Egy jegyem hiányzott még csütörtökön. Írtam a tanárnak, hogy mi lesz, hétfőn le kell adni az indexet, mert határidő. Semmi válasz. Írtam még egyszer, erre beírta az etr-be, de nem válaszolt, hogy mikor írja be. Szombaton írtam a tanszékvezetőnek, hogy tudom, hogy nem az ő dolga, de nekem kell a jegy, a kolléga úr nem válaszol.
A tanszékvezető azt mondta, hogy hétfőn ugyan nincs Pesten, de vasárnap a Nyugatiban beírja. Mondom: ok.
Erre visszaír az első, hogy akár be is jöhet hétfőn 9-re, és beírja, visszaírok, hogy ott leszek kilencre. Lemondom a tanszékvezetőt, örülök. Lemondom az apámat a költözéssel.
Ma reggelaz egész családdal összeveszek, hogy igyekezzenek, nekem kilencre ott kell lennem. Kilencóra nullanullakor ott állok a titkárság előtt, semmi. A teljesen üres épületben várok fél órát. Hosszas keresgélés után megtalálom a könyvtárosnőt, aki megtalálja a telefonszámot. Felhívom. Beteg, úgy gondolta, hogy nem jön be. Mondom: jó, akkor én viszont elmegyek hozzá, mert jegybeírás (lassan mondtam).
Elmentem a minuszhúszban az Isten háta mögé. Szétfagytam. Beírta. És még csak nem is tűnt betegnek. És kocsija is van. És mi ma költözünk is. És én tényleg beteg vagyok, mennek a hangyák a fejemben.
Az Isten háta mögül visszabumliztam az Astoriához, leadtam a doktoris indexem. Az MA-s félfogadás csak egytől volt. Elmentem, ittam egy teát. MIre visszamentem, ott voltak a kismilliók. Álltam egy fél órát sorba, majd a hangok azt mondták a fejemben, hogy inkább menjek haza.
Királyság nagyon egyetemi tanárnak lenni, ha az ember még azt sem kell elvégezze, amiért megfizetik.
A legdöhítőbb mégis az ebben az egészben, amikor nem válaszolnak az emailekre.
Like this:
Jelezd elsőként, hogy neked ez tetszik: post!
