magam, milyen nagyszerű lenne, ha egyszer ezért fizetne is valaki. Ne keressetek. Beültem egy pohár borral, egy csupor kávéval, néhány csokis keksszel és a civakodó angyalokkal a fürdőkádba, utána pedig Allison Krausst és gospeleket fogok énekelni hamisan, és ha már minden kötél szakad és megérkezik az ereszdelahajamat, kalotaszegi hajnalit.
Az élet minél abszurdabb, én annál jobban nevetek. Így ültünk ma ketten a napsütésben, és nevettünk sokat és hangosan.
miért ciripel az új telefonom, mikor nem jelez ki semmi újdonságot? Így jelzi, hogy ragaszkodik hozzám????
Magyarázza már meg nekem valaki, hogy miért van az, hogy sehol egy turkálóban sem lehet gyerekpulóvert kapni? Amióta hazajöttünk, azóta futom a köröket valami használható cucc után, de eddig még semmi. Emellett megszűnt egy olyan turkáló, amit nagyon szerettem, egy másikat meg a felismerhetetlenségig átalakítottak, nem lesz ez így jó, feleim.
Emellett nem lehet olyan cipőt kapni, amit én a lúdtalpam, a sarkamon levő, nagyapámtól örökölt (hagyhatott volna rám mondjuk egy házat Kézdin, de nem) bog, és az operált lábam mellett is kényelmes, de úgy tűnik, ez túl nagy követelmény egy cipőtől.
Egyébként pedig nagyszerű érzés, mikor kinyitom a szekrényajtót, és rájövök, hogy mennyi ruhám van, miután három hónapig hordtam ugyanazt a két hátizsáknyi ruhát.
A rendcsinálással meg nem haladok, eltűntek a dolgok, mert az atyák elrakák őket, a cipők most már megvannak, a szekrény tetején voltak egy pelenkás-dobozban, de a tritton c. tankönyvförmedvény továbbra sincs meg.
A parasztok meg itt is ugyanolyan idegesítőek, mint Rabatban.
blogom maradék olvasói: előre nem látható körülmények miatt újra szenvelgő, önsajnáló, borús, noir, nyálas, szirupos, rébuszokbanbeszélő bejegyzések következnek. akinek nem tetszik, inkább olvasson valami mást. én szóltam.
mennyire reménytelen ez a küzdelem a látszat fenntartásáért, borotválom a lábam, különféle kencéket és egyebeket kenek magamra, hogy úgy tűnjön, mintha az én testem kivétel lenne a plöttyedés alól. igyekszem abban a tudatban élni, hogy minden pillanat örökké tart, miközben újra és újra erőszakosan betör az életembe a halál és a rothadó hús gondolata. megakadályozni nem lehet, belenyugodni nem lehet, a vigasz meg mindig túl könnyű megoldás volt, amióta Hamvas Bélát olvastam, nem tudom értékelni. nincs lehetőség a könnyítésre, csak a meztelen tények vannak, drámaiak és nevetségesek egyszerre, nyálasak, nem túl hitelesek, semmi olyasmit nem mutatnak fel, amit én az élettől (Az Élettől) várnék.
mostanában jobban szeretem a rémálmaimat a valóságnál, azok legalább felmutatnak valamilyen fajta koherenciát, logikus menetet, a valóságosság érzését.
“Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. “Dehogy eresztlek – gondolom -, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp.”
Persze, a fáradtság is, de nem csak. Főleg nem. Az idő is, persze, de nem csak. Főleg nem. Hanem a hiányérzetek. A mozdulatok, az összenevetések hiánya. A falak, amikbe beleütközöm, amin túl nem engedsz. A bizonytalanság, hogy többet már soha nem tudhatom, még csak nem is sejthetem az igazágot. A kérdésre mondott féligazságok, amik jobban fájnak az igazságnál. A magam tehetetlensége, az értéktelenség, feleslegesség tudata.
Nem marad ilyenkor semmi, csak a szeretet tériszonya, a kiszolgáltatottság, a félelem, a szomorúság.
