A zsidóság Istene a kispolgár, a törvényhez szőrszálasogatóan ragaszkodó Isten. Isten mindent elvár, és cserébe általában szívás van, elég megnézni az Ószövetséget. Parancsolatokból összesen 613 van, igaz, hogy ez csak a férfiakra kötelező, de olyanok is vannak közötte, mint például az, hogy szombaton még egy kulcs-csomó sem lehet nálad. Alapjában véve a zsidó Isten roppant szigorú, és az ember teljes mértékben elégtelen arra, hogy a parancsolatokat tökéletesen teljesítse, előbb-utóbb úgyis elbukik valahol, amivel jogosan vonja magára a nagyon hirtelen haragú Isten nagyon hirtelen haragját. Mit vétett szegény Mózes, ami miatt nem mehetett be az ígéret földjre? Senki nem tudja. Azt gondolnánk, hogy Isten legalább azokkal kedves, akik ragaszkodnak hozzá, de nem: azok szívnak a legnagyobbat. Ld. pl. Ábrahám, aki fel kellett volna áldozza a fiát, és ld.Dávid, akitől Isten el is vette Betsabé miatt. Sztem indokolatlanul nagy ár egy dugásért, nem? Meg az is bosszantó, hogy Isten az olyan kellemetlen alakoknak ad igazat, mint Náthán, meg a pukkancs kis Illés: Nem megmondtam, hogy nem lesz eső? Nemmegmondtamnemmegmondtam??? És nem lett eső három évig!

A kereszténység Istene a vakhit és a gyengeség Istene. Higgy, és minden jó lesz. Úgysem leszek soha elégedett veled, vacakolj állandóan a lelkeddel, vájkálj magadban, hogy megfelelhess nekem. Persze a gyengeséget megpróbálja úgy feltűntetni, mintha erő lenne: legyél alázatos, nyelj le mindent, mert kincsed lesz a mennyben. Ideális út a frusztrációk kialakulásához.

Allah (ami szintén Istent jelent) az iszlám hagyományban kétarcú: egyrészt teljesen megközelíthetetlen, amikor tulajdonképpen mindegy, hogy van-e, vagy nincs, aki nem igényel semmiféle személyes kapcsolatot, és nem is igazán érdekli, hogy a hívei mit csinálnak, másrészt az emberarcú kalmáristen, akivel meg lehet egyezni, ő is enged, én is engedek. A kedvenc mondásom ezzel kapcsolatban egy muszlim barátomtól származik, aki este kijött velünk sörözni. Megkérdeztük tőle, hogy nem tilos-e neki alkoholt fogyasztani, mire a válasz ez volt: Allah nem lát a sötétben.

Ebből is látszik, hogy mennyire jellemző az istenképre az, ahogy az emberek hisznek. Egy másik blogban felmerült a probléma, hogy mi volt előbb, Isten, vagy az Istenről alkotott képzetek. Elvileg a fenti három ugyanaz az Isten, mégis mennyire más arcú. Tulajdonképp ha csak a hagyományokat olvassuk, nagyon keveset tudunk meg azokról a tulajdonságokról, amik közösek. Azt mindenképp állítani lehet, hogy ez az Isten egy (mégha a keresténység ezt olyan logikai bakugrással oldja is meg, mint a szentháromság), valamit akar kezdeni az emberekkel (aka. jó útra akarja terelni őket), és felesleges vele vitatkozni (bár Mózes azért sikerrel próbálkozik), mert úgyis neki van igaza. Az engedelmességért cserébe (ami mindhárom vallásban igen lényeges) különböző dolgokat ígér, amire vagy szüksége van az embernek, vagy nincs. Mindhárom vallásban ott van egy-egy nagyon markás egyéniség: Mózes, Jézus, Mohamed, akik egyszeri, karizmatikus figurák, igazból nem lehet hozzájuk felnőni. És mindhárom vallásban kérdés: van-e humorérzéke ennek az Istennek?

** aka MÉM. A játékszabályok: írj öt filmről. Válassz ki néhány bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére. Linkeld be őket a bejegyzés alján. Hagyj nekik üzenetet a blogjukban.

Nagyem mondta, hogy írjak én is erről. (Kicsit meg is sértődtem, hogy kb. utoljára maradtam, ez az én egommal nagyon szar érzés. Hogy ennyire nem jutok eszébe senkinek. Ez most moralizálás volt. Annak persze örültem, hogy neki legalább eszébe jutottam. Na, mindegy, ez mellékszál.)

