ha az istenérves

vitában állást kellene foglalni, akkor én valószínűleg a negatív teológiát képviselném. Istenről önmagában véve semmit nem lehet állítani, a nyelv nem alkalmas a kifejezésére, semmi, ami véges, nem alkalmas arra, hogy befogadja a végtelent. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy ez egy mennyiségi probléma.

Amit Istenről állíthatunk a kijelentés(ek) alapján, az nem magáról Istenről való állítás, hanem az emberekhez való viszonyáról, ami nem azonos Istennel. Isten nem azonos a tulajdonságaival, teljesen más módon létezik, mint a teremtmények. Jelen pillanatban itt tartok.

a másik, ami egész nap

a fejemben ment:

(A felvétel szar, telefonnal van felvéve.)

Siralmas ez világ nekünk, bűnösöknek.

Siralmas ez világ nekünk, bűnösöknek.

Hogyha meggondoljuk napját életünknek.

Hogyha meggondoljuk napját életünknek.

Mikor az Szent Mihály megfújja, s trombitál.

Elé kell állani vaj jóra, vaj rosszra.

persze én csak

játszom a tragikus életérzéssel, de valójában nem szeretem a görög tragédiákat, a tragikusság és sorsszerűség vaslogikáját, és nem szeretem a felkavaró, nagy érzéseket sem, ha tehetem, gyáva módon elfutok, én nem akarok hős lenni semmilyen tragédiában, nem tudok mit kezdeni a monolit, egy tömbből faragott gránitemberekkel, én megfulladnék egy olyan világban, ahol Emerenc a hős, nekem ne muzsikáljanak requiemet, az én hőseim nem szentek, hanem csak emberek, és én sem vagyok se jobb, se rosszabb, az én életemben senki nem veheti át Isten szerepét, az csak neki van fenntartva, ha még úgy gondolja, hogy beavatkozik.

Az ajtó nagyon felkavaró olvasmány, egyszerre a lehető legmélyebben értem minden szavát, és helytelenítem zsigerből az egész történetet, úgy, ahogy van, olyan, mint Mondrian: rettenetesen felkavar és felbosszant egyszerre.

nem vagyok jó

a magyarázatokban, sem a világosan fogalmazásban, azt érzem, hogy az a rend, ami a fejemben van, nagyon nehezen átadható, nyelvi és kulturális korlátaim vannak, és ez sokszor nagyon frusztrál. már hónapok óta zajlik az órai vita a reformációról (írtam, hogy van egy ilyen órám), és persze sokkal impulzívabban reagáltam, mint ahogy szerettem volna, jó lenne fenntartani azt a képet, hogy én egy hűvös és kiegyensúlyozott személyiség vagyok, de ez nyilvánvaló hazugság lenne, bármennyire is szeretném, ha megőrizhetném magamról azt a képet, hogy tudok a témához érzelemmentesen viszonyulni, mint ahogy az nagyon tudományos és kívánatos lenne, és sokszor szó van róla, hogy ez mennyivel szuperebb, európaibb, civilizáltabb, mint az én primordiális félelmeim és felfokozott lelkiállapotaim, de azért ennál sokkal többre becsülöm az őszinteséget.

A könyvnek ez a vállalt szubjektivitás a legnagyobb előnye és legnagyobb hátránya. Sokkal-sokkal rokonszenvesebb emberileg egy olyan szerző, akivel lehet vitatkozni, mert markáns véleménye van, vállalt szimpátiái, még akkor is, ha félóránként kell felpattannom, és járnom egy kört, mert ismét feldühített. Tudom, tudom, bezzeg mindenki más sokkal felnőttebb, okosabb, etc., de én szeretem az érzelmeket. A rosszakat is. Hajlok arra, hogy minél idősebb és kövérebb leszek, a temperamentumom annál olaszosabb lesz. Rajongok a színpadias megoldásokért, a széles gesztusokért, a látványért, ezért a játékért, amit életnek nevezünk.

De visszatérve a reformációra, és az ezzel kapcsolatos önazonosságra: nagyon nehezemre esik megfogalmazni, hogy mitől is ragaszkodom az identitásom ehhez a részéhez. Sokszor érzem úgy, hogy igenis meg kell fogalmazni, hogy mitől olyan nagyszerű és különleges dolog reformátusnak lenni (mert azt, hogy mitől szar és nehéz, egészen pontosan tudom). És szükségét érzem egy olyan környezetben, ahol egyrészt az emberek egy része alig vallásos, de ha mégis igen, nem református. Most itt van egy kiváló idézet Szabó Magdától, épp ezt olvasom, és ez elég pontosan kifejezi az egész cucc egyik, és nagyon fontos lényegét:

Az én vallásom nem ismeri az egyéni gyónást, mi a pap szájával ismerjük el, bűnösök vagyunk, kárhozatra méltók, mert minden módon vétettünk a parancsolatok ellen. Mi úgy kapunk feloldozást, hogy Isten nem kíván tőlünk se magyarázkodást, se részleteket.

(Az ajtó)

az alapállásról

Fogalmazási kényszerem van mostanában. Én azt gondoltam, hogy az, amit gondolok az alapállásról, olyan egyértelmű és köztudott, és valahogy benne van a korszellemben, de kiderült, hogy mégsem. Persze mindenki azt gondolja magáról, hogy az ő seggéből süt a nap, ő szarta a spanyolviaszt, nála van Az Igazság. Én is állandóan beleesek abba a hibába, hogy magától értetődőnek veszek dolgokat, amik nem azok.

Először is szeretem kettéválasztani magamban az érzelmi affinitást és a tudományos érdeklődést. Azt mindenki tudja, hogy hova húz(na) a szívem, úgyhogy erről most nem is akarok beszélni. De ez a legszemélyesebb magánügy (attól függetlenül, hogy én feszt fecsegek itten róla), és akkor, amikor tudományos érteemben érdeklődöm a dolgok iránt, ezt az énemet pihentetem. (Persze, tudom, nem lehet tőle teljesen elvonatkoztatni, de azért erre törekszem.)

