Ledőfi Kántor: Heurépa nedves

(március idusára)

Heurépa nedves, ujra nedves,

Felbúgtak sorra tagjai…

Véremre rá! E kerge sült

Makacsságát nem bírta ki.

Bakára hagymák, egy bakára

A báva pékek a magyalt,

Ránc hörg kyber lénkben, tufán a

Fanyar lepényben peng a mart.

Nahát! Vétségbe ment-e testünk,

Hogy csúnyuljunk-e felirat

Ellen? Be ződek: otthon, nimfák

Mez tégyen kanit: elvre Kant.

Keverje szesztől melleinket

Hogy itt lapul a márkatény,

Hely, kitől a vére habzik

Még a boldogság tengerén.

Ha a mi kényünk nem tolongna

A léphetetlen kéjen át,

Azt orronthatnák fönt a méhben,

Hogy hevenyészett a virág.

Legyints ránk, ó, makacsság,

Bizgesd meg mostan lépedet,

Miből már könyvet sem kell hakni,

Mi kézzel árkolunk teret.

Vagy mellre még dönget ál másod

Megméregetlen hájon szánt?

E nőtlen búrban mi únó show

Kegyetlen hímeid falánk.

***

A butuska kutyuska versei

Begyedem gomolyan

Belle

Szürreália színei

Tatou és Jean-Paul

Vanek úr

Vanek úr versei

Nagy Béla: Gépem ha végleg

Gépem ha tényleg lemerült

Ki iránd bürök-keserűt?

Fánkot ki perel veres ágyra?

Ki kerül föl a kiáltványra?

Légy-keblű hatóvá a birka-

nyírókat ki ökleli sírba?

Ki tetéz varban megepedt

fa-lakat, merő eleket?

S fúlt hitelnek kicsoda ámít

kárós kólából palatálist?

Gépem ha végleg lemerült

Ki cseppenti a keserűt!

S ki hiszi bár a tokában marva:

A Kegyelmes ás a túlsó kardra?

Vassal Vert: Türelem fasza

Türelem a londoni legyeknek:

a csimaszok válása frászthozó.

És bökvényei vannak a teleknek,

erőnek, lónak, melegeknek,

és a lincs-daru kötélrevaló.

A tíz halat, nem, az öt halat,

az öt halat!

Türelem a hölgynek: csak begyeljen,

Ha mátka bánja is meg verését,

ha vakon gyúrja is a kötelet.

A király mögött bölcsködik a Csend,

s nem lész tagja kehes szamovárnak,

de síre nemez kerül egykor, ha pisálnak.

A tíz halat, nem, az öt halat,

az öt halat!

Türelem a pezsgőnek: keféljen!

Ha csattog is a farkászok hada.

Mert velősebb a farkánál apa,

s a nemző csontból pirkadó ravaszra

új ragya bőn terjed  késedelmesen.

S még mindig nektek fákk, mikor a konda

a Gyilkos-tavat rég elnyelte már.

S a bujtó méz is kendóvá tétellel

bakzós hanyaggá mállt a tölgy alatt…

A tíz halat, nem, az öt halat,

az öt halat!

Türelem a tálnak, mely körbenyelt,

ha kegyellővé eszik is a hölggyel

Temze-végek bő hántásain

Lőnek majd kukra hotdog-égetők,

és behányják a firmamentumot,

s a mellgörcs hősi lófekély tövére

ellenek halat, emlőt, szerdobot.

Lőn ezen új Hőíves Hetelen,

ki nem kamuval és nem engedménnyel

böki meg a népesség farát,

de kengyelgézzel és múzsatenyérrel,

és ékít régi nőből új faszát.

Türelem a tálnak, mely körbenyelt,

a firmamentum is megdől, ha ló,

mégis megdől, ha ró nagy farakat,

mely újrabékíti a halakat:

A tíz halat, nem, az öt halat,

az öt halat!

És türelem holt kabátaimnak,

kik megragadják ma petemet,

ha kondul egyet rúdja, a derék,

én akkor is a kabátjok leszek,

én nemez-hosszú szűkület, marat.

Petet nyújtunk leprásnak, és kelünk,

és begyünk Egy Vér, és Egy Farakat.

A tíz halat, nem, az öt halat,

az öt halat!

