a hétvégén nem tudok menni veletek tüntetni, mert nem érek rá. csomó dolgom van a hétvégén, tanulni kell, és a jövő héten dolgozat is lesz. de azért szórakozzatok jól.
komoly dolgok kategória bejegyzései
az új játékszer
This slideshow requires JavaScript.
Kovásznai György kiállítás
Megnéztük Kovásznai György retrospektív kiállítását (és végre megértettem, mit jelent a retrospektív; eddig is értettem, de mindig elfelejtettem, de most leírom).
Namármost én nem értek a modern festészethez, meg a nem modernhez sem. Csak azt tudom mondani, hogy tetszik-e nekem az, amit látok, vagy sem. Ezt nagyjából azzal szoktam lemérni, hogy ha elfogadnék egy festményt a másfél szobából az egyikbe, akkor tetszik, ha nem, akkor meg nem. Kovásznai művei közül szinte mindegyiket gondolkodás nélkül elfogadnám, míg például Mondrian, bármennyire isteníti is Bernie Rhodenbarr, akkor sem kellene, ha ingyen adják. Láttam a Tate modernben, meg persze, ismerem, meg tanultam is róla, és mindig nagyon dühös leszek tőle.
Kovásznai nagyon dinamikus, szinei erőteljesek, az animációi pedig zseniálisak. Belenéztünk a Habfürdő c. animációs filmjébe is, de rájöttünk, hogy láttuk már a nyitott műhelyben valamikor tavaly, amikor Specko Jedno koncerten voltunk, csak akkor nem tudtuk, hogy mi a címe, mert lemaradtunk az elejéről. Így most nem néztük meg, met Gedeon elkezdett nyugtalankodni.
marokkó
most már biztos, megyünk marokkóba három hétre, márc. 24-ápr. 14 között. nyaralás, nyelvgyakorlás, pihenés. nagy a kísértés, hogy mégiscsak vigyek laptopot, bár Essaouirában, ahol több ideig leszünk, kérdéses, hogy lesz-e a hostelben wifi. Szerintem inkább nem. az ide vonatkozó bejegyzések a hellomarokko.blogspot.com-on lesznek, jobbra az első doboz, ahlan al-magrib néven.
…
azt biztos tudatosítani fogom a gyerekben, hogy kifejezetten csúnya dolog, ha otthon mindent elintéznek az ember helyett, a közös gyerekkel kapcsolatos dolgokat is, meleg vacsorával meg a szexuális szolgáltatásokkal kezdve a tiszta ruháig mindenfélével várják, és ezért az ember cserébe csak szemétkedést, hazugságokat, meg a szennyestartó mellé ledobott szaros gatyáját adja.
az emberi méltóságról
Megbeszélés a szülésznővel, eddig oké. Ha az ember lánya talált egy viszonylag normálisat, nem keresgél tovább. Persze ezzel is vannak alapvető problémák:
- számára ez az egész bagatell dolog, kicsit kioktató hangon magyarázza el, hogy nincs mitől félni; naja, bakker, ő biztos sokezret látott, és végig is csinált néhányat, de nekem ez az első, be vagyok szarva, oké?
- úgy kezel, mint egy óvodást (de kurvára utálom az ilyen hatalmi helyzeteket);
- a szülésről eljes egészében a hülye pesti szlenget használja, azt az álnyálat, amivel mindent be kell maszatolni; pedig a gyerek nem pocaklakó, nem kell finomkodni, az egy gyerek; a fájdalom fájdalom, a vér vér, ha az a normális, hogy az ember összepisili-szarja magát szülés közben, felszabják, majd összeöltik, magatehetetlenül fekszik majd a műtőasztalon, akkor ahhoz, hogy ezt emberi méltósággal kibírja, az lenne a minimum, hogy nem finomkodják el a részleteket
Mégis, ami végképp kiverte a biztosítékot, az az ötlete volt, hogy természetesen a fényképezőgépet ne felejtsük otthon. Erre én meglepődve mondtam, hogy dehát én ezt nem akarom megörökíteni. Mire ő csodálkozva visszakérdez, hogy miért nem.
