Murphy – Szerdán elindultunk Kolozsvárra, a sógorom eljegyzésére. Kedvenc sógim a kettőből, nagyon örültem nekik, nagyon ott akartam lenni velük, mert ők is voltak a mienken, menni kell, punktum, családi összeröff, ebben a családban ez tényleg számít, nálunk nem annyira, és nekem éppen ezért nagyon fontos, mert mindig hiányoltam, hogy az anyám az egyetlen élő testvérével sem jön ki, unokatestvérek nuku, csak az esküvő előtti héten jutott eszébe, hogy neki még vannak meghívatlan rokonai. Minden oké, csak lekéstük a reggeli vonatot, mert öt perccel hamarabb ment el, nagyon mérgesek voltunk, nem baj, van másik, Szeben felé mentünk, mert meg kell nézni, milyen is Európa kulturális fővárosa. Hát, leesett az állam, a nagy hóban aztán alig találtam meg. Fel van újítva, házak kipofozva, nagyszerű kiállítás a felújításról a néprajzi múzeumban, mikor mentünk felfelé a lépcsőn, már vakaróztam, mi ez már megint, nem hatnak a gyógyszarok, na mindegy, este megyünk Kolozsvárra, slussz, majd valaki rám veti vigyázó tekintetét. Bejártunk mindent, amit be lehetett, tényképeztünk, jó kultúrturistákként nem ültünk be kocsmázni, a szépművészeti múzeum bezzeg bezárt négykor, nem tudtunk bemenni, mindegy, a Rembrandt-kiállítás már úgysem látható, dupla főtér sok szép lámpával és kivilágítással, mire elindultunk, hogy vacsorázzunk, már olyan voltam, mint egy térkép, jól látszottak rajtam a domborzati viszonyok, csak az atlasz nem viszket, hegyek-völgyek játszottak a vörös minden árnyalatában. Hát, persze a pizza nem segített, ki a fene tudta, hogy ilyenkor nem szabad semmit enni, éhes voltam, jólesett, kész, személyvonatoztunk Medgyes felé, ahol kiderült, hogy a bukaresti gyors késik 90 percet, havazás volt a Prahova völgyében, nevetséges, hogy ez minden évben megtörténik, mégis mindig pánik van, és dugó az erdőszélen, elindultunk Medgyesen kocsmát keresni, képzeljétek, egy olyan város, ahol NINCS KOCSMA, ejnye, ezek a szászok, milyen örökséget hagytak szegény román betelepülőkre, találtunk egy pizzázót a teljesen kihalt város teljesen korrekt főterén, ahol egy teljesen inkorrekt pincérlány előbb nem tudott koktélt hozni, mert megemelték az árakat (sic!, és harmadikán még nem tudták kiszámolni, hogy akkor ez egy koktélra lebontva mit is jelent), így sört ittunk, képzelhetitek, mennyire használt a térképemnek, hajnali fél háromra értünk Kolozsvárra, és a hátizsák lecsomagolása után egyenesen sürgősségre mentünk kis kanyarral, mert azt hittük, hogy a közeli zsidó-kórházban is van, de nem volt, csak a nagy klinikán, puff, azonnal infúzió, Kálcium, adrenalin-injekció, lélegeztető maszk, számoltam a kockákat a plafonon, miközben fel voltam gyorsulva fénysebességre, a szintetikus adrenalin színe barna, és az infúziót nem vastűvel, hanem gumitűvel vezetik be, és hajlik, ha én ezt akkor tudom, mikor berakják, és nem csak akkor, mikor kiveszik, nem parázok két napot, hogy hogy hajlítsam be a kezem, hogy ne szúrja ki a vénámat, és végül ne dőljek a dugámba. Másfél óra telt el gyorsasági plafonbámulással, közben a melletem fekvő csajszinak jeget raktak az arcára, hogy lohadjon le, mert akkora volt, mint egy dinnye, az ügyeletes doktornő valakivel veszekedett a telefonban, hogy a mentőszolgálat mentőakcióját valamiképpen elszabotálták (nézzétek a román tévén a román vészhelyzetet – la urgenţă, meg a Lăzărescu úr halálát, nem véletlenül nyert vele Cristi Puiu filmfesztivált Cannes-ban, ha jól emlékszem, az életből merítve!, ahogy Csülök barátunk mondaná), nem értettem pontosan, mi volt, jött egy súlyos beteg, olyan szürke volt, mint a cement, de még tudott beszélni, akartam volna egy balesetet is látni, mint a filmekben, de az nem volt, minket a dinnyearcúval felküldtek a bőrgyógyászatra hajnali négykor, alig akartak beengedni, ügyeletes orvosnő közölte, itt alszunk, felügyelet alatt, kivizsgálnak holnap reggel. Felvittek egy hálóterembe, nyolc ágyból kettő volt üres, négyben szerencsétlen mamák fetrengtek, egyik kiment a vécére, véletlenül rátörtem, mert a két budiból az egyiken nem volt ajtó, mit hogy ülőke, meg vécépapír, jövök itt az igényeimmel, adtak egy mustárosforma poharat, pisiljek bele reggelre, hát persze a fele a kezemre ment, nem volt miben megtörölnöm a kezem, a civilizációs felháborodás kicsi szó arra, amit éreztem. Mert az oké, hogy a hegyen, ha közeleg a fagyhalál, az ember lepisili a kezét, hogy fagyjon ki, de így? Jó éjszakát, próbáljunk aludni, mondta a nővér.