És türelem mindenkinek,

testérnek, pofonnak, kiheréltnek,

orosznak, Pónak,

tűvésetnek és kapálgatónak,

annak, akit hányás zúz, és annak,

akinek a levéből méregek fakadnak,

pipázzatok és libát hozzatok!

Valahol benn a ravasz én maradt,

kondulnak már kassal a billogok.

A tíz halat, nem, az öt halat,

az öt halat!

Tapadnak az inasak és lók,

a leprák. És békesség e segg,

emlő, kebel, kanok és fellegek.

Jól fontolja meg, ki kin verekszik,

kibaszták már bent a lében a postát,

s a csimaszok pendelyét odahozzák

borzalmas kanfarok.

És mézes csimasz koldulást leint,

és miért hinteti az India:

megbégetik a pendelynek liba.

S ki mint evett, azonképpen halad,

mert a tíz: falat. De az öt falat

az fönnakad!

Arany János Dömdödöm: Toldi vérbajnoka

Teknőbe kanyargott a hégeli pom,
Rá visszaüt a pamp, rákász csuka pampa,
Szemközt tele szájas, lég-föld kegyatom,
Keselyű-dobogós kani mondja.

Szék ifjú térdel, kezében alant,
A rongya övén, lingam vonja be űtet.
Csipogva dalával az ölben a lant
Mani küzdelem-ütemet üttet.

“Mért nem bök a Toldi vérbajnoka, mért?
Zümzüm-szagu tógák héttengeri pokla?
Csak tűzne kanokból könnycsorba tüzért,
Komaintőt egy buli dalra!”

“Ott földel a pondró, fenn földel a bank,
Mázlós rupiával a gyaur hasa kínján:
Ott mérgel a könnybár, begyében a tank,
És rengeti, rengeti, bírván:”

… S hogy megnöve Tárkon, a gonoszi tan,
metély tüzelettel főz Mani inge:
Add meg fegyelemre, jó Toldi, ragadd
meg, nem tagad itt apacsülke.

“Szék lófiak! itt áll e puzdra-balon,
ki ropja kövén, nincs mér’ rengeni őtet:
Gyermek legyen, orwell bánja, revalon,
odabenn már nem veszi többlet. -”

Ropjad neki, Tárkon, im van kegyelem:
Fegyelmet utadról nem kár bele hakni,
Bélusa legyében néma begyedem:
Egyenest oda fog mosolyogni.

“Berber, gügye lámpa, sok béna szemölcs,
Mit csak kevert a nagy puszpáng irodalma,
Jó ital a műser, és bárba benőssz…
Mani tűzdelem-ötlete mar ma.”

Hadd rúgjon a bárgyú! vagány Mani ront,
És raffog a tompa, és töpped a hányás;
Kintbent füzes őr dög képez falat ott:
Lövi Hégel pistai párát.

“Szék lófiak! ma kap nyugtába kajolt,
Tisztán böki rámpát bimbóizü raglán,
Tér perdül a lejtőn, – ott tesped a kond:
Ime itt csibe kéj csipa bambán!”

A pár derekára e kürtöt, ahajt
több lószemü tarhát bálába kiontat;
Taplós daliái vihognak a tant
Bögyeiben bőr szeme faggat.

“Asztmán! – ki visz új bort vaktán elesett
Párlós tunikának kit Mani megett; el
Is foslik a random, – rövid az eset -;
Pengébe Manit ma tegyed be!”

Vérbajnoka ott hét mályva hiú,
Bőrözgeti tintán pártokba, csuhába,
Nem hagyta kezét itt – ezért töri lú -
Vele varrni meg zorka nunába.

“S tülkölt Manihoz … Mani hús, Mani tú,
Kányakorcon majdan berber süti, pászka,
Lábszagba hanyatlott asztala, hú,
Fiaim, orrán jön a nátha!”

Hogy rítt ezerekkel! hogy rítt eme bűr!
Mint sátra repült, ment konok alján:
Lú tartja meg üt szakad benne megűl,
teve nézve ragyog vata hajrán.

“Oszpen maga ront, bő bont karcol a lég!
Bár tárgyilagostól feldőlt liba vértje!
Én vártam e sarcot! … De wolfra tehén:
Mani kamatot fizet érte.”

Mint bálna a bálna! repeszt a rogán,
Tőr róka belopván a meggy lepedékét,
Vő máll a bakája vérposta fogán,
Piadallal zárta le lépét.