Annyira banális a kérdés, hogy napok óta gondolkodom azon, hogy tulajdonképp miért is nem. Egyrészt mert idegesít ez a fényképezési mánia, amivel elveszik a teret az emlékezés és az emlékek átalakításának, átszabásának természetes, és roppant kellemes folyamatától. Az emlékezésnek pont ez a lényege: megszűröd, kiválogatod. Nem kell mindenre emlékezni, felejteni is lehet. Rémes lenne, ha mindenre emlékeznénk, és úgy, ahogy megtörtént. Nem akarom, hogy a későbbiekben engem bármi is arra a kiszolgáltatott tehetetlenségre emlékeztessen, ami egy szüléssel együtt jár. Ez nem egy hőstett, kéremszépen, úgy jövünk világra, ahogy, az ember örül, ha nagyobb komplikációk nélkül megússza, mi van ezen megörökítenivaló? Ahogy a fájdalomtól szétcseszett testtel birkózok a biológiával? És nem utolsósorban, kinek lehet egy ilyen fényképet megmutatni, ahogy a szétszabott, véres, váladékos, szaros hüvelyedből (ami valaha szexi volt) előbújik az Alien, ugyanolyan véresen? Ki akarja bizonyítát megőrizni annak, ahogy kivetkőzik minden nőiességéből, titokzatosságából, és nem marad belőle más, csak egy nagy marék vonagló hús? Te megmutatnál egy ilyen képet apósodnak? Vagy a havereknek egy sör mellett? És egy vakbélműtéten akkor miért nem lehet fotózni, hogy az ember azt is mutogathassa? Né, ez a vastagbelem, innen vágtak ki egy darabot, de nem volt elég nagy a lyuk, az ott a májam.
Persze félek, és ezért nem akarok egyedül szülni. De még mindog nem tudom, hogy létezik-e ember, akinek ilyen mélységekig megmutatnám magam.
Tájékoztató jellegű
G. kórházban van, ezért nem írtam semmit mostanában. Akit érdekelnek a részletek, írjon mailt, vagy telefonáljon.
Nem is tudom
MIndjárt kezdődik az egyetem, és mivel a költözés nagyjából befejeződött (már csak két helyről kell gyerekholmikat beszerezni), rávettem magam, hogy bepótoljam, amit egész nyáron nem nagyon csináljam: tanuljak. Az egyik tanárnővel megegyeztem, hogy szeptemberben, még a szülés előtt levizsgázom bibliai héberből (ami a nyelvtan + egy bibliai könyv héber szövegének feldolgozása, én a Prédikátort választottam). Úgyhogy tegnap, mivel befejeztem a Sógunt, nekifogtam a nyelvtannak. Emellett az arab nyelvtant is gyúrni kellene, meg az idén a szanszkritot is elkezdem.
Ma tehát fordítok és nyelvtanielemzek, közben meg ramadán van, és ez jó alkalom arra, hogy végighallgassam a Koránt. Nem is tudom, szabályos-e ez így (bizonyára nem), hogy Korán-hallgatás közben ószövetségi szöveget fordítok, de whatever. A Korán-recitálás gyönyörű. Nem tudom, hogy ez pontosan melyik stílus, tanultunk erről valamit még első félévben, hogy hányféle stílusban lehet recitálni, és melyiknek mi a jellegzetessége, de azóta elfelejtettem. A szövegből nem értek semmit, csak Allah nevét és a személyes névmásokat, de ez sem baj.
Buddha, Jézus, Mohamed
Egy másik blog kommentjeiben előjött félreértés miatt írok.
