csiklósbusz és uniszex melltartó
Gedeoff, mondta Kövi Sára.
azért, amiért
G. első meséje az agyatlan angol királyfiról, a kurva királylányokról és a társadalmi igazságszolgáltatásról
Adva van egy királyfi, aki meg akar nősülni, egy libapásztorlány, aki szerelmes a királyfiba, és három királylány. A történet a következő:
Az angol királyfi elindul feleséget keresni magának. Találkozik a libapásztorlánnyal (nb. neki van egyedül neve a sztoriban, Aase, ejtsd Ósze), aki kifejti neki, hogy ha neki van szánva,
megkapja az angol királyfit,
mire királyfi csak röhög. Királyfi persze balfasz, mert hiába járja össze a szomszédos országokat, egy fia normális királylányt se talál magának. Ezért festőket küld szanaszéjjel, hogy képet hozzanak szebbnél szebb királylányokról, majd koponyaforma és arcberendezés alapján választ egyet, és elveszi feleségül (és aztán csodálkozik). Igen ám, de a királyfinak
van egy köve, amelyik gondolkodik helyette,
és tudja az igazságot. Aase, a tisztaszívű és jóindulatú, cseppet sem önző libapásztorlány felvilágosítja az ifiasszonyt, hogy a kő mindent tud, mire Ifiasszony beszarik, és kitalálja a nagy cselt: menjen be Aase helyette a nászéjszakára, és majd éjjel cserélnek, a
hülye kő meg biztos nem jön rá
(nemhogy a királyfi, aki aligha ismerte azt a történetet, amelynek során Lábán kibaszott Jákóbbal, ld. Gen.29, 21-30). Hamvaslelkű, tisztaerkölcsű Aase be is megy a királyfihoz, vele is hál, a kő is elégedett: “tiszta szívű lányka, csak téged szeret”. Majd miután a királyfi elszívja a cigarettáját és elalszik, Aase és Ifiasszony helyet cserélnek, reggel a kő beszámol róla, hogy aki épp átlépett felette (Ifiasszony),
egy rohadt repedtsarkú kurva,
mert már három pasija volt, és mindet elhagyta a kis ribanc. Ifiasszony kirúgva, házasság pápa által semmissé nyilvánítva, Királyfi kálváriája kezdődik előlről. Ugyanezen forgatókönyv szerint zajlik Ifiasszony2-vel és Ifiasszony3-mal is a dolog, a történet dinamikája szerint azonban ők kétszer, illetve háromszor akkora kurvák. Észkombájn királyfi
a harmadiknál elkezd gyanakodni, hogy valami nem stimmel,
hogy a kő esti és reggeli szövege között különbség van (nyilván tanítottak neki formális logikát a királyfiképzőben), és a harmadik dugásnál a libapásztorlány ujjára húz egy gyűrűt, amit nem lehet lehúzni, és csodák csodája, nem találja ott a felesége ujján reggel. Erre, ismét bizonyságot téve a formális logikáról, megkérdezi a követ, hogy
mialófasz történt,
mert ő sehogy sem jön rá a dolgok menetére. A kő persze megfejti a nagy rejtvényt, felfedve, hogy korántsem a törvényes feleségeit dugta meg éjszakánként a sötétben, hanem a libapásztorlányt, aki önként és dalolva ment az ágyába, a kis tisztaerkölcsű. Erre a királyfi 134 ló halálában elvágtat a rétre, ahol a szerény, naív és habtestű libapásztorlány megpróbálja elrejteni meggyűrűzött ujját szívszerelme és szűzessége elrablója elől, de
a rongydarab véletlenül (VÉLETLENÜL, VAZZE!) lecsúszik az ujjáról,
és a királyfinak leesik a tantusz. Erre elhatározza, hogy elveszi feleségül, és nem törődve az osztályharccal, Marxszal, előítéletekkel, szolgáltatja a társadalmi igazságot.
Tanulság: ha meg tudod győzni a pasit, hogy csak vele feküdtél le, nem vagy kurva. Az viszont, hogy ő mennyivel, nem számít.
diszklémer
Ha ács vagy, de nem tudod a különbséget a kalapács és a fúró között, keményen megszívod. Attól, aki szöveggel foglalkozik, elvárható, hogy a munkaeszközét, a nyelvet jól ismerje és helyesen használja. Ehhez képest sokszor látok ordító helyesírási hibákat újságokban, blogokban. Olyan ez, mintha egy repedt nyelű fejszével próbálna valaki fát vágni. Ide gyűjtöm a legkirívóbb eseteket, mellette pedig szerepel a dátum is (mert hátha az illető közben kijavítja).
Én Istenem, az idő,hogy elszaladt – nem, ez az az eset, amikor a hogy elé nem teszünk vesszőt. viszont szóközt meg igen. 2009. okt. 21.
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.
- Az igazság – mondta Tatou, miközben rágyújtott egy szivarkára – udvariatlan és szalonképtelen dolog. Csak egy részével rendelkezel, legjobb esetben is féligazságaid vannak. A másiknak is féligazságai vannak, de semmi garancia arra, hogy a te feled és az ő fele egy egész két része. Legtöbbször párhuzamosak vagytok, elbeszéltek egymás mellett. Ami számodra igazság lehet, az más számára sértés.