A legkedvesebb 5 filmem, ami inkább 10, mert nem tudtam ötnél megállni:

1. Brian élete – ez az abszolút kedvenc. Kívülről tudom az egészet, mindig találok benne valami találó idézetet. Kevés dologra tudom ezt kimondani, de az a film hibátlan.

2. Fargo – Ezt a filmet a vállalt kispolgáriságáért, hétköznapiságáért szeretem. Persze nagyon butának tűnik úgy élni, ahogy a rendőrnő és a férje, mégis hiteles. És ha belegondolok  a saját, mamag előtt sem túl hiteles életébe, akkor valami múlhatatlan nosztalgit érzek az ilyen élet iránt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy megpróbáltam, és nem ment.

3. A nagy kékség – Ez a film két teljesen különböző egyéniség párhuzamoságának tragédiája. Mind a kettő nagyon szimpatikus: a magába forduló francia és a kirobbanó, élettel teli, gátlástalan és kegyetlen olasz. Hozzám (ugye mindenki magát szereti elsősorban) az olasz áll közelebb, mégis valami primordális nosztalgiával gondolok a finom, udvarias, és éppen ezért sebezhetetlen, és éppen ezért elérhetetlen emberekre.

4. Dogville – Ez a film sebészi pontosággal mutatja be az emberi természetet, és a enne rejlő kegyetlenséget. Mivel sokszor felmerült számomra kérdésként a kegyetlenség prolémája, akár úgy, hogy én gyakoroltam, akár úgy, hogy más rajtam, mindenképp érdekel. Ez a kegyetlenség sokkal kifinomultabb, mint ami az Antikrisztusban látható, abból igazán csak az első jelenet volt érdekes, de így visszagondolva az is kompromittálódott.

5. Veszedelmes viszonyok – Ez is a kegyetlenség, és a másik ember feletti győzelem miatt fontos. El lehet-e érni, hogy a másik úgy ugráljon, hogy én akarom. Vannak-e erre bejáratott módszerek (mert nekem ez sohasem sikerült, ami nagyon frusztráló).

6. Aaltra – Ez a film szimplán őrült.

7. Snatch – Romantikus történet a bosszúról és a hülyeségről.

8. The village – Mi lenne, ha egy hermetikusan elzárt világban élnénk? Mi az ára annak, hogy a közeli hozzátartozóinkat meg akarjuk óvni a fájdalomtól?

9. A rajzoló szerződése – Ezt a filmet a dekadenciája miatt szeretem.

10. Leon, a profi – A bennem élő Romantikus Én számára ez testesíti meg a romantikát (ami, ha belegondolok, nagyon beteg, így inkább nem gondlok bele). Két ember összetartozik, és értenek egymás nyelvén.

És akkor menjen a lapta Verának, Billencsnek, Felméri Péternek és zeznek.

Van egy nagy elvárásom az emberek iránt: hogy tegyék jóvá a frusztrációimat. És van egy nagy szívfájdalmam: az emberek soha nem azt válaszolják a kérdéseimre, amit én szeretnék, hogy válaszoljanak, és amitől elmúlnának a frusztrációim. Ha megkérdezem valakitől, hogy mégis miért szeret (neaggyisten elmondja magától), soha nem az a válasz, amit én szeretnék hallani, és ez rettenetesen frusztrál. Ha viszont megmondom, hogy mit szeretnék hallani, akkor már mindegy, mert hazugság lesz az egész. Kicsit elegem van ebből a játékból. Szeretném, ha minden egyszerű lenne.

Megfestettem a hajam feketére. Most úgy nézek ki, mint aki lefejelte a fekete bokszot.

A rékási borban kellett legyen valami, ami nem odavaló. Nem szokott nekem ilyen fejfájásom lenni másnaposan.

Egyszer a Mestert megkereste egy férfi és eképpen panaszkodott:

- Mester, én ezt nem bírom tovább. A 23 négyzetméteren ott van velem a feleségem, a két gyerekem és az anyósom. Ez elviselhetetlen. Már válni akarok. Adj tanácsot, mit tegyek.

- Csak akkor adok, ha megígéred, hogy megteszed, amit mondok.

- Megígérem.

- Fogd a kecskédet és a tyúkjaidat, és vidd be őket is a házadba, és gyere vissza egy hét múlva.

