a magány morzsái kategória bejegyzései

nos, persze

irigykedem a nagy népszerűségre, arra, ha valakit sokan olvasnak, ez természetes. De ugyanakkor zavarna is az ismeretlen tömeg, már most is zavar, hogy látom, olvasnak, ugyanarról a szerverről, szinte napi rendszerességgel, hónapok óta, és soha nem háborítottam fel vagy hatottam meg annyira, hogy akár álnéven is hozzászóljon. Olyan ez, mint Isten nagy metafizikai hallgatásainak egyike, ott van, tudom, hogy ott van, biztos vagyok benne, hogy az igazi világban is ismerjük egymást, minek olvasna másképp, és nem tudom, ki ő. És hogy ez az egész kivált-e belőle valamit. És nem egy ilyen van.

A hétvégén felfedeztem, hogy a fészbúkon keresztül lehet ajánlani a blogot az ismerőseimnek. Ez azzal járt, hogy végignéztem az ismerőseimet, és a 95 százalékuk felületes ismerettség, nem tesz hozzá és nem vesz el a történetből semmit. És ez most szomorú.

És vannak néhányan, akiket a netnek (blognak, fészbúknak) köszönhetek. Vidám dolog erre gondolni.

amikor fiatalabb

voltam, mindig irigyeltem azokat, akik egy nagyobb baráti társaság tagjai, mert mindig azt gondoltam, hogy ők kevésbé magányosak, mint én, akinek sehogy se sikerült sehova annyira beépülnie, hogy ott maradéktalanul jól érezze magát.

 

Ahogy visszanézek az elmúlt húsz évre, a magány a legmarkánsabb érzés, ami folyamatosan ott húzódik az események mélyén, és csak néha szakítja meg valami más. Ez az alapállás. Valami, ami a legfontosabb, megoszthatatlan. Építgetek a civilizációból magam köré védőfalakat, hogy ne lássak ki és ne lássanak be. Már nem nyomaszt annyira, természetessé vált. Néhány ritka, ajándékszerű pillanatot kivéve, amikor az ember úgy érzi, hogy valódi közösségben van, semmi nincs, csak a falak, a sebezhetetlenség, megközelíthetetlenség látszata. A látszat. Néha kételkedem, hogy a sok látszatépítésben marad-e valódi tartalom.

 

az éneklés legalább

olyan zavarbaejtő lelki lemeztelenedés, mint egy meztelen fotó, vagy talán még inkább. Egyedül állni a színpadon nem ugyanilyen érzés: a reflektoroktól ugyanis semmit nem láttam. Ez most más: az énekben nem lehet hazudni, mint ahogy az írásban csak azt közli a zember, amit akar.

az életben a legizgalmasabb

szellemi kaland, amikor egy váratlan élethelyzet arra kényszerít, hogy a dolgokat teljesen más megvilágításban lássam, mint addig. Nagy közhely ez, de olyan, mintha felkapcsolnának a fejemben egy lámpát, és egyszerre érteni vélem az összefüggéseket, már ha vannak, és a nem a véletlen kiszámíthatatlan játéka az egész.

lehetséges-e

hogy az ember bármit is mondjon önmagáról, ami igaz és releváns? Arra gondolok, hogy ha már elkezdek beszélni valakivel, akkor nem per se állok, hanem viszonyban, és meghatároz az, hogy a másik hogyan viszonyul, és ő csakis azt az arcomat fogja látni, amelyiket felé mutatom, de azt soha, hogy milyen vagyok én önmagamban.

Ugyanez van a bloggal: aki olvas, mindig csak azt az arcomat látja, amit az íráshoz használok, de azt, hogy milyen vagyok, amikor nem állok viszonyban és nem írok, azt nem látja soha senki.

Néha rettenetesen egyedül érzem magam.

talán nem kellene

elégedetlen legyek, de milyen már a zember, mindig többet akar, mint ami jut neki a nap alatt, hosszú hónapokon át, a föld mélyén át haladva, a történelem korszakain át haladva. Mikor a történet kilép a természetes, logikus folyásából, és hirtelen valami egészen nem várt fordulatot vesz, ma többször is. Mi történik az ilyen kitüntetett napokon, mondjátok meg nekem, talán ilyenkor tanulok meg hálásnak lenni, és örülni annak, ami van, ami igazán az enyém, és amit nem vehet el tőlem senki, és amit soha nem kell elengedni, mert nem akartam magamnak megtartani, az önzetlen örömbe való belépés nagyon ritka pillanata, a teljes világegyetem. A bölcsesség ritka pillanatai, amikor

sürgés nélkül mûködik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erõlködik,
alkot, de mûvét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült mûvét nem félti,
s mert magának nem õrzi,
el se veszíti.


nem vagyok egy barátságos

ember, ha kicsivel többet iszom a minimumnál (egy pohár bor, vagy egy sör). Belőlem olyankor egyből előtör a sírvamulatós állat, a világ összes gondja az én vállamat kezdi nyomni, és mindenki a legrosszabb színben tűnik fel előttem, felnagyítódnak a hibák, eltűnnek a jó tulajdonságok, nem csak a másokéi, hanem az enyémek is ugyanígy. Normál állapotban is kevés ember tűr meg maga mellett, csak olyankor nem zavar (annyira).