Kettő – Reggel az orvosnő közölte, hogy aznap még maradunk, a dinnyearcú is, én is, mert nem múlt el a dolog, ki kell deríteni, mi van. Vérvétel, a nővér véletlenül eltalálta a vénám, most is épp nagy barna folt van a helyén, a pisit is elvitték, leküldtek jelentkezni a betegfelvevőn, injekciók (hidrocortizon), gyógyszerek, azt mondta az orvosnő, hogy pirítóson és teán kívül ne egyek semmit, de eltelt egy kis idő, amíg rájöttem, hogy a pirítóst a szerető szívű rokonoknak kell behozni, mert itt nem csinálnak olyant. Farkaséhesen telefonáltam Kának, aki a nagy fejetlenségben rohangált a munkahelye, a kórház, a pirítóskenyerek és a nem működő faxok között, mert ugye kell munkahelyi igazolás, hogy rendes betegsegélyző-fizető vagyok, nem kell megtérítenem a kórházi költségeket, hát, így is van, nem egyszer éltem már zsíroskenyéren, mert a betegbiztosítást ki kellett fizetni, akkor tessenek már foglalkozni is velem, Ká bevágtatott 12 darab pirítóssal, meg két üveg teával, elvitte a naracsokat, mert az nem ehettem, hozott budipapírt, fogkefét, szappant, törülközőt, papucsot, ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire függünk a civilizációs megszokásainktól, meg könyvet, amit alig tudtam olvasni, mert aznap egész nap aludtam. Nem tudom, volt-e vacsora (én nem kaptam), mert átaludtam. A szalonban a négy mama közül kettő süket volt, kettő volt operálva valami bőrpanasszal, a többi allergiás volt, az egyik süket mama nyolcvan és a halál között azért került kórházba, mert karácsonykor jó beevett disznótorosból és savanyúkáposztából.
- De hát nem tudta, – üvöltötte neki a nagyon finom úriember, nagyon disztingvált, nagyon előkelő, halkszavú, kopaszodó ősz fejű orvos, – hogy maga ezt nem szabad megegye?
- Tudtam, hogyne – magyarázta fogatlan szájával a mama -, mindig rosszul lettem a káposztától, de akartam még egyet jót enni, mielőtt meghalok.
Még a kórházi ágyban sem tette le a kendőjét és a bekecsét, és szorgalmasan diskurált mindenkivel, és válaszolt is magának, mert semmit sem hallot a feleletekből. Halott nagyanyámra emlékeztetett, olyan tragikusan mulatságos volt.
Három – Harmadnap délelőtt üldöztük az orvosnőt, és csak fél egykor sikerült elcsípni, hogy beszéljek vele, kettőtől eljegyzés, az egész család vár, legalább tusolni tudjak előtte, bemerészkedtem az irodájába, és fél órán keresztül homályosított fel, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű az élet, mint ahogy elképzeltem, hogy kisétálok innen gyógyultan. Ki sem akart engedni, merthogy csomó utólagos vizsgálat, eredmények, stb. Meggyőztem, hogy de nekem most itt el kell menni, hétvégén úgysem dolgoznak, utaljon át Temesvárra a bőrgyógyászatra, mondta, jó, faxon leküldi az eredményeket, és onnan majd tovább utasítanak az endokrinológiára, merthogy foltok vannak a kezemen, ami állítólag pajzsmirigy-rendellenességre utal, ki kell vizsgálni, mert a tünetek felét produkálom csak, meg túl magas a vércukorszintem, újra kell mérni, meg valami fertőző góc van a szervezetemben, meg kell találni. Háromféle gyógyszer, az egyik olyan erős, hogy csontvelőátültetésre, hepatitiszre, psoriázisra, lupusra, rectocolitis hemoragicusra, májzsugorodásra, limfocitáris leukémiára, Hodgkin-limfómára alkalmazzák (fene se érti, hogy mik ezek a bajok, de jobb is, mert mindegyiket fel tudnám fedezni magamon), antibiotikum, antihisztamin (hát semmi hiszti, kérem). Sikeresen kiszabadultam, Ká, mint a hős lovag fehér cipőben vágtázott velem az eljegyzés helyszíne felé, tagadam-tagadam-tagadam, útközben legyőztük a gyógyszertár nem is nagyon akadékoskodó kiszolgálóját, és fél kettőkor diadalittasan bevágtattunk az eljegyzésre. Hőőő. Mi voltunk a harmadikak, az ifjú pár sehol. Tus, tükör (mint a hulla a pirítóskúra után, állapítottam meg, mondja Ká, hogy ne rúzsozzam ki vörösre a szám, így is eléggé morbidul nézek ki, hát még ahogy éreztem magam!).
Négy – ünnepi beszéd a szeretetről, gyűrűk, tényképezés, kaja, a vendéglőben nagy kavarodás a nekem kirendelt sótlan diéta miatt, nagy adag saláta ebédnek, meg sótlan sülthús, mindenki rólam beszél, hát nem alakíthattam valami fényeset a lónak való gyógyszeradagokkal a fejemben, iszonyú kínos, hogy beteg vagyok, nem egészen így képzeltem, hogy a figyelem középpontjába kerülök, Istennek újabb bizarr humorról tanúskodó fricskája nekem, aki imádom a feltűnést, a szereplést, a figyelmet. Másnap, azaz ma hazajöttünk, zacskónyi zöldséggel felpakolva (nem bírom a főtt életeket só nélkül megenni, na!), a kecske bújjon el mellettem, hrépa, hretek, kahralábé, paphrika, nem tudtam, hogy kiskohomban méht kell ezeket annyit gyakoholnom, most máh tudom. És ti is tudjátok, hova tűntem az elmúlt napokban.
Ui. A haszon: Kialudtam magam.
Like this:
Jelezd elsőként, hogy neked ez tetszik: post!