Otthonszülés. Nem akarok látatlanban ítélkezni, de bennem valahogy fel se merült a gondolat. Nem mintha nem hallottam volna épp elég morbid és tragikus történetet a kórházban szülésekről. Az anyámban pl. bennehagyták a méhlepény egy részét, amitől vérmérgezést kapott. Ezt minden alkalommal elmondta a kilenc hónap alatt, amikor csak találkoztunk.
Én eléggé féltem a szaros kis életem ahhoz, hogy ne merjek otthon szülni, bármennyibe is kerül a kórházi. A hálapénzzel pedig ugyanígy vagyok: elméletileg egyetértek azzal, hogy helytelen gyakorlat kétszer megfizetni valakit, gyakorlatilag pedig azt gondolom, hogy ha ennyibe kerül, hogy tisztességesen bánjanak velem, akkor nem én fogom a rendszer megreformálását elkezdeni. Be vagyok szarva amúgy is, nem kell még plusz egy stresszforrás. Ez egy olyan élethelyzet, amiben nem lehet spórolni. Nem vagyok hajlandó elvekért kockáztatni az életem, vagy a gyerekét. Nem hiszem, hogy meg tudnám bocsátani magamnak, ha miattam, illetve az elveim miatt halna meg. Hogy ez gerinctelenség? Hát, én inkább a bátor menekülők, mint a hősi halottak pártján állok. Ha Nately és a kéjleső öregember érvelése között kell választani (a 22-es csapdája, aki nem tudná), akkor a kéjleső öregember. Ha háborúra kerülne sor errefelé, bátran elszaladnék, mint Szőr Robin.
Ezért jártam magánorvoshoz is, ahol szintén kétszer fizettem meg az amúgy ingyenes orvosi ellátást. Így azonban biztos voltam benne, hogy tisztességesen felügyelik az amúgy nem komplikációmentes terhességem. Hogy ez pénzbe kerül? Olyan ez kicsit, mintha azt mondanám a pujának: kicsi fiam, nem kapsz csokit, mert nem értek egyet azzal, ahogy nemtommelyik országban leszedik a kakaóbabot. Vannak tudatossági hajlamaim a vásárlásban, de azért ne essünk a ló túloldalára.
A héten a szülésznő azt mondta, hogy ő tudja, hogy nagyon fájni fog, de biztos csodálatos élmény lesz. Szerintem meg egy tervezési hibából fakadó szükséges rossz, amit ki kell bírni, lehetőleg minél épebb gyerekkel, és saját szövetekkel. Hogy egy gyereknek milyen csodálatos ez a folyamat, az abból is látszik, hogy mennyire lelkes, mikor végre kijön. Én meg nem tudom elképzelni, mi csodálatos lehet abban, ahogy magatehetetlenül küszködöm a testemmel. Soha nem élveztem a mazochizmust. A gyerek nem ettől lesz értékes, hogy nagyon fájt, mikor kijött (ezt is a szülésznő mondta).
A következő dolgokat kellene csinálnom:
- önéletrajz és munkaterv arabra fordítása
- a Prédikátor könyve első felének lefordítása, nyelvtani elemzése
- 1o igeragozási táblázat arabul, 8 héberül
- főnévragozás arabul
- nyelvészeti terminológia héberül
- a végű szavak deklinálása szanszkritul
- az a végű igék legegyszerűbb ragozása szanszkritul
- sepregetés, mosás, terítés, mosogatás
- 4 mondat fordítás arabból
- egy héber filológia-házi
- egy Carnap-cikk elolvasása
- buddhista születésregék olvasása
Ehhez képest mit csináltam egész délelőtt? Valóban, semmit. Egy krimit olvastam, ami ráadásul szar. És sajnáltam magam.
Kolozsvár Monostor, Hajnalnegyed, Pesterzsébet, Budaörs, Érd, Budakeszi, Kolozsvár, Denia (Spanyolország), Feldoboly, Végvár, Buda először, Buda másodszor. Lassan kezd számontarthatatlanná válni, hogy hány helyen laktam már. Ha jól számolom, és nem felejtek ki semmit, akkor ez a tizenkettedik hely, bár a második kolozsvári korszakban, a bentlakásban minden évben költöztem.
