montemarte-i beszélgetések

Pedig nagyon igyekszem, Jean Paul. Régen se ment ez igazán, most meg főleg nem, tudod, amióta történtek azok a dolgok, amikről nem beszélünk. Vannak emberek, akik körül szinte automatikusan kialakul a közösség, akik közelében jó lenni, és nem csak egyfajta embert vonzanak, hanem mindenkit. Mindenki velük akar barátkozni, és törekszik arra, hogy minél közelebb legyen hozzá. Azt gondolnád, ugye, hogy ilyen csak a gyerekek és a kamaszok között van. Pedig nem: ha random módon több felnőtt gyűl össze, és elkezd csinálni valamit, a régi gyemrekkori beidegződések ugyanúgy elkezdenek működni. Azt gondolod, hogy kinőjjük őket, pedig nem. Még csak észre sem vesszük, és néhány nap alatt ugyanúgy kialakulnak az erőviszonyok: én a barátod vagyok, és nem vagyok a barátod, én bennfentes vagyok, te nem vagy bennfentes.

Ahogy elindul bármi jó és érdekes, rögtön úgy kezdenek viselkedni, mint Jézus és a tanítványok. Mindig visszatérünk ehhez a paradigmához, ugye? A tanítványok igazán igyekeznek azon, hogy minél hamarabb bennfentesek legyenek ennél a jófej tagnál, hogy a dicsőségből kicsit rájuk is vetüljön. Aztán buzgón igyekeznek azon, hogy mindenkit távol tartsanak a belső körtől, majd elkezdenek azon vitatkozni, hogy ki az, aki a legtöbbet tette a Mesterért. Így azok, akik eredetileg Jézusra voltak kíváncsiak, a tanítványok szorosra zárt gyűrűjébe ütköznek. És ez újra és újra megismétlődik, ami kiábrándító.

Valahogy mostanában nincs kedvem újra és újra végigjátszani ezt a forgatókönyvet, ezt, gondolom, megérted. Az unalomig ismerem már. Arról a hiúsági kérdésről nem is beszélve, hogy nekem soha nem sikerült sehol ilyen benfenntessé válnom, ezért aztán esz az irígység, hogy másoknak meg igen. De nekem nem megy könnyen sem a barátkozás, sem a közösségi életforma, állandóan cinikus megjegyzések jutnak eszembe, amiket sokszor ki is mondok amik meg azért jutnak eszembe, mert soha, sehol nem sikerült bennfentessé válnom, amitől cinikus lettem, ami megakadályoz abban, hogy be tudjak bárhova is illeszkedni. A bomlasztáshoz és az illúzióromboláshoz értek a leginkább, és ezek a tulajdonságok nem hoznak túl nagy népszerűséget.

Kifele ebből nem sok minden látszik. Nehéz ezt neked elmagyaráznom, hogy igen, egyrészt tényleg magabiztos vagyok, és igen, tényleg félelmet keltek bizonyos fajta emberekben azzal, ahogy viselkedem. Nem, ez nem szándékos, de nem tudok rajta változtatni, ez vagyok én. Jó lenne, a nem így lenne, de így van. Másrészt hogyan tudnám elmagyarázni neked, hogy ez mennyire felszínes, ha te magad sem akarsz a felszín mögé látni, és észrevenni a félelmeket, bizonytalanságot, a megfelelni vágyást, és azt a szomjúságot, hogy olyannak szeressenek, amilyen vagyok.

És ha már itt tartunk, én nem értem, miért olyan nagy kérés ez, hogy hadd lehessek önmagam. Miért kell mindig küzdeni a prekoncepciók ellen. Magamtól is nagyon igyekszem, hogy a rossz tulajdonsgaimon változtassak, és hidd el, hogy tudom, mik azok. Senki se olyan őszinte velem, mint ahogy én vagyok magammal. Most ennyire futja az erőmből és akaratomból, már ha lehetséges az, hogy erőből és akaratból más legyek, mint ami valójában vagyok.

És tessék, itt van megint két félbehagyott gondolatsor. Ülök, vakarózom, és nem tudom folytatni. Elvesztettem önmagam iránt az érdeklődésem.