Két rossz közül választhatsz: elmondod a magad igazságát, és megsérted vele a másikat, akit nincs szándékodban megsérteni, és ezért védekezik, vagy megutál, vagy elhallgatod, és úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben volna, ez a világ volna a világok lehető legjobbika, mintha beletörődtél volna a sorsodba, feladnád az állandó küzdelmet, hogy megértsd, miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak. Vagy fogalmazhatsz olyan óvatosan, hogy meg sem értik, nem is rezonálnak rá, a válasz, egyáltalán, bármilyen válasz, egy gesztus, egy jelzés, hogy látják, hogy kínlódsz, amit annyira reméltél: elmarad.
Az emberek újra és újra megsértődnek azon, hogy olyan vagy, amilyen, miközben egyetlen vágyad az, hogy egyszer, végre legyen már valaki, aki nem csak a jópofa, magabiztos felszínt akarja látni benned, hanem azt is, amivel te magad is félsz szembenézni, akivel meg lehet osztani a titkokat, hogy ne kelljen sajtá magad egyre súlyosbodó terhét egyedül cipelned, aki előtt nem kínos arról az önmagadról beszélned, akit gyűlölsz, és akitől megpróbálsz minden áron megszabadulni.
- Az emberek önmagukkal vannak elfoglalva – válaszolta Jean Paul, miközben belekortyolt a poharába. – Kilátástalan dolog azt remélni tőlük, hogy odafigyeljenek arra, amit mondani akarok.
- Ostoba vagy az egymásnak ellentmondó elvárásaiddal. Meg kellene tanulnod egyedül is jól érezni magad – vonta meg a vállát Tatou, miközben kibámult az ablakon a ködre.
- Persze, az elméletet én is jól tudom, Tatou. De ezt a legnehezebb megtanulni: úgy adni magamból, hogy ne legyek kevesebb, és ne várjak érte semmit viszonzásul. Minden egyéb az elvárások kategóriájába esik, és senkitől nem várhatsz el semmi olyasmit, amit nem akar megadni.
- Próbálkozásaid úgyis lesiklanak az emberekről, a magányodat senkivel nem tudod megosztani. Az emberek olyanok, mint egy nagy, tökéletes, fehér gömb: nincs hozzájuk bejárat. Bárhol próbálod megbontani őket, hogy eljuss a lényegükig, maradandó sérüléseket okozol. Neked kell tudnod dönteni abban, hogy vagy el akarsz jutni hozzájuk, bármi áron, vagy meg akarod őrizni magadról azt az illúziót, hogy te kedves, szerethető ember vagy, aki senkit nem akar bántani. A kettő együtt nem megvalósítható. Mert ha eljutsz az emberek lényegéig, gyűlölni fognak: senki nem mutogatja szivesen az igazi arcát. Mit akarsz tehát jobban: a többiekről szóló igazságokat, vagy azt, hogy szeressenek?
Mivel (a seggem miatt) hat hét igen szigorú kíméletre szorulok (szarulok), rokonok, barátok, üzletfelek és ismerősök összefogtak, hogy nehogy éhen vesszünk. Székelyföldön ezt hívják radinának. Ezt szeretem Erdélyben és az erdélyiségben, hogy egy ilyent itt Pesten is meg lehetett szervezni. Ezeket ettük az elmúlt két hétben:
Először Em remekelt egy ragulevest, spéci tárkonyos (?) ecettel. Volt benne ragu, pulykahús, borsó, lé, és még sok minden. A ragu azért praktikus, mert (szerintem) úgy készül, hogy beleteszel mindent, ami otthon van, főzöd és kész. De Em-ben nemcsak a főztje zseniális, hanem hogy itt voltak, és folyamatosan nevettünk. Ez azért jó, mert vele tudok nevetni a bajaimon, bár akkor még a nevetés is nehezen ment. Ki gondolná, hogy a nevetéshez szükség van a seggizmokra? Hülyén hangzik, de így van: “Ne röhögtess, mert fáj a seggem.”
Aztán az anyám főzött egy olyant, amit – csodák csodája – még én is megeszek: rakott káposztát kelkáposztából. Ez úgy van, hogy egy réteg káposzta, egy réteg rizs, egy réteg darált hús, egy réteg káposzta, egy (vastag) réteg angolbékön, sok tejföllel. Ez is gyorsan elfogyott.
Aztán jött az Első Sógornő (Sógi) a székely módra csinált töltelékes káposztája, azaz sok hús, kicsi rizs (csak mutatóba), édeskáposzta, paradicsom. Melléje rácsos tészta.
Azután sóskaleves következett rétessel, Második Sógornő közreműködésével: ebben a levesben is volt sóska, krumpli, tojás, murok, babérlevél, és egyéb azonosíthatatlan dolgok, nagyon finom volt.
Kedden jött apóspajtás, és az aktatáskéjából a következő kincseket varázsolta elő, mint anyóspajtás ajándékát és hozzájárulását az unokához: 2 üveg zakuszkát, egy doboz sajtos tekercset, egy nagy szelet házisajtot, telemeát, egy doboz túrós piskótát és egy nagy adag kimérős olajbogyót.
Nem éhezünk.
“Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. “Dehogy eresztlek – gondolom -, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp.”
Persze, a fáradtság is, de nem csak. Főleg nem. Az idő is, persze, de nem csak. Főleg nem. Hanem a hiányérzetek. A mozdulatok, az összenevetések hiánya. A falak, amikbe beleütközöm, amin túl nem engedsz. A bizonytalanság, hogy többet már soha nem tudhatom, még csak nem is sejthetem az igazágot. A kérdésre mondott féligazságok, amik jobban fájnak az igazságnál. A magam tehetetlensége, az értéktelenség, feleslegesség tudata.
Nem marad ilyenkor semmi, csak a szeretet tériszonya, a kiszolgáltatottság, a félelem, a szomorúság.