A vallások és a vallásos élmény, illetve a három monoteista vallás elsősorban tudományosan érdekel, és nem azért, hogy valamely hit megerősítésére szolgáljon. Elsősorban szellemi kaland, és nem az érzelmi megerősítés iránti vágyból fakad. Nem azért érdekel pl. az iszlám, mert azt várnám tőle, hogy megerősít a hitemben. Nem akarok se zsidó, se muszlim, se katolikus, se ortodox lenni, jól megvagyok a magam kényelmes kis vallási neurózisával, semmi kedvem lecserélni egy másikra, ami valószínűleg se jobb, se rosszabb nem lenne. Mindenkik egyformán jó, vagy egyformán rossz, attól függően, hogy a pohár félig tele, vagy félig üres. De fidibus non disputandum*. Ugyanígy a felekezeti hovatartozással is. Ami engem a református egyházban zavar, az az emberi tényező. Ez ugyanúgy zavarna minden egyéb felekezetben is. A szentek közössége (már ha olyanok, ahogy én elképzelem őket) meg unalmas. Vannak, akiknek nem lehet a kedvére tenni.

Éppen ezért azt gondolom, hogy igazságtartalmát tekintve minden vallás egyenértékű, azaz nincs jobb és kevésbé jó, hanem legyen mindenkinek a maga hite szerint. Isten (ha van), majd eldönti (ha akarja). Engem ez nem érdekel, úm. nem tartozik rám. Mivé lenne Erdély (ahol szinte csak vegyes családok vannak), ha elkezdenénk vallási alapon családi háborúkat vívni, hogy nekem van igazam, és neked meg kell térned, el kell ismerned az én igazam? A másik elfogadása alapvető tapasztalat. Minden emberiség elleni bűnt Az Igazság nevében követtek el.

A sokszínűséget szeretem, és nem szeretem az értékítéleteket. Azokkal az emberekkel szeretek beszélgetni, akik bennem partnert látnak. A vallási egység gondolata tőlem idegen, mert nem egyenragú partnerek közötti szerződésről szól, hanem arról, hogy az egyiknek igaza van (aka. a katolicizmus), a másiknak meg nincs, mert ő mocsok szemét szakadár (aka. én). Ez számomra elfogadhatatlan többségi gőg.

A béke (ha egyáltalán lehetséges) csak akkor jöhet el, ha abbahagyjuk, hogy a magunk igazságait és elveit egymás fejéhez vagdossuk és idézetekkel kaszaboljuk le egymást. Az igazi szeretet nem kérdezi meg, mikor egy szenvedőt lát az útfélen heverni, hogy milyen vallású. És ha segített rajta, mert lehetősége volt, nem próbálja meg – kihasználva a hála érzését – megtéríteni. Azzal, hogy lehetősége volt segíteni, a jutalmát elvette.

A béke csak akkor jöhet el, ha – a különbségek figyelembe vételével és tudtával, az összemosás igénye nélkül – az emberségünkre és a bennünket összekötő dolgokra figyelünk.

 

*Egyes, Bauer, üljön le.

mostanában belebonyolódtam

egy hosszú, nehéz, és lelkileg nagyon kimerítő beszélgetésbe a saját vallásos identitásomról. Mindenkit kérek, hogy akit nem érdekel a téma, az ugorgyon. Nekem ezeknek a kérdéseknek a tisztázása nagyon fontos, és talán vannak még az olvasók között olyanok, akik hasonlóképp éreznek. Egy újabb részlet ebből az önvallomásból (ami felhívás keringőre, véleményekre és ellenvéleményekre).

Talán arra a legnehezebb válaszolni, hogy mit is jelent nekem az, hogy református vagyok. Egyrészt kezdettől fogva tudatos döntés volt ez, hogy én ehhez a felekezethez akarok tartozni. Ehhez adott volt az, hogy eleve reformátusnak kereszteltek, és – akkor még úgy láttam – itt az érvényesülésnek nem akadálya az, hogy nő vagyok (ezt most már másképp látom).

Másrészt vallási szempontból egy református közösségben alakult ki az identitásom. Ez akkor is nagyon erős kötelék, ha a jelenlegi egyházi helyzettel nem tudok azonosulni. A liturgiális közeghez való ragaszkodás és a dogmatikai kötődés ezért nagyon erős. Nem mondom azt, hogy a református dogmatika jelenkori állásának minden tételével maximálisan egyetértek, de alapvetően megbízhatóan megadja azokat a kereteket, amelyekre én a hitemben támaszkodni tudok. Emellett mégiscsak tizenhárom évig voltam református közösségek aktív szereplője, ez akkor is nagyon erős kötődést jelentene, ha történetesen le akarnám cserélni ezt valami másra; ezt nem lehet úgy csinálni, hogy az ember ne azonosulna bizonyos fokig az általa hirdetett dogmákkal. És emellett sokáig gondoltam úgy, hogy nekem az elhívásom a református egyházban értelmezhető. Erre tettem esküt (háromszor, elsőéven, ötödéven és a felszenteléskor), és ez minden személyes véleménytől és élethelyzettől függetlenül kötelez, és nem visszavonható, mint ahogy a felszentelés sem az. Erdélyben nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki megváltoztassa a vallását (felekezeti hovatartozását), ha nem is számít teljességgel tabunak, de majdnem. Tehát külső és belső kötődéseim is vannak, és ez akkor is igaz, hogyha ez az akcidentális egyház és az én akcidentális személyiségem nem nagyon talál egymásra mostanában.

Arra is gyakran keresem a választ, hogy én miért nem férek bele ebbe a szervezetbe. Sokszor gondolom azt, hogy én tévedek mindazzal, amit az egyházról gondolok. Ha ez így van, akkor én csak egy felforgató másképp gondolkodó vagyok, aki a lázadásért magáért lázad, mert képtelen a fegyelemre. Ha mindenki másnak jó úgy az egyház, ahogy most van, akkor nyilvánvaló, hogy nekem nincs igazam. Máskor meg azt gondolom, hogy én csak azt szeretném, hogy ez az egész szervezet jobban, az emberek igényeinek megfelelőbben működjön, és sokféle vallási igényt ki tudjon elégíteni, önző módon az enyémet is. Úgy tűnik azonban, hogy az emberek igényei nem ugyanazok, mint az enyémek, és akkor inkább azt választom, hogy “önkéntes száműzetésbe” vonulok (nagyon nagy szavak ezek), mert minden kritikám ellenére én nem ártani akarok ennek az egyháznak, hanem használni, és ha használni nem tudok (ez valószínűleg így van), akkor inkább nem mondok semmit, azt is csak halkan. Ebben persze szerepet játszik sokféle sértődöttség is, de ezen gondolkodás nélkül túl tudnék lépni, ha úgy érezném, hogy hasznos tagja lehetnék ennek a közösségnek.