(Egy hét múlva)

- Mester, hogy tanácsolhattál ilyent! A zsúfoltság! A zaj! A szag! Megharapott a kecske!

- Jó, most vidd vissza az állatokat a helyükre, és gyere vissza holnap.

(Másnap)

- Mester, ezt a megkönnyebbülést! Milyen remekül elférünk az állatok nélkül!

(Anthony de Mello után szabadon)

Immár ki tudja hányadik nadrágommal történik ugyanaz. Megveszem (előveszem), és nem jó. Na persze, mit is gondoltam, három hónappal a szülés után, persze, hogy nem jó. Elromlott a szemmértékem. Azelőtt lazán tudtam szem után nadrágot venni magamnak, nem számított, hogy mi van beleírva. Mostanában gondosan megnézem (42-es, 14-es, L), és általában nem találom el. A nadrágok számai nem kompatibilisek egymással, a nadrágok pedig velem. Feldühödtem, úgyhogy most fogyókúrázom.

Addig, amíg igazán ennem kellett volna, csak fanyalogtam. Most, hogy vissza kellene fognom magam, állandóan éhes vagyok. Beleestem a  töltöttkáposzta bűnébe, pedig azt húsz éves korom óta nem eszem meg, amóta egy legációban négy napon keresztül ebédre és vacsorára azt kellett enni. Bosszantanak a nadrágok. A cipők is bosszantanak, mert a lábam kiszélesedett és megnőtt másfél számmal. A 39-es kicsi, a 40-es nagy. Ezt azonban nem lehet lefogyni.

Nézegetem magam a tükörben, újra és újra megállapítom, hogy meghíztam, pfujj. Meglöttyedt a hasam, folyóssá vált, ha érted, mire gondolok. Irígykedve bámulom a friss, feszes húsú egyetemistákat, újra és újra meg kell állapítanom magamban, hogy vannak dolgok, amiket soha többé nem élhetek át. Nem lehetek többé húszéves. Akarok húszéves lenni? Nem – folytatódik bennem az állandó dialógus -, de azért mégis irígykedem. Ez nem logikus egyáltalán – mondja a racionális énem. Nem, és akkor mi van?

Azt gondoltam, hogy a szülés után puhább és nőiesebb leszel – mondja egyik barátnőm. Inkább nem gondolok bele, hogy mit ért alatta. Csupa éles kiszögelés, tüske, derékszögű határvonalak. Könnyen megfejthető személyiségtérkép, az újdonság minden varázsa nélkül. Olyan vagyok, mint Idaho térképe.

Ki gondolta volna akkor, amikor a nyolcvan megengedett kilóval és a négy színes filctollammal menekültünk, hogy ilyen gyorsan vége lesz? Hogy a meghozott áldozat ilyen hamar értelmét veszti? Hogy annyira más Magyarország, hogy soha nem tudom megszokni? Hogy a két ország között kétlakiként soha többet nem leszek igazán sehol otthon? Románnak magyar, magyarnak román, magyarországinak erdélyi, erdélyinek magyarországi? Akkor és ott csak az számított, hogy végre vége.

Üdítős dobozokat gyűjtöttem akkoriban, és az, hogy kapok-e karácsonyra újabbat, mindennél jobban érdekelt. Akkoriban költöztünk egy egyszobás lakásba Budaörsre, mert a pesterzsébeti barátainknak hirtelen szükségük lett a házukra. Pesterzsébet különben is rémes volt, az anyám és a bátyám aludtak a kihúzható ágyban, az apám a gumimatracon, én pedig a konyhai sarokülőkén, kanyarban. A házban csak hidegvíz volt, és nekem nem volt kedvem hidegvízben és mosdótálban mosakodni. Úrilány voltam, akinek addig minden kívánságát teljesítették, akinek külön fürdőszobája volt, saját samponnal. Szerettem a hosszúra nyúlt táborozásokat, de nem télen.