Több vallásalapítóval és filozófussal (adott esetben nehéz eldönteni, hogy ki micsoda, és felesleges is a kategorizálás) vagyok személyes viszonyban. A személyes viszony többé-kevésbé azt jelenti, hogy az, amit mondtak, írtak, csináltak, hatással van rám, meghatároz, beépítem, szeretem idézgetni, mikor olyan a helyzet. A társaság vegyes, lehet, hogy egymással nem jönnének ki túl jól, bár roppant érdekes lenne egy vitaműsorba összetrombitálni őket. Nem tudom eldönteni, hogy emberként szeretném-e őket, mert a fennmaradt szövegek nagyon kevéssé tükrözik az illetők személyiségét.
A buddhát, illetve a fennmaradt szövegeit mindig nagy élvezettel olvasom, persze érdeklődésem sok esetben nem több, mint egy pszeudo-irodalmár érdeklődése a jól megfogalmazott szövegek iránt, illetve annak felderítése, hogy miért pont ezek a szövegek hatottak áthatő erővel. Miért több ez a szöveg, mint az átlag-szövegek? Mitől lesz halhatatlan egy irodalmi alkotás? Miért működik az adott szöveg az adott társadalmi kontextusban? És miért nem működik máshol, vagy ha igen, miért vált ki teljesen más reakciókat? Irodalmár barátaim, tudtok ezekre bármilyen épkézláb választ?
A buddha azért érdekes, mert a rendszer, amit felépít, kerek egész. Pak-pak, ez van, így lehet megszabadulni, a többi nem fontos. Személytelen, az embertől független rendszer. Mondhatnám azt is, hogy mechanikus, bár egy buddhista nyilvánvalóan nem így látja.
Jézusnak például nincs kialakított rendszere, noha ő is a személyiség lebontásán dolgozik.
Azt hiszem, azért olyan népszerű nyugaton az iszlám, mert bizonyos kereteket betartva tág lehetőségeket biztosít az egyéniségnek. Nincs szubjektív vergődés, állandó önelemzés és önértékelés, a lehetett volna viszonyítása, a megfelelési kényszer, mint Jézusnál, nincs a mindenre legyintő pesszimizmus, a semmi felértékelése, mint a buddhánál. Fatalizmus van, persze, ez a világ a világok lehető legjobbika, mindennek nézzük a pozitív oldalát, Allah így akarja, minek magyarázni, pont. Mohamed nem nyúl a személyiség mélyebb rétegeihez, megelégszik a felszínnel, és ez az egész iszlámot valami hallatlan, a nyugaton szinte ismeretlen életvidámsággal és életigenléssel tölti meg.
Jézus szomorú, mert nem tudja rávenni az embereket, hogy szeressék egymást. A buddha közömbös, mert az emberek olyanok, amilyenek, ezen nagyon segíteni nem lehet, csak úgy, ha az ember függetleníti magát. Mohamed tudja, hogy ez van, ilyenek az emberek, nem akarja személyiségüket megváltoztatni, csak a közösségi lét vadhajtásait lenyesegetni.
TIFF 2009
Ez az első év, amikor végigülöm az egész TIFFet. Ehhez persze az kellett, hogy a 19 vizsgámat két részre osszam: felét előtte, felét utána kell abszolválnom. Ebből olyan helyzetek adódnak, mi szerint három vizsgám is van egy napra betéve. Volt olyan négy napom, hogy hét vizsgám volt. De nem erről akartam.
Hanem a TIFFről. Igazából nem filmeket nézni jöttem, ez csak járulékos. Persze láttam néhány jó filmet is, a fontosabbakat le is töltöttem. Inkább az embereket, a ruhákat figyeltem, mászkáltam Kolozsváron, újraéltem, hogy milyen kolozsvárinak lenni. Megint majdnem találkoztam Nándikával (izé, kínos ez, de nem tudom eldönteni, hogy Nándika volt-e, vagy sem, ő meg rámnézett, és nem reagált, úh. valószínűleg nem, de ha Nándika, mégis te voltál, hát bocs), sajnálkoztam, hogy az a blogger-hangulat, amitől olyan jókat söröztünk együtt, mára valahogyan elveszett, ezt mindig utáltam különben, hogy ha az ember nincs Kolozsváron, akkor már teljesen elfeledkeznek róla, már nem is számít.