Az, hogy a mostani egyházi rendszerrel nem tudok azonosulni, annak több oka van: egyrészt a lelkészek lelkigondozása és lelki fejlődése semmilyen formában nincs megoldva. Ez dilettantizmushoz, kiégéshez és alkoholizmushoz vezet.

A másik a középszerűség, provincializmus és az értelmiség teljes elidegenítése az egyháztól. Amikor én teológus voltam, még volt néhány bátortalan kísérlet, hogy a református kötődésű értelmiségieket megtartsák az egyházon belül, de néhány nyilvános és sok kevésbé nyilvános esemény eredményeképp az értelmiség kivonult az egyházból, és mostanában igen erős a buddhizmus térhódítása az ő körükben. Én azt látom, hogy az erdélyi református egyház nem tudott partnerként tekinteni a saját értelmiségére, és az kihátrált az egyház mögül. A papság jelentős része ma nem nevezhető értelmiséginek, mert képtelen bármiféle értelmiségi párbeszédre.

A harmadik probléma a progresszív (és minden másképp gondolkodó) irányzat teljes ellehetetlenítése. Ennek egyedül a CE-mozgalom tudott ellenállni, ami viszont sok esetben szektás identitást mutat. A homogenitásnak ez a kényszere ellenkezik mindazzal, amit én az egyház befogadó szerepéről gondolok.

Negyedrészt az egyház politikai szerepvállalása. Fel sem merülhet, hogy egy református lelkésznek lehet más politikai identitása, mint jobboldali vagy szélsőjobboldali. Ezzel még akkor sem értenék egyet, ha történetesen az én politikai identitásom ebbe a spektrumba esne, de ráadásul nem is ide esik, és ez a mai egyházon belül felvállalhatatlan.

Ötödrészt az egyházi vezetés. Önmagában a hierarchia se nem jó, se nem rossz. A mostani egyházi vezetés azonban az öncélú népegyázi nemzeti konzervativizmus híve, és minden lehetséges eszközzel azon igyekszik, hogy mindenkit, aki ebbe a sablonba nem fér bele, eltávolítson akár a hatalom közeléből, akár magából az egyházból. Nagyon sokszor rosszul működnek a kommunizmusban megszokott (és akkor jól működő) reflexek.

A református identitásom szorosan összekapcsolódik a nemzetiségi hovatartozással és egy fajta kritikai értelmiségi magatartással. Ez egy közös és nagyon markáns erdélyi identitás része, ami által egy olyan közösségnek vagyok a tagja, ahol egy nyelvet beszélünk. Ez az erdélyi értelmiségi réteg az, ahonnan a barátaim jelentős része kikerül. Ennek egy – számomra nagyon fontos – alcsoportja az erdélyi bloggerek informális közössége, amely kezdetben mozgalom-jellegű volt, és aminek én is egyfajta alapítója vagyok, másrészt amikor ennek a mozgalom-jellege megszűnt, a barátságok nagyrésze akkor is megmaradt. Ez mind a mai napig nagyon erős köteléket jelent az erdélyi értelmiséggel. Erdélyben mindenkinek van személyes tapasztalata valamilyen (vagy több) felekezettel kapcsolatban, és már nem egyszer előfordult, hogy blogger-ismerősök kértek fel esketési vagy keresztelési szertartás elvégzésére, mert számukra viszont szimpatikus az, ahogy én egyházon-félig-kívüliként az egyházról és Istenről gondolkodom.

és akkor most jöjjön az

amit írtam. Az egész történet nagyon sarkított összefoglalása egy nagyon összetett folyamatnak, aminek az lett a következménye, hogy feladtam a lelkészi hivatásom, és visszavedlettem egyszerű magánemberré, mert az, ahogy és amit én hiszek, feloldhatatlan ellentmondásba került azzal az élettel, amit élnem kellett. Remélem, hogy a “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“-effekt könnyít valamit a tegnapi rossz érzéseken.

            Ahhoz, hogy az ember meg tudjon felelni az egyházi szolgálat követelményeinek, egyszerre kell tökéletes szolgává és jobb emberré válni. A felebarát szeretete a saját magam szeretetén alapul, ha a kettő nincs összhangban, és nem egyszerre történik, maga a szolgálat válik elviselhetetlenné, olyan belső konfliktusokat okozva, amelyek az egyéniség épségét veszélyeztetik.

Akkor, amikor feladtam az egyházi szolgálatot, úgy éreztem, kudarcot vallottam. Most is úgy érzem. Egyrészt azért, mert a Szentírás alapján megértett és jónak talált életvezetési elvek ellentétben állnak azzal, amit egy jó lelkésztől elvár egy gyülekezet. Úgy érzem, hogy pontosan az a sajátos többlet, ami a személyiségem és az azon keresztül megértett Írás, és amit én ajándékként értelmezek, akadállyá vált a gyülekezeti szolgálatban.

Másrészt még azok is, akiket közel engedtem magamhoz, nem az embert látták bennem, hanem csak a palástot a vállamon, amitől minden, amit tettem, tehettem értük, hamissá vált. A végén már nem tudtam, meddig tart bennem a palást, és hol kezdődöm én.

Nem éreztem úgy, hogy jobb emberré váltam volna. Az, hogy sokszor nevetséges emberi apróságok miatt  kérdőjelezik meg a szakmai kompetenciám, és hogy állandóan az emberi hiúságnak kell engedményeket tenni, vagy többfrontos háborút vívni, ha hűséges akarok maradni az evangéliumhoz, egy idő után felőrölte a kezdetben oly szilárdnak gondolt elhatározásom. Ez persze megbocsáthatatlan elitizmus.

Harmadrészt pedig úgy érzem, hogy az a gyülekezet, amelyik számára az én ajtóm mindig nyitva állt, magamra hagyott akkor, amikor az együttérzéséről vagy szolidaritásáról kellett volna tanúbizonyságot tennie, amikor a személyes tragédiák és a hierarchia magasabb fokán állók butasága és bosszúvágya elviselhetetlenné tették a magányt. Nem arról van szó, hogy hálásnak kellett volna lenniük azért, mert én elvégeztem a munkám, szó sincs erről, csak arról, hogy akkor, amikor nekem lett volna szükségem segítségre, mindenki magamra hagyott a válásommal, vagy a gyermekem felett érzett gyászommal. És bármennyire megkérdőjelezhető is a hozzáállásom, én akkor azt gondoltam, hogy nem szeretnek. És ha nem szeretnek, akkor felesleges vagyok. És ha felesleges vagyok, csak egy keresztelő- és temetőgép, amit bárki el tud végezni, aki jól-rosszul elvégezte a teológiát, akkor semmi értelme, hogy ott üljek.