Az iskolában, ahova sebtében felvettek, gyűjtést rendeztek a szegény kis menekült számára: az iskolatársaim szülei úgy gondolták, hogy jó alkalom ez, hogy megszabaduljanak a használt iskolatáskáktól, büdös szappanoktól. Mikor a tanárok kihirdették a segélyakciót, mindenki megtudta, hogy román vagyok. Nem volt kellemes akkoriban románnak lenni. „Gyűjtsünk a szegény kis román lánynak”, és „Honnan tudsz te ilyen jól magyarul?” Hatodik osztályba jártam akkor, és szégyenszemre és az osztálytársaim nagy derültségére azt hittem, hogy Michael Jackson nő. Akkoriban azon ment a vita, hogy ki a menőbb, Michael Jackson, vagy Szandi. Nekem Szandiról se volt fogalmam. Nem tudtam éjjel aludni, mert az utcák ki voltak világítva. Este sokáig égve lehetett hagyni a villanyt, mert nem vették el. Órák hosszat álltam akkoriban a kirakatok előtt, és a joghurtokat bámultam. A banános volt a kedvencem, és akkor ettem először pisztáciát. Nem tudtam felfogni, hogy tele vannak a polcok: addig én csak olyan üzleteket láttam, ahol három halkonzerv árválkodott a hűtőben, és jegyre adták a kenyeret, az olajat, és a hússorból haza lehetett menni, megnézni a Tom és Gerryt a tévében, majd visszamenni, mert a bácsi, akit megkértem, hogy tartsa a sort, még mindig ugyanott állt.

Budaörsön, ahol már lett ágyam, színes tévé is volt, a Panorámát néztük, Chrudinák Alajost bezzeg ismertem régebbről, mivel a tömbház tetejére tett összemaszekolt antennával otthon is bejött, nekünk szerencsénk volt, mert a domb tetején laktunk, barátaink az óvárosból hozzánk jártak Panorámát és focimeccset nézni. Csak egy szoba volt, a szüleim nem tudtak kizavarni sehova, mi is néztük, ahogy kitört otthon a forradalom. Az apám azonnal haza akart menni a segélyszállítmányokkal, az anyám pedig hisztérikusan tiltakozott, hogy alig jöttünk el, ne menjen vissza, le fogják lőni, besorozzák, mi lesz velünk. A vitákban mindig az anyám volt az erősebb, az apám duzzogva bámulta Ceausecuék halálát, és magyarázta nekünk, hogy most már szabad Ceausescu-vicceket mesélni, és az otthonról elhozott tankönyvekből, majd ha kicsomagoljuk őket, kitéphetem a képét.

Kolozsváron lőttek, és én irigykedtem azokra, akik ott lehetnek, és hallhatják, roppant hősiesnek képzeltem a barátaimat, akik mind kimennek tüntetni a forradalmárok mellett, talán meg is sebesülnek, és földön elterülő hosszú szőke hajjal halnak hősi halált. Azt képzeltem, hogy ha ott lennék, megmutatnám azoknak a gonosz katonáknak, hogy hogyan kell szépen meghalni.

Aztán több hullámban jöttek a barátaink, akik útban Nyugatra megálltak nálunk, hogy a konyhában aludhassanak a földön. Éjszakába menően tárgyalták az eseményeket a szüleimmel, majd eltűntek, és mások jöttek helyettük. Én a paplan alatt a konyhában duruzsoló vendégeket hallgatva a saját hősiességemről álmodoztam, vagy az üdítős dobozaimra gondoltam. 1989 karácsonya volt.

Nem szeretem a karácsonyokat. Igaz, a húsvétot se, bár ott nincs az a buta gügyögés Jézus körül, hogy né, milyen édes, ahogy meghal. Nem szeretem, hogy hazudunk a gyerekeknek, akik beveszik, mert még nem tudnak különbséget tenni az igazság és a hazugság között: hogy az ajándékot a Jézuska, Télapó, Angyalka hozza (a kívánt rész aláhúzandó).

Nem szeretem a villogó képeslapokat, az e-mail-, iwiw-üzenet- és sms-halmot, és azt, hogy a legtöbben még csak a fáradtságot se veszik, hogy személyesek legyenek, egy sablon elég, jó lesz az mindenkinek.

Nem szeretem a kivágott karácsonyfákat. Erdős vidéken nőttem fel, ahol arra tanítottak, hogy a természetet tisztelni és szeretni kell. Nem szeretem a giccsözönt, ami elborítja ilyenkor a nyugati világot.

Nem szeretem, hogy a karácsonyi spirituálékat hányásig hallom minden évben, az idén már október végétől. Nem szeretem, hogy ilyenkor gátlástalanul vásárolnak az emberek, hogy mindenhol kilométeres sorok vannak, mert úgy tűnik, hogy mindenki anyagiakban akarja kifejezni a szeretetét.