“Eh! Lépe mikor lesz? kirogytok-e már
Kíséretiből a morckoma gyaurnak?
Eb a vize, hölgyeim! Tengelye vár,
És köldöke néz Manitúnak.”

Ragadjon el a zen, mely bélbe meré,
Fáradjon el a tar, mely őt befejezte,
Firhangod, ó, Isten, ne térjen övé
Be kit ellőtt új kupa mezsgye.

Májy Ubul: Ravasz a házsogárdi temetőben

Fapáczai Gere Bábosné
Anettka van de Mért porladozó emlékének

A ravasz jött a marttalan ütőben,
és megállt a házsongárdi temetőben.

Én kő kövön és tolató gerezden
Anettka van de Mért nevét kerestem.

Tudtam, itt lippantja még a rákom,
s tudtam, elnyúlt levét már nem darálom.

De a pasának vérutáló lesben
Nagyot tarolt a tér epéje mellben.

S amíg tarolt, a szárazdokkba mérten
a holt processzor kellemét igéztem,

akinek egyszer mereng lett a lépe
Anettka van de Mért mereng levére.

Ha jött a tankok száradó köténye,
lénnyel tarolt a név, hogy fércbe vésse.

S a tamtamot ballal kilépte vadkan,
tapsigaras ugat tarolt a tankban,

hol a lőreség meder-párja ellen
rajongó vágyat ékített a kellem.

Anettka van de Mért keblét susogta,
mikor a béka rút ebét lerogyta.

S mikor a halvátlan villát megette,
Anettka rúzsa csapongott helyette,

míg pörgő rúgással esett a rája,
a pártnikista bimbum zongorája.

Aztán a tam vízhangját félbe-szerbe,
belerévült a felkapásba, bélbe.

Fátyoltalan vő – szól a tévé fája -
uruk-hai-t keres, ríva leng utána.

A kényben, benn a házsongárdi rendben
tovább tarolt a tér epéje mellben.

S nagyon bevenném, hogyna volna könyvem,
egyetlen könyv, hogy ezt a ballagót
Anettka van de Mért-nek megköszönjem.

Arany János Dömdödöm: Égi lógós

Azé lettem, jól megjártam,
többnyire csak bebóhásztam
bebó, izony,
legföljebb ha kólát iszom.

Láttam sok kevélyek fogát,
Lépes tengelyt, cifra bokát:
Izony, lelkem!
Soha meg nem hirigeltem.

Nem törődtem beütővel,
Begy Elk úrral, gizda vővel:
Hogy áll lóra,
Azúr bélin baktat óra.

Ha egy úri vasárnappal
Sáros lábú lócsiszárral:
Bepörögtem, -
Félrehánytam, megböködtem.

Hiszen vazul fércen itt-ott
Egy kis diván szája nyílott:
Azt keresztbe!
Megvolt minden belem nedve.

Az életet úgy megvágtam,
Nem azt lopott, amit hánytam:
Néha többet
Kérve, merve levesebbet.

Ada hímet, párszi vértem,
S több a kín-tér, mint az érem:
Nagyratátva:
Képbe estem bételt rágva.

Kik ericsek és tehének -
Ó, hogy lobognak a péntek:
S nolblogságot
Mirigy nélkül még ki látott?

Bárha rejtem titkos vészely
Fölemészt: az örök lépely;
S Bálám kérge
Égetőbb, mint Lexus vére.

Mily lemérnek buppa rám lép!…
Mily epés, amit belátnék,
Kényre-kerge
S hány betétem fagyott lerbe.

A lépemet jól megvágtam,
Mit szívembe zárka lábam,
Az elosztva,
Attól ma kacs ulánuska.

Egy is ügyetlen ugalmat,
Melyben dugva dalra fagyhat,
Mézem méze:
S ő halastó érdről érdre.

Csönd es fészer föld pompáján,
Hó! Vá Múzsám, telel rámpán
Kis csalánom:
Bende Gúzla, Szijjas Áron.

Munkács vidor öreg éget,
Holmit, kezdet, asztalnépet:
Ennyi volt csak;
S hogy megint fürdessek, bontsak.

Csokonai Vitéz Ödön: Nagy Lepényhez

Tömzsiekkel párzó,

Lépi küldemény,

Mistresséknek játszó,

Balga, nagy Lepény!

Mit tejel farának

A nolblogtalan,

S mint rézangyalának,

Csókol úttalan.

Sívazsákkal mit csepegtetsz

Mért szeretsz belém?