Mostanában, amikor iszom, rettenetesen szomorú leszek, és nem lehet ezen a nagy szomorúságon segíteni. Tudom, hogy mennyire nevetséges ez az egész, hogy az alkohol hatására előjönnek az elfojtott érzések, de erre csak egyetlen megoldás létezik igazán, hogy akkor nem iszom, de ezt egy ilyen társadalomban, mint a mienk, lehetetlen (vagy nagyon sok magyarázkodásba kerül) megvalósítani, és túl nagy fáradtság.

A baj az, hogy ez a szomorúság valóságos, csak józan állapotban tudok másra is koncentrálni. De valahol mélyen mindig ott lappang, arra várva, hogy ne figyeljek oda, és a felszínre bukkanhasson. Mindenki pestises, és az embernek nem lehet egy önfeledt pillanata.

Megyek, keresek valami innivalót.

karácsonykor mindenki

elérzékenyül, még én is, pedig mennyire szoktam ettől félni.

Az érzelmektől, a sírástól, attól, hogy megtudják, hogy tulajdonképp mit is gondolok, hogy eljutnak oda, ahol én csak én vagyok, a teljes világegyetem. Hogy rés nyílik a páncélon, lehull a lepel, és ott állok vérző, nyitott mellkassal meztelen a semmi előtt, úgy, ahogy csak Isten előtt lehet állni. És hogy játék nélkül, kompromisszum nélkül elvesztem azokat az embereket, akik fontosak. Valami primordiális félelem a kitaszítottságtól, az egyedülléttől, a hiánytól.

József Attila – Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

a ma délelőttöm

nagyjából azzal telik, hogy jegyzeteket gépelek (és sajnálom magam).

Sokszor az az érzésem, hogy az a szubjektív világ, amiben mozgok, sokkal valóságosabb, mint maga a valóság. Ebben a szubjektumban a viszonyok egyszerűek, az igények nem fájnak, senki sem bántódik meg, mindig megtalálom a megfelelő szavakat és gesztusokat a szeretetre/vigasztalásra/a tiszteletre/az önkifejezésre. Itt van biztonségérzet, nyugalom, kiegyensúlyozottság.

Ezzel szemben a valóság tele van előre nem látható csapdákkal, zavarbaejtő helyzetekkel, amire nem tudok megfelelően reagálni, tele van szégyenkezésekkel, nem megfelelően megtett dolgokkal, az emberi viszonyok nehezek és bonyolultak, az önbizalmam igen hiányos, a lehetőségek korlátozottak, a harmónia hiányzik, és a megnyugvásra nem lehet eljutni.

Néha igazán szeretnék

egy Asimov-féle korban élni, amikor már rég beszabályozták az időjárást az ideális 25 fokos napsütésre (és tengerpartra). Ahogy múlik az idő, úgy leszek egyre idegesebb az időjárás változásai miatt, ma is olyan nyomott vagyok, hogy csak kóválygok,mint a gólyafos a levegőben, és az sincs,amit olvassak. A gyerek persze vidám, nehogy a zistenért tudjak én is aludni cseppet. Mire összeszedem magam, este van. Nem tudom, ezt a punnyadást hogy tudja valaki évekig csinálni, én két hónapja űzöm úgy, hogy komoly tanulási tervem volt (nagyészt be is tartottam), és mégis vadulok meg ettől a folyamatos semmittevéstől és céltalanságtól. Jól fogna most egy kis antidepresszáns BigMac.

bevallom

legtöbbször a különcködés igénye vezet. A különcködés, mint életcél, szigorú értelemben vett tudomány, az idegen mítosza, egyebek. A pukkasztás elidegeníthetetlen, mélyen keresztény, protestáns szellemisége. A különvélemény. A mindenki hülye, csak én vagyok okos, mert nekem a seggembe is fejem van. Az öntörvényű személyiség, mint az európai hős prototípusa.

Megbotránkoztok? Még sokkal jobban meg fogtok! – ismerős, ugye? A jog, hogy kilógjunk a tömegből. Ez is egy fajta életcél. A hátrányokról pedig nem beszélünk, szintén a protestáns etika szellemében.

 

Ez az, ami összeköti az európaiakat, és ami csak akkor derül ki, mikor nem európai környezetben összekacsintasz.

lassan, szinte észrevétlenül

távolodik el a külvilág. ott álltam egyedül a huszonharmadik emelet ablakában, láttam, de alig hallottam a forgalmat, hideg szél fújt, csípte a bőröm. Azon gondolkoztam, hogy mit is terveztem mára, és nem jutott eszembe. Álltam a nyitott ablakban, teljesen üres fejjel, céltalanul, nem voltam benne biztos, hogyan és miért kerültem oda a huszonharmadik emelet nyitott ablakába. Minden kuszának látszott. Kopogtak az ajtón, nem tudtam kitalálni, ki lehet, és miért keres, ha be is jön, hiába: megközelíteni nem tud, ott van közöttünk az üvegbúra.

üres, haszontalan nappalok

ájult éjszakák. nem történik semmi. először a keveset használt tárgyak nevét felejtem el. kis sárga cetliket ragasztok rá, de ahogy fogynak a cetlik, úgy fogy az akarat is, hogy visszatartsam a tárgyakat. elmosódnak a körvonalak, kifakulnak a színek. az ajtón nem szól a gomb. az egyszerű mondatok is nehézséget okoznak, sorba kell rakni az alanyt és az állítmányt, ki tudja, melyik van előbb. a személyes névmások tegnap beestek az ágy alá, ragasztottam rá egy címkét, hogy ott vannak, de kivenni már nem volt erőm. már csak a számítógép billentyűire emlékezem. száz év magány.