Transcoezep vulgata (búr nyelven elbeszélve, hogy mindenki megértse)

Posztmagyar barátainknak és Dante kollégának is, persze.

Elsősorban szegény anyám ártatlanul meghurcolt

becsületéért vállaltam ezt a keserves harcot. (Jenő, E. H. 167. o.)

Nemrégiben ifj. Horger Antal sürgősen közölte velem,

hangosan kimondva a pont-pont-pontokat,

hogy b…szik Jenőre, a vigyori szentre.

Emiatt ajánlom a transzközepet Jenő ártatlanul meghurcolt emlékének.

1. A transzközép intifáda az unalmasak, a buták és a szürkék ellen.

2. A transzközép füldbe döngöli őket, ha nem hagyják békében.

3. A transzközép megvédi a zember mundérjának a becsületét.

4. A transzközépet elfogja a hányinger, ha valakit meghall abszolútumról, metafizikáról, Logoszról, nihilről, relativitásról szónokolni, kiknek ugyan mi az, és lehányja őket.

5. A transzközép a felső faszikon röhög, a zemberen nevet. Ez a különbség.

6. A transzközép vidám, mert miért ne, hisz kiterítenek úgyis (?), s mert a fent említett gamatyságok nem érdeklik.

7. A transzközepet a zember érdekli.

8. A transzközepet nem érdekli a transzközép.

9. A transzközép itt áll, mert másként nem teheti, a felső faszik ellenében. Ha nem lennének felső faszik, ő sem lenne, akkor csak a zember lenne.

10. A transzközép konzervatív (kicsit), de nem konzervál. Felhozza magából a tradíciót, bányász-bányász, ejszen van neki valami odalent. Eszébe sem jut konzerválni a konzervet, mert amit konzerválni kell, az elromlik. Amit nem kell konzerválni, az megmarad.

11. A transzközép modern (kicsit), de nem újít. Fantáziál, hőzöng-hőzöng, mert miért ne, az istennek sem fogja vissza magát, a Kámaszútra összes pozícióját kipróbálja, sőt. De nem azért, hogy újítson, hanem mert úgy jön, s miért ne.

12. Ami új, az nem új, hanem jó. Az új elromlik.

13. A transzközép transzközép, mert a modern már nagyon eltranszult, a tradíció meg elment középre. Ezért mindkettő, tehát egyik sem.

14. A transzközép úgy tesz, mintha igen, de közbe nem.

15. A transzközép úgy tesz, mintha nem, de közben igen.

16. Ha valaki azt mondja neki, hogy a világ létezik, ő aszongya, hogy sipirc, és jól fejbe veri.

17. Ha valaki azt mondja neki, a világ nincs, ő aszongya, hogy sipirc, és jól fejbe veri.

18. Mert a transzközép nem rendelkezik olyan pozitív ideológiával, miszerint valami valamihez képest relatív, neaggy’isten, hogy valami van, s hogy valami nincs. Ezért jól fejbe veri.

19. Ha valaki magán kívülről magánkívül állít valamit, azt jól fejbe veri.

20. A transzközép keményen behatol a saját fantáziájába.

21. A transzközép sok mindent nem tud, de ezt legalább tudja. Jól fejbe veri.

22. Aki veri a mellét, hogy székely, azt jól fejbe veri.

23. Ha valaki azt mondja, hogy székely márpedig nincs, azt jól fejbe veri.

24. Ha a transzközép mond valamit, az van.

25. De a transzközép nem mond, hanem beszél.

26. Ha beszél, meghallják.

27. Ha más beszél, meghallja ő is. Süket arra, ha valaki csak mond, csak mond.

28. Emiatt a transzközép együtt van. Azok vannak együtt, akik beszélgetnek.

29. A transzközép szereti a transzközepet. Amikor szeret, nincs egyedül.

feljegyzések az egérlyukból

Beteg ember vagyok… Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves. Azt hiszem, fáj a májam. Egyébként egy mákszemnyit sem értek a betegségemhez, és azt se tudom biztosan, mim fáj. Nem gyógyíttatom, sosem is gyógyíttattam magam, noha tisztelem az orvostudományt, és becsülöm az orvosokat. Ráadásul még végtelenül babonás is vagyok; legalábbis annyira, hogy tiszteljem az orvostudományt. (Eléggé művelt volnék ahhoz, hogy ne legyek babonás, de mégis babonás vagyok.) Én, kérem, rosszindulatból nem akarom gyógyíttatni magam. Ezt bizonyára nem tetszenek érteni. De én bezzeg értem. Természetesen nem tudom megmagyarázni önöknek, hogy ebben az esetben kinek az orra alá török borsot rosszindulatommal; nagyon jól tudom, hogy az orvosokkal semmiképp sem babrálhatok ki azáltal, hogy nem gyógyíttatom magam velük, én tudom a legjobban, hogy ezzel csakis magamnak ártok, senki másnak. Így hát, ha nem gyógyíttatom magam, csakis öncélú rosszindulatból teszem. Ha fáj az a máj, hát csak fájjon még jobban!