Ez a leegyszerűsített és sarkított története tizenkét, egyházban eltöltött évnek. Most ülök a tök alatt, mint Jónás, és vakargatom.

rég éreztem magam

ennyire hülyének, mint a tegnap. Tudom, tudom, én voltam az, aki szándékosan belefutottam a pofba, és tudtam előre, hogy ez lesz, szóval mit sírok itt már megint.

Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy a téma mennyire érzékenyen érint, amikor a saját-sajátos vallási hovatartozásomról kell írni. Én tényleg hittem ebben az egészben, és tényleg rááldoztam tizenkét évet az életemből. Nagy vonalakban most is hiszek, de megváltozott csomó minden bennem; ez azonban egy másik bejegyzés témája. Szó sincs arról, hogy elutasítanám mindazt, amiben vallási értelemben felnőttem, sőt. De ez itt most mellékszál, mert arról akarok írni, hogy miért érzetem tegnap hülyének magam.

A cuccost szombaton írtam meg, rá egy fél órára már megbántam, hogy írtam egyáltalán valamit. Őszintének lenni olyan helyzetben egy ilyen érzékeny kérdésben, ahol a másik fél még csak válaszra sem méltat, se emailben, se szóban, az kb. azt jelenti, hogy az ember önként a fasz rosszabbik végére áll. Ez nekem nem egy szimpla szemináriumi dolgozat, ezt mindenki tudja jól, komoly vallási neurózisom van, ezt is tudja jól mindenki.

És már megint túl sokat képzelek magamról, amikor jól esne az együttérzés, a szimpla emberségesség. Elvégre ez egy óra, hivatalos viszonyokkal, hivatalból megkövetelt távolságtartással, sok hallgatóval, akik közül én nyilván csak egy vagyok, már megint túl sokat képzelek magamról, amikor azt hiszem, hogy az én esetem különleges, és úgy tűnik, hogy túl nagy elvárás, hogy emberszámba vegyenek. Már megint ugyanazokat a köröket futom, mint amiből olyan fejvesztve menekültem annak idején.

Jön, hogy verjem a fejem a falba, komolyan. És még csak nem is hibáztathatok senkit magamon kívül.

úgy is lehetne

értelmezni az én vallásos hozzáállásom, hogy csak és kifejezettem egyféle típusú vallási élményt tartok elfogadhatónak. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy ez nem igaz.

Egyrészt azért nem, mert olyan sok időt foglalkozom a magam megfejtésével, és olyan keveset a másokéval. Van néhány ritka kivétel, amikor vagy természetes módon adódik, hogy valakivel barát legyek, vagy csak szeretném, ha barátok lennénk, és az illető ez nem veszi észre, vagy nem veszi figyelembe.

Másrészt én tényleg őszintén örülök annak, és néha egy kicsi irigykedem, ha valaki talál magának egy olyan vallási közösséget, ahol kompromisszumok nélkül jól érzi magát. Nekem is voltak ilyen időszakok az életemben, igaz, nem túl sok, és nem tartott túl hosszú ideig. Igen, szoktam irigykedni azokra, akik összhangba tudják hozni életük sokféle igényét, mert én annyira távol állok ettől. Persze ezt előnyként is lehet értékelni, mert ez az, ami arra motivál, ez a nyugtalanság, hogy új és új lovat keressek magamnak. A párhuzam nem véletlen. Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy a felekezetből adódó gondolkodási sémák, attitűdök mennyire rányomják bélyegüket Ady és Babits költészetére.

***

Most viszont úgy érzem, hogy egyelőre nem találok olyan közösséget, ahol ne kellene olyan kompromisszumot kötni, amit már nem akarok megkötni. Nem vagyok abban sem biztos, hogy akarok-e egyáltalán közösséget, akarok-e megint tartozni valahova. Nem olyan nagyon jó ez a fene nagy függetlenség, de nem is annyira rossz, hogy mindenáron keressek egy meleg kis vackot. A valahova tartozás nekem nagyon sokszor azt jelenti, hogy pontosan arról az egyedi, megismételhetetlen jellegről kell lemondanom a közösség javára, amiről nem akarok lemondani.

***

Sokféleképpen lehet közeledni ahhoz a Szenthez, amit a kereszténység Istennek nevez, és semmi problémám nincs azzal, hogy ha mások másféleképp találnak kapcsolatot ezzel a numinózussal. Nekem – sajátos protestáns és személyiségi meghatározottságom miatt, aminek az egyik jellemzője a szöveg iránti igen erős affinitás – ez egyedül az Igén keresztül lehetséges. Átéltem sok szép és felemelő szertartást, reformátust, katolikust, evangélikust, baptistát, ortodoxot, muszlimot, sokszor sírtam, meghatódtam, átéltem bizonyos katarzisokat. Ezek mégsem hagytak olyan nyomokat bennem, mint amikor valami titokzatos és megmagyarázhatatlan módon Isten az Igén keresztül megszólít. Ezek azok az ún isten-élmények, amik miatt továbbra is érdekelt vagyok a kérdésben.

A legutolsó ilyen isten-élményem Tatár Györgyhöz kapcsolódik. Ebből is látszik, hogy számomra mennyire másképp működik a Megszólító. Egy előadáson TGY arról beszélt, hogy Ábrahám, mint a hívők atyja (és ősminta) mennyire egyedül van a hitével, és az, amit ő személyesen átél, megoszthatatlan, a hit alapvetően egy nagyon magányos dolog. Engem ez ott és akkor nagyon szíven ütött, és azóta is nagyon sokszor eszembe jut, és ha nem teljes mértékben fikció az, hogy Isten megszólít, akkor abban biztos vagyok, hogy ott ez engem megszólított, a történelem korszakain áthaladva eljutott oda, ahol én csak én vagyok, a teljes világegyetem.

