volt szó az ominózuson. Meg a tekintélyről. Nem akarok megint azon nyafogni, hogy miért fogom vissza magam az órán (amiből persze semmi nem látszik, csak annak, aki jól ismer, ilyen hálistennek nincs); de pl. nem érzem motiválva magam; azt hiszem, egy kicsit unatkozom is. Pont az a párbeszéd-jellege hiányzik, ami motiválni tudna, ha volna. Ezért mellékvágányra tettem az egész retorikai muníciómat, a humort, a nevetést, a felszabadultságot, a vidám történeteket, az önreflexiót és a kritikát; így maradt valami zacc az aljamon, de tulajdonképpen unom magam, unom azt az énemet, amelyik nem implikálódik személyesen, hanem az elefántcsont-torony magabiztosságából osztja az észt. Én nem szeretem ezt a fajta diskurzust.
És akkor a tekintélyről. Legelőször is válasszuk külön az adminisztratív tekintélyt, ami szükséges a társadalom működéséhez. Ez szükséges rossz, el kell viselni, és csak reménykedni lehet benne, hogy aki ott van, jól csinálja.
Az erkölcsi tekintély viszont gyanús. Minél inkább követeli valaki magának, annál gyanúsabb. Ha valakinek lenne, de kérkedik vele, akkor az olyan, mintha nem is volna. Minél erkölcsösebb és puritánabb valaki, annál embertelenebb. Minél tekintélytisztelőbb valaki, annál inkább kételkedem az őszinte intencióiban.
Aki nem fél (ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?), az nem fél feltárni önmagát, nem félti a tekintélyét, mert tulajdonképp nem bánthatják. Aki nem fél, az őszinte, mert semmit sem tehetnek ellene. Semmi olyant, ami a lényegét, szubsztanciáját érintené. Aki őszinte, és önként kilép a hatalmi diskurzusból, ahelyett, hogy fenntartaná, annak tekintélye lesz. Magától, mondja Reményik. aki nem fél, az meglátja, hogy a kígyó: tulajdonképpen kötél. Aki megbékélt magával, az sérthetetlen, mert minden a javára van. Aki magát szereti, az fog másokat is úgy szeretni, mint saját magát.
A hatalom gonosszá teszi az embert (néhány ritka kivételtől eltekintve). Megváltoztatja a jellemet, elhiteti veled, hogy valaki vagy, elfeledteti veled az alázatot. Embernek lenni épp elég nagy feladat, minek nagy embernek lenni? A hatalmad miatt hazuggá lesznek mindazok, akik alád tartoznak, mert félni fognak, hogy visszaélsz a hatalmaddal. A hatalom kizárja az őszinteséget. Egyedül Isten (ha van) hatalma elviselhető, minden más kiszolgáltatottság. Csak kétféleképp lehet kilépni belőle: ha megragadod, vagy ha tudomást sem veszel róla.
És akkor álljon itt egy részlet HB A bor filozófiájából. A kedvenc részletem, ami alapvetően megváltoztatta az életem. És aki miatt anno elkezdtem filozófiát olvasni.
A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.
A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikusabb alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, hanem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség.
A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni.
Az a tudás, hogy életének csak akkor van értelme, ha feláldozza, mindenkivel vele születik. Az élet akkor sikerül, ha feláldozom. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten rendelkezésére bocsátja. Az ateista azonban fél. Oktalan fél, neki is fel kell áldoznia. Fel is áldozza, de nem természetes módon, Istennek, mint Ábel, hanem valami értéktelen szamárságnak. Önmagának? Ha még! Gyönyörnek? Hatalomnak? Gazdagságnak? Ha botor is, de ez még valamiképpen érthető. A puritán azonban elvnek áldozza fel magát. Emberiség! szól. Vagy: Szabadság! Vagy: Morál! Esetleg: Jövő! Haladás! Mi az, hogy szabadság és humanizmus és jövő? Istenszurrogátum. És mi rejtőzik e mögött a méreteiben is iszonyú önsanyargató őrültség mögött? Az, hogy ő a desperát ember. Tudja, hogy nem megy, mégis csinálja. Tudja, hogy szerencsétlen bolond, mégis kitart. Azért szigorú, azért ingerült, azért harcias, azért sötét, azért komisz, azért erőszakos, mert ő a desperát. Nem megy és mégis csinálja. És mégis tovább csinálja. Tudja, hogy mit tesz, de nem akar segíteni magán, és ezért még desperátabb lesz. Még desperátabb és még absztraktabb és még ingerültebb és még komiszabb és még alattomosabb, és gyanakvóbb és sötétebb. És megint csak tovább csinálja. A boldogtalan!
A szcientifistával nem nagyon érdemes törődni. Bogaraival és babonáival ártatlan ember. A puritánnal nagyon óvatosan kell bánni. A magam részéről azt hiszem, hogy csak egyetlen gyógyszere van. A bor. Éppen úgy, mint a pietistának. Mert a puritán a pietista, aki már terrorista lesz; a pietista pedig puritán, aki nyafog. A pietista szemét forgatja és ájtatos. Titokban obszcén képeket gyűjt, ha nem látják, iszik, leginkább pálinkát, mert azt tartja, hogy ez nagyobb bűn, s ezért ebbe a nagyobbik gödörbe bukik. A pietista úgy él, hogy szobájának falai a szégyentől szüntelenül vörösen lángolnak. A puritán szobájának falai hulla-sárgák, mert még akkor se meri magát elárulni, ha egyedül van. Csak belül! Ó, szegény, milyen könyörület menthet meg téged, ha nem a bor?
Like this:
Jelezd elsőként, hogy neked ez tetszik: post!