második képzelt beszélgetés egy montmarte-i kocsmában

Tatou fáradtan megtörölte a szemüvegét.
- Talán a két emberből lehetne egyet összerakni, és akkor minden rendben lenne. De ha összeraknám a két embert, akik fel nem oldható ellentmondásban állnak egymással, akkor egyik gyorsan kioltaná a másikat.
- Mindig olyasmiken töröd az agyad – fújta ki a füstöt Jean Paul -, aminek nincs értelme. Az emberek nem olyanok, mint egy blog, hogy kedvedre beállítod a widgeteket rajtuk, amiket egy hosszú listából választasz ki. Az emberek olyanok, amilyenek, fel kellene hagynod azzal, hogy meg akarod őket változtatni.
- De az még nehezebb, ha nekem kell megváltozni, márpedig más opció nincs.
- Önző vagy.
- Persze. Te is az vagy.
- Most nem rólam van szó.
- Nem, soha nem rólad van szó, te csak ülsz az elméleteid elefántcsonttornyában, és osztod nekem az eszet.
- Te vagy az, aki állandóan megoldásokat keresen a képzelt és valós problémáira. Azért beszélgetsz velem, mert engem érdekelnek. Nem várhatod el, hogy ezért cserébe nekem is legyenek megosztásra való problémáim.
- Miért nem?
- Mert nekem nincsenek. Illetve ha vannak, nem osztom meg őket. Ez nem a kölcsönösségen alapul, hanem a te igényeiden.
- Beképzelt vagy.
- Nem, csak realista. Én ugyanis nem hiszek abban, hogy a problémák megoldhatók, és éppen ezért nem gondolok rájuk. Nincs szükségem arra, hogy megbeszéljek olyasmiket, amiről tudom, hogy úgysincs rájuk megoldás.
- Akkor miért foglalkozol az enyémekkel?
- Egyrészt mert érdekesek. Másrészt te akartad, hogy foglalkozzam velük.
- Ez elszomorító.
- Mit vártál?
- Nem mindegy?
- De, tulajdonképp igen, mindegy.
- Látod, ez az, ami elszomorító.

képzelt beszélgetés egy montmarte-i kocsmában egy pohár abszint mellett

- Az igazság – mondta Tatou, miközben rágyújtott egy szivarkára – udvariatlan és szalonképtelen dolog. Csak egy részével rendelkezel, legjobb esetben is féligazságaid vannak. A másiknak is féligazságai vannak, de semmi garancia arra, hogy a te feled és az ő fele egy egész két része. Legtöbbször párhuzamosak vagytok, elbeszéltek egymás mellett. Ami számodra igazság lehet, az más számára sértés.

Két rossz közül választhatsz: elmondod a magad igazságát, és megsérted vele a másikat, akit nincs szándékodban megsérteni, és ezért védekezik, vagy megutál, vagy elhallgatod, és úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben volna, ez a világ volna a világok lehető legjobbika, mintha beletörődtél volna a sorsodba, feladnád az állandó küzdelmet, hogy megértsd, miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak. Vagy fogalmazhatsz olyan óvatosan, hogy meg sem értik, nem is rezonálnak rá, a válasz, egyáltalán, bármilyen válasz, egy gesztus, egy jelzés, hogy látják, hogy kínlódsz, amit annyira reméltél: elmarad.

Az emberek újra és újra megsértődnek azon, hogy olyan vagy, amilyen, miközben egyetlen vágyad az, hogy egyszer, végre legyen már valaki, aki nem csak a jópofa, magabiztos felszínt akarja látni benned, hanem azt is, amivel te magad is félsz szembenézni, akivel meg lehet osztani a titkokat, hogy ne kelljen sajtá magad egyre súlyosbodó terhét egyedül cipelned, aki előtt nem kínos arról az önmagadról beszélned, akit gyűlölsz, és akitől megpróbálsz minden áron megszabadulni.

- Az emberek önmagukkal vannak elfoglalva – válaszolta Jean Paul, miközben belekortyolt a poharába. – Kilátástalan dolog azt remélni tőlük, hogy odafigyeljenek arra, amit mondani akarok.

- Ostoba vagy az egymásnak ellentmondó elvárásaiddal. Meg kellene tanulnod egyedül is jól érezni magad – vonta meg a vállát Tatou, miközben kibámult az ablakon a ködre.

- Persze, az elméletet én is jól tudom, Tatou. De ezt a legnehezebb megtanulni: úgy adni magamból, hogy ne legyek kevesebb, és ne várjak érte semmit viszonzásul. Minden egyéb az elvárások kategóriájába esik, és senkitől nem várhatsz el semmi olyasmit, amit nem akar megadni.

- Próbálkozásaid úgyis lesiklanak az emberekről, a magányodat senkivel nem tudod megosztani. Az emberek olyanok, mint egy nagy, tökéletes, fehér gömb: nincs hozzájuk bejárat. Bárhol próbálod megbontani őket, hogy eljuss a lényegükig, maradandó sérüléseket okozol. Neked kell tudnod dönteni abban, hogy vagy el akarsz jutni hozzájuk, bármi áron, vagy meg akarod őrizni magadról azt az illúziót, hogy te kedves, szerethető ember vagy, aki senkit nem akar bántani. A kettő együtt nem megvalósítható. Mert ha eljutsz az emberek lényegéig, gyűlölni fognak: senki nem mutogatja szivesen az igazi arcát. Mit akarsz tehát jobban: a többiekről szóló igazságokat, vagy azt, hogy szeressenek?