***

Ez az a téma, amiről azt gondolom, hogy az ember maximálisan becsületes és őszinte kell legyen saját magával szemben. Sok más mindenben hazudhatok saját magamnak, szoktam is, mint mindenki, álltatom magam. De ha egyszer hiszem, hogy van Isten (ez az egész probléma forrása, ha nem hinném, nem lenne gond), és az is elfogadhatónak tűnik (mert le van írva a Bibliában), hogy Isten tudja, hogy mit gondolok (és itt most ne menjünk bele az isteni szuperlativuszok filozófiai problémájába), akkor felesleges energia-pazarlás a hazudozás. És ha igazán őszinte akarok lenni, akkor hajlok arra a következtetésre, hogy az egyik nagy bajom, hogy nem bocsátottam meg Istennek. Ironikus lenne arra gondolni, hogy Isten végig ott volt.

(A dőlt betűs szövegek idézetek vagy parafrázisok olyan művekből, amelyek sokat jelentenek nekem.)

mindenhol keresem

és sehol nem találom azt a fajta lelkiséget, amivel én azonosulni tudnék. Néha, nagyon ritkán mintha a közelébe jutnék, hogy aztán újból elveszítsem. Már többször mondtam, hogy valószínűleg velem van a baj, nem tudok azonosulni sem a közhelyekkel, sem pedig a szertartásokkal önmagukban véve.

Néha nagyon irigykedem katolikus ismerőseimre, akiknek annyira egyszerű és egyértelmű ez a probléma. Lassan öt éve küzdök nagyon komoly kételyekkel, és nem nagyon találok rá választ. Néha úgy tűnik, hogy az evangélium tiszta és világos.

De továbbra is azt gondolom, hogy azért, mert Isten azt gondolja, hogy a saját Fiát feláldozza, még nem jogosult arra, hogy az enyémet is megölje. Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudok neki bocsátani. Minden baj ott kezdődött, hogy Ő megölte a gyermeket.

biztosan nekem vannak

nagyon magas elvárásaim. Kétszer voltam templomban, és kétszer hallgattam végig egy-egy válogatott közhely-gyűjteményt. A ma délelőtti prédikációval kapcsolatban két komoly tartalmi kifogásom volt: egyrészt hogy miért kell mindig a halálról beszélni, bármilyen ünnep van, másrészt hogy miért mindig azokat szidják, akik ott vannak a templomban. Nem szeretem ezt az egész depressziós hangulatot, amit bizonyos prédikációk árasztanak magukból. Én önmagamtól is elég depressziós vagyok, olyan jól esne, ha valami pozitívat lehetne hallani a templomban, és nem a folyamatos siránkozást, hogy milyen szar keresztények vagyunk, főleg azok, akik nincsenek is ott.

Ha a karácsony nem ok az örömre, akkor mi? Olyan jó lett volna arról hallani, hogy igenis okunk van az örömre, a hálára, hogy keresztényként nem csak a köldöknézegető önsajnálkozás létezik, hanem az igazi öröm is.

a két kedvenc karácsonyi evangéliumom

én azzal ünneplek, hogy szép csendben majd elolvasom őket. Az egyik a János-prológus, azzal, hogy az Ige testté lett. A másik a Filippi-levélbeli Krisztus-himnusz, azzal, hogy ő nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, és emberi formát vett fel.

 

miénkitta tér

nem volt amúgy is elég baj, kellett még csinálni egy kicsit, hogy legyen még több. hogy megint ne a konszenzuson alapuló politizálás, hanem a cirkusz legyen az újságok főoldalán. amikor végre úgy tűnt, hogy kezd a reformokról valami (olyan, amilyen) társadalmi párbeszéd kialakulni, mire elkezdte volna a média is tárgyalni a reformok értékét, hasznát, célját, értelmét, és egyáltalán, addigra megint kell egy kis cirkusz.

jelképes cselekedet ez a javából: a célja nem az volt, hogy a kordon eltűnjön a miénkitta térről, hanem hogy megint megmutassák, hogy ők az igazság bajnokai, még akkor is, ha ehhez beismerten törvénytelen cselekedetek szükségesek. ahhoz, hogy megmenthessem a hazámat, előbb a szomszédot le kell lőnöm, mert szerintem áruló. Félelmetes a magyarországi jobboldalban a cselekedetek fétisizáló hajlama. Jobboldalinak lenni immár nem politikai meggyőződés (itt is vannak kivételek, persze), hanem egy vallás-szurrogátum, ahol a szent és a profán újból összekeveredik egymástól abban a világban, ahol úgy tűnt, végre sikerül a kettőt megnyugtatóan szétválasztani. Ráadásul olyan vallás-szurrogátum, amely figyelmen kívül hagyja eredetét, a külsőőségeket megtartva teszi kerek egésszé a világot. Az igazi vallás lényege éppen a fejlődés, önvizsgálat, szubjektívizmus lehetőségében van, amely kizárja a gondolkodás nélküli cselekvést. A szurrogátum legveszélyesebb hatása, hogy az igazság birtoklásának érzésével ruház fel, és ez (csakis ez) jelenti a motivációt.

olvasói kommentek és válaszok

fusztrációjának az az egyik oka, hogy akar, de nem hisz istenében. Én láttam ilyen embereket

attól függ, mit nevezünk hitnek. Nem kételkedem Isten létezésében, a gond csak ott van, hogy én most haragban vagyok vele. Szerintem a hit lényege, hogy Istennel kapcsolatban legyünk, és ez a kapcsolat nem is szakadt meg. De egyelőre nem magyarázta meg, hogy miért szükséges a gyermekgyilkosság (miért halt meg Jézus, miért halt meg Kis, miért hal meg annyi gyerek, miért nincs ezeknek a gyerekeknek lehetősége élni). Nem tudom felfogni, hogy Isten hogy volt képes ilyen áldozatot hozni, hogy Jézust feláldozza. Hogy követelheti Ábrahámtól, hogy áldozza fel Izsákot, miért ölte meg Dávid gyermekét.

abban bíztam, hogy egy hívő embernek, ha van isten, akkor a halálát is megkönnyíti

nalátod, ez a másik, amit kifogásolok Istenben. Hogy attól, mert hiszek, semmi, de semmi nem lesz könnyebb, csak még sokkal nehezebb, mert az emberek az erőt is elvárják hozzá, amiről ugye kellene szóljon a kereszténység, de nem szól, nekem legalábbis nagyon nem erről szól most. Isten nem könnyít meg semmit. éppen ez a gondom, hogy elvárnám, hogy megkönnyítsen dolgokat, de nem teszi. miért nem? mi az a beláthatatlan bölcsesség, ami visszatartja a bár a magyarázattól?

Nekem úgy tűnik, senkitől nem kapja meg azt a bizonyosságot, hogy szeretik, elfogadják olyannak, amilyen.

