értelmezni az én vallásos hozzáállásom, hogy csak és kifejezettem egyféle típusú vallási élményt tartok elfogadhatónak. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy ez nem igaz.
Egyrészt azért nem, mert olyan sok időt foglalkozom a magam megfejtésével, és olyan keveset a másokéval. Van néhány ritka kivétel, amikor vagy természetes módon adódik, hogy valakivel barát legyek, vagy csak szeretném, ha barátok lennénk, és az illető ez nem veszi észre, vagy nem veszi figyelembe.
Másrészt én tényleg őszintén örülök annak, és néha egy kicsi irigykedem, ha valaki talál magának egy olyan vallási közösséget, ahol kompromisszumok nélkül jól érzi magát. Nekem is voltak ilyen időszakok az életemben, igaz, nem túl sok, és nem tartott túl hosszú ideig. Igen, szoktam irigykedni azokra, akik összhangba tudják hozni életük sokféle igényét, mert én annyira távol állok ettől. Persze ezt előnyként is lehet értékelni, mert ez az, ami arra motivál, ez a nyugtalanság, hogy új és új lovat keressek magamnak. A párhuzam nem véletlen. Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy a felekezetből adódó gondolkodási sémák, attitűdök mennyire rányomják bélyegüket Ady és Babits költészetére.
***
Most viszont úgy érzem, hogy egyelőre nem találok olyan közösséget, ahol ne kellene olyan kompromisszumot kötni, amit már nem akarok megkötni. Nem vagyok abban sem biztos, hogy akarok-e egyáltalán közösséget, akarok-e megint tartozni valahova. Nem olyan nagyon jó ez a fene nagy függetlenség, de nem is annyira rossz, hogy mindenáron keressek egy meleg kis vackot. A valahova tartozás nekem nagyon sokszor azt jelenti, hogy pontosan arról az egyedi, megismételhetetlen jellegről kell lemondanom a közösség javára, amiről nem akarok lemondani.
***
Sokféleképpen lehet közeledni ahhoz a Szenthez, amit a kereszténység Istennek nevez, és semmi problémám nincs azzal, hogy ha mások másféleképp találnak kapcsolatot ezzel a numinózussal. Nekem – sajátos protestáns és személyiségi meghatározottságom miatt, aminek az egyik jellemzője a szöveg iránti igen erős affinitás – ez egyedül az Igén keresztül lehetséges. Átéltem sok szép és felemelő szertartást, reformátust, katolikust, evangélikust, baptistát, ortodoxot, muszlimot, sokszor sírtam, meghatódtam, átéltem bizonyos katarzisokat. Ezek mégsem hagytak olyan nyomokat bennem, mint amikor valami titokzatos és megmagyarázhatatlan módon Isten az Igén keresztül megszólít. Ezek azok az ún isten-élmények, amik miatt továbbra is érdekelt vagyok a kérdésben.
A legutolsó ilyen isten-élményem Tatár Györgyhöz kapcsolódik. Ebből is látszik, hogy számomra mennyire másképp működik a Megszólító. Egy előadáson TGY arról beszélt, hogy Ábrahám, mint a hívők atyja (és ősminta) mennyire egyedül van a hitével, és az, amit ő személyesen átél, megoszthatatlan, a hit alapvetően egy nagyon magányos dolog. Engem ez ott és akkor nagyon szíven ütött, és azóta is nagyon sokszor eszembe jut, és ha nem teljes mértékben fikció az, hogy Isten megszólít, akkor abban biztos vagyok, hogy ott ez engem megszólított, a történelem korszakain áthaladva eljutott oda, ahol én csak én vagyok, a teljes világegyetem.
***
Ez az a téma, amiről azt gondolom, hogy az ember maximálisan becsületes és őszinte kell legyen saját magával szemben. Sok más mindenben hazudhatok saját magamnak, szoktam is, mint mindenki, álltatom magam. De ha egyszer hiszem, hogy van Isten (ez az egész probléma forrása, ha nem hinném, nem lenne gond), és az is elfogadhatónak tűnik (mert le van írva a Bibliában), hogy Isten tudja, hogy mit gondolok (és itt most ne menjünk bele az isteni szuperlativuszok filozófiai problémájába), akkor felesleges energia-pazarlás a hazudozás. És ha igazán őszinte akarok lenni, akkor hajlok arra a következtetésre, hogy az egyik nagy bajom, hogy nem bocsátottam meg Istennek. Ironikus lenne arra gondolni, hogy Isten végig ott volt.
(A dőlt betűs szövegek idézetek vagy parafrázisok olyan művekből, amelyek sokat jelentenek nekem.)
Szabad kommentálni? Úgy érzem, mintha egy nagyon bensőséges monológra reagálnék. De ez egy blog, szóval úgy is érzem, szabad. Úgyhogy meg is kérdeztem meg nem is.
Az utolsó bekezdésben két dolog.