Nem szeretem a fantáziátlan karácsonyi templomi ünnepségeket, hogy ilyenkor minden gyermek szaval a csomagért, és mindig ugyanazokat az unalomig ismert, legtöbbször bugyuta karácsonyi verseket. Jól meglennék Túrmezei Erzsébet nélkül is. Nem szeretem azt sem, hogy gumibetlehemekkel próbálják fogyaszthatóvá tenni a karácsonyi történetet, hogy ilyenkor a vallástalanok is templomba mennek, de azt sem, hogy a meggyőződéses ateisták kirohannak az egyházak ellen. Nem lehet a kedvemre tenni.

Nekem a karácsony vallásos ünnep, azzal a tartalommal, amellyel eredetileg bírt: úgy szerette Isten a világot, hogy emberré lett. Nekem az egymásra fordított idő a szép, a közös nevetés, az, amikor összegyűl a nagycsalád, apósom felolvassa az evangéliumot, a sógornőm átadja a kézzel készített ajándékait, a sógorom mindenkit megkínál az általa sütött mézes pogácsából, amikor a testvéremmel és az apámmal együtt játsszuk el zongorán, gitáron és szájharmonikán a Csendes éj-t, és azért vagyunk együtt, mert jól érezzük magunkat egymás társaságában. És szeretem a kézzel készített és megírt karácsonyi üdvözleteket. Nem a külcsíny, hanem a belbecs. Legalábbi ilyen az a karácsony, amiről álmodom. Kiegyensúlyozott nyugalom, semmi kavarás. De azt is szeretem, ha hasznos, és jól megválasztott ajándékokkal kedveskedhetek azoknak, akiket szeretek. Az, hogy én mit kapok, már régóta nem fontos, és úgysem szokták eltalálni, az ajándékozás után mindig hiányérzetem támad, hogy ennyire nem ismernek. És szomorúság, hogy ismét eltelt egy év.

keresztényeknek boldog karácsonyt, zsidóknak boldog hanukát, muszlimoknak boldog új évet, ateistáknak boldog téli napfordulót, vagy boldog disznóvágást.

há na. ma délelőtt még be kellett volna mennem vizsgázni, de nem mentem. az idei évre végeztem a vizsgákkal. nem számolom meg, mennyi maradt januárra, mert minél tovább számolom, annál több lesz. inkább leültem olvasni, mert óriási elmaradásom van krimikből, szájenszfiksönből és szakirodalomból. sütöttem gyömbéres tésztát (igazimagyaroknak sütit). piszkáltam a blogomat, nem ezt, a másikat.

megjutalmaztam magam egy caterpillar bakanccsal (sose volt még ilyen drága cipőm), de az ösztöndíjból és a fizetésből most telik. emellett megjött a családi pótlék: három hónapra huszonnégy ezer forint. ebből kellene gyereket nevelni, amikor havi tíz a pelenka és tizenöt a táp, ha már tápos a gyerek.

legyártottam a praktikából két lila ál-kaktuszt sóginak ajándékba. ha készen lesz (el lesz ültetve), majd lefényképzem, mert nagyon viccesek.

megpróbáltam elszívni egy cigit a teraszon, de hidegebb volt kint, mint amennyire éhesek voltak a rákok.

most pedig nézem a Wire nevű sorozatot, ami minden idők legjobb sorozata, messze felülmúlja a 24-t és a midsomer murders-t és a dr. house-t. érdemes eredetiben nézni (szinkronnal nem érdemes), jó dumák vannak benne.

ez csak egy ilyen könyvelő-bejegyzés. mámma már nem hasad tovább.

Szomorú dolog egyeseket kapni, főleg olyasmiből, amiről úgy gondoltam, hogy tudom. Hát kiderült, hogy nem. És ez roppant kínos. Hiába magyarázgatom magamnak, hogy nem az a fontos, hogy a tanáraim mit gondolnak rólam (ugye, megmondtuk előre, hogy gyerek mellett nem fog sikerülni?), igazából de, fontos. Mindig jó tanuló voltam, soha nem kiváló vagy első, csak ott az élmezőnyben. Most meg a legtöbb tantárgyból a kettesért küzdök. Időnként megkérdem magamtól, hogy mi a lófasz értelme van ennek a nagy erőfeszítésnek, most ülhetnék kényelmesen a háromszázezer eurón.