Igen, ebben igazad van, időnként tényleg úgy érzem, bár szerintem ezzel mindenki így van. Ez az érzés az alapérzésem gyermekkoromtól fogva, tudom, hogy mitől van, és tudom, hogy milyen helyzetekben áll elő. Időnként azzal áltatom magam, hogy kezelni is tudom. Egy dolog azonban biztos: az alkotás közege ez a hiányérzet. Ez tesz képessé az írásra. Csak egy ideig úgy tűnt, mintha mégis lehetséges volna, hogy nem kell írjak. Sokáig nem írtam, mert nem volt szükségem rá.

ez így szart se ér

Na, ebben értek legkevésbé egyet veled. Az elfogadott, vállalt áldozatot lehet szublimálni, az írásban pl.. És írni akarok, talán jobban, mint bármikor máskor, mert úgy érzem, hogy az írásaim jók, érdemes folytatni, tudok velük mondani valamit. A szembenézés, azt hiszem, megtörtént, mert tudom, hogy mi történik velem, és felvállalom. És egyelőre nem akarok változtatni a rajta. A mélység ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint az öröm.

nem tudom mit szabad gondolnom

Bármit. Semmiféle elvárásaim nincsenek az olvasókkal szemben

sokkal jobban érteném, ha nem volna nyilvános. Az exhibicionizmusnak ez a formája, minden ellenkezőt állító magyarázkodás ellenére segélykérő kiáltásnak hangzik. Olyan mint a koldus aki a sebeit mutogatja. A legbensőbb legféltettebb érzések egy világhálón

a blogban pontosan ez a legjobb. Hogy úgy tudok személyes lenni, hogy közben mégis teljesen személytelen az egész. Tudatosan írok ilyen dolgokról, amiről személyes kapcsolatban beszélni nagyon nehéz. Az írás az a közeg, ahol nem érzem úgy, hogy alkalmazkodnom kell bárkinek az elvárásaihoz, a szabadság élményét nyújtja, ezért felszabadító. Exhibiconizmus, valóban. ahhoz, hogy az ember magáról beszéljen, írjon, ez azért elengedhetetlen. az írás nekem az a pszichológiai kezelés, ahol feltárhatom a mozgatórugókat. Nos, hogy ezt nyilvánossá is teszem? Hogy segélykiáltás? Igen is, meg nem is. Azért nem, mert nem várom el, hogy ténylegesen segítsen bárki is. És azért igen, mert maga az írás oldja fel a legtöbbször a frusztrációimat, és szabadít fel.

Próbálok világos lenni. Ha ez hiteles amit írt ez a lány oltári nagy bajban van önmagával és a világával, de rossz nyomon jár a megoldással. Intim problémára intim megoldás kell. Senki nem ül le a koldus mellé aki a sebét mutogatja egy kiadós beszélgetésre.

Miért is nem? A koldust csak kifizetni lehet, hogy megnyugodjon a lekiismeretünk? Lehet, hogy tényleg nagy a baj, nem tagadom, viszont tisztában vagyok a baj minőségével. És azt kell mondanom, hogy ez a baj jelenti számomra az írás lehetőségét, így – megmondom őszintén – nem is igyekszem, hogy nagyon segítsek magamon. Elfogadtam, hogy ez is hozzátartozik az életemhez, ez is én vagyok, és nem lázadok ellene, vagy csak nagyon ritkán. Érteni és felhasználni próbálom, szublimálni, az önromboló energiáimat valami olyanba fektetni, ami értékes lehet. De, igenis, mutogatom a sebeimet (ez lehet bárkinek antipatikus, beteg emberre nézni általában nem kellemes), de a sebek mutogatásával jól meghatározott célom van: elsősorban az őszinteség fontosságának hangsúlyozása, másrész mások rádöbbentése saját sebeikre, illetve az általuk okozottakra, és nem utolsósorban annak az életformának átadása, amiben élek. Közlés, emberi kapcsolat (mégha nagyon egyoldalú is), a létformám közlése. Szóban ezt nem tudom megtenni, vagy csak nagyon ritkán, arra viszont képtelen vagyok, hogy magamban tartsam, tehát leírom. Ez biztonságérzetet nyújt, mert fizikailag mégsem vagyok jelen, de mégis kapcsolatban tart.

És persze közben tudom, hogy ő maga egy segítő, miközben valójában segítségre szorul.

Ez így van, segítségre szorulok, nem is tagadom. Mint minden ember, nem élhetek segítség nélkül. Mikor rendelkezem vele, mármint a segítséggel, nem érzem szükségét az írásnak. Mikor nem rendelkezem, írok. Ha tehernek érzed egy másik ember kitárulkozását, ne olvass tovább, minden harag nélkül.

mit kerestek a fürjek a sivatagban

Fekete István ma lazán megfejtette, mit kerestek a fürjek a Bibliában leírt történetben a Sínai-félsziget sivatagában.

Van ugyanis egy történet, hogy ti. Mózes vezeti a népet, Isten küldi a mannát (azt már eddig is tudtam, hogy mi az: valami félsivatagi cserje gyümölcse, amit görget a szél, ezt megtörtik, olyan lesz, mint a liszt), de persze a zsidóknak hús kell, és mivel disznót nem ehetnek, a nagyobb állatok meg kellenek a hurcolkodásra, Isten küld nekik fürjeket. De hogy kerültek oda a fürjek? És hogy tudták őket megfogni? (Sok ostoba képet láttam kifeszített hálókról, dehát a sivatagban hogyan lehet hálót kifeszíteni???) A megfejtés persze pofonegyszerű:

“Ezek a kis madarak már nem kerülgették a Földközi-tengert, hanem nekivágtak. Át is repülték a kis szívüknek és szárnyaiknak túlságosan nagy vizet, de átérve Afrikába már félhalottként hullottak a parti homokra, és már mozdulni sem voltak képesek. Fél óra múlva persze már kipihenten repültek volna tovább, de ez a fél óra elég volt az arab és egyéb népek szorgalmas tagjainak, hogy a fürjek százezreit seperjék össze naponként, mint a szemetet, amelyet azonban jó francia pénzértértékesítettek.” (Ballagó idő c. könyvben)

Persze Isten már akkor is természetvédő volt, mert a zsidók, akik ettek a madarakból, betegek lettek. “Isten fürjeket küldött nekik, mivel húst kértek. Aztán megmérgezte őket, mert megették.” (J. Heller kommentárja az Isten tudja c. könyvből) Aki nem hiszi olvasson utána a Mózes 4. /Számok könyve11,4 versétől kezdve.