Már régóta élek így – idestova húsz esztendeje. Most negyvenéves vagyok. Azelőtt hivatalban szolgáltam, de most már nem. Rosszindulatú hivatalnok voltam, goromba voltam, és ebben gyönyörűségemet leltem. Mivel baksist nem fogadtam el, hát legalább ezzel kárpótolnom kellett magamat. (Sületlen szellemesség, de nem húzom ki. Miközben írtam, azt hittem, nagyon szellemesnek hat; de most, amikor magam is látom, hogy csak undokul hencegni akartam – csak azért se húzom ki!) Valahányszor kérelmezők jöttek az asztalomhoz felvilágosításért – rájuk csikorgattam a fogam, és kimondhatatlan gyönyörűséget éreztem, amikor sikerült valamelyiküket elkeserítenem. Majdnem mindig sikerült. Többnyire félénk népség volt az efféle; no persze – kérelmezők. A nyeglék közül különösen egy katonatisztet utáltam. Sehogy sem akarta beadni a derekát, és undorítóan csörtette a kardját. Másfél évig hadakoztunk egymással a miatt a kard miatt. Végül én győztem. Abbahagyta a csörömpölést. Egyébként ez még fiatal koromban történt. Hanem tudják, uraim, mi volt az én rosszindulatom csúcspontja? Hát épp az volt a móka az egészben, abban rejlett a legnagyobb galádság, hogy állandóan, még a legepésebb kitöréseim pillanatában is szégyenkezve be kellett ismernem magamban, hogy nem is vagyok rosszindulatú, sőt még csak mérges természetű sem, és hogy csak verebeket riasztgatok, azzal szórakozom. Tajtékzik a szám, de ha odahoznak holmi kis bábut, adnak egy kis cukros teát, mindjárt lecsillapodok. Még meg is hatódok, bár később biztosan magamra is csikorgatom a fogam, és a szégyentől álmatlanságban szenvedek néhány hónapig. Ilyen a természetem.

Az imént is csak ráfogtam magamra, hogy rosszindulatú hivatalnok voltam. Rosszindulatból rágalmaztam meg magam. Pusztán kedvtelésből bolondoztam a kérelmezőkkel is, a tiszttel is, de voltaképpen sose tudtam rosszindulatú lenni. Állandóan tudatában voltam, hogy sok-sok, azzal éppen ellentétes elem él bennem. Éreztem, hogy csak úgy nyüzsögnek bennem ezek az ellentétes elemek. Tudtam, hogy egész életemen át nyüzsögtek bennem, és kikívánkoztak belőlem, de én nem engedtem, nem engedtem, csak azért sem engedtem ki őket magamból. Annyira gyötörtek, hogy szinte szégyelltem; valósággal görcsökben vonaglottam, és a végén már torkig voltam velük, torkig! Nem találják, uraim, hogy én most szánok-bánok itt valamit önök előtt, hogy bocsánatot kérek valamiért?… Biztos vagyok benne, hogy így találják… Egyébként is biztosítom önöket, hogy nekem teljesen mindegy az is, ha így gondolják…

Én nem csak rosszindulatú nem tudtam lenni, de semmi egyéb sem: se rossz, se jó, se aljas, se becsületes, se hős, se féreg. Most pedig itt tespedek a zugomban, és azzal a teljesen meddő, rosszmájú vigasszal hergelem magam, hogy okos emberből nem is lehet komolyan semmi, csakis az ostobákból lehet valami. Igen, kérem, okos embernek a tizenkilencedik században mindenekelőtt gyenge akaratú lénynek kell lennie, ez erkölcsi kötelessége: az erős akaratú, cselekvő embernek pedig mindenekelőtt korlátoltnak kell lennie. Ez a meggyőződésem negyvenesztendős. Én most negyvenéves vagyok, negyven év pedig – egész élet! Ez már valósággal aggastyánkor! Negyven éven túl élni illetlenség, alávalóság, erkölcstelenség! Feleljenek őszintén: ki él negyvenen túl becsületesen? Megmondom, kik élnek: az ostobák meg a gazemberek. Ezt én szemébe mondom minden öregnek, azoknak a tiszteletre méltó aggastyánoknak, azoknak az ezüstös hajú, jó illatú aggastyánoknak – mindnek! Az egész világnak a szemébe mondom! Nekem jogom van így beszélni, mert magam is elélek hatvan esztendeig. Hetven esztendeig elélek! Nyolcvan esztendeig elélek!… Álljunk csak meg! Hadd fújom ki magam…