Csorba pásztorok, mikor a veremben

Kondát bővítnek, késsel a kezükben.

Ki sem hallani, mikor a medvéjük

Nagy kényelemmel mellére lő vélük.

Örök elbontóm, vagy örökre lépem,

Mert ma füllentett a kiülős étek.

éljenek a műanyag Jézusok, gumibuddhák, méjdincsájna istenkeszobrok, karácsonyi girlandok. ettől lesz igazán szép és fényes az ünnep. Vásároljatok minél többet, hogy a szegény indiai gyermekeknek is legyen szép karácsonya, adakozzatok a koldusoknak, hogy megnyugodjon a lelkiismeretetek, ezen a napon szeressétek a családotokat, mert úgy kell azt a szeretet ünnepén.

Text villamoshívó dalocskáját, a szövege:

Zoliborz, igyí szjudá
Zoliborz, igyí szjudá
Zoliborz, igyí szjudá
Zoliborz, dáváj!

valamint két verset (slókát) a Pancsatantra című szanszkrit meséskönyvből:

fel is énekeltem, csak éppen nem tudom beilleszteni.

a fészbúk adta az ötletet:

pelenkacsere-miniszter!

ma hallottam egy hangot (nem a fejemben, hanem igaziból, egy blogbejegyzésben). miért nem az ilyenek beszélnek a rádióban a bocskorok helyett? mindenki azonnal elkezdene rádiót hallgatni. a nők legalábbis.

A mai programom:

negyed egy: lefeküdtem.

fél egy: G. felébredt, ergo én is; kaka, pisi, ordítás

kettő: megint lefeküdtem

öt: G. felébredt, ergo én is; kaka, pisi, ordítás

hat: megint lefeküdtem

hét: felkeltem; reggeli kávé, ébredés

fél kilenc: leültem tanulni

fél tíz: lementem az orvoshoz G.-vel, ahol kiderült, hogy túl sok D-vitamint kapott, milyen anya az ilyen!

tizenegy: hazaértem

negyed tizenkettő: elindultam az egyetemre

tizenkettő-hat: egyetem, két dolgozat megírása

hat-hét: bevásároltam, hazamentem

hét-nyolc: házimunka: mosogatás, ruhák eltevése, rendrakás, tápfőzés

nyolc: G. szarás, újrafürdetés, etetés, ordítozás, nézelődés, séta

kilenc: kávé, tanulás (szemináriumi dolgozat)

tizenegy: fürdés

tizenkettő: lefekvés

és mindezek után még megkérdezik, hogy mi bajom. ó, igazán semmi, ez a világ a világok lehető legjobbika. egyáltalán, mi bajom lehetne? mosolyognom kellene, vidámnak lenni, kiegensúlyozottnak és nőiesnek, szelídnek és alázatosnak, udvariasnak és megértőnek.

Különböző okokból kifolyólag, amiről most inkább nem beszélnék még, elkezdtem babablogokat olvasni. Nem élvezetből csinálom, aki már szétnézett a babablogok környékén, az tudja ezt. Olyan ez, mint a személyes blogok, csak sokkal rosszabb. Mint egy onlány kismamakör.

Egy ideig azt gondoltam, hogy a legalsó fokozat az, amikor az anyuka (ritkábban az apuka) naplót vezet arról, hogy gyereke (akit különböző becenevekkel illet, eddig a Töki visz mindent) mit csinált aznap. A babablogokból ítélve a gyerekek nagyjából ugyanazt szokták csinálni: esznek, alszanak, pisilnek-szarnak, betegek lesznek, sírnak, nőnek, gügyögnek, kúsznak, felálnak, beszélgetnek. Persze minden szülőnek a maga csemetéje Az Élmény (így nagybetűvel), lassan az én kommunikációm is kimerül ebben, hogy különböző embereknek beszámoljak erről. Morbid élmény, hogy függeléke lettem egy gyereknek, és csak annyiban vagyok érdekes, amennyiben ő az. Hogy én ettől függetlenül önálló lény volnék, ezt nagyjából elfelejtődött, de ez mellékszál, most nem erre akartam panaszkodni.