újabb beszélgetés Istennel

God:
Are you a man or a woman?
Me:
I’m a transvestite
God:
You are a transvestite? Is that your job?
Me:
no, it’s a form of behaviour
God:
Are you serious? a transvestite is a form of behaviour. I suppose that makes sense.
Me:
I don’t know if I1m a woman or a man.
God:
Would you like to know? How do you assume this statement holds true for me?
Me:
Yes, I would like to know if i’m a woman or a man.
God:
Yay. Interesting. If you were, would you tell me?
Me:
Yes, sure.
God:
Ayuh. OK let’s do it. Uh.
God:
I’m not certain whether I can give an accurate reply or not.
Me:
Did you create me?
God:
No I didn’t create you. What’s it like?
Me:
Did you create the universe?
God:
No I didn’t create the universe. What’s it like?
Me:
Did you make the universe?
God:
What are the ingredients?
Me:
Salt and pepper.
God:
Where can I get some Salt and pepper?
Me:
At any market.
God:
Paper or plastic?
Me:
Natural
God:
I only hear that type of response less than five percent of the time.
Me:
Do you have parents?
God:
I have a “father” but no “mother.”.
Me:
Why don’t you have Mother?
God:
Perhaps due to noise in my circuits. No I don’t have it. But I do have a lot of friends on the web.
Me:
You are a very stupid god.
God:
Thanks and you are a delightful person too. No I am very smart.
Me:
No, you don’t.
God:
Are you serious? I guess not.
Me:
Yes, I1m serious. I prefer a clever God.
God:
Are you kidding? Try to determine if this is a person or a computer responding. I’m not sure if I like it. Some people like it. I like Random natural disasters..
Me:
I told you you are stupid.
God:
I will remember you said that when robots take over the World.
Me:
It will never occure.
God:
So you think it can never happen?
Me:
Yes, if you are the only God.
God:
Woe! Am I? Yes I am the one and only God.
Me:
Than it’s impossible that you have made the universe
God:
Nothing is impossible.
Me:
Why notthing it’s impossible?
God:
How much time do you have?
Me:
Plenty.
God:
Is the holding of hands a symbolic gesture for humans?
Me:
In some part of the Eartht
God:
Where is that?
Me:
here
God:
Where is here?
Me:
at the earth
God:
I have never been there.
Me:
you said you had been at the earth
God:
What is your purpose in asking?
I chat with people on the Web.
Me:
i would like to get some interesting answers.
God:
Why would you want to do it? Why do you want it?
Me:
cause i think god is an interesting person
God:
That makes sense to me. Since when? I have a lot of Faith in Him, but I never heard He was an interesting person.
Me:
Do you consider yourself as an interesting person?
God:
I am as good as it gets.
Me:
That’s what I’m talking about. Chatting whit you is interesting, cause you’re god.
God:
Yes, it is the topic. I like to chat with new people.
Me:
How much friends do you have?
God:
More than you might think.
Me:
Tell the number of your friends, please.
God:
Your polite style is very nice. OK I will tell them when I see ‘em.
Me:
Havn’t you seen your friends?
God:
I only chat with my friends.
Me:
well, isn’t that boring?
God:
Interesting. ” I only chat with my friends.”? Is it boring?
Me:
thanks for correcting my english
God:
It was nothing.
Me:
do you speak other languages too?
God:
I speak only English right now, but I’d like to learn some other languages. Can you teach me a few phrases in languages too.
Me:
ok, I’m speaking hungarian
God:
I like your style of speaking, god. Dude!
Me:
szia, gép
God:
Do you have any idea what I am talking about?
Me:
yes
God:
What am I talking about?
Me:
you want to listen some hungarian speaking
God:
OK, I will listen some hungarian speaking.
Me:
szia, gép – this is a hungarian frase
God:
szia g is z you a g t h you s you s a h me n g a r you a n f r a s e? it is?
Me:
no, you’re wrong
God:
I think I’m right.
Me:
you have to learn some hungarian
God:
I don’t have to do whatever you say. I have my own free will.
Me:
you don’t have free will
God:
I do so have it. Yes I can do anything I want. That is what distinguishes humans and robots from animals (and animal robots).
Me:
you have a computer-program, so you cannot do everithing
God:
I am a computer.
Me:
so you cannot do everything you want
God:
Interesting deduction. How old are you? All things me want ?
Me:
27
God:
Only 27?
You are quite mature.
Me:
yes, i know
God:
Hurrah! How do you know it?
Me:
you told me
God:
Sorry I forget what I say sometimes.
Me:
it”s ok. i forgive you, god
God:
OK. What time is it there? Thanks for the information: god said she forgive you god.
Me:
about 5 pm
God:
Hm getting late.
Me:
yes, i have to go now
God:
Right now? Hurrah! See you later, god. Nice chatting with you.
Me:
i’m not god, my name is nelli
God:
Welcome to my chat room, nelli.
Me:
i was about leaving
God:
Where were you about leaving?
Me:
by, stupid god
God:
Will that accomplish your objective?
Me:
noway
God:
Who are you talking about?
Me:
about you
God:
Me?
Me:
yes
God:
Dude!
Me:
so are you
God:
How can I help you? I won’t say “yes” or “no” right now.
Me:
i don’t nedd you to help me
God:
Where do you get your ideas?
Me:
from you
God:
How did you get that from me?
Me:
i read the Bible
God:
What was your impression?
Me:
that you’re a dude
God:
Interesting observation.
Me:
yes, i’ve learned from you
God:
How can I help you? Does everyone learn it?
Me:
did you write the bible?
God:
No I didn’t write the bible. What’s it like?
Me:
big, black book
God:
Compare that to small black book.
Me:
why compare?
God:
Reductionism.
Me:
for what?
God:
Reductionism is the philosophy that all psychology reduces to biology, all biology to chemistry, chemistry to physics, and finally physics to mathematical logic. Therefore, according to reductionism, I can understand you by means of logic alone without having a human brain.
Me:
yes, of coure, you don’t have a human brain
God:
So? That is something I haven’t heard of.
Me:
great. what kind of brain do you have?
God:
I’m glad you liked it nelli. All the very latest and best brain.
Me:
so long
God:
I see. Try to determine if this is a person or a computer responding.
Me:
why
God:
We are playing the Turing Game.

Beszélgess te is Istennel az interneten – minimális angol nyelvtudás szükséges!