Az új lakás meleg sárga szinekkel rendelkezik. A fal krémvaj-színű, az ajtótokok olyan narancssárgák, mint Végváron. A két szoba között függöny, majd veszek valami szép selymet vagy szatént, naposat, vidámat. Nem szeretem a komor szineket. Semmi szürke, kaki, fekete. A szomszédban van egy gyönyörű ház, olyan kivétel, amikor a sok pénz ízléssel párosul, az ablakból én is élvezem a kertjüket, ami tényleg szép. Reggel a rolón keresztül besüt a nap, rácsos fényárnyékot vetít a falra, ez engem mindig a Maminál eltöltött vakációkra, a távolban hallható vonatra, a nyár szagára emlékeztet. Közben fő a barackíz, néha megkavarom, a takarítás megvan, lassan minden a helyére kerül, kicsit taszigálok, aztán pihenek, nézegetem azokat a tárgyakat, amik követnek sok-sok éve, nosztalgiázom, Willie Nelsont hallgatok, Blue eyes crying in the rain, On the road again, Georgia on my mind, Do right, woman. Megint elkap a mostanában oly gyakori hormonális hisztéria, sírok Willie Nelsonnak, közben magam se tudom, mi a faszért sírok, semmi okom nincs rá, de lehet, ez nem is számít, együtt énekelek Willie Nelsonnal, do right all days woman.
Emlékszik még valaki a páros-páratlan hétvégére? Nekünk volt egy zöld Dácsiánk, páros volt a vége, így csak a páros vasárnapokon lehetett vele járni, de persze a benzin is olyan szűken volt mérve, hogy a páros hétvégékre se nagyon jutott. Nem tudom, hogy az apám honnan tett szert mégis mindig benzinre télen, de valahogy mindig volt. Az tudom, hogy nyáron mindig kocsival mentünk a tengerre (kivéve, mikor beindult a Kolozsvár-Konstanca járat, mert akkor repülővel), és egy ilyen nyár előtt mindig nagy benzin-gyűjtési akció volt, a pincében tartottuk, mint mindenki más, nagy volt aztán a riadalom, mikor egyszer begyúlt a pince a blokkban. Szerencsére nem robbantunk fel.
Télen minden hétvégén sízni jártunk Kisbányára, szombat este mentünk, és vasárnap este jöttünk vissza. Mikor páros hétvége volt, minden rendben volt, páratlan hétvégén azonban vagy meg kellett várni az éjjel 12 órát, vagy kicselezni a rendőrséget valahogy. A Kisbányáról lefelé vezető út Magyarlónánál csatlakozik be az E-60-ba, a rendőrposzt még mindig ott van, bárki megnézheti. Abban annak idején rendőr állt mindig, és vasárnap este az olyanokra lesett, mint mi. Sok olyan emlékem van, amikor elindultunk lefele ezen az úton, lekapcsolt lámpákkal átlopakodtunk Magyarlónán, és ha kint állt a rendőr, gyorsan megfordultunk, és irány a Jára völgye. Persze nem mindig volt elég benzin erre a kerülőre, így sokszor volt, hogy a rendőr-poszttól ötszáz méterre ért bennünket az éjfél. A Jára völgye felé vezető út akkor is nagyon rossz volt, mint ahogy most is az, annak viszont az az előnye, hogy a Felek alatt csatlakozik be a Tordai útba, a rendőrposzt pedig a Feleki-tetőn van.
kövisára mondta szombaton a könyvbemutatón, és hú, de igaza van: a blogtól megváltozik a zember kapcsolatrendszere, új baráti társaság alakul, és ez roppant izgalmas.
közben azon gondolkoztam, hogy mennyire jók voltak kolozsváron a bloggertalálkozók, és mennyire hiányzik most is ez az élmény, amikor csak úgy elmentünk sörözni valahova. kicsit fájdalmasan érint, hogy sok barát, ismerős jön kolozsvárról, itt vannak pesten iksz ideig, és nem keresnek meg. biztos, csak én loholok az emberek után, franc tudja, de ez már megint mártíromság és önsajnálat. hirtelen három embert is fel tudok sorolni, aki a blog miatt kezdett fontos szerepet játszani az életemben (kövisára, nagyem, böjátusz – a sorrend időrendi). aztán vannak bloggerek, akikkel meg szeretnék személyesen is ismerkedni, csak éppen nem tudom, mennyire vennék ezt tolakodásnak. ma megint sziruposban vagyok.