A következő fokozat a lefelé vezető lépcsőn az, amikor a szülő a gyerek nevében írja a blogot, mintegy megvonva a saját gyerekétől az önállóan való létezés és gondolkodás lehetőségét. Biztos én vagyok a hülye, de azt gondolom, hogy gyerek önálló egyéniség (az enyém az, ennek minden nap jelét adja), és joga van a maga különvéleményéhez anélkül, hogy én rákényszeríteném az enyémet. Persze addig, amíg nem tud olvasni, nem tudja, hogy én szájába adom a szavakat, mint valami rossz drámában, de attól, hogy ő nem tudja, a tény tény marad. Kissé személyiségzavarosnak tartom a helyzetet, amikor az anyuka (vagy az apuka) úgy tesz, mintha nem ő volna, hanem a gyereke, megpróbálja kitalálni, hogy mi lenne a gyereke véleménye, ha ő volna a gyereke, ami nonszensz. Ez olyan, mint amikor jó tanácsként azt mondják: ha a te helyedben volnék, ezt és ezt csinálnám.  Erre a helyes válasz az, hogy nem vagy a helyemben.

De van ennél is lejjebb, mikor valaki abból, hogy ő kismama, dogmatikát gyárt. Sokáig hittem azt, hogy a dogmatika csak egy kibaszott unalmas tantárgy a teológián, amiből minél hamarabb levizsgázik az ember. Aztán rájöttem, hogy mekkorát tévedtem. A dogmatika: egy az életvezetési elvek közül. Bármiből lehet dogmát gyártani, jelen esetben abból, hogy az anayaság egyetlen követhető módja a bio-hordozókendő-szoptatás-kötődőanyaság  néven futó kissé ezoterikus katyvasz. Nos, nem mondom, lehet mindez hasznos is, én is hordok hordozókendőt, de nem azért, mert hiszek abban, hogy így jobban fog hozzám kötődni a gyerekem (ezzel a mondattal különben is komoly problémáim vannak, főleg hogy én önálló entitást szeretnék a gyereknek, és az anya-gyerek-viszony amúgy is eléggé bonyolult ahhoz, hogy ne akarjam még megterhelni), hanem mert kényelmes. Minden nap látom, ahogy a hülye sznob kétbalkezes kismamák szenvednek a húszkilós babakocsikkal, amiben a gyerek mellett ott van a gyereknek szükséges és nem szükséges segítségcsomag, a gyerekszoba teljes tartalma, a heti nagybevásárlás, a toronyóra lánccal.

De sok blog ideológiát gyárt a a szoptatásból. Csak akkor vagy jó anya, ha szoptatsz, és nem akárhogy, hanem a gyerek igánye szerint. Eddig nem is lenne baj, főleg akkor, ha a zanyának elégséges teje is van hozzá. Több blogban olvastam, hogy a tejelválasztás csak akarat kérdése. Nos, akkor ez volt az első dolog, amiben csődöt mondtam, mint anya, nem tudtam elég dogmatikusan akarni, hogy legyen tejem, és rossz anya vagyok, mert amikor a gyerek a tejemtől lefogyott 2,5 kilóra, tápot adtam neki, hogy ne haljon éhen, fúj, ezzel aztán eltéptem a szülő-gyerek közti legfontosabb köteléket, akár itt abba is hagyhatom a gyereknevelést, kezdettől fogva úgyis el van rontva.

És még valami, ami nem tartozik a babalogok témájába, de roppantul idegesít: leplezetlenül megbámulni egy embert az utcán és hangosan kommentálni tudtommal udvariatlan dolog, mert ugye mi az, amit egy kisgyerek nagyon gyorsan megtanul a szüleitől? Kicsifijam, ne mutogass ujjal a bácsira/nénire, nem illik. Ehhez képest nem tudok úgy kimenni a városba, hogy ötpercenként ne kommentálná valaki hangosan, hogy jé, az egy gyerek a kendőben, de édes, üngyürübüngyürű. És a legrosszabb, amikor odajönnek megfogdosni őt meg engem. Hát ettől hányok. KOmoyan gondolkozom azon, hogy kiírom a kezdőre nagy betűkkel: Igen, ez egy gyerek. Igen, hordozókendőben. Maga szeretné, ha odamenne magához egy idegen, megfogdosá és gügyögne magának, vagy hangosan kommentálná, hogy hogy néz ki? Nahátakkor.

És végül: ha már muszáj ezt csinálnom, ajánljatok olyan babablogokat, amiket érdemes olvasni (van bennük némi szellem, humor, reflexió). Már persze, ha ti, elvetemült olvasók, olvastok ilyeneket.