Bizonyára azt hiszik, uraim, hogy meg akarom nevettetni önöket! Tévednek! Én korántsem olyan mókás kedvű ember vagyok, amilyennek látszom vagy esetleg látszhatom; egyébként ha önöket már bosszantja ez a sok fecsegés (én érzem is, hogy bosszantja), és eszükbe jut megkérdezni: tulajdonképpen kicsoda maga? – akkor azt felelem: egy törvényszéki ülnök. Azért szolgáltam, hogy legyen mit ennem (igazán csakis ezért), és amikor tavaly egy távoli rokonom hatezer rubelt hagyott rám a végrendeletében, azon nyomban nyugdíjba mentem, és megtelepedtem itt, ebben a zugban. Azelőtt is ebben a zugolyban laktam, de most megtelepedtem ebben a zugolyban. Szobám hitvány, pocsék, a város szélén. Szolgálóm a butaságtól folyton mérges falusi öregasszony, akinek ráadásul mindig rossz szaga van. Azt mondják, hogy a pétervári éghajlat árt nekem, meg hogy az én lapos erszényemhez képest túl sokba kerül a megélhetés Pétervárott. Ezt mind tudom, jobban tudom azoknál a tapasztalt és módfelett bölcs tanácsadóknál, jóakaróknál. De mégis Pétervárott maradok. Nem költözöm el Pétervárról! Mégpedig azért nem költözöm el… Eh! Hiszen teljesen mindegy, hogy elköltözöm-e vagy sem!

Egyébként pedig – miről beszélhet egy rendes ember a legnagyobb élvezettel?

A felelet: saját magáról.

Így hát én magamról fogok beszélni.

Anakreón: Gyűlölöm, Engem a szerelem, Töredék a halálról

Élete és költészete

(Teósz?, i. e. 572? – ?, i. e. 487?) ókori görög költő.

Az életéről szóló antik híradások szórványosak, nem megbízhatóak. A perzsa hódítás elől valószínűleg honfitársaival együtt vándorolt ki Abderába, ahol a szomszédos thrakiai törzsekkel csapott össze időnként a görög gyarmatváros lakossága. Élete delét Szamoszon töltötte, mint Polükratész türannosz bizalmasa és egyik udvari költője. Miután Polükratészt a perzsák tőrbe csalták, a híres irodalompártoló athéni türannosz, Hipparkhosz hajót küldött az akkor már híres poétáért. Bár Athénban nem csak a hatalmon lévő Peiszisztraidákkal, hanem más körökkel is kapcsolatban állt (pl. Periklész apjával, Xanthipposszal), mégis miután Hipparkhoszt i. e. 514-ben megölték, távozott Attikából. Későbbi költeményeiben a larisszai Aleuada uralkodócsalád tagjait ünnepli, ebből következtetnek thesszáliai tartózkodására. Hosszú, 85 éves életének alkonya homályba vész. Egy antik epigramma említi ugyan, hogy sírja Teószban található, azonban nem tudhatjuk, hogy ez nem egy jelképes sír volt-e. Egy elbeszélés szerint halálát szőlőevés közben egy torkán akadt mag okozta, de ez lehet szimbolikus értelmű is: a szőlő istenének, Dionüszosznak legkiválóbb költője halt meg így.

Költeményeiből néhány rövid epigramma és rövid dal kivételével csupán töredékek maradtak ránk. Költészetében Alkaiosz és Szapphó nyomdokain haladt, noha szóhasználata az övékénél jóval nyersebb volt, szókimondó stílusa Arkhilokhoszra és Hippónaxra emlékeztet. A római költői hagyományban Tibullus, Catullus és Horatius tartották őt mesterüknek. Legtöbb hiteles verse az Anakreonteia című gyűjteményben maradt fenn.

GYŰLÖLÖM

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.

Radnóti Miklós fordítása

- a költő számára hitelét vesztette a hősi epika korának értékrendje
- a hősi halál helyett a könnyed életet tartja értékelhetőnek
- költészetének témái az öröm, szerelem, mámor, játék
- a közösséghez szólás helyett a személyes érzéseket, lélekállapotot, hangulatot helyezi előtérbe
- két disztichonból áll ez az epigramma

ENGEM A SZERELEM…

Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipőjü, aranyhajú
lánnyal játszani hivott.

Lesbosban született a lány.
Csak csufolta fehér fejem
s elfutott gonoszul, gonosz
társnőjére kacsintva.

Babits Mihály fordítása

- dal, jambikus lejtésű

- a lírai én tapasztalatát rögzíti a fiatalságról és az öregségről

- az epikus mozzanatok a lélekállapot lírai kifejezésének rendelődnek alá

TÖREDÉK A HALÁLRÓL

A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon,
fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
oda van múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még.
Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet,
ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő,
s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre…

Radnóti Miklós fordítása

- Anakreón talán legismertebb alkotása az öregségről és az azzal való szemenézésről szól

- két versmondatból áll

- az első egység a beszélő jelenlegi állapotát tükrözi, szembeállítja az értéktelített, de tovatűnt múlttal

- a lírai én térgyilagosan leírja az öregedést, ezzel is érzékelteti az öregkor sivárságát

- a határozószók és az igekötők nyomatékosítják a múlt és jelen közötti különbséget, az állítmányok hangsúlyossá teszik a megjelenő öregedés jeleit

- halálközeli hangulat (fej, mint koponya)

- a komor jövő képét rlszletezi a második versmondat

- részletezi Hádész birodalmát, másrészt érzelmileg reflektál rá (remegek), és ezzel megfogalmazza halálfélelmét

- a költemény versmértéke ionicus a minore (vv–), a ritmus játékossága ellentétet képez a téma komolyságával, ez iróniaként is felfogható

forrás: Pethőné Nagy Csilla: Irodalom 9.; Korona, Bp. 2007