1. “ha nem hinném, hogy van Isten, nem lenne gond” – de, lenne! dehogynem! attól, hogy leírom Istent, mondván, ha valóban létezne, nem hagyta volna ezt vagy azt megtörténni (és most nem akarok belemenni a de-a-döntés-a-mi-kezünkben-van jellegű vitába, mert ez (is) hit kérdése), a dolog még nincs megoldva. Én például nem vagyok vallásos, de nem szeretem Istent semmibe se belekeverni, mert tiszteletlennek érzem, ráadásul a Jézus-sztorit hajlamos vagyok elhinni, tehát akkor most hívő vagyok vagy nem? És felteszem magamnak számtalanszor a kérdést, hogy a haláltáborokban a vallásos zsidók vajon mit gondoltak, hogy voltak képesek hinni? Tudom, hogy erős a párhuzam, de nekem ez jelenti a hit leg… nem is tudom, legelvakultabb, de egyben legszebb megnyilvánulását, hogy még akkor is a jót feltételezik Istenről, amikor minden józan érv ellene szól. (Persze a hit nem józan érveken alapul.) De visszatérve az idézett mondatra; lenne gond, mert például folyamatosan megkérdőjeleznéd, hogy Neked van-e igazad vagy a hívőknek. Mázlista, aki hisz, szerintem, mert elhinni sokkal könnyebb valamit, mint kételkedni benne és megállás nélkül keresni az önigazolást. Még akkor is, ha Istenről van szó, akiben általában vagy egyértelműen hisz valaki, vagy egyértelműen nem. De a nemhívők között többen kérdőjelezik meg az igazukat, mint a hívők között.
2. “az egyik nagy bajom, hogy nem bocsátottam meg Istennek” – az ez után a mondat után következő idézet honnan van? Nagyon tetszik. Hozzáfűzni csak azt szeretném, hogy hallottam egy idevágó auschwitzi történetet nem olyan régen, hogy ti. a vallásos zsidók törvényszéket tartottak és elítélték Istent, mert nem találtak őt védő érvet. Felmerül(t) bennem a kérdés, hogy egy ilyen viszonyban, mint Isten-ember, hogy jut eszébe valakinek a megbocsátás fogalma egyáltalán? Mármint ebben az irányban. Mert az “Isten megbocsát” frázison azért már túl vagyunk. A vallások viszonya Istenhez nem az egyenlőségen alapszik, bár tény, hogy a zsidók főleg vitatkozni szeretnek meg kimagyarázni a Tórát. De ha elfogadjuk, hogy Isten mint teremtő van, és ahogy írod, ha ezt nem fogadnád el, nem lenne gond, akkor hogy merül fel a megbocsátás? Az én – teljesen laikus – fogalmaim szerint ha Isten teremtett, akkor az ember csak ne ugráljon, fogadja el a döntéseket és legyen hálás. Kb. mint a katolikusoknál. Mondom: HA elfogadjuk, hogy ő teremtett.
Na, most eldöntheted, jó-e, hogy ide írod a vallással kapcsolatos véleményedet! :D
ha nem akarnám, hogy kommentálj, akkornem is írtam volna ide az egészet. vagy letiltottam volna a kommenteket.
1. én kétféle nem-hívőt ismerek: a harcos ateistát, aki ugyanolyan dogmatikus, mint a hívő, de itt nem rájuk gondoltam. hanem azokra, akiket a téma hidegen hagy, nem foglalkoztat. bennük fel sem merülnek az ilyen problémák.
2. nyilván azt, hogy hívő vagy-e, nem nekem ekll eldönteni :)
3. én azt gondolom, hogy Isten belekeveredett az emberi törtönetbe, akár az ÓSz-t nézzük, akár az ÚSZ-t.
4. mindenkinek a saját kakija a legbüdösebb. én (azt hiszem) hiszek Istenben. ebből viszont rengeteg megválaszolatlan vagy megválaszolhatatlan kérdés adódik Időnként hajlamos vagyok azt hinni, hogy aki csak az emberi tényezőre kell támaszkodjon, az egy bizoytalansági tényezőt kiiktatott a rendszerből. Ezt persze nem tudom biztosan, mert már olyan régen hiszek Istenben, és olyan fiatal voltam, amikor nem hittem, hogy az aligha számít.
5. az idézet Heller: Isten tudja c. művéből van. Az is nagyon ironikus, hogy a számomra egyik legrelevánsabb bibliamagyarázat épp egy kételkedő zsidótól származik.
6. Biztosa vannak az enyémnél sokkal nagyobb tragédiák is a világon, de önző módon engem a sajátom érdekel. Persze, el lehetne intézni az egészet azzal, hgy Isten mindent megtehet, és mindig neki van igaza. Ha ez így van, és nem tekint felnőttnek, akkor inkább hagyjuk egymást békén. Ha nem így van, és felnőttnek tekint, akkor szeretnék tőle választ kapni két kérdésre: a. miért van az, ogy bepalizott egy olyan küldetésre, amelyről tudta, hogy nem fogom tudni teljesíteni? (erre a Jób könyvének és Jónásnak az a válasza, hogy csak, ami engem nem elégít ki, és Isten ne jöjjön nekem azzal, hogy ő csinálta a Leviathánt, meg kimérte az eget és a tengert, mert ez terelés; értelmes választ szeretnék). Másrészt attól, mert ő megölte a saját gyerekét, miből gondolja, hogy ezt a máséval is megteheti? Avagy azok a törvények, amelyeket Isten megszab az emberek számára, kötelező érvényűek-e rá? Istennek kell-e tartania magát ahhoz a morálhoz, amit ő szab meg? Mert ha igen, akkor mi az a titokzatos indok, ami miatt mégis mást csinál, és ha nem, akkor nekem miért kellene tartanom magam ehhez? Azért, mert félek tőle? Rámküldi a Sátánt, mint Jóbra?