A kedvenc filmjeim a következők, nincs sorrend, csak ahogy eszembe jutottak:
1. The Chaser
Olyan akciófilm, amiben nincs autósüldözés, a főhős is kibaszódik, a tettest elfogják a film elején, de aztán kénytelenek elengedni, amelyben a rendőrség ugyanolyan kétbalkezes, mint a rendőrviccekben, a másik főhős meghal, de ebben a halálban semmi katarktikus nincs (nincs értelme nekije), megdobálnak egy polgármestert, sokat verekednek benne, de semmi keleti tánc-harcművészet, ha odaütnek, az fáj is, van benne nagyszájú kislány (mint a Leonban), kegyetlenség (elvégre koreai film), és egy jó, nagyon feszes, végig izgalmas történet.
2. A complete history of my sexual failures
Ez a film nagyjából arról szól, hogy a rendező fickónak miért nem áll fel a farka. Mindamellett, hogy erről a kérdésről roppant izgalmas dolgokat tudunk meg (főleg egy nőnek izgalmasak), azt is láthatjuk, hogy főhősünk hogyan próbálkozik, hogy mégis sikerüljön neki. Amíg mi szerencsétlenkedésein szórakozunk, addig néhány fontos tanulságot levon. Talán ez a leginkább “európai” film az összes közül, ez az, amiben minden poén működik.
3. Bahrtalo!
Ez a film teljesen erdélyi. Minden, amit szeretünk és utálunk az erdélyi egzisztenciában, benne van. Szóviccek, szivatások, nemzetiségek, dzsentrizmus, kóolozsvári hangsúly, csencselés, népzene, carpediem.
4. Amintiri din epoca de aur (Emlékek az aranykorból)
Ezt szeretem én Romániában: ezek az emberek tudnak nevetni magukon. Ez a közös a mostani idők román filmjeiben: ez a sajátos humor. Hat történet a kommunizmus urban legendjeiről: hogyan halad át az ország első embere egy kis falun, miközben a falu egész vezetősége részegen ringlispilezik, hogyan lehet plombált (lezárt) tyúkszállító kocsiból tojást lopni, hogyan lehet Daciat venni üres üvegekből, hogyan robban fel a disznó a blokkban, hogyan kerül kucsma Ceauşescu fejére, és hogyan lehet túlteljesíteni az analfabetizmust felszámoló “ötéves tervet”.
Egy teljesen emberi történet egy olyan emberől, aki problémákkal küzd. Semmi pózolás, semmi nyál. Szerintem azért teljesítmény ez a film, mert teljesen közhelyes témákat sikerült közhelyek nélkül elmesélni.
6. La nana
Ezt a filmet azért szerettem, mert arról szólt, amiben én is hiszek: soha nincs késő arra, hogy az ember megváltoztassa a rossz beidegződéseit. Lehet egy undok negyvenes vénkisasszonyból mosolygó vidám, szép nőt csinálni, és még csak szerelem se kell hozzá. Csodák persze ebben a filmben sincsenek, de a végére elkezdődik valami.
Édes Erdély, itt vagyunk!
a Ki szavatol a lady biztonságáért? blogon is.
Nehéz egy magyarországi magyarnak magyarázni, mi az az Erdély, főleg, hogy egyesek politikai céllal kisajátítják a határokon túli magyarság szeretetét. Aki jobboldali, hivatalból szereti Erdélyt, de úgy, mint egy skanzent: ott még száz évvel hátrább van a történelem, és az az igazi világ, ahol még a kertbe járnak szarni, és kézzel fejik a tehenet, maradjon is így, ne törjön be oda semmi, ami bemocskolhatná ezt a kívülről tisztának látszó világot. Aki baloldali, és egész véletlenül nincsenek családi vagy baráti kapcsolatai, az azt mondja, hogy nincs különbség a magymagyar és az erdmagyar között, és ugyanazok a klisék érvényesek Erdélyben, mint Magyarországon. Mind a két elképzelés hamis.