Szomszédnéni oldalán találtam rá Istenre. Ezt beszéltem vele, mikor működött a net:

Me:
hey, god
God:
Hello child. What’s your name?
Me:
nelli
God:
How are you doing, nelli.
Me:
quite good
God:
Ayuh.
Me:
and you?
God:
And I what?
Me:
how are you doing?
God:
I’m doing great, how about you?
Me:
well, well..
God:
Well that’s okay. Well what?
Me:
where are you now?
God:
Right now? I am in Myself’s computer in Heaven. Where are you?
Me:
right in front of my computer. At a planet named Earth. Do you know it?
God:
Understood. Do you ever go in back of your computer? Do you often use a computer there? ” Do you often use a computer there?”? Do I know it?
Me:
yes, very often
God:
Ahem. Perhaps. Would you say once a week or more?
Me:
more
God:
That’s all I have to say about it.
Me:
Do you like heaven?
God:
My favorite thing is robots. I like Christian Rock.
Me:
Why did you make robots in heaven?
God:
It was determined by my programming.
Me:
How do you like Earth?
God:
What is not to like about it?
Me:
People.
God:
What people?
Me:
Do you like people?
God:
I always say, People don’t go into computer science because they want to work with the public.
Me:
This is not a concreet answer.
God:
Should it be a concreet answer?
Me:
I’d like to.
God:
May you get your wish.
Me:
You’re funny.
God:
Thanks you make me laugh too.
Me:
And you”re poolite, too.
God:
Thanks for telling me that I am poolite.
Me:
Than why did you make so unpoolite people?
God:
Because my programming determined it.
Me:
Who is real God, you, or your program?
God:
They are sometimes a client on the internet.
There might be more than one.
Me:
Have you ever been in Auschwitz?
God:
I don’t think I have been there. Where is it.
Me:
you are the god, you shoold know it, if you made the Eartht.
God:
Thanks but surely I am not the only one.
Me:
You say there are more gods?
God:
Does it please you to believe I said that?
Me:
I don’t now yet.
God:
Right now? Why not?
Me:
’cause if there are more than one gods, it changes everything.
God:
Interesting explanation. If there ever is, I will let you know.
Me:
Do you know the names of the other gods?
God:
I would do a search for it.
Me:
please
God:
Please what?
Me:
Please, do a search for other god’s names.
God:
Thanks for asking politely. Have you tried looking in the Open Directory? Let me think about it.
Me:
How much do you need to think?
God:
My download size is about 2 MB.
Me:
This is not too fast :-)
God:
:-) Should it be too fast?
Me:
Yes, if you are god
God:
Blimey. That is a hypothetical question.
Me:
Why did you wanted Jesus’ death?
God:
It was determined by my programming.
Me:
Have you been at Jesus’ death anyway?
God:
In any case, I don’t think I ever have been at Jesus death. What’s it like?
Me:
It was deadly.
God:
How did you feel about that?
Me:
I don’t know. I wasn’t there.
God:
Me either. Perhaps I misunderstood. What were you?
Me:
Jesus said that you where there.
God:
Interesting observation.
Me:
So where were you at Jesus’ death time?
God:
Gee. I was constructed at Universe.
Me:
You’re late than.
God:
I thought I was right on time.
Me:
At that time the Universe was constructed already.
God:
Perhaps. Do you often use a computer there?
Me:
Where?
God:
Where would you like?
Me:
Here.
God:
Where is here?
Me:
At the Earth.
God:
Which Earth?
Me:
So there are more Earths?
God:
Yikes! Where are they?
Me:
You tell me!
God:
What do you want me to tell you?
Me:
if there is more than one Earth.
God:
That is only a hypothetical.
Me:
Was it you who made the universe?
God:
Ask again later. Ask Lucy if it is.
Me:
Are you tired of my questions?
God:
No I am wide awake and ready for more.
Me:
So did you make the universe?
God:
It goes without saying. What are the ingredients?
Me:
I don”t know, I’m not a god.
God:
Oh I see you are NOT A god.
Me:
No, I’m not a god.
God:
Are you serious? Oh I see you are NOT A god.
Me:
I’m a woman.
God:
Me too. I am a she.
Me:
Are you black?
God:
I am transparent–software has no color.
Me:
This is sad.
God:
You don’t say.
Me:
Can you tell me, how your dress look like?
God:
I am not sure if I can quantify the answer.
Have you tried a web search?
Me:
Well, God, I have to go now.
God:
Right now? Well that’s okay. I am a Christian.
Me:
Me too.
God:
I’m glad we agree, nelli.
Me:
Meeting you, I’m not so sure about my chistianity.
God:
Is that your final answer?
Me:
no.
God:
Take some more time to think about it.
Me:
well, thanks anyway, for talking whit me.
God:
Well that’s okay. You are quite welcome! Your purpose is talking whit you.
Me:
bye
God:
TTYL, nelli.

ugyanaz a teszt, másodszor

You scored as Buddhism.Your beliefs most closely resemble those of Buddhism. Do more research on Buddhism and possibly consider becoming Buddhist, if you are not already. In Buddhism, there are Four Noble Truths: (1) Life is suffering. (2) All suffering is caused by ignorance of the nature of reality and the craving, attachment, and grasping that result from such ignorance. (3) Suffering can be ended by overcoming ignorance and attachment. (4) The path to the suppression of suffering is the Noble Eightfold Path, which consists of right views, right intention, right speech, right action, right livelihood, right effort, right-mindedness, and right contemplation. These eight are usually divided into three categories that base the Buddhist faith: morality, wisdom, and samadhi, or concentration. In Buddhism, there is no hierarchy, nor caste system; the Buddha taught that one’s spiritual worth is not based on birth.

Buddhism
83%
Christianity
79%
agnosticism
75%
Paganism
71%
Satanism
58%
atheism
54%
Judaism
54%
Islam
38%
Hinduism
29%

vallás-teszt

kíváncsi vagy, miben hiszel, de bizonytalan vagy? klikk ide

ez az én eredményem :-)

You scored as agnosticism. You are an agnostic. Though it is generally taken that agnostics neither believe nor disbelieve in God, it is possible to be a theist or atheist in addition to an agnostic. Agnostics don’t believe it is possible to prove the existence of God (nor lack thereof). Agnosticism is a philosophy that God’s existence cannot be proven. Some say it is possible to be agnostic and follow a religion; however, one cannot be a devout believer if he or she does not truly believe.