző módon csak magammal törődni, elmerülni az élet apró tényeiben és örömeiben, és elfelejtkezni az Egészről, az Egyről, ami igazán fontos, szemellenzővel menni végig az életen, nem gondolkozni, és nem foglalkozni. beinteni, hogy na csá, én leléptem, és nem gondolni arra, hogy a többiek, akiket ez érint. letenni a felelősséget és végigmenni az Erzsébet-híd tetején. mindenkit elküldeni a picsába, akinek nem tetszik a képe. letenni a viszonyokat. beleesni a szabdság illúziójába, az is van annyira jó, mint az összes többi illúzió.
ha Kis megszületett volna, nem itt tartanánk.
a tárgyak illata
mindig érzékeny voltam a szagokra, emberekről vagy tárgyakról nem lehetett semmi jellemzőbb az illatuknál; a fa-tárgyaknak megvan a maguk jellegzetes szaga, a nappalimban parkett van, és fenyő-bútorok, mindig érdekes szag volt bent, szerettem mélyen beleszagolni; a hétvégén új lakó érkezett a nappaliba: egy zongora; nem mondhatom, hogy tárgy, mert jellegzetes módon betölti a teret és szagával is jelzi, hogy jelen van; a nappali eddigi szaga megváltozott kissé, illetve hozzáadódott a zongora jellegzetes szaga; nagy, barna, rettenetesen hamis, el volt hanyagolva, évek óta nem játszhattak rajta, a hangszer mindig elromlik, ha nem játszanak rajta; belül poros, gondozatlan, kívül viharvert; a hangja még nem tudom, mliyen, mert csak fülsértő zörejeket bocsát ki magából; teljesen lehangolt; a hangszerek mindig személyes hatással vannak rám; lényeges rész életemből a zene, tánc, ritmus, a hangszerek – van belőlük néhány – mintha háziállatok lennének, akikkel foglalkozni kell, máskülönben szomorúak lesznek; a zongora illatával üzen: hallatni akarja hangját;
csernobil
után az ember nem érezheti magát biztonságban a Földön. Sok furcsa sztorim van gyermekkoromból, de ez az egyik: Félixen voltunk, fürödtünk 1986. május 1-2-án. És délben esett valami furcsa eső. Nem sok mindenre emlékszem, igazság szerint. Csak a rémületre, és arra, hogy azon a nyáron nem mentünk a tengerre. A családom eddig – többé-kevésbé – megúszta a daganatos betegségeket, még élünk.
A másik meredek sztoriból nem tudom, mennyi igaz, jó volna utánajárni, ha lehet. Nucet-en voltunk táborban, és a nevelők kivittek minket egy nagy, mesterséges homokdombhoz, játszani. Fantasztikus émény volt a puha meleg homokban lecsúszkálni, a homokdomd, ahogy én emlékszem, 10-15 m magas volt, a teteje lapos és nagyon hosszú. Később azt mondták, hogy állítólag atomhulladékok vannak oda eltemetve.
Sokszor eszembe jut ez a két történet, és még egy okot ad a félelemre.