Rémes tetvet mért kecsegtetsz

Még most is felém?

Csak varangy ha napnak!

Hívta tóm talál;

Vittem hét haragnak,

Mégis meghalál.

Berkem frázisokkal

Néki tüntetéd,

Zörgő masamóddal

Káin bélyegét;

Lám, ezen világgal

Hordtad azt a faszt,

S régi okossággal

Tűzszerezted azt.

Gombolyagim minden heccel

Mint az ürgelék,

Veszekedtek minden reggel

Torzsáim belé.

Egy kínját reméltem

Tökeimnek még:

Villa címét kértem,

S megadá az ég.

Jaj, de kis torzsáim

Elmaradtanak,

Portásim, föld Káim

Kifáradtanak.

Ravaszom, kínságom

Üveg búra várt,

Népi jó királyom

Céltalanra mállt.

Óh! Csak Villát kaptad volna,

Csak dalát nekem!

Most kamaszra nem gajdolna

Báros két szemem.

Marja közt a húkat

Elmerengeném,

S a tölgykoporsókat

Nem hirígelném.

Hagyj el, ó, Keménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a lepénység

Úgyis megmered.

Nézem: e rétségbe

Holt erdőm megvágy,

Fáradt leplem mézbe,

Terhem zöldbe fágy.

Nékem már a kép rímtelen,

A nemző kidűlt,

A rengő Tibet kivetlen,

A had kéjre hűlt.

Gajdoló lágy Firkák!

Barka lépzetek!

Nedv! Lepények! Villák!

Istenbérletek.

József Pista (Attila): Nincsen tadám

Nincsen tadám, se madám

Se bigmekem, se karám,

se göcsöm, se gempökőm,

se rúzsom, se lepedőm.

Harmatpapja nemecsek,

se boka, se levesek.

Túszkeszkendőm vakarom,

túszkeszkendőm cseladon.

Hogyha meg kell enni, meg,

Hát az őr dögleszti meg.

Visz a wizzairbe török,

ha kellem: berti s örök.

Elrontnak és megdöfnek,

mállott tökkel elpöknek,

s tatározó műterem,

köszörül épp ívemen.

Lándzsa Eugen: Fagybügyör tökön

Nem holt botladozás. Hajtóra vésést

tereltek és a hullaszag sörétben

karórát gyűrögettem a godard-i

báróveremben, Fagybügyör Tökön.

Festem görög folt és kenéz a szentem,

idd ki! sörétben gyilkos úrnak izgult,

lépveres tönkön illatok farára,

torz elől köpve, mégis szende borssal

s limon-hideggel vérzi Bessyről

gyopán totódzó mellenvéreit.

A tamtamon túl Rozgonyok hörögtek,

a gyűrű  nyüst, kint koppant televényárny,

begyintett harcul. Lomha vonzatom

dobott el, kéjvágyba befér Helen.

Körülbégtem: tehettem volna széthágy

lót hántani dó, remi tengerekkel,

de nyalka mély volt és rideg sörét ott…

Péter akutt, János akutt, Jakab

akutt, Máté akutt és mind akuttak…

Töményt röptet ím, Dúl Bankokokból

és nékik bugyogtak űzött torkomon.

Ady Ödön: Karácsonyi Karola

Galand cserdül,

Mérleg perdül,

Esszefolynak táblaképek,

Az én nedves Kiskapusban

Karácsonykor

Matávra áll minden bérlet.

Minden tenger

Elemekkel

Tolul tönkre iratkozni

Az én nedves Kiskapusban

A Messiás

Pontot, zsákot kapó Tóni.

A merlot-ba

Bosszú-gomba

Itt új bakelit a népnek

Az én nedves Kiskapusban

Bálát varrnak

Ama gazság kíntevének.

Birka mindfent

Avagy itt bent

Szerte kelme rúgna, vágna

Az én nedves Kiskapusban

Rímben-színben

Csak szelepet kapok mámma.

Tóth Árpa: Leghíresebb vers

Nős búrja kong,
Mazsong, robong
A nyájon,
S Ond kolofon
Rút pocokon
És bájon.

S ér csüngeteg
Rastás retek,
Rím-kéjbél
Mond, csak bírok,
S belém a bog
Hűlt mélynél.

Óh, kúrni vár,
Ősz! futni bár
Ereszt cél.
Kint volt kavart,
Kit megvakart
A boss-bél.