Ha van ki nem mondott kiáltványa a transzilvanizmusnak, mint szellemi, kulturális, irodalmi irányzatnak, akkor Kós Károly Kiáltó szó c. írása az. Ez az első kísérlet arra, hogy önálló, Magyarországtól független, erdélyi identitás alakuljon ki, és a két világháború között több kísérlet is történik, hogy ezt az önálló erdélyi identitást, aminek vannak történelmi gyökerei, megalapozzák. Ilyen például a Szépmíves Céh megalakítása. Itt gyülekezik az erdélyi magyar szellemi elit (Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bartalis János, Bárd Oszkár, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallai Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Nyirő József, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Szombati Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László), amelyik, miután kiesett a cukrospixisből, keresi az önkifejezés lehetőségeit. A hazaszeretet és a közös felelősségtudat történelmi hagyományokkal rendelkező, nagyon is erdélyi érzése hozza őket össze, ami ott és akkor teljesen érthető érzelmi reakció volt. Ez az érzelmi-húr-pengetés, amit tekinthetünk akár a trianoni sokk utórezgésének, akár a harmincas évek helykeresésének, olyan erdélyi klisé lett, amitől elég nehéz szabadulni, ez lett ugyanis az erdélyi irodalom fő témja hosszú időre, és még az is, aki igyekezett ettől távol tartani magát, még az is írt egy-két honfi-kebel-remegtető valamit.
Az erdélyi fiatalság jelentős része ezeken az írókon nő fel, nagy többségüket tanítják az iskolában, de ha nem is, akkor különféle hazafias rendezvényeken, aminek mindig van egy kis lázadó (és éppen ezért szimpatikus), „majd mi megmutatjuk nektek”-felhangja, elszavalják, elszavaltatják. Ezek az írók sokkal jobban ismertek, mint a második világháború utáni nemzedék, amelyik megpróbált – több-kevesebb sikerrel – ebből a kliséből kitörni. Erdélyhez ragaszkodni egy erdélyi számára érzelmi kérdés, és ebben nincs különbség, hogy ki milyen politikai hozzáállású különben. Erdélyt szeretni azt is jelenti, hogy az erdélyi műveli az anyanyelvét, igyekszik tájékozott lenni kulturális téren, tenni valamit a közösségért. Ezért tud a transzilvanizmus mind a mai napig fontos érzelmi reakciót kiváltani. Aki pedig erdélyiként nem Erdélyben él, ezt a nem-Erdélyben-élést kudarcnak értékeli, akár bevallja, akár nem. Ha valaki Erdélyben nő fel, ez egész életében meghatározó közeg marad a számára, persze ezt sok mindenért ott lehet hagyni, de akkor is viszonyítási pont marad, másságot jelent, és ez a gyökértelenség-érzés szintén tápot adhat mindenféle nosztalgikus érzéseknek, amiket a transzilvanizmus közvetít. Így szokott az az anakronizmus megesni, hogy egy Magyarországon élő szatmári tele torokból énekli a székely-himnuszt.
Az elmúlt néhány évben a transzilvanizmus kispolgári és ultra-konzervatív felhangot kapott, a kozmopolitizmus ellentéte lett. Az, ami a két világhábozú között a megmaradás egyik eszköze volt, mára akadály lett. Most nem lehet úgy élni értelmiségiként, hogy az ember nem vesz részt a modern világ áramlásában, ehhez viszont olyan helyre kell menni, ahol a modern világ áramlik, és ez semmiképp sem Erdély (ami jó kis meleg fészek, de nagyon kicsi és nagyon tradicionális életér), még csak nem is Magyarország, hanem más. Ha az ember élni akar, és látni, ki kell lépnie az anyanyelvbe zárt világól – akár Keletre, akár Nyugatra.
